Napjaink, 1983 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1983-02-01 / 2. szám

A Soli Deo Gloria Református Diákszövet­ség hagyományos nyári konferenciájá­nak programját 1942-ben a következő­képpen hirdette meg a vezetőség: MAGYAR TESTVÉRISÉG TÁBORA június 29—július 5-ig IFJÚSÁG AZ ÚJ MAGYAR SZELLEMÉRT Előadások: Irodalom, Régi magyarság, Parasztság, Népiség, Munkásság, Kelet és Nyugat Előadók: Ballas Péter, Darvas József, Féja Géza, Móricz Zsigmond, Molnár István, Muharay Elemér, Nagy István, Németh László, Püski Sándor, Sinka István, Tersánszky Jenő, Veres Péter, Gulyás Pál. E program eltért az előző évekétől, s a Re­formátus Élet cikkírója a konferenciáról szó­ló beszámolójában (1942. júl. 18.) „szokatlan konferenciá”-nak minősítette, mondván, hogy „sok érdekes vendége volt már a Soli Deo Gloria-tábornak, talán a mostani társaság volt a legérdekesebb. A népi magyar írók az elmúlt években is részt vettek magánosan egy-egy konferencián, most szinte teljes szám­ban ...” A táborban összegyűlt mintegy há­romszáz főnyi fiatal társadalmi megoszlásáról e cikkben a következők olvashatók: „földmű­vesfiúk, fő- és középiskolás diákok, iparosta­­noncok és boltoslegények barátkoztak egy­mással s a mai magyar ifjúságot jellemző őszinteséggel tárgyalták a magyar élet kér­déseit ...” A meghívott írók „a népi eszme országosan elismert írói és költői” — ahogyan őket Ko­vács Endre a debreceni Tiszántúl lapjain (1942. július 2-án) minősítette — feladata az volt, hogy előadásaikkal irányt adjanak a tá­jékozódásban. Elsőnek Németh László kapott szót, aki „Érték és igazság az irodalomban és a történelemben” címmel tartotta meg előadá­sát. Ennek szövege nem maradt fenn, de Ko­vács Endre azon frissiben papírra vetett írása közli annak vázát és mondandóját. E szerint Németh László alapgondolata ,,az írói igazság­­szeretet volt”, mely megvédi őket „a korszel­lem rossz csábításai ellen”. Petőfi, Kemény Zsigmond, Ady és Móricz Zsigmond példájá­val bizonyította, hogy „a kész fogalmi­ rend­szer egyoldalúságát” elvető s „a jó írói ösz­tönből fakadó helyes történelem-érzés”-t kö­vető alkotói magatartás a célravezető. A „népi áramlat”, a népi írói mozgalom kedvező ha­tásának mondta, hogy „állandóan nő a régi magyarság becsülete”, továbbá „folyik a nép belső értékeinek, kultúrájának fölfedezése”, valamint „a Széchenyi által észrevett körül­ményt, hogy kelet népe vagyunk”. Ezt a gon­dolatot részletesen meg is magyarázta: „Ke­let és Nyugat ellentétében hosszú ideig nem láttuk világosan helyünket, s ezért hanyagol­tuk el a keleti szomszédainkkal való kapcso­latunkat. A magyar hivatástudat most van kialakulóban: nem leszünk többé az európai kultúra lerakodóhelye piaca. Sajátos magyar kultúrát hozunk az európai nemzetek közé, egyéni hanggal, színnel járulunk az egyetemes kultúrához”. Az íróktól azt kérte-várta, hogy e felismerést „a tömegek helyes értékének ki­alakításával, megszilárdításával” szolgálják. Álláspontja az volt, hogy „a népi program nem jelenthet szellemi elzárkózást, csak a jelensé­gek helyes értékelését”, s ennek értelmében az „urbánus irodalmat” sem „ütni” kell kritikát­lanul, hanem, az őt megillető helyre kell so­rozni”. Féja Géza — a második előadó — „Régi magyarság” címmel valószínűleg az 1937-ben megjelent e című tanulmányának gondolatait mondta el. A régi magyar irodalom értékei­ről adott „újszempontú” tájékoztatása min­denesetre nagy hatású volt, mert hallgatói — Németh László kezdeményezésére — öt és fél ezer pengőt ajánlottak fel egy könyvkiadói vállalkozásra, melynek feladata a régi magyar írók: Melius Juhász Péter, Bornemissza Péter, Dávid Ferenc és mások műveinek kiadása lett volna, (öt és félezer pengőt adott össze... Ti­szántúl, 1942. július 8. 4. old.) „Az új magyar irodalom” bemutatását Ju­hász Géza végezte el, aki azokban az időkben a népi írókról készített tanulmányt. Feltehető, hogy akkor született gondolatait mondta el. Az író és a társadalom viszonyáról a követke­zőképpen vélekedett: „Petőfi már fölismerte, hogy az irodalom nem játék. A toll harci esz­köz, az igazság fegyvere. ’Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék — írja Aranynak, rögtön az első levelében. Mégis majdnem száz esztendőbe telt, míg ez a cél­ja, legalább részben, megvalósult. Ma már csakugyan uralkodik a költészetben a nép, a dolgozók élete a főtárgykor, s java íróink, ke­vés kivétellel, származásban is népiek, paraszt, munkás családból valók, külvárosokban, fal­vakban, tanyán, pusztán nőttek föl. De odáig még most sem jutottunk, hogy a politikában a nép uralkodjék. — Mégsem tévedt Petőfi: a sorrendet jól ismerte föl. Először az irodalmat kell meghódítani. Majd a költők elvégzik a többit: ránevelik az országot az igazságra, előkészítik a társadalom átalakulását, mozgal­mat indítanak”. A népi írói mozgalmat ilyen­nek tekintette: „Igazi nemzetté a magyart né­pi íróink avatják... A közfelfogás ítél helye­sen. Nemcsak azokat számítja népi íróknak, akik ebből a két rétegből származnak. Népi író az olyan értelmiségi is, aki a népi ma­gyarságért küzd, a paraszt és munkás helyze­tét tárja föl, s jobb magyar társadalmi rend­szert akar”. (Juhász Géza Emlékkönyv, Deb­recen, 1975. 338—340. old.). Veres Péter „A parasztság különböző szelle­mi áramlatok hatásában” címmel tartott elő­adást. Németh László életrajzi írásainak kö­tetében (Homályból homályba. I. köt. 618. old.) azt írja, hogy „Veres Péter kedvenc szavával, ’a szolgálattal’ fegyverezte le őket, amit mi csinálunk, ez is szolgálat, csak most a magyar­ságnak”. Ebből arra következtethetünk, hogy az előadásban azok a tézisek kaptak helyet, amelyeket Veres Péter Szárszó után „Béke és szolgálat” című cikkében — a Magyar Csil­lag 1942. áprilisi számában — leírt. Ebben ő azt a véleményét fejtette ki, hogy az írók, „a legjobbak, akik még bírnak parancsolni indu­lataiknak, megértik az idők szavát és nem kapkodnak és hadakoznak egymás közt is fe­leslegesen”; s erre késztetik őket „a hívő ol­vasók” is, akik „már nem viselik el megrovás nélkül az írók veszekedéseit”. A legjobb írók — mondja — „eljutottak a szolgálat vállalá­sáig”, aminek tartalma „a legalulmaradtakért, a munkásokért, parasztokért, cselédekért, nap­számosokért szót emelni”. Az értelmiség fi­gyelmét arra hívta fel, hogy „a népért” való szolgálat nemcsak joga, de kötelessége is min­den igaz embernek, mert „a dolgozó nép nél­kül nincs többé magyar nemzet”. Nagy István, az erdélyi munkásíró előre megírt előadásszöveggel érkezett Szárszóra, s azt 1947-ben nyomtatásban is közölte az „Er­délyi úton” című, Budapesten megjelent kö­tetében. Mondandójának gondolatmenete a következő volt. A munkásságot „a magyarság hivatalos vezetői” „a nemzet számára elve­szett embertömegként” kezelik, s azt állítják, hogy „a városi tömegek magyarságtudata el­homályosodik a magyartalan városi kultúra árnyékában”. Velük szembe állítják a pa­rasztságot, illetve annak „ösztönös magyar­ságtudatát”, melyre „a magyarság megújho­dását” alapozni lehet. Megkérdezte hallgatóit: „Váljon az évenként ezrével városi munkás­nak jövő parasztok ,ösztönös magyarságtuda­ta, a városban tényleg elveszne-e? Mi több, van-e egyáltalában elveszteni való kincse?” Elmondta, hogy feleségének székely család­jától, egykori „székely cselédlány” édesanyjá­tól, de a melléje a gyárba bekerült parasz­toktól sem kapta örökségül és ismeretül a székely népdalokat és a valódi népmeséket. Ebből következően pedig „a mi parasztjaink többsége anyanyelvén kívül egyebet aligha veszíthet el a városon”, mert „parasztságunk közösségi tudata alig-alig terjed túl a családi közösség szűk keretein”. Nagy István előadása többi részében a nemzeti és nemzetközi törekvések egységét képviselő szocialista világnézetet, illetve an­nak a magyar társadalmi és nemzeti sorskér­désekre adott válaszát, programját ismertette. Egységre hívta mindazokat, akiknek törek­vése az, hogy „az alulrekedt dolgozó nép végre maga rendelkezhessék a nemzeti va­gyonnal, maga intézhesse sorsát a községi és városi tanácsokban, országházban és minde­nütt, ahol közös ügyről van szó”. El kell oszlatni az előítéleteiket a munkássággal szem­ben — fejezte be —, hogy „a munkásság és a parasztság, valamint az alkotó értelmiség egymásra találjon és összeforrjon legközelebbi célunk, a független és valóban demokratikus népi Magyarország megvalósítása érdekében”. Darvas József feladata a „Népiség — ér­telmiség viszonya” téma kifejtése volt. Erről vallott nézetét a tanácskozásról írt — s az Esti Kis Újság 1942. július 6-i számában meg­jelent cikkéből ismerjük meg, s ebben a kö­vetkezőket írja: „Középosztályunkról annyi rosszat elmondtak s leírtak már, hogy már szinte minden megrovás közhelynek tetszik,­­ de egyszer-egyszer illendő dolog lenne ar­ról is néhány szót ejteni, hogy az utóbbi esz­tendőikben, lassan és csöndben mégis kialakul egy másik középosztály is. Egy másik közép­­osztály, fiatal diákokból, egyetemi hallgatók­ból, az országban mindenfelé szétszóródott szellemi munkásokból, akik ugyan tagadják a ,középosztályi’ nevet s inkább értelmiségi­nek szeretik magukat nevezni, hogy ezzel is megmondják: nem a maguk társadalmi he­lye, hanem a szerep s nem a hivatali státum, hanem a hivatás a legfőbb gondjuk. Paraszt­ság, munkásság, magyar nép: ezek a legtöbb­ször elmondott szavaik s a szavakon túl már a népért való cselekvés útjait is keresgetik. A népi gondolatnak, ha a dolgozó milliókon 37 Egy történelmi út állomása volt Magyar írók a Soli Deo Gloria Szövetség 1942. évi nyári konferenciáján, Balatonszárszón

Next