Nemzeti Sport, 1940. október (32. évfolyam, 192-213. szám)

1940-10-01 / 192. szám

SteM, 1940 október 1. . W Állóhelyi riport a amerik­asi­zésről, amelyet 0:0-ra „elvesztettünk" Azt mondják, hogy az időjárás na­gyon befolyásolja a k­edélyállapotot és az esős, borús idő szomorúvá, re­ményvesztetté teszi az embert. Nos, a jugoszláv-magyar mérkőzésen az állóhely népe határozottan megcá­folta ezt a tételt. Pedig a szurkolók ugyancsak szenvedtek a kellemetlen időtől. Néhányan ki is nyitották esernyőjüket, de az elemi erővel ki­törő tiltakozás kényes választás elé állította őket­ , vagy vállalják a töb­biekkel együtt az időjárás viszontag­ságait, vagy beletörődnek ernyőjük idő előtti kimúlásába. Az „ernyős kisebbség" — mit tehetett egyebet — karjára akasztotta a derék szerszá­mot és szorgalmasan ázott. Ennek ellenére a hangulat osztat­lanul vidám volt az állóhelyen. Egy bőrkabátos úr szórakozottan maj­szolta ebédjének utolsó foszlányait, miközben fölényesen magyarázta a szomszédjának: — Uram, ez nem is vitás. A Fradi mindig hatot lőtt az utóbbi időben­. A védelmünket megerősítettük, így legfeljebb csak egyet kaphatunk. Élvezetes kis meccs lesz! A közhangulat általában négy-öt­­gólos győzelmet várt. A jugoszlávok múltheti veresége alaposan felpapri­kázta a kedélyeket. Egy „borúlátó" szurkolót, aki szerényen megkockáz­tatta, hogy kétgólos győzelemmel is megelégedne, a társai lehurrogtak. — Szégyen lenne, ez ellen a csa­pat ellen szégyen lenne — harsogta valaki. — Uram, ezek között olya­nok vannak, akik ma látják egymást először. A csapat egyik fele harag­ban van egymással, a másik felét az utolsó napon szedték össze. Nagyon kell győznünk. Ez volt körülöttünk a várakozás, amikor Lesnik elindította útjára a körlabdát. A lelátón zúg a „Hajrá Fradi" és amikor már az első perc­ben Glaser csak bravúr árán ment Gyetvai elöl, az emberek összemoso­­lyognak. Mi lesz itt ma! A magyar támadások továbbra is szépen gördültek a jugoszláv kapu felé, csak éppen a befejezéssel volt egy kis baj. Az első bosszús felhör­dülést Sárosi III. egyik cselezése hozza. Lesnik végül elveszi tőle a labdát és Welker beadását Czimmer­­manncsics alig vágja fölé. • * — így van ez. A Béla cselezését két perccel ezelőtt mindenki megtap­solta. Most, hogy a befejezés nem­ sikerült, majdnem gólt kaptunk miatta — állapítja meg valaki. Az egyik támadásnál Pósa csak kézzel tudja elcsípni a bőrt. — Szerencsére nem magyar a bí­ró, mert ezért a mieink kiállítanák .— szögezi le egy szurkoló. Minden rendben van, csak az a góllövés nem akar menni. Valaki aggodalmaskodik mellettünk, de egy örök­ bizakodó leinti: — Nem kell a jugoszlávoknak a kedvét elvenni. Előbb egy kicsit ját­szunk velük, aztán bevágjuk azt a négy egyformát. A percek egymásután múlnak, de az „egyformák" nem akarnak meg­születni. A vendégcsapat „egyelőre" tartja magát. Szünetben sajnálkozva szól valaki mellettünk: — Még mindig nincs gól, pedig nekem már el kellene mennem. De már bosszankodók is akadnak. A szurkolók szidják a körömpasszo­­kat, mások Kincsesnek követelnek több labdát. Egy idősebb úr meg­jegyzi mellettünk: — A legjobb ember eddig — a kis­dobos. A folyamőtzenekar kisdobosának csakugyan nagy sikere van. Az em­berek bámulva nézik fürge pörgeté­sét és titokban arra gondolnak, hogy a­ két összekötőnknek kellene látnia a dolgot. Talán ragadna rájuk va­lami a gyorsaságból... A második félidő nagy magyar rohamokkal indul. Úgy látszik, a fiúk belátták, hogy azt a három gólt, amellyel állítólag „testvérek között is" jobb a magyar csapat, mindenesetre be kell rúgni. Borosi dr.-nak van óriási gólhelyzete, jobb­­összekötőnk hibáz. (Zzzzz — hang­zik mögöttünk a repülőgéprúgásra emlékeztető morajlás.) Kiszely nem váltotta be a hozzá­fűzött nagy reményeket. Egy csepeli szurkoló (a második félidőben több­ször „elszurkolta" magát) dühösen kiabálta: — Hajrá, Tihanyi!!! A hangulat fokozatosan átállító­dott körülöttünk. A második félidő közepén már öreg Fradi-szurkolók szidták a csatár­sort, és a hatgólos győzelmet váró szurkoló így kia­bált: — Védelembe a két összekötővel!! —— ? ? ? — Csirájában folytanak el min­den támadást. Talán a jugoszláv csatársorral is így tesznek majd. Szerencsére a vendégcsapat csa­társora sem nagyon tüntette ki ma­gát Az azonban bizonyos, hogy az a néhány lefutás nagyon veszélyes volt és ha nem védekezünk olyan jól, még k­i is kaphattunk volna. A szurkolók még a vége felé is reménykedtek. De hiába. A magyar csatároknak nem ment a kapura­­lövés. Sőt, a belső csatárok kerülget­ték a labdát. — Kiszely, ne menj arra, ott labda van — harsogta egy elégedetlen. Már csak egy-két perc van hátra. Talán a kellemetlenül szemerkélő eső, talán a gyatra játék okozza, de tény, hogy az állóhely — amely mindig az utolsó percig kitart — megmozdul. Mellettünk egy idősebb ember fúrja magát a tömegen ke­resztül, amikor hirtelen megszólal a kisfia: — Apa, várj, most rúgjuk a gólt! A szurkoló „egyből" megfordul — bár a csatáraink lettek volna így — és a pályára mered. A pályán? A magyar csatársor elveszti a labdát és Lesnik ravasz lövését Boldizsár alíg-alig tolja kapu fölé. « — Te, ha engem még egyszer visszahívez... — a derék szurkoló az apai szigor teljes súlyával nézett a megszeppent fiúra, így végződött a mérkőzés, ame­lyet a papírforma szerint simán kel­lett volna megnyernünk, de végül 0:0-ra­­ elvesztettünk. e» „A mi játékosaink más külföldön is félnek a féléves kitiltásoktól!“ Fábián József és Lenkey Imre „megmagya­rázza a bizonyítványt” Megjött 1. B) válogatott „A belgrádi gyors 17 percet ké­sik" — harsogja a hangosan beszélő. A tíz perc alatt sem gyűlik össze fogadóközönség. Az MLSz-t nem képviseli senki. Még Zsengellér Gyuszit sem várja a felesége. Vert seregnek nem jár fogadás?... Kissé levertek a játékosok, amint leszállnak, de csaknem mindegyik azt mondja, hogy a csapat nem ját­szott rosszul. Csak puhán... Fábiánnal és Sinksyvel, a két ve­zetővel beszélgetünk. A védelmet mind a ketten dicsérik. A három hátvéd kitűnően játszott. Különösen Kispéter, aki a mezőny legjobb em­bere volt. A két fedezet közül Páz­­mándy pompásan játszott, csak Du­dás volt gyenge. A csatársor... itt már bajok voltak. A jobbszárny gyengécske volt, igaz, hogy Ádámot kíméletlenül aprították. Sütőnek minden mozdulata lassú volt. Zsen­gellér volt a csapat leggyengébb embere. Igaz, hogy őt is megfélem­lítették. A balszárnú játéka elfogad­ható volt. A védelem szóval jó volt, mégis három gólt kaptak... — Mégis csak azt mondom, hogy sose legyen rosszabb védelmem, mint ez volt — mondja Fábián. Len­key bólint. Tóth Matyi elmeséli szabályos gólját: — Adám Sanyi beívelte, én be­fe­jeltem. Ennél tisztább gól nincs a világon. Senki nem érintette közben a labdát, úgy látszik, Adámnak kel­lett volna befejelnie a saját szögle­tét. . Szűcs Gyula mint tartalék így be­szél: — Az első öt percben szépen ját­szottak a jugoszlávok, aztán har­mincöt percig át sem jöttek a fél­vonalunkon. Csak a csatárok ne let­tek volna olyan puhák... — A magyar csatárbetegségnek egyik ijesztő példája volt ez a mér­kőzés — mondja Lenkey. Meghalljuk azt is, hogy milyen balszerencsések voltak a bekapott gólok, a jugoszlávok második gól­jánál például Kispéter érthetetlenül lehajolt, ahelyett, hogy kifejelte volna a lassan ívelt, labdát. A har­madik gól is nagy balszerencse volt. Ha az ember mindezt végighall­gatja, mégis csak bosszankodik, hogy a jugoszlávok kemény játéka ellen nem volt semmi ellenszerünk. Kiveszett volna a magyar labda­rúgásból a magyar virtus? Hogyan lehetséges az, hogy Pesten is, Bel­grádiján is egy szóval lehetett jel­lemezni a csatárok játékát: puha ... Fábiánnak van magyarázata erre: — Sajnos, külföldön nem fegyel­meznek úgy, mint nálunk, nem állí­tanak ki úgy, mint nálunk és nem tiltják el a játékosokat olyan súlyo­san. A szigor helyes és ez az út a magyar labdarúgás megtisztításá­hoz vezet.. Az volna azonban jó, ha más országokban is ilyen szigorúak lennének a játékosokkal szemben. Mert így csak mi isszuk meg ennek a levét. A jugoszláv B­-csapatból hármat nyugodtan el lehetett volna tiltani örökre, olyan dolgokat csinál­tak. A mi játékosaink pedig még külföldön is félnek a féléves kitil­tásoktól. A sok szigorú ítélet egy kicsit puhára főzte őket. Mondom, minden rendben lenne, ha például a jugoszláv szövetség is szigorú lenne. Lassan szétoszlik a társaság. Sütő így szőke kislánnyal megy haza. Bocsánat, visszavonjuk azt, amit cikkünk elején mondtunk. Mégis csak volt fogadtatás... Andrejevics dr., a jugoszláv főszövetség elnöke: „Még mindig tanulhatunk a magyar labdarúgástól** A vasárnapi nagy mérkőzést kö­vető esti társasvacsorán csak a szi­gorú értelemben vett „család" vett részt. A magyar és jugoszláv veze­tőkön kívül Rasics Szvetozár jugo­szláv követ volt az egyetlen vendég az estebéden. Két szónoklat hang­zott el mindössze. Gidófalvy Pál dr. miniszteri biztos egészen rövid, ba­ráti megszólítást intézett a két csa­pathoz, majd kiosztotta az ajándé­kokat. Érdekes és figyelemreméltó volt Andrejevics Mihály dr-nak, a Jugoszláv főszövetség elnökének tűz­zel, érzéssel és meggyőződéssel el­mondott beszéde. Ebben a többek között ezeket mondotta: ,Mi jugoszlávok úgy jövünk még mindig Budapestre, a szépséges ma­gyar fővárosba, hogy ismét és ismét tanuljunk a magyar labdarúgástól. A magyar kü­zdőképesség, a magyar vitézi harckészség, a labdarúgás ma­gas színvonala számunkra még min­dig elérendő foka ennek a szép sportnak. Mi, jugoszlávok, olyan já­tékosokon, keresztül ismertük meg és tanultuk tisztelni a magyar lab­darúgást, mint Turay, Toldi, Szabó, Korányi, Lázár és Sárost. Ezeket az egyedeit a nemzetközi labdarúgó­­klasszisnak irigykedve és tisztelet­tel emlegetjük ma is a mi orszá­gunkban, és az a törekvésünk, hogy ilyen remek, példaadó csillagokat termeljünk ki mi is a magunk anya­gából­ .Annak örvendünk legjobban, hogy ez a mi, talán szerényebb lab­darúgócsapatunk ismét bebizonyí­totta, hogy érdemes ellenfél a leg­nagyobbak számára is. A küzdeni tudás olyan példáját mutatta be a csapat, amely felér sok-sok ügyes labdarúgótrükkel, sőt — vélemé­nyem szerint — nagyobb értékű is azoknál.“ Végül Andrejevics dr a magyar és a jugoszláv igaz barátságra ürítette poharát és a jugoszláv válogatott háromszoros „zdravo" kiáltással bú­csúzott el a magyar bajtársaktól. Az NB II. e heti legfőbb tizenegye Az NB II-ben nincsen „lefutott" mérkőzés. Ezt mutatja az, hogy a Duna-csoport utolsó veretlenje — az MTK — is elszenvedte első veresé­gét, a hatodik forduló után. Az ózdi MOVE váratlanul nagy, a Rusj vi­szont biztos győzelmet aratott és természetesen így újabb nevek, friss erők követeltek helyet maguknak a hét 11-ében. Az izgalmas forduló után így ala­kult ki az NB II e heti legjobb 11-e: Raffai (Postás) — Hodály (Ózd), Wéber MTK — Erdész (Zugló), Bursi BSK, Bokor­­ (Postás) — Tóth II (Rusj), Anocskai (Ózd), Sidlik DVSC, Hermann (Vasas), Felvidéki (ózd). A tartalékcsapat: Pajtás (Rákó­czi) —­ Erdős LaFC, Hering (Pénz­ügy) — Farkas (Egyetértés), Dóczy (Vasas), Futó­­ (Pereces) — Ko­mpret­tó MÁVAG, Kovács (Pénz­ügy), Tóth (ózd), Csuti (D. Ma­gyarság), Tolvaj I.aFC. 3 Hahnemann-Binder- Conen a valószínű német belső hármas Egyelőre csak 14-es kerete van Herbergernek Bécs, szept. 30. Herberger birodalmi edző még mindig nem állította össze végleg a Budapesten vasárnap kiálló német válogatott csapatot. Kijelölt azon­ban 14-es keretet, amelyből termé­szetesen pontosan kiismerhetők a budapesti csapat körvonalai: Kapus: Klodt Schalke 04, tarta­lék:­­John BSV 92. Hátvédek: Jones Fortuna Düssel­dorf, Moog Köln 99. Fedezetek: Kupfer Schweinfurt, Schneider Waldhof, Kitzinger Schweinfurt, tartalék: Zwolanovsky Fortuna Düsseldorf. Csatárok: Lehner Blau Weiss Ber­lin, Hahnemann Admira, Binder Rapid, Conen Kickers Stuttgart, Pesser Rapid, tartalék: Walter FC Kaiserslautern. A védelemben és a fedezetsorban a helyzet világos. A csatársorban vasárnapig Walter volt a birodalmi, edző elsőszámú jelöltje. Binder azon­ban Stuttgartban olyan remekül játszott a Rapid Tschammer-Kupa mérkőzésén, hogy minden valószí­nűség szerint őt teszi be a csatár­sor tengelyébe Herberger. A német csapat pénteken érkezik Budapestre. Bécsben a bécsi válogatott Krake válogatottjai ellen fog játszani a következő összeállításban: Brand­­stätter FC Wien — Kopetko Aus­­tria, Burg WSC — Wawra WSC, Hochstätter Rapid, Marek FC Wien — Fitz Rapid, Schors Rapid, Reiter­­mayer Wacker, Riersch Austria, Kucharsky Wacker, Howorka Ottó. „Belső" bajok... Néhány ufóza­mos meg­jegy­zés­ ­. Még a mérkőzés előtt kifogásol­tuk a sok kétkapus edzést. Remél­jük, a németek elleni előkészületek nemcsak kétkapus játékból állnak majd. A részletek kidolgozása külö­nösen a támadásban nagyon fontos most. A szélsők szakist­és­ét be kell sulykolni mind a két összekötőnek és szélsőfedezetnek. Egyenesen cso­dálatos, hogy Sárosi III. milyen rit­kán szöktette Gyetvait. Holott Sá­rosi III. jobblábas, tehát egy kis be­felé húzódás után a legremekebbül tudná jobbal kitenni Gyetvait. Re­méljük, bőségesen gyakorolják a helycseréket is. Jó lenne, ha a sok középre adott labdáról lebeszélnék játékosainkat. Ha a jugoszlávok régi rendszer szerint játszottak volna és Finta a két hátvéd­­között lesipus­­káskodott volna, akkor a középen hosszan előrevágott labdákkal sike­rei lehettek volna. Az ilyen labdák útját­ azonban lezárták. Szélsőtáma­­dásokkal lehetett volna megbontani a jugoszlávok védelmét. A középen helycserékre van szükség, az össze­kötők pedig ne feledkezzenek meg a kipattant labdákról. Ha Finta és Jazbinsek fölment a labdára, szá­míthattak volna arra igen sokszor, hogy Jazbinsek fejeli ki a labdát. A hétközi gyakorlások során a sza­badrúgások kidolgozására is súlyt kell vetni. Ezek a sorfalba való be­­vagdosások primitívek voltak. To­vábbá: a szélsőszöktetések­ valóban sz álljanak el a hátvéd feje fölött (a hátvéd ne tudja azokat rendre visz­­szafejelni), amikor pedig a földön van rá alkalom, akkor valóban lapos legyen a passz. Bőséges műsort le­het összeállítani erre a hétre, ez mozgásnak is megfelelő s tanulásra is alkalmasabb, mint a kétkapus já­ték a kicseréléstől remegő játéko­sokkal. 2. Hogy a válogatott csapat új, há­­romhátvédes támadórendszerével mennyi helyzetet lehet kidolgozni, arra nézve tanulságos az a statisz­tika, amely szerint a jugoszláv ka­pura 12 lövés ment, mellé 11, fölé pedig 5. Tehát összesen 28 lövés. Csatáraink gyatra játékát, jellemzi, hogy ennyi lövés közül egy sem lett gól. Pedig voltak olyan mellélövések is, amelynél a kapus már verve volt. Hátha még ehhez a számhoz hozzá­vesszük azokat az elpepecselt hely­zeteket, amelyekben a csatár lövés helyett passzolt. Három hátvédünk s a játékban állandóan résztvevő Boldizsár kitűnő játékára jellemző, hogy a magyar kapura mindössze öt lövés ment, mellé egy és fölé 3. Tehát összesen 8. Ebből nyugodtan levonhatunk ket­tőt, mert a jugoszlávok kétszer fütty után vágták be a kapunkba a labdát, Boldizsár nem is nyúlt utá­nuk. Ilyen a másik oldalon csak egy volt. Az igazi lövésarány tehát 27:6. Világosan mutatja ez az adat, hogy a védelmünk pompásan ját­szott, csatáraink — a szélsők elha­nyagolása ellenére is — elegendő helyzetet dolgoztak ki, a befejezés azonban szörnyen gyenge volt. 3. Ha a magyar JT szigorú intézke­dései a nemzetközi, életben is elter­jedtek volna, akkor a jugoszláv csa­patból jónéhány játékos került volna a kiállítás sorsára szándékos keze­­zésért, kapaszkodásért", mezfogásért. 4. Polgár nagyszerű játékának nem az a magyarázata elsősorban, hogy Polgár jó hátvéd volt. Hanem az, hogy jó középfedezet volt azelőtt. Sajnos, a háromhátvédes védőrend­szerek megalkotásakor egyre job­ban hódít az az alibiszerű megoldás, hogy egy volt hátvédet állítanak középre. Holott a kullancsjátékban a gondolkozó fej, a taktikai érzék, a helyezkedni tudás a legfontosabb. Gyors, jól fejelő és szerelő hátvé­deknek lehet sikerük ebben a sze­repkörben, nehéz helyzetben azon­ban könnyen zavarba jönnek. Pol­gárnak esze van ehhez a játékhoz. 5. A lelki egység fontosságáról is írtunk vasárnapi számunkban. A németek elleni mérkőzés előtt is fi­gyelmeztetjük az illetékeseket: csak az méltó a válogatott szereplésre, akinek minden gondja az, hogy jól játsszék, aki hisz vezetői útbaigazí­tásaiban, utasításaiban, aki fegyel­mezett és tud engedelmeskedni s küzdeni is akkor, amikor a címeres mez feszül­t a mellén. „Hinni, enge­delmeskedni és harcolni!“ — Musso­lininak ezt a híres jelmondatát az olasz játékosoknak is gyakran az emlékezetükbe idézték. Valóban nem árt emlékezni rá. Mit is mond­ak vendégeink Belgrád­ felé indultakban A jugoszláv válogatott csapat belgrádi különítménye vasárnap az éjféli órában utazott el Budapest­ről. A belgrádiak saját, külön kocsi­jukban utaztak, tehát kényelemben tették meg az utat Budapestre ép­­úgy, mint vissza Belgrádba. A bel­­grádi játékosok is legalább úgy örültek a számukra nagyon hízelgő döntetlen eredménynek, mint a zág­rábi csapattagok. Pedig azok na­gyon büszkék voltak. Jakopics, a Gradjanszki elnöke büszkén jelen­tette ki: — Nem a magyar csatársor volt gyenge, hanem a jugoszláv védelem volt kitűnő. Ha ez a magyar labda­rúgás legjobb csatársora, akkor Zágrábba el se jöjjenek! A magyar csatársorok az utóbbi években ke­mény védelmek ellen sehol sem vol­tak. Már­pedig mindenütt a világon keményen játszattak a védelmek. Még keményebben, mint a miénk játszott. A belgrádiak ezúttal szerényeb­bek voltak, ők csendben ültek asz­taluk mellett és csendben búcsúz­­tak, amikor 11 óra felé elérkezett a búcsúzás pillanata. Bozsovicstól hallottunk csak a mérkőzésről véle­ményt: — Ha még valaki van kívülem a csatársorban, vagy ha csak Welker nem ijed meg annyira, akkor győz­tünk is volna, bár elismerem, hogy a magyar védelem kezd nekünk is imponálni. Pedig eddig nem volt valami nagy véleményünk a magyar védelemről általában. A Nyugati­ pályaudvarról Indult a belgrádiak vonata. Barcsay Já­nos, a BLASz ügyvezetője búcsúz­tatta a délszláv vendégeket, akik örömtől sugárzó arccal integették vissza az induló vonatról. Nagyon elégedettek voltak a belgrádiak is az eredménnyel. A kettőre kitű­zött Aranyosi fk.Piter*­ssenyi tr. mérkőzés elmaradt, mert a Berzsenyi g. nem jelent mc£.

Next