Napsugár, 1968 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1968-01-01 / 1. szám
MIHAIL SADOVEANU: Margarinta anyó gazdaságába, nyugodalmas életünkbe egy napon ellenség tört be. Rossz szél hozta. Alighogy fölkeltem és előbújtam a napvilágra, a ház mögött találtam Margarintát és Irinucát, kezüket tördelték és jajveszékeltek. Megrémültem. Csak bámultam őket tágra nyílt szemmel. Megértettem, hogy valami szerencsétlenség történt. Dajkám látta, hogy már-már sírni kezdek, és helyénvalónak gondolta, hogy nekem is elmondja a szörnyű eseményt. — Jaj, jaj, Iliuca! — kiáltotta gyorsan. — A sas elragadta a nagy tyúkomat a feketét. Milyen szép volt, tudja maga is. Maga is szerette ! — Hogy ragadta el a sas? Miféle sas? — Egy fene sas! Tudom is én, hogyan ragadta el? Mind errefelé keringett, aztán rácsapott; mire észrevettük, már a hegygerincen túl cipelte magával ! Isten verné meg a fene ellenségét! Dajkám és a kisleány pillantása olyan fájdalmas volt, hogy akaratlanul is megborzadtam és képzeletemben határozatlan alakban feltűnt az óriási és félelmetes ellenség. Nem tudtam még, mi a sas. Nyugalmunk ellenségére, Margarinta anyó tyúkjainak üldözőjére gondolva szöktem át a kerítés hágcsóján és mentem le Száva apó színjébe. Bárdjával bükkfát faragott nyugodalmasan. Száva apó abbahagyta a faragást, felpillantott és mosolygott. — Mintha az anyó tyúkjai közé csapott volna le a sas. Hallottam a nagy lármát — mondta. Száva apó kettőt csapott még fejszéjével a bükkfára. — Este kipróbálom a puskámat! — mormogott inkább magának. Kissé elgondolkoztam. Aztán bátran megkérdeztem . — Megengeded, hogy én is itt legyek holnap? — Miért ne? Ketten állunk lesben. Megszabadítjuk az embereket egy ártalmas ellenségtől. Másnap kora reggel megjelentem Száva apónál és elhelyezkedtem a faragószék mellett. A puska a falon, egy szegen függött. Nyugodtan dolgozott az öreg, mintha megfeledkezett volna ellenségünkről. Egy darabig álltam, aztán kimentem és sokáig néztem a levegőbe ; az öreg felé is pillantgattam; dolgát végezte, mintha mit sem tudna. Teljes csendben volt a falu, a tavaszi nap hevesen sütött, és az ég olyan volt, mint a kékítő. Az öreg figyelmesen nézett a magasba. Mindenfelé jártattam a szemem, de csak a tiszta meszszeséget láttam. Egyszer csak messze fent egy mozgó pontot pillantottam meg. Felsikoltottam. — Észrevetted? — kérdezte nevetve Száva apó. A pont lassan-lassan körözve közeledett. Mint két keresztberakott fekete zsindely. — Az a sas? — kérdeztem. — Az! — felelte rebbenés nélkül az öreg. Hallottam a puska kakasának csattanását: ÁSÁS 3