Napjaink, 1987 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1987-01-01 / 1. szám

UTASSY JÓZSEF VERSEI Keresztapu Tehervagonok dobogtatója volt a szívlapátod, végtelen tehervagonoké. Egyszer elvittél magaddal ózdra, hogy lássak világot, világot, ami a nyomoré. Főztük a bablevest a barakkban. Virító véremtől majd kicsattantak a poloskák! Aztán nagyon egyedül maradtam. Halott apája, felöl faggattam ott füvet, poros fát. És rugdaltam a töltést, a bodzát. Téged rugdostalak dühömben, Te Kurva Kis Ország! Ködmön Buda Sándor Hét és fél évig hányt-vetett a tenger. Sándor bácsi! gondol még rád a kék víz. Hajód, korallok közt, rólad mereng el. S látod, ragyogva emlegetlek én is. Mert te voltál az én öreg barátom! Egy-egy meséd után a végtelent csempészte szívembe a néma csend. Elorozlak hát a fösvény haláltól. Sándor bácsi! gondol még rád a kék víz. Hajód, korallok közt, rólad mereng el. S látod, ragyogva emlegetlek én is. Hét és fél évig hányt-vetett a tenger, OLÁH JÁNOS VERSEI Vízcseppek 1. E közbeszédtől foltos lapokat ki tudja milyen szél pofozza, hallgatnak-e, vagy vallanak, tyúkszemükön az idő sarka. Bánattól ordas már a szó, aki kereste, varrta, túlzott készséggel ugrom vissza sötét magamba. 3. Letettem volna régen tollam és életem, ha nem lép át reményem a zörgő tényeken. Távlat Minden, ami nemrég ráérősen vett körül, égetőn közel van, szinte a körmömre ég ZENÉSZSORS BOGNÁR ÁRPÁD RAJZA Nyugtalan Égi lánctalpakon vonul el fölöttünk a dörgés éjszaka Lélegzetünkben összevegyül eső és lőporfüst szaga Terrorizálják álmainkat süvítő hírek és szelek Tarkódon mint halott katona fekszik bibliás jobb kezem SZOKOLAY ZOLTÁN VERSET Kávézó lány az állomáson Lám csak, mégsem buktál mozdony alá, te törékeny, most szabadulsz meg végleg fényes jelmezeidtől, alvó sínek mentén sétál föl-le a rendőr, csészék szélén koccannak szép kiskanalacskák, szürkül az arcod, várja lekésett csatlakozását, zárva a pénztár, nyitva a táskád, nyitva a tested. Itt vagy, mégsem buktál mozdony alá, kavaroghat lelked a züllött Isten szájöblében unottan, íme a hűség, fönn hunyorognak az égen az élők, fönn szökdécsel a másodpercmutató a nagyórán, hallod, kedves, most koccannak kőhöz a csészék, most kopppan majd vétlen talpfán tenkoponyád is. Örökös időd köré dagad az álszent válasz arra, mit nem kérdeztél senkitől. Tiszteld a fát, ha véletlen kidől, de félj attól, ki biztonságot áraszt. Nincs több leckéd, hát tanulj ennyiből, inkább, mintsem a törvénykönyvet nyálazd; légy gazdaságos, tested el ne fáraszd, csak senkiföldjén lehetsz már vadőr. Vigyázz magadra, ott majd az leszel, akit képzeltél pajkos kisfiadnak, kit elvesznek és holtan visszaadnak, mert van belőle élve százezer. S ha nincs kérdés, mely mindent átvilágít, hagyd el, míg mered, szűkebb pátriáid. CSEH KÁROLY VERSEI Hüti homlokod Az égre nyíló szoba gőze visszacsapódik nem lobog Lanyhul a képzelet láza — jegekt ruhája hüti homlokod Koponyád csöndjében — üvegbe zárt zúgó darázs — emlék forog Metaforák varázsvesszőin a hold fénye nedves homok Anteusz ujja betont érint Tapint Konstatál Nem zokog

Next