Napló, 1991 (2. évfolyam, 35-87. szám)
1991-10-02 / 74. szám
1991. október 2. _______________________________________MiNapló _____________________________________________________3 Betiltott béke Kezemben kilenc csillag világít, visszük a remény kilenc mécsét, s az éjszakában tüzet gyújtunk, hol legsötétebb a sötétség. (Tollas Tibor: Forgószélben) ülök a fehér papírlap előtt, írnom kellene valamit Nem megy. Nem mintha semmi sem jutna eszembe: túl sok minden is eszembe jut Kavarognak fejemben a gondolatok, mint közöttem a világ. Amely - most már minden kétséget kizáróan bebizonyosott - egészen megbolondult Sohasem volt talán ennyire élő, ennyire húsba vágó a költő szava: „Oly korban éltem én a földön, / mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, / az áruló, a rabló volt a hős, / s ki néma volt netán csak lelkesedni rest, / már azt is gyűlölték, akár a pestisest" Igen, gyűlölnek bennünket, ehhez most már nem fér semmi kétség. Bennünket, a békéért sóvárgókat, a gyilkos testvérháborútól irtózókat, a kérges tenyerüket és verejtékes homlokokat, ezen a lapos tájon még az elmúlt évezredben gyökeret eresztőket, „fehérek közt egy európait". Tépik munkához soha nem szokott szapora kézzel a gyökereinket, tépik kíméletlenül; kérges tenyerünket idegen puskavasra nyomnák, tiszta homlokunkra vörös csillagot égetnének irgalmatlanul. Olvasom a „magyarok és usztasák megsemmisítésére alakult bizottság" parlamenti ■ képviselőinkhez eljuttatott „veretes" sorait, s végigfut hátamon a hideg. „A célzókészüléken keresztül figyelünk benneteket Szabadkától (bocsánat: Suboticától) Belgrádig, aztán a Dunába veletek... Irtunk benneteket minden helyen és minden időben. Vigyázzatok!" Hallgatom Budimir Kosuticnak, a szerb kormány alenökének a békéhez vezető szerb útról Szabadkán elhangzott fenyegető, a város légkörét mérgező szavait (ha egyszer fölkel a moravai Szerbia, itt kő kövön nem marad, de a VMDK-ból, a VHDSZ-ből meg az áruló magyarokból és horvátokból, a másként gondolkodó szerbekből sem sokkal több), hallgatom a velem teljesen egy húron pendülő „szocialista" hallgatóság hozzá intézett kérdéseit (az ellenzéki, tehát áruló- és kémközpont Szabadkán rövid úton - nyilván fegyveresen - kezükbe vegyék-e a hatalmat, s elintézzék-e ezt a rohadék Kasza Józsefet és Ágoston Andrást - igen, igen, a Szerbiai Parlament két jeles képviselőjéről, Szabadka (egykor) Szabad Királyi Város polgármesteréről és a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége elnökéről van szó -; hallgatom őket, s végigfut hátamon a hideg. A „béketribünön" minden bizonnyal jelen van a belügyi titkárság képviselője is: nem indítanak senki ellen eljárást... Szabadkát ellepik a KSZ - Mozgalom Jugoszláviáért nevű hadfi párt plakátjai, amelyeken gátlástalanul mocskolják a VMDK-t és vezetőit, hazaárulóknak nevezik a magyarokat. A belügyi titkárság vezetője és képviselői heteken keresztül sétálgattak a plakáterdő előtt, mégsem indítottak senki ellen eljárást, a plakátförmedvényekhez sem nyúlt senki... Kerelj csetnikvajda fegyveresek kíséretében defellérezik Szabadka jobb időket is megért főterén, s noha a rendőrség jelen van, senki sem kéri tőlük a fegyverviselési engedélyt, senki ellen nem indítanak eljárást.. Dúl az esztelen testvérháború, hullanak az emberek, gyertyák gyúlnak a Szabadság téren. Estéről estére szaporodnak a néma emlékezők, a kísértetiesen csendes és mozdulatlan, gyertyás emberek, a békekeresők. Gyülekeznek a Szeretet Bástyája körül a békeharcosok. Gyülekezzünk. És menetrendszerűen megjelennek a provokátorok is, a vérszomjas kötekedők, Budimir Kosutic „békeszózatát" követően vandál módon letarolják a téren hagyott gyertyákat A béke és a szeretet viaszrudacskáit Ha ott találtak volna bennünket, minket taposnak el... És nyomban közbelép az eddig tétlenkedő rendőrség, azonnali hatállyal betiltja a Szeretet Bástyáját Milan Jerinkic belügyfőnök, Radoman Bozovic kebelbarátja, betiltja Szabadkán a békét. Eloltja a béke lángját, nehogy véletlenül elharapózzék. Mély sötétségbe borítja az egykor európai várost. Nem kell a Szeretet Bástyája ott ahol a gyűlölködés az úr. Nyomára bukkanak ugyan három barbár gyertyatiprónak is, s illetlenkedés címén (nono, fiúk!) szabálysértési feljelentést tesznek ellenük, de az érzékeny egyensúly kedvéért nyomban szabálysértési bíró elé állítanak három magyart is, „egészen véletlenül" a VMDK három szabadkai vezetőjét akik tíz-tizenöt társukkal együtt a tilalom ellenére a Szabadság térre merészkedtek. Közöttük e sorok íróját is. Még csak gyertyát sem gyújtottunk, csupán néma jelenlétünkkel sóvárogtuk a békét. Ami ugyebár főbenjáró bűn ebben a „legszabadabb és legdemokratikusabb" köztársaságban. Meg is kaptuk a magunkét, amíg a nekibőszült gyertyatiprókat illetlen viselkedés címén jelentették föl, minket már közrend elleni vétség miatt. Hogyisne, hiszen csak álltunk ott némán, senkinek sem ártva. Elég volt ránk nézni, hogy tudják: ezek bizony nem akarnak senkit kiirtani. No, majd mi megmutatjuk nekik, meg, az anyjuk úristenit! A hatalom rendőrsége feladta eddigi látszatpártatlanságát, a békét kívánókkal szemben a háborús uszítók oldalára állt Elhatározását azzal nyomatékosította, hogy a VMDK egy „közlegényét", egy nagybeteg embert tetteg bántalmazott, majd elhurcolta a helyszínről. „Pártatlan" rendőrségünk gyengéd bája. Buffogott a gumibot a szabadkai éjszakában a beteg emberi testen, békétlenséget hozva a békét óhajtók közé. Buffogott a megfélemlítés gumibotja... És a megfélemlítés eredményes: a magyar családok sorra hagyják el Vajdaságot Nem az évszázados, de az évezredes családi tűzhelyeket Menjenek is, mondaná Milán Parolid címzetes népképviselő, ott a helyük. Ahonnan 1956-ban ideszöktek. Most mondjam neki, hogy mi hosszú-hosszú évszázadok óta itt vagyunk? Hogy Szabadka most hatszáz éves, neki, a „történésznek”? Hogy a mi őseink fogadták be háromszáz esztendeje az övéit s nyújtottak nekik máig tartó vendégszeretetet? Úgysem értené, hiszen nem beszéli az emberi beszédet. S még majd közrend elleni vétség miatt följelentene a szabadkai belügy... Az embereink pedig egyre csak menekülnek. Magyarországra, bele a vakvilágba. Több ezren mentek már el Zentáról, Kanizsáról, Horgosról, Szabadkáról, Zomborból... Mi lehet akkor Pancsován, Versecen, Kikindán, Zrenjaninban...? (Olvasom: Baranyában az elhagyott magyar és horvát házakba már elkezdtek beköltözni a „felszabadítók".) A megfélemlítés eredményes, elégedetten dörzsölheti a kezét a Szerb Tudományos Akadémia. A Memorandum megálmodói. Hiszen ezt akarták, erre vágytak. Hatnak a magyar kiskatonák és tartalékosok: a legújabb „félhivatalos" adatok szerint a MH uniformisában fűbe harapók egyötöde magyar. Annak ellenére, hogy nem kívánunk részt venni ebben a háborúban, s hogy bennünket hazaárulóznak le a csahos nyelvvel hazaszeretők. Fogyunk, egyre csak fogyatkozunk, vészesebben, mint ittlétünk óta bármikor. Erőszakos átalakuláson megy át Vajdaság etnikai térképe, ami már nem lehet egy tartomány, egy köztársaság, egy ország belügye: ez már az Egyesült Nemzetekre, Európára, az emberiségre is tartozik. Csak hát az Egyesült Nemzetek, Európa meg az emberiség messze van, mi meg itt közel, ebben a „leszabadabb és legdemokratikusabb" köztársaságban, ezen a „Bérces balkonon", ahogyan jó humorú szerb írótársam mondta nemrégiben, ahol akaratunk ellenére a frontra visznek bennünket, ahol áldozati bárányokként odavetnek Nagy-Szerbia oltárára, ahol minden ok nélkül eljárást indíthatnak ellenünk... Hát így valahogy állunk-élünk. Mire a teleírt papírlapok fölött rámhajnalodik, éppen autóbuszokra rakják a becsei, péterrévei, földvári tartalékosokat, akik egyszer már megjárták a poklok poklát Viszik őket valahova. Kimondhatatlanul aggódom a sorsukért. Kimondhatatlanul aggódom a sorsunkért. A békéért, amelyet Szabadkán betiltottak. Mégsem megyek el innen sehova. Nem könnyíteni meg a haramiák dolgát Még ha - szóljon újból a költő, a titkok tudója - „hol zsarnokság van, ott van / jelenvalóan / mindenekben, / ahogy még istened sem." És itt zsarnokság van.