Nefelejts, 1863. április - 1864. március (5. évfolyam, 1-52. szám)
1863-10-18 / 29. szám
A mit az Isten rendelt. — Történeti beszély. — BEMELLAY GUSZTÁVTÓL. (Lásd a 28-ik számot. — Vége.) III. Messze, messze a magyar földtől, Tatárország közepén, hol a Chán székelt, fogságban sintett Balassa, s a legnagyobb türelmetlenséggel számitá a perczeket, melyeknek le kellene folyniok, mig visszatérhet honába. A pogányok ugyanis, kik nem harczi dicsőségért,hanem csak zsákmánylás és prédálás után vágytak, a pénz, ékszerek, barmok s egyébb ingóságokon kivül mit magukkal vittek, ezreket meg ezreket nyertek az által hogy rokonaik vagy barátjaik ki fogják váltani, azonnal a mint hazaértek, értesítették, mennyiért bocsáttatnak szabadon, s azután megengedték nekik hogy valamely szegény s igy a kiváltatásra semmi reményt sem nyújtó fogoly által tudassák hozzájuk tartozóikkal, mennyi pénzért vásárolhatják meg szabadságukat ? Az összeg melyet a vagyonosabb foglyokért követeltek, mint az erdélyi családok régi számvetéseiből, a krónikákból s a történelemből is tudjuk, rendesen oly nagyra volt határozva, hogy a rokonok, minden készpénzük, drágaságaik szarmaik feláldozásával, sőt jószágaik eladósításával s egyrészbeni elzálogosításával is alig voltak képesek előteremteni. Azonban megtörtént gyakran az is, hogy a túlcsigázott követelés az illetők minden iparkodása s áldozatkészsége mellet sem volt elküldhető, az ily esetekben aztán az alku megköttetvén, egyelőre részletes fizetés küldetett a pogányoknak, s a fogoly odamaradt mindaddig, míg az utolsó fillérig el nem küldetett az összeg, mely szabadsága árául ki volt tűzve. Ami Balassát illeti, bár fölötte túlcsigázott volt is a díj, melyet a Chán szabadonbocsájtatásáért követelt, mégis mint fönőbb említettem már, bizton nézett megszabadulása elé, mert meg volt győződve, hogy szerető és gazdag rokonai készek lesznek minden áldozatra, hogy a házánál levő összeget melyet a nászmenetre s lakodalmi ünnepélyre szánt volt, kiegészíthessék annyira a mennyit a Chán követelt. E szerint nem végkép elveszitettnek hanem csak egy időre elhalasztottnak tekinté boldogságát, de azért szive mely már a harczi hirnök megérkezése előtt a legnagyobb sóvárgással epedezett azon perez után midőn mint nejét szoríthatja kebléhez imádott Jeliáját, azóta hogy eltaszitatva az éden küszöbétől mely előtt állt, távol kellett lennie a hőn szeretett hölgytől, ki ha nem éri a harczi szerencsétlenség, eddig már a mézes hetek boldogságával árasztotta volna el keblét, minden óra egy hosszú öröklétnek tetszett előtte, pedig mennyi órának, napnak, hétnek kellendett lefolyni addig mig elérkezvén a váltságdíj, útnak indúlhat haza felé, hogy onnan aztán oda siethessen, hol zavaratlanul szörbölheti a szerelmi üdv nektárát, melyet mármár megizleltek ajkai midőn fegyverbe szólitá hazája iránti szent kötelessége. De bármily ólomlábon mászott is az idő, elvégre mégis számitása szerint csak egy hétig kellendett várnia s tűrnie addig, mig rokonai küldöttje elhozandja a váltságbért. A boldogságra melyet szerelme már nyújtott visszagondolva, s mindazon üdvről melyet a jövőtől várt, ábrándozva, ült egy estve börtöne előtt s alig vette észre, hogy feléje közeledik a Chán rabjai fő felügyelője, ki részint irántai vonzalomból, részint mivel a váltságpénz megérkezésekor jutalmat ígért neki, elejétől fogva igen barátságosan bánt vele. — Lovag ! monda valódi részvétet tanúsító hangon Juzuf a felügyelő, fájdalom igen rosz hirt hozok, a szép remény melylyel eddig kecsegtetted kebledet, nem valósuland, mert mire elérkezik a váltságdíj, nem leendsz már itt, a Chán épen most parancsolta, hogy tudassam veled mikép holnap fogsz átadatni a Materferikának*) kit értted küldött a nagyvezér. — A nagyvezér! kérdé elhalványulva Balassa. —Igen ! felelt Juzuf, a nagyvezér,—megtudván hogy uram foglyává lettél, fermánt küldött neki, melyben azt parancsolja hogy átadjon küldöttjének. Ekkép tehát csak ma állsz még gondom alatt, mert holnap átveendnek a materferika s a véle jött spahik. Hidd el szivem mélyéből sajnállak, jó levente. — S elég okod is van reá, becsületes Juzus, szólt Balassa rezgő hangon, s a kétségbeesés kifejezésével arczán, mert ahová visznek vagy rögtöni halál vagy ami még borzasztóbb, mély s sötét s düzhödt börtön vár reám, mindaddig, mig megelégli kínjaimat a mindenható. A levente nem beszélhetett tovább Jézuffal, mert gyors léptekkel közeledett feléjök a materferika, részéről is tudatandó vele, hogy holnap reggel átveendi s a hatalmas nagyvezér parancsa szerint nehéz békával terhelve, a véle jött spahik fedezete alatt Stambulba viendi. IV. Éjfélkor még ébren volt Balassa, nem jött szemeire álom, mert elűzte azt a kétségbeesés, mely keblét marczangolta. Istenem! igy hát oda minden reményem, busongott önmagában, mert Stambulból nem szabadulok meg soha. A nagyvezér borzasztóan fogja megbeszélni a kardvágást mely által kettéhasítottam kedves fia fejét. Őe bár megöletne mindjárt, a halál akármily kínos nemével, de ezt nem teendi, mert tudja hogy sokkal inkább büntet ha életben hagy s zsákmányul lök a kétségbeesésnek, mely ezer meg ezer tőrrel folyvást uj sebeket fog nyitni szivemen. Balesetem daczára is, mily szép jövőt reméltem, mily közel vala már a nap, melyen indulandó valék hazám felé, mily boldogság várt volna reám imádott Jellám karjai közt, s most szabadságom s szerelmem üdve örökre oda. S ő is, a rajtam oly hő érzelemmel csüggő hölgy, mily kínokat fog szenvedni, ha megtudja, hogy fogságom, melyet csak rövid ideig tartandónak hitt, éltem végéig fog nyúlni, s hogy igy itt e földön nem látjuk többé egymást! Elég erős lesz-e eltűrni a sors ezen rettenetes csapását, nem repeszti-e meg szivét a kétségbeesés ha elhat hozzá a hir, hogy Stambulba vitetett a nagyvezér, hogy ott halálomig mély börtönben kínozzon, mert ezt fogja tenni, sokkal kegyetlenebb, mintsem ezt ne tenné, s vad gyönyört lelvén a tudatban hogy szerelmem üdvétől s szabadságomtól megfosztván rettenetesen megboszulja fia halálát, hogy halálomig sinlődni a mély s küzhödt börtönben Ily s hasonló gondolatok közt volt még soká ébren a levente, s nem gyanitá, hogy a rémképek melyek lelki szemei előtt lebegtek nem fognak valósulni, s a boldogság melyet már végkép elveszettnek vélt, még hamarabb mint Jézus kétségbeejtő értesítése előtt remélte, fog felvirulni számára. *) Udvari Írnok -*% 338 JH'"