Nefelejts, 1868. január-december (10. évfolyam, 1-52. szám)
1868-08-02 / 31. szám
362 NEFELEJTS. X. ÉVFOLYAM. Fölvetettem magamat paripámra, s két óra múlva már Auroni báró birtokán voltam. A ló tajtékot vert és remegett a kimerültségtől, midőn leugrottam róla. De mit bántam én, csakhogy egy órával hamarább ott lehettem. — Báró úz ő nagysága végtelenül fogja sajnálni, hogy nem lehetett szerencséje, de épen ma reggel utazott el, mondá az inas, kinek lovam kantárát kezébe dobtam. — És a bárónő? Ő is elutazott. — Óh nem, a bárónő ő nagysága itthon van. — Hol? — A parkban. Lerohantam, és csakhamar meg is találtam őt a fasorok közt. Már messziről barátságosan integetett és mosolyogva fogadott. — Tudtam, hogy eljön ön; már vártam. — Minő kegyesség! mondom kezét megcsókolva. — De nini! mit látok ? Ök tisztté lön kinevezve ? — Igen asszonyom; tegnap óta hadnagy vagyok. — Gratulálok! — Csak egy esetben fogadhatom el asszonyom. Csak azon esetben, ha e tiszti bojt Madelina kezéhez segít. Másként értéktelen és becs nélküli az reám nézve, mint minden a világon! — Hát még mindig tart a mámor? — Mindig asszonyom, és tartani is fog síromig! — Hát nem gondolkozott ön szavaim felől? — Óh igen asszonyom. Hisz egyebet sem csináltam, minthogy Madelináról és az ön kegyetlen szavairól gondolkoztam. , — És mit határozott ön? — Mit? Azt, hogy megkérem Madelina kezét. — Mielőtt még csak beszélne is a leánynyal ? — Még ma! — Mielőtt megtudná, hogy szereti-e önt? — Tudom. — Tudja ? — Igen. — Kitől? — Szivemtől. — Elhízott! — Nem, csak látnok vagyok; a szerelem tett azzá. Azt hiszem, akik igazán szeretnek, mind látnokok. A szerelem fölmagasztalja az embert, s oly tulajdonokkal ruházza föl szellemét, minőkkel mások nem bírnak. — Tehát ön most azért jött ide, hogy a leányt megkérje? — Igen asszonyom, csupán azért jöttem. — Daczára mindannak, a miket önnek értésére adtam. — Daczára mindennek asszonyom. Én semmi egyébn nem gondolok, csak arra, hogy enyémnek nevezhessem őt Azért asszonyom . . . — Nos? — Most már én fordulok önhöz egy kéréssel. Oly nemi kéréssel, a minőkkel a fiúk szoktak az anyákhoz fordulni. Meg akarja ön hallgatni e kérésemet? — Ha tehetek valamit önért, hát rendelkezésére állok — Ha tehet-e? Sokat, mindent tehet. Kérem, vezessen ön be Riccolini házába. — Még én legyek az eszköz; ez sok, amit ön tőlem kivár — Miért asszonyom? Ez csupán oly kegyesség leend, amely az ön részéről csupán illedelmi felelősséggel jár. — Óh nem uram; én mindnyájuknak barátja vagyok. Itt erkölcsi felelősségről is van szó. — Jó tehát, akkor magam megyek. — Ön nem fog bebocsáttatni. Idegenek előtt a Ricconi ajtaja soha sem tárul föl. — Miért nem akar hát ön velem jőni, asszonyom? — Mondtam önnek azt. Én csupán csak horderejére akartam figyelmeztetni önt e lépésnek. Még egyszer kísérletet akartam tenni józan eszéhez szólhatni. De látom, hogy minden lángban van, hogy itt már a tűz elfojtására gondolni sem lehet. — Így van asszonyom. Azért kérem önt, ne vonja meg tőlem e kegyességet! — De ön rosz fogadtatással fog találkozni, arra előre készen lehet. Ön idegen és mi több: osztrák katona; Ricconi pedig hazafi, kinek e szerint önt elvből gyűlölnie kell. — Tudom. — Miért akar tehát erőszakkal behatolni házába ? — Hogy leánya kezét megkérjem. — Ön vissza fog utasittatni. — Legalább megtettem kötelességemet. De miért tartja ön oly bizonyosnak visszautasittatásomat ? Hisz gazdag vagyok és nemes, s ha állásom az akadály, hát beadom lemondásomat, s kilépek a szolgálatból. — Nem ez a fődolog. Ön bizonyosan vissza fog utasíttatni, de nem csupán ezen okból. — Tehát miért, asszonyom ? Kérem, szóljon ön és ne gyötörje szívemet! — Hát nem megmondtam önnek, hogy Adelina beteg. Hát nem látja, nem olvassa ön le fehér arczáról lázas, földfeletti tekintetéről, ön, aki dicsekszik vele, hogy anélkül hogy csak egyszer is beszélt volna vele, szívéből is olvasott, hogy ez a föld nem lehet az ő tartózkodási helye, hogy ő ide csak eltévedett, vagy átutazóban van. Nem látja, hogy a halál ül arczán, s hogy szelid hangjában túlvilági hangokat lehet fölismerni. De igaz, tegnap egyetlen szót sem szólt. Ön még hangját sem hallotta ? — Nem asszonyom. De mondja csak, minő betegsége van? — A legnagyobb fokú tüdővész, melyet szegény anyjától örökölt. Nővérei is mindebben haltak meg tizennyolc éves korukban, és ő épen tizenhét éves és két hónapos, és sokkal gyöngébb, mint testvérei voltak, s a kór is sokkal nagyobb mérvben ki van nála fejlődve. A legcsekélyebb fölindulásra is heves görcsök és vérhányások szokták megrohanni, s az orvosok azt mondták, hogy gondosan óvni kell őt, mert egyetlen heves felindulás oly magas fokú görcsöt és vérhányást okozhat, minek kikerülhetlen következménye rögtöni halál leend. Ezért óvja atyja őt oly gondosan, s ezért nem távozott oldala mellől pillanatra sem már öt év óta. — Borzasztó, borzasztó! — És ez nagy áldozat részéről, mert ő szegény, nagyon szegény; bérbe adott birtoka alig jövedelmez annyit, amenynyiből szűken élhetnek, és mit sem tehet jövedelme szaporítására. És e mellett büszke, oly büszke, hogy bár férjem legjobb, mondhatni egyetlen barátja, s bár fiatal korában nem egy rendkívüli szolgálatot tett neki, egyszer párbajt is vivőt