Napjaink, 1970 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám
IX. ÉVFOLYAM I. SZÁM IRODALMI ÉS KULTURÁLIS LAP 1970. JANUÁR ÓÉVI TÖPRENGÉSEK Az esztendő vége felé megtorlódnak a napok az ünnepek gátjai előtt. A gyerekek úgy érzik, megállt az idő, hogy elodázza az ajándékhozó napokat, elsikkassza feszült várakozásuk értelmét. Amint elhagytuk a karácsonyt, a család apraja nem törődik többé az idővel, és, ahogy év közben élt, apró gondokba, örömökbe feledkezetten. Ekkor a felnőtteken lesz úrrá valamiféle idegesség, ők kezdik számolgatni a napokat, s visszafelé, mint az űrrakéták indításánál szokás: háromkettő-egy-zéró! — azaz vége az évnek... Szilveszter napjára böjtöt rendelt a vallásos megszokás, magyarán: koplalni kellett, amit a gyerekek kényszeredetten-nyűgösen viseltek el, a felnőttek hősies önmegtartóztatással, ama meggondolásból persze, hogy jobban essék majd az óesztendei lakoma. Ma már divatjamúlt hagyomány ez is. Jól táplált társadalmunkban nincs különösebb jelentősége az étkezésnek, amit a szükség hajdanán méltán avatott legfőbb „napirendi ponttá’. Az étkezés tehát nem ünnepi aktus, sietve, kapkodva , mintegy „letudjuk” a vacsorát, és rohanunk a tv elé, mely egész apparátusát „megmozgatta” a szilveszteri műsor sikere érdekében. A látás és hallás megvalósulása a képernyőn elképesztő hatással van az emberekre, következésképp azokra a hagyományokra, amelyek közepette lezajlottak a szilveszteri muzik. Megboldogult gyermekkorunkban sokért nem adtuk, ha az eszegető-iszogató rokonok, szomszédok társaságában maradhattunk. Az étellel hamar elteltünk, az odafigyelő hallgatásba azonban, nem tudtunk belefáradni, minden idegszálunkkal koncentráltunk, s bár felét se értettük a felnőttek olykor vaskos adomáinak, kipukkanó nevetésüket örömmel cifráztuk cérnavékony hangunkkal. Amikor ránk szóltak: — Gyerekek, most fogjátok be a fületeket! — megkettőzött éberséggel lestük a pajzán anekdotába kezdőt. A história sose, vagy csak igen ritkán volt szemérmetlenül triviális, „szerkesztett” tapasztalás sűrítődött benne, főleg az egyszeri emberről és többször megbotlott nejéről, aki mindvégig változatos furfanggal szarvazta fel tutyimutyi urát, figyelmeztetendő a jelenlevő férfiakat: legyetek résen, az ördög nem alszik! És kivel rúgott ki a hámból a szégyentelen? Szinte mindig a hatalom emberével: szoknyapecér pappal, jegyzővel, urasági „káderral”, s csak nagy ritkán jóvágású sógorral. Ítélet fogalmazódott meg az elmés történetekben, morális feddés, mely észrevétlenül formázta a gyermek még képlékeny személyiségét, ilyen „kisközösségi”, családi „neveldékben” váltunk menthetetlenül „falusi lénnyé” tizenéves korunkra. Városaink új lakossága zömmel effélékből verbuválódott a városba „disszidált” falusiakból, akik most nyögve-kínlódva viselik az asszimiláció terheit. Nosztalgiák máglyatüzei lobognak bennük, s bár gyermek- és suhanckoruk a legnagyobb jóindulattal se nevezhető paradicsomi állapotnak, a hasonulás kínjában édenivé simogatják emlékeiket, a falut, a szülőhelyet siratják áradó nótáikban. Tavaly szilveszter éjszakáján volt szerencsém „szociologizálni”, utcai lármában végeztem gyűjtőmunkát. Falusi ember igyekszik rejtegetni származását, talán, hogy kivédje a ma is pejoratív jelzőt („paraszt”), de ha felönt a garatra, gátlásai feloldódnak — és elkiabálja „önéletrajzát”. Szóval, valaki rákezdte: „Végigmentem az ormódi temetőn...” Csakhamar társakra tatatért a nótázásban, a szöveg azonban aszerint módosult, kit honnan sodort városba a sors — tucatnyi falunév „aktualizálódott” bele a dalba, érzelmesen, majdnem fájdalmasan. De térjünk vissza a tv-hez. Aligha szükséges bizonygatni, hogy eleddig a leghatásosabb tömegtájékoztatási-szórakoztatási eszköz, amit az ember valaha is kitalált. A másfél millió készülék naponta 4,5 millió embert kényszerít két-három órai semmittevésre. A rádió mellett még csinálhattunk egyet s mást, a tv elől nem mozdulhatunk, hiszen a látás rafinériája szempontjai szerint rendeződik cselekménnyé a dráma, egy elszalasztott pillanat elegendő ahhoz, hogy kiessünk a ránk kiosztott szerepből, a néző szerepéből, tehát úgy igyekszünk „megrendezni” a magunk szerepét, hogy minden a legnagyobb rendben folyjék. A gyerekeket ágyba kergetjük, kisebbnagyobb, még aznapra esedékes tennivalónkat holnapra halasztjuk, vagy a műsoridő után tudjuk le. Felvetődik a kérdés: anyagi viszonyaink mostani szintjén nem pazarlás-e elvesztegetni annyi drága órát, másrészt: társadalmilag megtérül-e valami a befektetett időből — mert az időt pénznek is szokás nevezni. Társadalmi helyzetünk most még sok-sok kétkezi munkaráfordítást kíván leküzdendő gondjainkban — a tv-gerjesztette felismerések megvalósulása elé megannyi objektív-szubjektív akadály tornyosul. Kétségtelen, a készülékre futja már jövedelmünkből, de a veleáltala való élés gondokat okoz. Az egyik tszben komoly bonyodalom támadt amiatt, hogy az egyik folytatásos kalandfilmet a szokásostól eltérő időben sugározták — a tehenészek egy órával később láttak munkához... A tévés életmód a fogyasztói társadalom perspektívája — enyhén szólva, mi még nem tartunk itt, de talán nem is baj... A kisközösségeknek mi nagy jelentőséget tulajdonítunk az emberi személyiség kialakításában és normális fejlődésében. Az elidegenedés az „emberközi kapcsolatok” fellazulását, embernek embertől való eltávolodását jelenti. Most tv-nézéssel töltjük azt az időt, amit korábban szomszédolásra, barátkozásra fordítottunk, azaz mintegy bejártuk azt az életterületet, amiben a legkonkrétabb viszonyaink feszültek, ahol megítéltettünk — megmérettünk. Az sem szorul bővebb bizonyításra, hogy a tévés életmód a szülő és gyermek kapcsolatát is fellazítja, mert hiszen a gyermekkel való foglalkozás akadályoz minket a „műélvezetben”. Az elutasított kisfiú vagy kislány morcosán elhúzódik, és legszívesebben belevágna valamit abba a lidérces fényű üvegbe, mely szüleit elhódította tőle. Az ellökések, rászólások, elutasító közömbösség-dózisok mivé fajíthatják a szülő—gyermek viszonyt — „végtermékként” felsejlik a kiábrándult, küllemében ősállapotot mintázó, cinikus hippi... A kép, amit festek, kétségtelenül sötét, s aspektusom inkább maradt, mint korszerű. A tv — van, léte drasztikus jelenvalóság. Valójában arról szándékoztam írni, hogy nem tetszik. A tavalyi szilveszteri műsort falusiak társaságában néztem végig. Már ragadt rám annyi városiasság, hogy értem a kabarétréfákat, politikai „beköpéseket”, a legrejtettebb célzásokat is. Ott jöttem rá, hogy a „műértők” csekélyke hányadához tartozom — kilenc néző közül ketten értettük a műsort. Úgy tűnt, azt a műsort egy szűk kör, egy szűk körnek szánta. A fogorvos-jelenet (címét elfelejtettem) igen egyértelmű reagálásra ingerelte környezetemet. Orvos és páciense bajlódásaévődése türelmetlen kiszólásra mérgesítette az egyik nézőt: „A mindenit neki, csakugyan! Húzza már ki azt a rohadt fogat, mit vacakol vele?!” Volt ott egy hozzám hasonló „vájtfülű” — egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés. Környezetünk abban a tévhitben volt és maradt, hogy itt a foghúzás „mechanizmusáról” van szó. A pesti Vidám Színpad műsorára az vált jegyet, aki otthon érzi magát a műfajban. A ívnek tudnia illenék, hogy óesztendei műsorára legalább 5—6 millió embernek van „belépője”, tehát legalább négy alapvető osztályt, illetve osztályréteget kellene traktálnia óesztendei nevetnivalóval: a munkást, a parasztot, az értelmiséget és az ún. polgárt. Ha az utóbbi ízlése nyomja rá bélyegétó válogatásra, az arány nem lehet jó, következésképp a műsor sem, hiszen a nézők többsége kirekesztődik az „élvezetből”, tehát nem nevetve, hanem boszszankodva válik meg az évtől. Kétségtelen, a városi polgár ízlését kiszolgálni hivatott kabaré nagy hagyománnyal rendelkezik, ma is vannak „profi” alkotói, akik — a sémák ismeretében — könnyedén változtatják nevetéssé a politikai és egyéb aktualitásokat. Meg kellene ismernünk a munkások, parasztok létéből sarjadzó egészséges humort, s azt „visszaalkalmazni”, korszerű színvonalon. Feltételezem, hogy a kabaréírók, tréfacsinálók jóval szilveszter előtt kapják a megbízást — nos, akik a két alapvető osztály humorigényének kielégítésére vállalkoznak, azoknak még korábban kellene megkapniuk, hiszen járatlan útra indulnak. A gyárak, tsz-ek is létrehozzák valóságuk megnevettető históriáit, de ezeket csak szemfüles „hírszerzők” képesek felderíteni, mert szemérmesen rejtve maradnak az ebben a világban járatlan szemlélő előtt. Az esztendőtől búcsúzván s a jövő év talányait böngészvén, az emlékeimben felderengő hagyományos kívánságlistáról olvasok, ezeket szoktuk volt mondogatni leghöbb óhajként: adja a sors, hogy az új esztendő se legyen rosszabb azónál, kenyeret, bort, békességet adjon legalább ugyanannyit. De mert a tv révén túltekintettünk hazánk határain, kívánságunkat megtoldjuk azzal, hogy mind e jóból ne csak mi részesüljünk — a világban is, annak minden zegében-zugában találjon végre otthonra az áldott béke, holnapi biztonságunk legfőbb záloga és reménysége. S adja meg a tv mindennapi „betevő műsorunkat”, de azért a hétfőt, az egyetlen műsormentes napot tartsa meg nekünk a jövő esztendőben is barátkozásra, gyereknevelésre, aprócseprő gondjaink megoldására ... GULYÁS MIHÁLY Az V. miskolci országos grafikai biennále anyagából ÁRA KÉT FORINT