Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)
1922-01-15 / 1. szám
OLASZ FÖLDÖN ANATOLE FRANCE-ZAL, AZ IDEI NOBEL-DÍJ NYERTESÉVEL Írta: KÉMERI SÁNDOR Zarándokoltunk az örökváros és kisebb olasz városok századokat bevilágító szépségeihez: Anatole France a mester az idei Nobel-díj nyertese, dr. Cauchaud az orvosa és én a titkárja. A háború előtt természetesen, azokban a régi jó időkben, amikor még országhatárok előtt nem voltak kivezényelve a militarizmus katonái. Akkor, amikor még szabad volt és lehetett élni a szép kultuszának bármely országban, ahová éppen a vágyunk elvitt. Jártunk tehát szerelmes csodálással nagy és kis olasz városok szépségeihez. Vitt, elragadott zarándokutunk áhítata a mesterművek oltáraihoz. És a három más-más ember egy nagy meghatódottságban, a művészet gyönyörködésében együtt és egymáshoz közel volt. Titokban, — mert ellentéteink dacára, mindhárman gondolkozó, philozophálásra hajló elméjűek voltunk, egymást is megfigyeltük. Én felnéztem a mesterre, aki éppen úgy érdekelt, mint a századokat túlélt remekművek. És nem egyszer azt gondoltam felőle: Anatole France a tizenkilencedik és a huszadik század egyik legnagyobb világossága, legfenkeltebb és legigazságosabb szelleme, élő érző, mesterműve az emberi nagyságnak. Csodáltam állandóan, hogy látja, érzi és összegezi a dolgokat. Mindennek felette áll, mindent bölcsen megért. És mégis a tudás szomorúságán át, derűs, vidám, élcelődő is szokott lenni. Éles elméjűségének finom gúnyával emberekre és dolgokra rávilágító. Hetven éven felül járt akkor, — ma már túl van a nyolcvanon, — de lelkesedése és fáradhatatlansága, ha valami szép régi képet, templomot,mozaikot akart megtekinteni, felülmúlta a legifíjabb, a legtüzesebb elragadtatást. Az ő kívánságára, mi vártunk mindég a múzeumok kinyitására is, ha a záróóra jött, mi voltunk az utolsó távozók, akiket már az őrnek kellett figyelmeztetnie. Különösen a nápolyi múzeumban az antikoknál, vagy Rómában a Terni-múzeumban történt ez meg velünk rendesen. Ismertek már az őrök bennünket és csak akkor figyelmeztettek nagyon tiszteletteljesen, ha jóval túl járt a záróidőn az óramutató. Ilyenkor Anatole France nem győzött eléggé csodálkozni: „hogy telhet el ily gyorsan az antikok közt az idő V* — »»Egy szempillantásnyi sem lehet az antikok századaihoz képest, — nevettem ilykor, — az a rövid pár óra, amit elgyönyörködünk itt a múzeumban.“ Kedvenc képeitől, szobraitól mindég nehezen vált meg. Visszafordult hozzájuk, a szemével elrogatta őket, mintha mondotta volna : visszatérek. Nemesen, fenkölten, áhítattal gyönyörködött. Rómában a szépen elrendezett Terni-múzeumot különösen szerette, de a Vatí-