Napló, 1994 (5. évfolyam, 192-243. szám)
1994-01-05 / 192. szám
BelNapló Szó, ami szó Ezt a népet be lehet csapni A nagy választási hadjáratban nem volt olyan szocialista jelölt, aki kortesbeszédeiben ne ígérte volna a büntetőintézkedések gyors megszűnését. Küszöbön áll... Egy lépésre vagyunk... A legrövidebb időn belül... Napok kérdése... A választás lezajlott, győzött az a párt, amely győzni akart. A szankciók megszűnése mégiscsak ígéret maradt, de hát ebben a káoszban valamiben csak kellett hinni. Ha másban nem, hát abban, amiről úgyis tudják, hogy nem igaz. Mert ezt a népet be lehet csapni. Be lehetett csapni népfelszabadító háborúval, ötéves tervvel, egy kis jóléttel, egy kis önigazgatással, aztán az antibürokráciával, tüzes nemzetieskedéssel, országegységesítéssel. Amikor meg már nem maradt semmi más: a büntetőintézkedések közeli megszűnésével. Csakhogy ma már senki sem emlékszik arra, hogy ilyesmit ígért volna. Jönnek az új jelszavak, új célok, új bűnbakot keresnek majd, s minden marad a régiben. Dehogy marad. Rosszabb lesz. Szép volt, fiúk! A Vajdasági Demokratikus Koalíció csúfosan megbukott a választáson. A Reformpárt és a Szociáldemokrata Liga elvesztette hitelét. A Vajdaság autonómiájában mind kevesebben hisznek, mind kevesebben tartanak rá igényt. Pedig de szép volt! A béketüntetések a vajdasági képviselőház előtt, a nagygyűlések az Arena mohan, a lelkes beszédek, a viharos tapsok, a szlogenek: „A Vajdaság a vajdaságiakéi”, „üsd a bandát!”, „Vajdaság köztársaság”... Ez már a múlté. A történelem kérlelhetetlenül halad tovább. Az emberek gondolkodása, véleménye rohamosan változik, a régi eszmék romba dőlnek, újak kerekednek felül, új arcok tűnnek fel, új csatakiáltások hangzanak el. A földindulás mindent elpusztított, az áradat mindent elsodort. A szótlan egyetértés és a reményt adó szavak szép, de meddő emlékké fakultak. A termek, ahol tombolt a tapsvihar, üresen kongnak. Közöny ül a nézőtér székein. Az utcákra más menetek vonulnak ki, zászlók állnak indulásra készen. Tíz DEM ára szabadság Amit hetek óta vártunk, bekövetkezett Tíz némzet márka árán hagyhatjuk csak el azt az országot, melynek teljes jogú állampolgárai vagyunk. A káoszt csak kiléptidíj ellenében tudhatjuk a hátunk mögött. És nem is Predrag Pantovic karikatúrája dinárral kell fizetni a kiutazásért, noha nálunk ez a hivatalos fizetőeszköz, hanem egy idegen ország valutájával; nem azzal a pénzzel, melyben a bérünket, nyugdíjunkat, az alamizsnát kapjuk, hanem gazdag, gőgös, tőkés országok pénzével. Hetekkel ezelőtt, amikor Seselj 100 márkás kilépési illetéket javasolt, vészjóslóan hangzottak szavai, s ennek tudatában említettük meg ezeken a hasábokon. S most, hogy - szerényebb mértékben - javaslata testet öltött, megállapíthatjuk: nem csak kívülről, belülről is ránk csukták az ajtót. Szemérmetlen, képmutató a szövetségi !•' ?cy megokotóss. Humanitáriulók... Gyógyszervásárlás... Inkább azt mondta volna, hogy... De nem mondta. Túlságosan mélyre süllyedt, semhogy az igazságot bevallhassa. A kormány persze tudja: a feketézők áradata nem fog csökkenni. Nekik volt, van és lesz minden alkalomra tíz márkájuk. De nem utazhatnak majd azok, akik rokonaikat akarják meglátogatni, se azok, akik külföldön járnak iskolába, egyetemre. Ezért idézhet elő a kilépési illeték bevezetése nem kívánatos eseményeket. Ez azonban nem érdekli a kormányt. Neki márkára van szüksége. A dinár - a törvényes jugoszláviai fizetőeszköz - már az államnak sem kell. Annak az államnak, amely nyomatja. Ilyen állam aligha van még egy a világon. Alvilág Emir Kusturica Prágában filmet forgat Dusan Kovacevic szövegkönyve alapján. Címe: Alvilág. Jugoszláviáról szól. Cselekménye egy pincében történik. Igen. Pincében élünk Patkányok, csótányok között. Lassan elfelejtjük a tiszta, szabad levegő ízét, illatát. Emir Kusturica külföldön él, külföldön dolgozik. Azt mondja, elvesztette a hazáját, mindenét. Nekünk is csak az alvilág maradt meg. Nem csak filmen. A legjobbkor! A legjobb katonai elöljárókat fogadta a JSZK elnöke és a jugoszláv vezérkar főnöke. A megjelenteknek bemutatkozott a Kobra nevű különleges katonai egység, valamint gyakorlatot mutatott be a tüntetések letörésére alakított osztag. Volt már nálunk mindenféle egység (meg testvériség), de tüntetés elleni harcra kiképzett még nem volt Igaz ugyan, hogy már 1968-ban jeleskedtek a rendőrök a tüntető egyetemisták elagyabugyálásában, az utóbbi években a belgrádi ellenzéki tüntetések alkalmával is suhogtak a gumibotok, pisztolyok is dörrentek, vízágyúk működtek. De ez, úgy rémlik, nem elég. Tüntetés elleni katonai osztagra van szükség. Egy itt a bökkenő: a katonaság feladata, kötelessége az ország határainak a megvédése, a külső támadás visszaverése. Hát akkor mit keresnének az utcán, a tüntetőkkel szemben? Na persze a jó katonai elöljáróknak mindig okos, hasznos ötleteik vannak. Előrelátó ötleteik. Most történetesen ez a tüntetés elleni katonai alakulat a legjobb találmány. (ász) Elsüllyedt remények 1994. január 5.