Népsport, 1970. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-01 / 27. szám

Nagy Pista nem ment az NB I-be Pedig hívták. Korábban is, most is. Tisztes feltételek kö­zött. Sokan kapva kaptak volna az alkalmon, és boldogok lettek volna egy ilyen ajánlat hallatá­ra. Pistának is jólesett a meghí­vás. De nem fogadta el. Maradt továbbra is csapatában, az NB I B-s Spartacusban. Ahová annak idején „száműzetésbe” küldték. A pályán úgy érezte magát az ember, mintha jégszekrényben toporgott volna. Ráadásul a szél jó nagyokat csípett a fülekbe, s úgy fújta át a kabátot, mintha az csipkéből készült volna. A játékosok kapura lövöldöz­tek. Szimcsák Pista edzői minő­ségben indította a fiúkat. — Paróka... — és felpörgette a golyót. Pista meg rohant rá. A csont­keményre fagyott, göröngyös ta­lajon úgy kóválygott a labda, mint egy ló, melynek orrába má­szott a légy. — Oda, a helyére!... — kur­jantotta az egykori válogatott fedezet és belenyesett a bőrbe. Az pedig oda ment. A „helyé­re”. A jobb alsó sarokba. Később sprinteltek...Most már a füves pályán. Nem mintha a fv­­nak a talaja jobb lett volna. .A labdarúgók rohantak. Aki nem loholt elég intenzitással, azt Hidegkúti edző ösztökélte: — Gyerünk, gyerünk. Ebben a „játékban”­­ nincs. Csak két esély. Vagy megszokjátok, vagy megszöktök... Ráförmedt egy fiatalra: — Tessék végigfutni a távot. Nem „lenyelni” az utolsó méte­reket ... — Nagy Pista? — kérdeztem ez edzőt. — Őrá sohasem kell szólni. 31 éves fejjel a legszorgalmasab­bak közé tartozik — így az edző. Megvártam, amíg Pista meg­fürdik, aztán leültünk a klub­­helyiségben. Hogy megkérdez­zem tőle: miért utasított visz­sza végül is egy meglehetősen kecsegtető ajánlatot. Azt, hogy ismét visszamenjen az élvonal­ba. Érzésem szerint még mindig nagyon jól megállná ott is a helyét... Széket húzott maga alá. — Soha nem tartoztam a „mintagyerekek” közé, mégis, amikor tíz év után végered­ményben menesztettek az MTK- ból, nagyon el voltam kesered­ve. Úgy érzem, ez idő alatt tet­tem valamit a kék-fehér klu­bért, ők viszont szerintem­­ nagyon elbántak velem. Tulajdonképpen egy vá­lasztásom maradt. Vagy ott maradok az MTK-nál, ahol nem vesznek számításba az első csa­patnál, vagy ide jövök. Az első eleve kiesett. Maradni semmi­képpen sem maradtam volna. Tehát jöttem. Keserves, szomorú szívvel. Itt nagyon rendesek vol­tak velem ... Maga elé tette a kezeit. — Megbecsültek. Pedig itt nem játszottam 10 évet. Kis szünetet tartott. — Aztán most, amikor megint hívtak az NB I-be — mert ko­rábban is megkerestek már — leültem a vezetőkkel, ők azt mondták, nem szívese­n enged­nek el, de ha nagyon akarok, nem gördítenek akadályt távo­zásom elé. Nos, ez is jól esett. Töprengtem egy kicsit, aztán úgy döntöttem, nem megyek el. Úgy érzem, szeretnek itt engem, én is jól érzem magam. És ahol szeretik az embert, onnan még a jobb kilátások sem vonzák. — A munka? — vetettem közi­be. Tudta mire célzok. — Az menne. Az első osztály szintjén is. Mert azért itt sem unatkozunk! Tíz év óta ez a legkeményebb munkával induló évem. Ezt nem azért mondom, mert közben „megöregedtem”, hanem mert — tudom. És nem is azért maradtam, mert esetleg tartottam, a többletmunkától, ha­nem mert most már itt akarom befejezni a futballt. Végezetül még azt is mondta az egykori válogatott fedezet, hogy vannak ott a Spartacusban fiatal, húszegynéhány éves fiúk is, akiket szintén hívtak az NB I-be, de azok is maradtak. Mert ők, az „öregek” azt mondták, hogy az elkövetkezendő baj­noki esztendőben még rátesz­nek, még szorítanak. Hogy ott végezzenek az élbolyban. Aztán ha ez sikerül, még kapósabbak lesznek azok a legények. S ne­kik még lesz néhány szép évük azután is. Nagy Pistának, a 31 éves lab­darúgónak viszont érzése szerint is az utolsó alkalma lett volna, hogy visszamenjen a legjobbak közé. Nem élt vele. Mert ahogy mondta: Jó itt neki. Várkonyi Sándor Az utazásnak mindig megvan e maga „előjátéka”. Tárgyalá­sok, tervegyeztetések, aztán a szerződés megkötése, repülője­gyek, útikönyvek, s ha messzire megy a csapat, olyan világba, ahol könnyen betegségeket sze­rezhet, oltások sorozata. Utazik a Csepel Ez a rövid tőmondat a fenti „témakört” is magában foglalja, a most, hogy már minden vég­leges, egyszeriben el is felejte­tik a sok izgalmat, a fotózást: „Megyünk, nem megyünk, igen, nem.” Mi magunk legalább egy tucat­szor beszélgettünk a vezetőkkel, így nyomon követhettük az örö­met és a csüggedést, amely a legfrisebb hírek vétele után bűv­körébe vonta őket. Szurkoltunk a Csepelért, ezt kívántuk, bár sikerülne a nagy út! Malaysiába, Indonéziába el­jutni manapság még egy világ­járó diplomata számára is nagy dolog. Most már minden rendben. Fenyvesi György, a gyúró min­dent elkészített, tehát csak az indulás van hátra. De az is el­érkezik. Vasárnap 11 óra után levegőbe emelkedik a gép, az­tán irány Moszkva—Bombay— Kuala Lumpur. Ki mit vár a portyától? Kellenek a sor­ozatmér­kőzések Az elnök, Lázár Lajos, az utol­só simításokról adott számot: — Tizenhét játékos utazik, Lanczkor sajnos lemaradt, mert már nem sikerült „behozni” az oltásokat, a vízumait sem tud­tuk elintézni. Január 15-én dőlt csak el véglegesen, hogy hoz­zánk kerül, így nem maradt időnk. — Hány mérkőzés lesz? — Malaysiában kettő vagy há­rom, Indonéziában hat vagy nyolc. Kellenek ezek a sorozat­­mérkőzések a Csepelnek. Gon­dolom, mindenki tisztában van vele, hogy ez nem világjárás, hanem előkészület is a bajnok­ságra. Ezt a gondolatkört szélesítet­te tovább az edző, Keszthelyi Mihály. — Új módszert próbálunk most ki, legalábbis számunkra újat. Január 31-ig alapoztunk, lényegében két előkészületi mér­kőzéssel. A távolságok és a mér­kőzések gyakorisága miatt feb­ruár 1 és 24 között egészen más jellegű lesz tevékenységünk. E két, merőben más felkészíté­si szakasz bizonyára hoz majd új tapasztalatokat. Remélem, hasznosakat. — Tehát szakmailag jónak tartja a portyát? — Jó pályákon játszhatunk maj­d, edzéseinket bizonyára megfelelőbb környezetben végez­hetjük. A portya jelentős része a formábahozás időszakára esik, s ekkor a megfelelő intenzitású edzések mellett szükség van mi­nél több játékra. — Mit tudnak a várható ellen­felekről? — Néhány esztendeje jártak nálunk indonéz labdarúgók. Bu­dapesten nem jelentett túlságo­san nagy gondot legyőzésük. Az­óta bizonyára fejlődtek, s hazai környezetben nyílván jóval több­re képesek. — Tizenhét játékost visz a portyára a Csepel, döntő több­ségében régieket. Ez azt jelenti, hogy idén is a már bevált csa­pat szerepel a bajnokságban? — Évente általában egy-két új fiú ver gyökeret a csapatban. Tavaly Varga, Kelemen és Csor­dás került hozzánk, aztán Ta­kács, aki a mi játékosunk volt, s letöltötte katonaidejét. Most velünk tartanak, éppúgy, mint Navratil. Nagyon ügyes a fiú! Úgy érzem, sok örömünk lesz még benne. Hogy mit játszik majd, még nem dőlt el. Erről egy hónappal a rajt előtt nem lehe­t teljesen biztosat mondani. Nagy élmény Kalmár László tavaly nagy utat járt be, Amerikában volt — kölcsönj­át­ékosként! Az MTK vitte magával a tengerentúlra. — A mostani út egészen más — vallja. — Együtt leszek a fiúkkal, olyan tájakon járunk, ahol még kevés magyar futbal­lista volt. Nagy élmény lesz! — És azon kívül? — Játékba lendülünk, s ez so­kat jelent a Csepel számára. A tavaszi idényben úgy akarunk szerepelni, hogy minél több plusz pontunk legyen őszre. Kü­lönleges módon készülünk az idényre, s ha nem is különle­gesen nagy eredményeket, de a tavalyinál feltétlenül jobb játé­kot várunk a saját magunktól. Varga Béla PORTYA hetedhét országba­ ­ű. Játszik majd a csapat? Egy kis megbeszélés a térkép előtt Fatér, Faludi, Rottenbiller, Var­ga, Navratil és a többiek. (Geleta Pál felvétele.) Vasárnap, 1970. február 1.3 LABDARÚGÁSRÓL VAN SZÓ ÉS A JÁTÉK Készüljenek fel rá, hogy eb­ben a cikkben nem mindig kap­csolódnak a gondolatok. Úgy próbálom visszaadni a szavakat, ahogyan hallottam, ahogy az ér­zelmek összevisszaságából ki­törtek. Egy labdarúgót kerestem már hetek óta, aki nem „okosan” nyilatkozik, hanem a szívéből beszél, amikor megkérdem: mit szól a JÁTÉKOS a körülöttük dúló viharhoz? Puskás Lajos­ban kitűnő partnert találtam. Azt mondta, ám legyen: ha meg­írom, ő szívesen beszél. Nem mellé és nem köntörfalazva. Ő valóban azt szeretné, nagyon szeretné, ha fordulat kö­vetkezne be a sportág életé­ben. Így kezdte, s aztán — végte­lenül sajnáltam, hogy csak pa­pír és ceruza állt rendelkezé­semre, s nem egy magnetofon... — Mi, játékosok állunk ma a harag és gyűlölet középpontjá­ban, bennünket bombáz nyilai­val újságíró, fodrász és házmes­ter. Pedig mi önmagunkban nem tudjuk megváltani a vilá­got! A labdarúgók zöme elszokott attól, hogy saját sorsán töprengjen. Először rosszkedvű lesz, amikor a jövőbe néz, aztán félni kezd a gondolatoktól, s végül vállrán­dítással kitér az egész elől. Megnyugtatja magát, hogy azok a barátok, akik körülötte duru­zsolnak, később is kitartanak, s akkor­­ olyan nagy baj már nem lehet. Sok embert ismer­nek, sok mindent el tudnak in­tézni ... S ez az „udvar” kötelességé­nek érzi, hogy a benyomások el­lensúlyozásával megmentse a kedvencet a kínzó érzésektől. Hogyan történik az ilyesmi? — Jön az egyik „öregfiú” — meséli Puskás. — Szervusz, szervusz — kö­szönt, szinte sugárzik felém. — Na, végre válogatottak leszünk... — Miért, maga tud valamit? — Ne legyen kishitű! Elment innen az a ... Illovszky, aki ma­gát mindig kidumálta a váloga­tottból. — Honnan tudja, hogy Illovsz­­ky ilyen gonosz volt és mindig kidumált? — Oh, milyen rendes ember maga, még neki is megbocsájta­­na, pedig hát... — Nekem pedig ökölbe szorult a kezem, mert... szeretem Il­­lovszky Rudi bácsit. Őt szere­tem! De ha más nevet mondott volna, mondjuk azét az újság­íróét, aki éppen tegnap írt ró­lunk rosszat, akkor együtt utál­tuk volna. Ez a szembenállás vagy védekezés, feltételes ref­lexszé válik. De mi várható egy­általán tőlünk? Mondjuk azt: nem kell ennyi pénz és ezentúl délelőtt is edzünk? Miért? Jó ez nekünk? Hányan vannak ebben az országban, akik maguktól mennek a nehézségek elé? A já­tékost kötelezni, ha szükséges, kényszeríteni kell! Elintézni vele az anyagiakat, s előírni neki a követelményeket. Ez nem vita­téma, itt nincs szükség demok­ráciára. Én sem beszélem meg a kétéves kislányommal, le akar-e délben feküdni. Nem akar! Hízeleg, könyörög, sír —, s aztán elalszik. Kérdezem, hogyan képzeli el azokat az anyagiakat? Meg a vezetői kényszert... Ki buktat­ja meg nálunk az edzőket, klub­vezetőket? Azonnal válaszol, ami azt jelenti: régen élnek benne ezek a gondolatok. — Szerintem a vezetők csak önmagukat okolhatják. És azok az edzők is, akiknek a játékosai kijelenthetik: hagyják őket békén, ők mindig annyit edzettek, amennyit követeltek tőlük... De ki csap egyszer már az asztalra?! Nálunk húsz évig lehet valaki rossz vezető, meg­bukhatnak edzők, s kezdhetnek más csapatoknál , tiszta lap­pal, mindent elölről. De nekem nincs húsz esztendőm, én a hó­napokat is sajnálom! Köztudo­mású, hogy el akartam menni a Vasastól. Felajánlottak egy na­gyobb összeget. Mondtam, ne­kem ne adjanak pénzt, hanem azt intézzék el, hogy jól érez­tem magam a csapatban, s úgy támogassanak, hogy győzelmek­kel tudjak többet keresni__ Visszautasított egy szép, ke­rek summát, mert sokkal többet akar nyerni. Pénzben és pénzben fel nem mérhető népszerűség­ben, megbecsülésben egyaránt. — Én így is kétszer annyit ke­resek, mint az öcsém és a hú­gom együttvéve, — mégsem va­gyok elégedett. Nem is lehetek, mert egyformán mérnek az újonccal, aki most jött a csapat­hoz. És mindezt azért, mert há­rom óvatos játékos — aki isme­ri saját gyengéit — már a gon­dolat felvetésénél „megfúrta” a differenciált juttatás lehetősé­gét... Azt mondja, ő is érzi, hogy mai helyzetük elég nehezen dif­ferenciálható. Annak idején, kollégista korában focizott utol­jára pusztán örömből, lelkese­désből. Akkor, amikor édesapja kétszáz forinttal küldte be Deb­recenbe, s ebből 180 volt a kol­légiumi díj, húsz forint ma­radt a többire. Ma őszintén megmondja: nem tudja vissza­­pergetni azokat a napokat. Sok kísérletet tett már, de hiába,­­ nagyon messze került az egyko­ri kollégiumi diáktól. „Valaki lett” társadalmilag, akinek igé­nyei vannak magával és mással szemben is. És ezen a szinten már nem mindig esik jól a fut­ball! Hideg van és jégszilánkos a pálya, fáj elesni rajta. Edzeni pedig csak úgy érdemes, ha az ember egy kicsivel mindig töb­bet próbál, mint amennyit bír. Mert ebből lesz valami... — Nem is a fizikai igénybevé­tel a legőrlőbb egy labdarúgó­csapat életében, hanem az a bel­ső harc, amely a pozíciókért fo­lyik. Nálunk a Vasasban min­denki egyformán kapta a pénzt. IV­ert voltunk se szegények, se gazdagok. Ilyen helyzetben mi lelkesítsen? Mert követelni csak akkor lehet, ha adnak is. Annak többet, aki jobb, alá a csapat, a siker érde­kében kevésbé kíméli magát. Én kategorizálnám a labdarúgókat és vezetőként sokkal többet kívánnék Puskás Lajostól, mint eddig. Ennek megfelelően job­ban is dotálnám, ha hozza azt, amit várok tőle. De ha kileng, rosszul játszik, nem annyit ad­nék neki, mint egy 18 évesnek, hanem a felét! Tudom, sejtem a választ... Akkor Puskás meg­sértődne és otthagyná a Vasast. Ahhoz, hogy a sportágban rend legyen, a játékost valami mó­don le kell kötni a klubjához. Akkor nem lehetne könnyen megsértődni, nem lehetne töb­bet keresni, jobban élni a ván­dormadaraknak. Ez mindennél fontosabb alapszabály. Álljunk meg egy pillanatra! Ez valóban jó játék: mi lenne, ha Puskás ma délutántól vezető lenne? Ha egy labdarúgó — aki képes a saját érdekén felül­emelkedni és van értékítélete — egyszerre vezető pozícióba ke­rülne. — Én könyörtelen lennék, s azt is megmondom, miért. Vilá­gosan látom, hogy álhumánum­mal, amellyel a vezető sokszor kizárólag saját nyugalmát védi, csak megbukni lehet. Akkor pedig, inkább állva haljon meg az ember. Nem a levegőbe be­szélek, emiatt volt már elég kel­lemetlenségem a klubomnál is. Kicsinek tűnő esetek, de bennük van labdarúgásunk egész prob­lémája. Tavaly nem akartam el­menni egy hétvégi edzőtáborba. Kény­szerítettek, s utána nem szerették a duzzogó arcomat. Biztattak, követelték, mondjam meg, mi bajom. Nemcsak Rudi bácsi, de néhány játékostárs is noszogatott, mondjam csak! És én megmondtam: a döntést súlyos igazságtalanságnak tartom, mert az egész arra való, hogy néhány válogatott játékos háromnapi ré­szegség után kicsit kialudhassa magát. Én azonban az estéket a családommal töltöm, két­éves kislányom mellől visznek el indokolatlanul... Vezetés..., vezetés... A legaktuálisabb, legégetőbb probléma. Ha egy klub elnökét, vezetőjét kérdezi az ember, meg­oldhatatlannak tűnő ellenkérdé­sekkel találkozik. Ha a játékost, a válasz: — Egyszer, vezetőink részvé­telével játékosértekezletet tar­tottunk. Eltelt negyedóra, fél­óra, de az egyik csatár még mindig sehol. Ekkor megszólalt a jó barátja: talán elaludt... Én ezért már „szétvágtam” volna. A gondolat kitalálásáért, hogy egy játékos délután „elaludhat”. Felhívták telefonon, s szájába adták az elalvás meséjét. Gyorsan megérkezett. Illovsz­­ky ránézett, s mindent tu­dott: „Maga részeg, nem en­gedem levetkőzni." ... És volt vezető, aki megpróbálta védeni a játékost: kicsit ivott, igazán megbocsátható... Pedig nem igaz! Egy kőműveslegénynek meg­bocsátható, ha délután is részeg, de egy labdarúgónak nem. Ne züllje végig az éjszakákat, s az egészet ne próbálja ellensúlyoz­ni ügyes nyilatkozatokkal, érzé­keny húrok pengetésével, hogy „én megteszek mindent a klu­bomért, legfőbb vágyam, hogy az emberek szeressenek .. . Számomra az egészben az a szörnyű, hogy már én is kitű­nően hazudok. Lassan megtanul­tam, hogy a labdarúgásban „kéz kezet mos”. Az „én is lehetek nehéz helyzetben” — elv alapján csak nagyon ritkán tehet őszinte az ember. A bundákról azt mondja: ne­vetséges az a vélemény, hogy felderíthetetlenek. Olyan dolgot, amelyet legalább 18, különböző értelmi színvonalon álló fiatal tud, öt perc alatt ki lehet derí­teni. Csak nem úgy, hogy a já­tékos ül a fotelben, s a kérdező a sámlin ... Aztán ott volt pél­dául a tv-vita arról, hogy ez az alapozás már valami... " — Igen, valami... Nálunk rendszerint az öregebbek vezetik a kört. Egyszer Vidáts ment elő­re, s futott jókedvéből, ahogy neki jólesett. Szidalmak kísér­ték, s amikor visszamentünk a táborba, zárt ajtók mögött „röp­­gyűlést” tartott a csapat egy ré­sze. Engem is megkérdeztek: — Mit szólsz hozzá? — Nagyot vitatkoztunk, mert meg kellett mondanom: ébred­jetek végre fel! Vidátsnak a mérkőzéseken helyettetek is fut­nia kell majd. Többet, mint amire ti ma képesek vagytok, különben bolondok háza lesz a védelmünk!__És jön a sértő­dés, újra és újra felmerül a csa­pat szétszakadásának veszélye... Beszélünk, beszélünk... Fe­szegetjük az okokat, amelyek miatt nem lehet előre lépni,, amelyek miatt nem őszinték az emberek. Nehezen hagyjuk abba. Lá­tom rajta, ő sem könnyebbült meg. Azt mondja: bár nagyon szereti klubját, s a Vasasban nincs sok zűr, hiszen köztudot­tan a jól szervezett egyesületek közé tartozik, sok baja volt már, mert nem tud hallgatni. Elismeri, hogy megállapításai erősen szubjek­tívek, most is csak a hibákról beszélt. Mégis, írjam meg nyu­godtan, amit elmondott, füg­getlenül attól, ez jó-e neki, vagy nem. Csak úgy lehet segíteni, ha leromboljuk a közöny falát. Nem vár semmit azoktól a játé­kosoktól, akikkel hosszú idő óta szemben áll, például azért, mert szégyelli, hogy a Vasas csak negyedik lett. Azt sem tudja, megvédik-e legközelebb a veze­tők, ha olyan vitára kerül sor, ezért a szerény helyezésért ér­demelnek-e egyáltalán jutalmat? Szerinte­m nem! Búcsúzóul még azt mondja: nem arra gondol, hogy aszkéták legyenek a labdarúgók. Hiszen ő sem az. Jó társaságban, oda­haza ő is megissza a sört, vagy bort. Csak ismerni kell a hatá­rokat: mikor és mennyit... Kicsit megrázza a fejét, mint­ha a gondolatokat akarná kiráz­ni belőle. Mára elég volt. S már tud nevetni, ismét az a vidám fickó, aki tudja, miből él, de igényli az élet, a sport tisztasá­gát is. Borbély Pál

Next