Napjaink, 1983 (22. évfolyam, 1-12. szám)
1983-02-01 / 2. szám
A Soli Deo Gloria Református Diákszövetség hagyományos nyári konferenciájának programját 1942-ben a következőképpen hirdette meg a vezetőség: MAGYAR TESTVÉRISÉG TÁBORA június 29—július 5-ig IFJÚSÁG AZ ÚJ MAGYAR SZELLEMÉRT Előadások: Irodalom, Régi magyarság, Parasztság, Népiség, Munkásság, Kelet és Nyugat Előadók: Ballas Péter, Darvas József, Féja Géza, Móricz Zsigmond, Molnár István, Muharay Elemér, Nagy István, Németh László, Püski Sándor, Sinka István, Tersánszky Jenő, Veres Péter, Gulyás Pál. E program eltért az előző évekétől, s a Református Élet cikkírója a konferenciáról szóló beszámolójában (1942. júl. 18.) „szokatlan konferenciá”-nak minősítette, mondván, hogy „sok érdekes vendége volt már a Soli Deo Gloria-tábornak, talán a mostani társaság volt a legérdekesebb. A népi magyar írók az elmúlt években is részt vettek magánosan egy-egy konferencián, most szinte teljes számban ...” A táborban összegyűlt mintegy háromszáz főnyi fiatal társadalmi megoszlásáról e cikkben a következők olvashatók: „földművesfiúk, fő- és középiskolás diákok, iparostanoncok és boltoslegények barátkoztak egymással s a mai magyar ifjúságot jellemző őszinteséggel tárgyalták a magyar élet kérdéseit ...” A meghívott írók „a népi eszme országosan elismert írói és költői” — ahogyan őket Kovács Endre a debreceni Tiszántúl lapjain (1942. július 2-án) minősítette — feladata az volt, hogy előadásaikkal irányt adjanak a tájékozódásban. Elsőnek Németh László kapott szót, aki „Érték és igazság az irodalomban és a történelemben” címmel tartotta meg előadását. Ennek szövege nem maradt fenn, de Kovács Endre azon frissiben papírra vetett írása közli annak vázát és mondandóját. E szerint Németh László alapgondolata ,,az írói igazságszeretet volt”, mely megvédi őket „a korszellem rossz csábításai ellen”. Petőfi, Kemény Zsigmond, Ady és Móricz Zsigmond példájával bizonyította, hogy „a kész fogalmi rendszer egyoldalúságát” elvető s „a jó írói ösztönből fakadó helyes történelem-érzés”-t követő alkotói magatartás a célravezető. A „népi áramlat”, a népi írói mozgalom kedvező hatásának mondta, hogy „állandóan nő a régi magyarság becsülete”, továbbá „folyik a nép belső értékeinek, kultúrájának fölfedezése”, valamint „a Széchenyi által észrevett körülményt, hogy kelet népe vagyunk”. Ezt a gondolatot részletesen meg is magyarázta: „Kelet és Nyugat ellentétében hosszú ideig nem láttuk világosan helyünket, s ezért hanyagoltuk el a keleti szomszédainkkal való kapcsolatunkat. A magyar hivatástudat most van kialakulóban: nem leszünk többé az európai kultúra lerakodóhelye piaca. Sajátos magyar kultúrát hozunk az európai nemzetek közé, egyéni hanggal, színnel járulunk az egyetemes kultúrához”. Az íróktól azt kérte-várta, hogy e felismerést „a tömegek helyes értékének kialakításával, megszilárdításával” szolgálják. Álláspontja az volt, hogy „a népi program nem jelenthet szellemi elzárkózást, csak a jelenségek helyes értékelését”, s ennek értelmében az „urbánus irodalmat” sem „ütni” kell kritikátlanul, hanem, az őt megillető helyre kell sorozni”. Féja Géza — a második előadó — „Régi magyarság” címmel valószínűleg az 1937-ben megjelent e című tanulmányának gondolatait mondta el. A régi magyar irodalom értékeiről adott „újszempontú” tájékoztatása mindenesetre nagy hatású volt, mert hallgatói — Németh László kezdeményezésére — öt és fél ezer pengőt ajánlottak fel egy könyvkiadói vállalkozásra, melynek feladata a régi magyar írók: Melius Juhász Péter, Bornemissza Péter, Dávid Ferenc és mások műveinek kiadása lett volna, (öt és félezer pengőt adott össze... Tiszántúl, 1942. július 8. 4. old.) „Az új magyar irodalom” bemutatását Juhász Géza végezte el, aki azokban az időkben a népi írókról készített tanulmányt. Feltehető, hogy akkor született gondolatait mondta el. Az író és a társadalom viszonyáról a következőképpen vélekedett: „Petőfi már fölismerte, hogy az irodalom nem játék. A toll harci eszköz, az igazság fegyvere. ’Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék — írja Aranynak, rögtön az első levelében. Mégis majdnem száz esztendőbe telt, míg ez a célja, legalább részben, megvalósult. Ma már csakugyan uralkodik a költészetben a nép, a dolgozók élete a főtárgykor, s java íróink, kevés kivétellel, származásban is népiek, paraszt, munkás családból valók, külvárosokban, falvakban, tanyán, pusztán nőttek föl. De odáig még most sem jutottunk, hogy a politikában a nép uralkodjék. — Mégsem tévedt Petőfi: a sorrendet jól ismerte föl. Először az irodalmat kell meghódítani. Majd a költők elvégzik a többit: ránevelik az országot az igazságra, előkészítik a társadalom átalakulását, mozgalmat indítanak”. A népi írói mozgalmat ilyennek tekintette: „Igazi nemzetté a magyart népi íróink avatják... A közfelfogás ítél helyesen. Nemcsak azokat számítja népi íróknak, akik ebből a két rétegből származnak. Népi író az olyan értelmiségi is, aki a népi magyarságért küzd, a paraszt és munkás helyzetét tárja föl, s jobb magyar társadalmi rendszert akar”. (Juhász Géza Emlékkönyv, Debrecen, 1975. 338—340. old.). Veres Péter „A parasztság különböző szellemi áramlatok hatásában” címmel tartott előadást. Németh László életrajzi írásainak kötetében (Homályból homályba. I. köt. 618. old.) azt írja, hogy „Veres Péter kedvenc szavával, ’a szolgálattal’ fegyverezte le őket, amit mi csinálunk, ez is szolgálat, csak most a magyarságnak”. Ebből arra következtethetünk, hogy az előadásban azok a tézisek kaptak helyet, amelyeket Veres Péter Szárszó után „Béke és szolgálat” című cikkében — a Magyar Csillag 1942. áprilisi számában — leírt. Ebben ő azt a véleményét fejtette ki, hogy az írók, „a legjobbak, akik még bírnak parancsolni indulataiknak, megértik az idők szavát és nem kapkodnak és hadakoznak egymás közt is feleslegesen”; s erre késztetik őket „a hívő olvasók” is, akik „már nem viselik el megrovás nélkül az írók veszekedéseit”. A legjobb írók — mondja — „eljutottak a szolgálat vállalásáig”, aminek tartalma „a legalulmaradtakért, a munkásokért, parasztokért, cselédekért, napszámosokért szót emelni”. Az értelmiség figyelmét arra hívta fel, hogy „a népért” való szolgálat nemcsak joga, de kötelessége is minden igaz embernek, mert „a dolgozó nép nélkül nincs többé magyar nemzet”. Nagy István, az erdélyi munkásíró előre megírt előadásszöveggel érkezett Szárszóra, s azt 1947-ben nyomtatásban is közölte az „Erdélyi úton” című, Budapesten megjelent kötetében. Mondandójának gondolatmenete a következő volt. A munkásságot „a magyarság hivatalos vezetői” „a nemzet számára elveszett embertömegként” kezelik, s azt állítják, hogy „a városi tömegek magyarságtudata elhomályosodik a magyartalan városi kultúra árnyékában”. Velük szembe állítják a parasztságot, illetve annak „ösztönös magyarságtudatát”, melyre „a magyarság megújhodását” alapozni lehet. Megkérdezte hallgatóit: „Váljon az évenként ezrével városi munkásnak jövő parasztok ,ösztönös magyarságtudata, a városban tényleg elveszne-e? Mi több, van-e egyáltalában elveszteni való kincse?” Elmondta, hogy feleségének székely családjától, egykori „székely cselédlány” édesanyjától, de a melléje a gyárba bekerült parasztoktól sem kapta örökségül és ismeretül a székely népdalokat és a valódi népmeséket. Ebből következően pedig „a mi parasztjaink többsége anyanyelvén kívül egyebet aligha veszíthet el a városon”, mert „parasztságunk közösségi tudata alig-alig terjed túl a családi közösség szűk keretein”. Nagy István előadása többi részében a nemzeti és nemzetközi törekvések egységét képviselő szocialista világnézetet, illetve annak a magyar társadalmi és nemzeti sorskérdésekre adott válaszát, programját ismertette. Egységre hívta mindazokat, akiknek törekvése az, hogy „az alulrekedt dolgozó nép végre maga rendelkezhessék a nemzeti vagyonnal, maga intézhesse sorsát a községi és városi tanácsokban, országházban és mindenütt, ahol közös ügyről van szó”. El kell oszlatni az előítéleteiket a munkássággal szemben — fejezte be —, hogy „a munkásság és a parasztság, valamint az alkotó értelmiség egymásra találjon és összeforrjon legközelebbi célunk, a független és valóban demokratikus népi Magyarország megvalósítása érdekében”. Darvas József feladata a „Népiség — értelmiség viszonya” téma kifejtése volt. Erről vallott nézetét a tanácskozásról írt — s az Esti Kis Újság 1942. július 6-i számában megjelent cikkéből ismerjük meg, s ebben a következőket írja: „Középosztályunkról annyi rosszat elmondtak s leírtak már, hogy már szinte minden megrovás közhelynek tetszik, de egyszer-egyszer illendő dolog lenne arról is néhány szót ejteni, hogy az utóbbi esztendőikben, lassan és csöndben mégis kialakul egy másik középosztály is. Egy másik középosztály, fiatal diákokból, egyetemi hallgatókból, az országban mindenfelé szétszóródott szellemi munkásokból, akik ugyan tagadják a ,középosztályi’ nevet s inkább értelmiséginek szeretik magukat nevezni, hogy ezzel is megmondják: nem a maguk társadalmi helye, hanem a szerep s nem a hivatali státum, hanem a hivatás a legfőbb gondjuk. Parasztság, munkásság, magyar nép: ezek a legtöbbször elmondott szavaik s a szavakon túl már a népért való cselekvés útjait is keresgetik. A népi gondolatnak, ha a dolgozó milliókon 37 Egy történelmi út állomása volt Magyar írók a Soli Deo Gloria Szövetség 1942. évi nyári konferenciáján, Balatonszárszón