Népsport, 1970. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-01 / 27. szám
Nagy Pista nem ment az NB I-be Pedig hívták. Korábban is, most is. Tisztes feltételek között. Sokan kapva kaptak volna az alkalmon, és boldogok lettek volna egy ilyen ajánlat hallatára. Pistának is jólesett a meghívás. De nem fogadta el. Maradt továbbra is csapatában, az NB I B-s Spartacusban. Ahová annak idején „száműzetésbe” küldték. A pályán úgy érezte magát az ember, mintha jégszekrényben toporgott volna. Ráadásul a szél jó nagyokat csípett a fülekbe, s úgy fújta át a kabátot, mintha az csipkéből készült volna. A játékosok kapura lövöldöztek. Szimcsák Pista edzői minőségben indította a fiúkat. — Paróka... — és felpörgette a golyót. Pista meg rohant rá. A csontkeményre fagyott, göröngyös talajon úgy kóválygott a labda, mint egy ló, melynek orrába mászott a légy. — Oda, a helyére!... — kurjantotta az egykori válogatott fedezet és belenyesett a bőrbe. Az pedig oda ment. A „helyére”. A jobb alsó sarokba. Később sprinteltek...Most már a füves pályán. Nem mintha a fvnak a talaja jobb lett volna. .A labdarúgók rohantak. Aki nem loholt elég intenzitással, azt Hidegkúti edző ösztökélte: — Gyerünk, gyerünk. Ebben a „játékban” nincs. Csak két esély. Vagy megszokjátok, vagy megszöktök... Ráförmedt egy fiatalra: — Tessék végigfutni a távot. Nem „lenyelni” az utolsó métereket ... — Nagy Pista? — kérdeztem ez edzőt. — Őrá sohasem kell szólni. 31 éves fejjel a legszorgalmasabbak közé tartozik — így az edző. Megvártam, amíg Pista megfürdik, aztán leültünk a klubhelyiségben. Hogy megkérdezzem tőle: miért utasított viszsza végül is egy meglehetősen kecsegtető ajánlatot. Azt, hogy ismét visszamenjen az élvonalba. Érzésem szerint még mindig nagyon jól megállná ott is a helyét... Széket húzott maga alá. — Soha nem tartoztam a „mintagyerekek” közé, mégis, amikor tíz év után végeredményben menesztettek az MTK- ból, nagyon el voltam keseredve. Úgy érzem, ez idő alatt tettem valamit a kék-fehér klubért, ők viszont szerintem nagyon elbántak velem. Tulajdonképpen egy választásom maradt. Vagy ott maradok az MTK-nál, ahol nem vesznek számításba az első csapatnál, vagy ide jövök. Az első eleve kiesett. Maradni semmiképpen sem maradtam volna. Tehát jöttem. Keserves, szomorú szívvel. Itt nagyon rendesek voltak velem ... Maga elé tette a kezeit. — Megbecsültek. Pedig itt nem játszottam 10 évet. Kis szünetet tartott. — Aztán most, amikor megint hívtak az NB I-be — mert korábban is megkerestek már — leültem a vezetőkkel, ők azt mondták, nem szívesen engednek el, de ha nagyon akarok, nem gördítenek akadályt távozásom elé. Nos, ez is jól esett. Töprengtem egy kicsit, aztán úgy döntöttem, nem megyek el. Úgy érzem, szeretnek itt engem, én is jól érzem magam. És ahol szeretik az embert, onnan még a jobb kilátások sem vonzák. — A munka? — vetettem közibe. Tudta mire célzok. — Az menne. Az első osztály szintjén is. Mert azért itt sem unatkozunk! Tíz év óta ez a legkeményebb munkával induló évem. Ezt nem azért mondom, mert közben „megöregedtem”, hanem mert — tudom. És nem is azért maradtam, mert esetleg tartottam, a többletmunkától, hanem mert most már itt akarom befejezni a futballt. Végezetül még azt is mondta az egykori válogatott fedezet, hogy vannak ott a Spartacusban fiatal, húszegynéhány éves fiúk is, akiket szintén hívtak az NB I-be, de azok is maradtak. Mert ők, az „öregek” azt mondták, hogy az elkövetkezendő bajnoki esztendőben még rátesznek, még szorítanak. Hogy ott végezzenek az élbolyban. Aztán ha ez sikerül, még kapósabbak lesznek azok a legények. S nekik még lesz néhány szép évük azután is. Nagy Pistának, a 31 éves labdarúgónak viszont érzése szerint is az utolsó alkalma lett volna, hogy visszamenjen a legjobbak közé. Nem élt vele. Mert ahogy mondta: Jó itt neki. Várkonyi Sándor Az utazásnak mindig megvan e maga „előjátéka”. Tárgyalások, tervegyeztetések, aztán a szerződés megkötése, repülőjegyek, útikönyvek, s ha messzire megy a csapat, olyan világba, ahol könnyen betegségeket szerezhet, oltások sorozata. Utazik a Csepel Ez a rövid tőmondat a fenti „témakört” is magában foglalja, a most, hogy már minden végleges, egyszeriben el is felejtetik a sok izgalmat, a fotózást: „Megyünk, nem megyünk, igen, nem.” Mi magunk legalább egy tucatszor beszélgettünk a vezetőkkel, így nyomon követhettük az örömet és a csüggedést, amely a legfrisebb hírek vétele után bűvkörébe vonta őket. Szurkoltunk a Csepelért, ezt kívántuk, bár sikerülne a nagy út! Malaysiába, Indonéziába eljutni manapság még egy világjáró diplomata számára is nagy dolog. Most már minden rendben. Fenyvesi György, a gyúró mindent elkészített, tehát csak az indulás van hátra. De az is elérkezik. Vasárnap 11 óra után levegőbe emelkedik a gép, aztán irány Moszkva—Bombay— Kuala Lumpur. Ki mit vár a portyától? Kellenek a sorozatmérkőzések Az elnök, Lázár Lajos, az utolsó simításokról adott számot: — Tizenhét játékos utazik, Lanczkor sajnos lemaradt, mert már nem sikerült „behozni” az oltásokat, a vízumait sem tudtuk elintézni. Január 15-én dőlt csak el véglegesen, hogy hozzánk kerül, így nem maradt időnk. — Hány mérkőzés lesz? — Malaysiában kettő vagy három, Indonéziában hat vagy nyolc. Kellenek ezek a sorozatmérkőzések a Csepelnek. Gondolom, mindenki tisztában van vele, hogy ez nem világjárás, hanem előkészület is a bajnokságra. Ezt a gondolatkört szélesítette tovább az edző, Keszthelyi Mihály. — Új módszert próbálunk most ki, legalábbis számunkra újat. Január 31-ig alapoztunk, lényegében két előkészületi mérkőzéssel. A távolságok és a mérkőzések gyakorisága miatt február 1 és 24 között egészen más jellegű lesz tevékenységünk. E két, merőben más felkészítési szakasz bizonyára hoz majd új tapasztalatokat. Remélem, hasznosakat. — Tehát szakmailag jónak tartja a portyát? — Jó pályákon játszhatunk majd, edzéseinket bizonyára megfelelőbb környezetben végezhetjük. A portya jelentős része a formábahozás időszakára esik, s ekkor a megfelelő intenzitású edzések mellett szükség van minél több játékra. — Mit tudnak a várható ellenfelekről? — Néhány esztendeje jártak nálunk indonéz labdarúgók. Budapesten nem jelentett túlságosan nagy gondot legyőzésük. Azóta bizonyára fejlődtek, s hazai környezetben nyílván jóval többre képesek. — Tizenhét játékost visz a portyára a Csepel, döntő többségében régieket. Ez azt jelenti, hogy idén is a már bevált csapat szerepel a bajnokságban? — Évente általában egy-két új fiú ver gyökeret a csapatban. Tavaly Varga, Kelemen és Csordás került hozzánk, aztán Takács, aki a mi játékosunk volt, s letöltötte katonaidejét. Most velünk tartanak, éppúgy, mint Navratil. Nagyon ügyes a fiú! Úgy érzem, sok örömünk lesz még benne. Hogy mit játszik majd, még nem dőlt el. Erről egy hónappal a rajt előtt nem lehet teljesen biztosat mondani. Nagy élmény Kalmár László tavaly nagy utat járt be, Amerikában volt — kölcsönjátékosként! Az MTK vitte magával a tengerentúlra. — A mostani út egészen más — vallja. — Együtt leszek a fiúkkal, olyan tájakon járunk, ahol még kevés magyar futballista volt. Nagy élmény lesz! — És azon kívül? — Játékba lendülünk, s ez sokat jelent a Csepel számára. A tavaszi idényben úgy akarunk szerepelni, hogy minél több plusz pontunk legyen őszre. Különleges módon készülünk az idényre, s ha nem is különlegesen nagy eredményeket, de a tavalyinál feltétlenül jobb játékot várunk a saját magunktól. Varga Béla PORTYA hetedhét országba ű. Játszik majd a csapat? Egy kis megbeszélés a térkép előtt Fatér, Faludi, Rottenbiller, Varga, Navratil és a többiek. (Geleta Pál felvétele.) Vasárnap, 1970. február 1.3 LABDARÚGÁSRÓL VAN SZÓ ÉS A JÁTÉK Készüljenek fel rá, hogy ebben a cikkben nem mindig kapcsolódnak a gondolatok. Úgy próbálom visszaadni a szavakat, ahogyan hallottam, ahogy az érzelmek összevisszaságából kitörtek. Egy labdarúgót kerestem már hetek óta, aki nem „okosan” nyilatkozik, hanem a szívéből beszél, amikor megkérdem: mit szól a JÁTÉKOS a körülöttük dúló viharhoz? Puskás Lajosban kitűnő partnert találtam. Azt mondta, ám legyen: ha megírom, ő szívesen beszél. Nem mellé és nem köntörfalazva. Ő valóban azt szeretné, nagyon szeretné, ha fordulat következne be a sportág életében. Így kezdte, s aztán — végtelenül sajnáltam, hogy csak papír és ceruza állt rendelkezésemre, s nem egy magnetofon... — Mi, játékosok állunk ma a harag és gyűlölet középpontjában, bennünket bombáz nyilaival újságíró, fodrász és házmester. Pedig mi önmagunkban nem tudjuk megváltani a világot! A labdarúgók zöme elszokott attól, hogy saját sorsán töprengjen. Először rosszkedvű lesz, amikor a jövőbe néz, aztán félni kezd a gondolatoktól, s végül vállrándítással kitér az egész elől. Megnyugtatja magát, hogy azok a barátok, akik körülötte duruzsolnak, később is kitartanak, s akkor olyan nagy baj már nem lehet. Sok embert ismernek, sok mindent el tudnak intézni ... S ez az „udvar” kötelességének érzi, hogy a benyomások ellensúlyozásával megmentse a kedvencet a kínzó érzésektől. Hogyan történik az ilyesmi? — Jön az egyik „öregfiú” — meséli Puskás. — Szervusz, szervusz — köszönt, szinte sugárzik felém. — Na, végre válogatottak leszünk... — Miért, maga tud valamit? — Ne legyen kishitű! Elment innen az a ... Illovszky, aki magát mindig kidumálta a válogatottból. — Honnan tudja, hogy Illovszky ilyen gonosz volt és mindig kidumált? — Oh, milyen rendes ember maga, még neki is megbocsájtana, pedig hát... — Nekem pedig ökölbe szorult a kezem, mert... szeretem Illovszky Rudi bácsit. Őt szeretem! De ha más nevet mondott volna, mondjuk azét az újságíróét, aki éppen tegnap írt rólunk rosszat, akkor együtt utáltuk volna. Ez a szembenállás vagy védekezés, feltételes reflexszé válik. De mi várható egyáltalán tőlünk? Mondjuk azt: nem kell ennyi pénz és ezentúl délelőtt is edzünk? Miért? Jó ez nekünk? Hányan vannak ebben az országban, akik maguktól mennek a nehézségek elé? A játékost kötelezni, ha szükséges, kényszeríteni kell! Elintézni vele az anyagiakat, s előírni neki a követelményeket. Ez nem vitatéma, itt nincs szükség demokráciára. Én sem beszélem meg a kétéves kislányommal, le akar-e délben feküdni. Nem akar! Hízeleg, könyörög, sír —, s aztán elalszik. Kérdezem, hogyan képzeli el azokat az anyagiakat? Meg a vezetői kényszert... Ki buktatja meg nálunk az edzőket, klubvezetőket? Azonnal válaszol, ami azt jelenti: régen élnek benne ezek a gondolatok. — Szerintem a vezetők csak önmagukat okolhatják. És azok az edzők is, akiknek a játékosai kijelenthetik: hagyják őket békén, ők mindig annyit edzettek, amennyit követeltek tőlük... De ki csap egyszer már az asztalra?! Nálunk húsz évig lehet valaki rossz vezető, megbukhatnak edzők, s kezdhetnek más csapatoknál , tiszta lappal, mindent elölről. De nekem nincs húsz esztendőm, én a hónapokat is sajnálom! Köztudomású, hogy el akartam menni a Vasastól. Felajánlottak egy nagyobb összeget. Mondtam, nekem ne adjanak pénzt, hanem azt intézzék el, hogy jól éreztem magam a csapatban, s úgy támogassanak, hogy győzelmekkel tudjak többet keresni__ Visszautasított egy szép, kerek summát, mert sokkal többet akar nyerni. Pénzben és pénzben fel nem mérhető népszerűségben, megbecsülésben egyaránt. — Én így is kétszer annyit keresek, mint az öcsém és a húgom együttvéve, — mégsem vagyok elégedett. Nem is lehetek, mert egyformán mérnek az újonccal, aki most jött a csapathoz. És mindezt azért, mert három óvatos játékos — aki ismeri saját gyengéit — már a gondolat felvetésénél „megfúrta” a differenciált juttatás lehetőségét... Azt mondja, ő is érzi, hogy mai helyzetük elég nehezen differenciálható. Annak idején, kollégista korában focizott utoljára pusztán örömből, lelkesedésből. Akkor, amikor édesapja kétszáz forinttal küldte be Debrecenbe, s ebből 180 volt a kollégiumi díj, húsz forint maradt a többire. Ma őszintén megmondja: nem tudja visszapergetni azokat a napokat. Sok kísérletet tett már, de hiába, nagyon messze került az egykori kollégiumi diáktól. „Valaki lett” társadalmilag, akinek igényei vannak magával és mással szemben is. És ezen a szinten már nem mindig esik jól a futball! Hideg van és jégszilánkos a pálya, fáj elesni rajta. Edzeni pedig csak úgy érdemes, ha az ember egy kicsivel mindig többet próbál, mint amennyit bír. Mert ebből lesz valami... — Nem is a fizikai igénybevétel a legőrlőbb egy labdarúgócsapat életében, hanem az a belső harc, amely a pozíciókért folyik. Nálunk a Vasasban mindenki egyformán kapta a pénzt. IVert voltunk se szegények, se gazdagok. Ilyen helyzetben mi lelkesítsen? Mert követelni csak akkor lehet, ha adnak is. Annak többet, aki jobb, alá a csapat, a siker érdekében kevésbé kíméli magát. Én kategorizálnám a labdarúgókat és vezetőként sokkal többet kívánnék Puskás Lajostól, mint eddig. Ennek megfelelően jobban is dotálnám, ha hozza azt, amit várok tőle. De ha kileng, rosszul játszik, nem annyit adnék neki, mint egy 18 évesnek, hanem a felét! Tudom, sejtem a választ... Akkor Puskás megsértődne és otthagyná a Vasast. Ahhoz, hogy a sportágban rend legyen, a játékost valami módon le kell kötni a klubjához. Akkor nem lehetne könnyen megsértődni, nem lehetne többet keresni, jobban élni a vándormadaraknak. Ez mindennél fontosabb alapszabály. Álljunk meg egy pillanatra! Ez valóban jó játék: mi lenne, ha Puskás ma délutántól vezető lenne? Ha egy labdarúgó — aki képes a saját érdekén felülemelkedni és van értékítélete — egyszerre vezető pozícióba kerülne. — Én könyörtelen lennék, s azt is megmondom, miért. Világosan látom, hogy álhumánummal, amellyel a vezető sokszor kizárólag saját nyugalmát védi, csak megbukni lehet. Akkor pedig, inkább állva haljon meg az ember. Nem a levegőbe beszélek, emiatt volt már elég kellemetlenségem a klubomnál is. Kicsinek tűnő esetek, de bennük van labdarúgásunk egész problémája. Tavaly nem akartam elmenni egy hétvégi edzőtáborba. Kényszerítettek, s utána nem szerették a duzzogó arcomat. Biztattak, követelték, mondjam meg, mi bajom. Nemcsak Rudi bácsi, de néhány játékostárs is noszogatott, mondjam csak! És én megmondtam: a döntést súlyos igazságtalanságnak tartom, mert az egész arra való, hogy néhány válogatott játékos háromnapi részegség után kicsit kialudhassa magát. Én azonban az estéket a családommal töltöm, kétéves kislányom mellől visznek el indokolatlanul... Vezetés..., vezetés... A legaktuálisabb, legégetőbb probléma. Ha egy klub elnökét, vezetőjét kérdezi az ember, megoldhatatlannak tűnő ellenkérdésekkel találkozik. Ha a játékost, a válasz: — Egyszer, vezetőink részvételével játékosértekezletet tartottunk. Eltelt negyedóra, félóra, de az egyik csatár még mindig sehol. Ekkor megszólalt a jó barátja: talán elaludt... Én ezért már „szétvágtam” volna. A gondolat kitalálásáért, hogy egy játékos délután „elaludhat”. Felhívták telefonon, s szájába adták az elalvás meséjét. Gyorsan megérkezett. Illovszky ránézett, s mindent tudott: „Maga részeg, nem engedem levetkőzni." ... És volt vezető, aki megpróbálta védeni a játékost: kicsit ivott, igazán megbocsátható... Pedig nem igaz! Egy kőműveslegénynek megbocsátható, ha délután is részeg, de egy labdarúgónak nem. Ne züllje végig az éjszakákat, s az egészet ne próbálja ellensúlyozni ügyes nyilatkozatokkal, érzékeny húrok pengetésével, hogy „én megteszek mindent a klubomért, legfőbb vágyam, hogy az emberek szeressenek .. . Számomra az egészben az a szörnyű, hogy már én is kitűnően hazudok. Lassan megtanultam, hogy a labdarúgásban „kéz kezet mos”. Az „én is lehetek nehéz helyzetben” — elv alapján csak nagyon ritkán tehet őszinte az ember. A bundákról azt mondja: nevetséges az a vélemény, hogy felderíthetetlenek. Olyan dolgot, amelyet legalább 18, különböző értelmi színvonalon álló fiatal tud, öt perc alatt ki lehet deríteni. Csak nem úgy, hogy a játékos ül a fotelben, s a kérdező a sámlin ... Aztán ott volt például a tv-vita arról, hogy ez az alapozás már valami... " — Igen, valami... Nálunk rendszerint az öregebbek vezetik a kört. Egyszer Vidáts ment előre, s futott jókedvéből, ahogy neki jólesett. Szidalmak kísérték, s amikor visszamentünk a táborba, zárt ajtók mögött „röpgyűlést” tartott a csapat egy része. Engem is megkérdeztek: — Mit szólsz hozzá? — Nagyot vitatkoztunk, mert meg kellett mondanom: ébredjetek végre fel! Vidátsnak a mérkőzéseken helyettetek is futnia kell majd. Többet, mint amire ti ma képesek vagytok, különben bolondok háza lesz a védelmünk!__És jön a sértődés, újra és újra felmerül a csapat szétszakadásának veszélye... Beszélünk, beszélünk... Feszegetjük az okokat, amelyek miatt nem lehet előre lépni,, amelyek miatt nem őszinték az emberek. Nehezen hagyjuk abba. Látom rajta, ő sem könnyebbült meg. Azt mondja: bár nagyon szereti klubját, s a Vasasban nincs sok zűr, hiszen köztudottan a jól szervezett egyesületek közé tartozik, sok baja volt már, mert nem tud hallgatni. Elismeri, hogy megállapításai erősen szubjektívek, most is csak a hibákról beszélt. Mégis, írjam meg nyugodtan, amit elmondott, függetlenül attól, ez jó-e neki, vagy nem. Csak úgy lehet segíteni, ha leromboljuk a közöny falát. Nem vár semmit azoktól a játékosoktól, akikkel hosszú idő óta szemben áll, például azért, mert szégyelli, hogy a Vasas csak negyedik lett. Azt sem tudja, megvédik-e legközelebb a vezetők, ha olyan vitára kerül sor, ezért a szerény helyezésért érdemelnek-e egyáltalán jutalmat? Szerintem nem! Búcsúzóul még azt mondja: nem arra gondol, hogy aszkéták legyenek a labdarúgók. Hiszen ő sem az. Jó társaságban, odahaza ő is megissza a sört, vagy bort. Csak ismerni kell a határokat: mikor és mennyit... Kicsit megrázza a fejét, mintha a gondolatokat akarná kirázni belőle. Mára elég volt. S már tud nevetni, ismét az a vidám fickó, aki tudja, miből él, de igényli az élet, a sport tisztaságát is. Borbély Pál