Napkelet, 1922 (3. évfolyam, 1-15. szám)
1922-05-15 / 9. szám
16 NAPKELET 9. szám .......................................................................................................................................................................................................................................................mii............................................. Ezt azért, mert a börtöntorony bejárója felett ez a felírás volt: IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS Az óriás kettétörte a tornyot, és ott, ahol a felírás megszakadt. Az a szó: „Szolgáltatás“ ottmaradt, az „Igazságot“ pedig vitte az óriás, meg a négy börtönlakó. Amerre a torony ment, paloták omlottak össze, régi, magas grófok és méltóságok pincehüvös házai. Az óriás nem nézte, merre megy, toronybrányában lépkedett a parádézók piacára. A főporkoláb lóhalálában loholt a várba, hogy elmondja mi történt. Az öreg király menten ágynak esett ijedtében. A főkancellár a nyakába a lábát, szaladt a fővezérhez, a fővezér az ágyuk tábornokához, a tábornok fuvat a tüzérekért, a tüzérek nagy ágyúgolyókat gurítanak és lövik a tornyot, csak úgy dong a sok golyó a lépkedő torony falán. De vastag volt a fal nagyon, az ágyú gyenge hozzá. Csak az óriásütötte ablaklyukon szaladt be egy lövedék. A térdébe az óriásnak. De az nem is érezte. Mintha csak bolha csípte volna meg. De bejött a második golyó is s a rabok kezdtek megszeppenni. Óriáslátó látta, hogy ennek fele se tréfa, kihajolt a lyukon és lecsepegtette az ucca kövezetére az óriás ébresztő szemcseppeket. A kövezetet itt úgy hívták : krumpli, mert akkora kavicsokból rakták egymás mellé, mint egy-egy burgonya. Rettenetes dolog történt. A krumpli-kavics mind megmozdult. És valamennyiből kikelt a maga óriása. Sokkal nagyobb volt mind, mint a torony óriása és mert nem volt rajtuk téglafalból páncél, könnyebben is mozoghattak. Rohantak előre, az ágyukat egy fricskával eldöntötték, Penészia királyának palotáját a földdel egyenlővé taposták. Óriáslátó minden ellenségét halálra ijesztették, vagy megfutamították, így végezte a rabok éheztetője és sanyargatja is, a főporkoláb. A királyfi is szaladt a tudósi talárban, a tizenegy gróflegény is szaladt, ahányan annyifelé. Mindenik ezt jajveszékelte. „Tizenhárman voltunk, az egyik szerencsétlenül jár. Jaj, jaj, csak nem én leszek !“ Bizony ő volt. Egytől-egyig szerencsétlenül végezték a szaladást. A királyfi a tudósítalárban botlott meg, a legényei pedig a krumplikban, melyekben még álmodtak az óriások az út közepén. A lépkedő óriások legázolták őket. Akkor kijött Óriáslátó a börtönből és harsány szóval összehívta az óriásokat. Amikor együtt voltak, így szólt hozzájuk: „Senkit se bántsatok többé, mert a nép szeret titeket. Ne romboljátok le a házakat, de építsetek újakat a leromboltak helyébe is.“ Az óriások szót fogadtak neki. A falba temetett kavicsokból is kikeltek az óriások és segítettek az építkezésben. Hamarosan új város emelkedett a régi omladékain, olyan nagy és pompázó, hogy ember még nem látta mását. A legnagyobb tornyokat állvány és létra nélkül építették az óriások, a legnehezebb sziklákat a hónuk alatt vitték, mint iskolásfiuk a könyveket. Milyen tágas volt minden ház! Minden zugolyában napfényes és szellős. A szegény ember unokája szebben élt, mint a herceg ükapja. A házak mögött kert volt, a kertekben a tudás erdő ezer fája és bokra. A fákon rigó énekelt, a bokrokban fülemile és sokáig, nagyon sokáig csak azt énekelték, mi történt Óriáslátóval és hogyan eshetett, hogy a régi Penészia helyén az ember és a felszabadult óriások testvér-birodalma épült. (Vége llll!!l!!lllllllllll!llllllllllhiillllllllll!r||||||!|||||li|||||||l||!||||||i|||||||| l!llll|]|||[|!l|||]|!l]|||||||||||||i||i|||ii|i|||lil|||||t!!|][|lll!l|||||!|[|||||]illlll!!l]|illll!!!l]|l!Hillllllllllllllll'.Him!lHiiiriíllllli!ll!lllllllllllllllllll!llll||||||]|]|!|[|illt|||||||||| KÖZGAZDASÁG .................................. Csicserin cilindere, Bülowtól-Rathenauig, az igazság petróleum fáklyája és egyéb közgazdasági jelenségek sarkában Csicserin és Rathenau kijelentették, hogy Európa két legnagyobb népe kibékült egymással. A német—orosz álliánsz váratlanul érte a konferenciát és mégse váratlanul. Mert ki volna oly balga, hogy ne látná a népek útját, a veszélyeket, melyekkel meg kell küzdenie, az eshetőségeket, melyeket nem remél, nem akar reményleni, de mégis bekövetkeznek. A német rátalálás az oroszra — ez a világ szenzációja, nem remélt fordulat — írja az európai sajtó, de kérdezzenek meg bárki egyszerűen gondolkodó embert 1919-ben, sőt 1918 őszén, unisono megmondhatta volna, hogy ez így lesz és nem lehet másképen. De hogy ez így lett és a konferenciák lassú tempóját véve mértéknek, ily rapid módon, egy tett a sok szócsépelés után, annak oka nem annyira a gondolat személytelen haladásában, mint inkább a véletlennek kombínatív személymegválasztásában keresendő. Ezt az allanszot csak egy Rathenau tudta megcsinálni, egy igazán közgazdász, egy ízig-vérig demokrata államférfin, akit nem kötnek diplomáciai tradíciók és imperialista kötősék, hogy le ne „alacsonyodjék“ tárgyalni a bolsevistákkal. Másrészt ez álliánszot orosz részről ugyancsak egy Csicserin tudta megcsinálni, a régi Kerenszkydiplomata, aki tovább lát az orra- Irodalmilag is izgató látvány lehetett, amikor a génuai díszterem egyik sarkában Barthounak leesett az álla, mert a terem másik