Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)
1866-04-08 / 14. szám
úgy elsötétült tündér háza, És egyre nőtt borzasztó láza. 8 a legutolsó éjjelen Anyjának árnya megjelen, 8 kitárt karral felé megyen. Margit két karját fölemelte S gyors szárnyakon repült el lelke . . . — A földön túl a föld felett Egy más, egy szebb világ lebeg . . . XV. Villám volt, mely gyorsan elszálla És átaljárt szivet, velőt. Zaránd tört szivvel, némán állat tiszta, szent halott előtt. Beszély. Balázs Sándortól. (Vége.) Még pár napig feküdt a kórházban, mert annyira össze volt törve, hogy azonnal nem indulhatott; de türelmessége csak pár napig tartott, teljes felgyógyulásáig semmi módon nem birtam őt tartóztatni. — Mennem kell orvos úr, — mondá lázas idegességgel — különben megőrülök,vagy meghalok; reám sietős, nagy munka vár! Oly lázas tűz volt hangjában és szemeiben, hogy nem mertem őt tovább visszatartóztatni, kisebb veszedelemnek tartva reá nézve az utazás fáradalmait, mint e folyvásti belső küzdelem, harcz, láz és szélsőségig fokozott izgatottság lehető következéseit. Megszereztem tehát szabadságlevelét, s egy reggelen kezébe adtam azt azon kijelentéssel, hogy bár érdekében jobb szeretném, ha teljes felgyógyulásáig kezelésem alatt a kórházban maradna, de tovább akadályozni nem fogom, s ha tetszik, azonnal indulhat. — Orvos úr! — mondá sűrű könyekben kitörve és kezemet vonakodásom daczára csókjaival elborítva — én a legnagyobb jóltevőm és a mindenható Isten küldöttje, ki nem engedte, hogy idegen földön pusztuljak el. Otthon reám jegyes, gazdagság és boldogság vár, és mindezt önnek, egyedül az ön jó szívének köszönhetem. De esküszöm is önnek még egyszer orvos úr, mindenre a mi előttem drága és szent, anyámra, jegyesemre, hazámra, hogy ígéretemet teljesíteni fogom és a tízezer darab aranyat önnek meghozom. Ez fele a kincsnek, mi rám vár. A másik fele elég lesz nekem, ki mint szegény paraszt fiú, mert az vagyok orvos ur — a nélkül sem tudnám, hogy mit csináltak e tömérdek kincsesei, még akkor is, ha azt a világ előtt nem kellene is rejtegetnem. Mind e beszéd csak még jobban megerősített gyanúm és föltevésemben, hogy a szegény fiúnál elmeháborodás kezd jelentkezni, s azért most már nem csak hogy tovább nem tartóztattam, hanem még magam unszoltam a gyors elutazásra. A szabadság, légváltoztatás, s hazájának és édes évéinek viszontlátása talán még segíthet rajta! — És aztán van-e úti költséged? — kérdem mosolyogva, mert kissé furcsán veszi ki magát azt kínálni meg 159 pár forinttal, ki nekünk tízezer darab aranyat igér ajándékozni. Hallgatással válaszolt, mi értésemre adta, hogy nincs. Néhány forintot vettem ki tárczámból s megkínáltam vele. Ne csináljanak hitetlen arczokat uraim, akkor legalább a bankó oly nagy mennyiségben volt, hogy az ember nem győzte tárczával. — Köszönöm orvos úr, — mondá betegem kis idei habozás után — elfogadom, mert pénz nélkül gyalog és nagyon lassan utazhatnám, nekem pedig sietnem kell, reám sürgős munka vár! A vizsgálat ideje elkövetkezett, megszorítottam kezét s jó utat kívántam neki. — Nemsokára ismét látni fogjuk egymást! — kiáltá még egyszer utánam rejtélyes hangon és tekintettel. Délután, midőn a vizsgálat alkalmával ismét a szobába léptem, ágya már üres volt, ő maga elutazott. Az öreg orvos itt egy kis szünetet tartott elbeszélésében, azért hogy kissé megpihenjen s magát pár pohár borral felüditse. A szünetek alatt a hallgatóknak is joguk lévén megtenni észrevételeiket és megjegyzéseiket, a százados, ki már rangjánál fogva is illendőnek tartotta első megszólalni, azt mondá, hogy ez a furfangos paraszt fiú ugyancsak rá tudott szedni egy vén rókát. Mindnyájan nevettünk, mert mindnyájan osztottuk e véleményt. Az ember a katonaságnál, midőn arról van szó, hogy hazabocsáttatásukat kivigyék, oly furfangos és mesterségesen kigondolt cseleket tapasztal a látszólag legbárgyubb paraszt sühedereknél is, hogy igazán semmi bámulni való nem volt rajta, hogy egyértelemmel kinevettük az orvost, ámbár mint elbeszélése folyamán többször megjegyzé, ő sem adott hitelt a fiú szédelgés elbeszélésének, de annyiban mégis felült neki, hogy komolyan vette szavait, s őrültnek tartotta őt, ki véleményünk szerint semmi sem volt egyéb ügyes és furfangos kópénál, ki e mesével segített magán. Az orvost nevetésünk épen nem hozta ki a sodrából. Nyugodtan kiürítette párszor poharát, s azután egykedvüleg mondá: -- Csak nevessenek bátran uraim, ez engem legkevésbé sem bánt, mert nemsokára meg fognak győződni, hogy ez esemény, s különösen a szegény fiatal ember, épen nem nevetséges. Midőn tehát a délutáni vizsgálat alkalmával az illető szobába léptem, a fiú ágya, mint mondom, üres volt, ő maga több órával azelőtt elutazott. — Én rendre jártam a betegeket, s már épen oda akartam hagyni a szobát, midőn az egyik beteg megszólalt, és kért, hogy lépjek kissé közelebb ágyához. — Egy már lábbadozó csendőr volt, kinek vas testalkata még a typhus rohamait is leküzdötte. — Nos fiam, mit kívánsz? — kérdem a lábbadozótól. — El akarnám hagyni a kórházat. Kérem kibocsáttatásomat. — Nem lehet még fiam pár napig. Te még igen gyönge vagy, neked még ápolásra van szükséged. — De nekem ki kell mennem, orvos úr, engem a szolgálat szólít.14*