Népsport, 1970. július (26. évfolyam, 153-178. szám)

1970-07-02 / 153. szám

LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚGÁS ♦LABDARÚGÁS ♦ LABDARÚG ­ontaerdélci torna Ifjúsági Kupa 1­945-1970 A SZOT sportalosztálya, az MLSZ-szel karöltve július 5—11. között nemzetközi ifjúsági lab­darúgótornát rendez. A torna célja, hogy segítséget nyújtson a sportegyesületekben folyó utánpótlás-nevelés helyzetének felmérésére, tehetséges fiatalok felkutatására, s megkönnyítse a jövő évi UEFA-csapat kialakítá­sát. Az Ifjúsági Kupa 1945—1970 elnevezésű tornán négy külföldi és négy magyar együttes vesz részt. A hazai színeket szakszer­vezeti válogatottak képvise­lik, mégpedig: a vasas-, a bányász-, a vasutasszakszer­vezet és az ÉDOSZ csapata. A vendégek között találjuk a moszkvai Szpartakra és Torpedóra épülő szovjet szakszervezeti ifjúsági válo­gatottat, az NDK-beli FC Magdeburgot, a lengyel SC Stahl-t és az olasz AS Casale Monferratót. A magyar csapatokat kitűnő szakemberek készítik fel a küz­delmekre, akik széles körű válo­gatás után állították össze az egyes kereteket. A bányászokat Szűcs György, az élelmezésieket Friedmanszky Zoltán, a vasaso­kat Vadász Károly, a vasutaso­kat Gyarmati János irányítja. A csapatokat a kiírás szerint két négyes csoportba osztják. Az elsőben szerepel az FC Magde­­burg, az SC Stahl, a Vasas- és a Bányász-válogatott, míg a máso­dikban Moszkva, az AS Casale, az ÉDOSZ- és a Vasutas-váloga­tott. A selejtezőmérkőzések július 5-én, 7-én és 9-én Tatabányán, Kecskeméten, Szolnokon, Duna­újvárosban, Salgótarjánban és Székesfehérvárott kerülnek sor­ra. Az első három hely sorsát eldöntő mérkőzések július 11-én a csepeli stadionban lesznek. A találkozókon NB I-es játékveze­tők működnek közre. A szervező bizottság a győztes­nek járó Ifjúsági Kupa mellett külön díjazza a legsportszerűbb csapatot és játékost, valamint a torna legjobb és legeredménye­sebb játékosát. A SZOT sportalosztálya, az MLSZ és a Csepel úgy hatá­rozott, hogy a döntő mérkő­zés bevételét az árvízkárosul­tak javára ajánlja fel. A torna műsora: Július 5. Ta­tabánya: Vasutas-válogatott— Moszkva, Bányász-válogatott— Magdeburg. Kecskemét: Vasas­válogatott—SC Stahl, ÉDOSZ- válogatott—AS Casale. Július 7. Dunaújváros: ÉDOSZ-válogatott —Moszkva, Vasas-válogatott— Magdeburg. Szolnok: Bányász­válogatott— SC­ Stahl, Vasutas­válogatott—AS Casale. Július 9. Salgótarján: Vasas-válogatott— Bányász-válogatott, AS Casale— Moszkva. Székesfehérvár: ÉDOSZ-válogatott—Vasutas-válo­gatott, SC Stahl—Magdeburg. Július 11. Csepel: a csoportok 2. helyezettjei a 3. helyért mérkőz­nek, utána a csoportgyőztesek döntője következik a kupáért. A MEXIKÓI LABDARÚGÓ-VILÁGBAJNOKSÁG TAPASZTALATAIBÓL A braziloknál a művészek is cipelik a zongorát! (I.) Elég volt néhány óra, egy­­egy szippantás a hazai levegőből és minden kétséget kizáróan tudtuk­, a brazilok meghódították Budapestet! Róluk nem írta meg előzőleg senki, hogy hány kilo­métert futottak alapozáskor, emelnek-e súlyt, hetenként hányszor edzenek. Kiestek a látókörből, így nem váltak ellen­szenvessé a példaképként állí­tással: „Bezzeg, a brazilok . .. Azok igen!” Jöttek, láttak, győz­tek. Már ami a szíveket is illeti, mert Rivelino bal lábáról árado­zik az edző és Jairzinho cseleit tanulgatja minden srác, akiben van valami spiritusz. Nekünk is nagyon tetszettek. A Mexikóban járt kisszámú ma­gyar küldöttség egyöntetű véle­ménye volt, hogy jó helyre került a Jules Rímet Kupa. Ha valaki, a brazilok feltétlenül megérdem­lik, hogy végleg az övék legyen. Nincs még egy ország a földön, ahol ennyire szeretnék a labda­rúgást. A VB előtti kapitányvál­ság — Saldanha ihenesztése és Zagalo kinevezése — megrázta a közvéleményt, mert a háttérben ellentéteket, veszélyt éreztek. Több mint hétezer ember otthon maradt a kifizetett jeggyel a zsebében, de amikor Guadalaja­­rában a csapat legyőzte az an­golokat, elindultak. Bérelt re­pülőgépek sokaságával, éjjel­nappal felváltva vezetett autók­kal, ahogy lehetett. Nem tudom, kaptak-e valamennyien helyet a szállodákban. Valószínűleg nem. Dehát, a riói karnevál idején sem alszik az ágyban az ember, csak itt-ott egy órácskát, hogy erőt gyűjtsön a továbbünneplés­­hez... Nekünk, magyaroknak fogal­munk sincs a szurkolásról, m­ások sem lehetnénk mellettük! Három-négy órával a mérkőzés kezdete előtt kinn vannak a stadionban és­­ tán­colnak. A férfiak hozzák a do­bokat, trombitákat, kereplőket, a nők a rumbatököket, zászlókat és BRASIL feliratú fehér szalago­kat, amiket — japán módra — a homlokukra kötnek. Valaki el­kezdi, megadja az ütemet, a töb­bi dobos átveszi, s ötezren, tíz­ezren helyben járják. Nem köte­kednek senkivel, egyszer sem láttam, hogy valaki az ujjával­ mutatta volna a korláton túl gyülekező ellentábornak: „eny­nyit kaptok” ... Egyáltalán rá sem néznek senkire, egymásnak örülve rumbáznak, szambáznak és időnként — talán amikor azt kellene mondani, hogy „Hu .. — felkiáltanak: Brasila Nem tudtunk olyan korán ér­kezni a stadionokba, hogy már a lépcsőn ne hallottuk volna őket. És franciák, olaszok, németek, magyarok egymásra nevettünk, kettesével vettük a lépcsőket, hogy mielőbb lássuk őket — a futball szeretetétől bódultakat. Koffert egyszer magukkal ragad­ták. Attól kezdve tisztes távolból szerettük a boldog tömeget , és irigyeltük a játékosaikat... A brazil válogatott magyaror­szági népszerűségében biztosan van jókora adag nosztalgiás át­­érzés: így játszott a mi nagycsapatunk! Szellemesen, csillogóan, az ellen­fél góljára kettővel válaszolva ... Ebben a kérdésben nem merek állást foglalni, mert ha más vé­leményem lenne, úgysem fogad­ná el a többség. Helyette átadom Zagalónak a szót: — Ha valaki, én csak tudom, hogy ez a mai csapatunk jobb, ütőképesebb, mint amelyik Svédországban, majd Chilében aranyérmet nyert. Az angliai kudarcból megtanultuk, hogy visszavonhatatlanul vége a lab­darúgás klasszikus hőskorának­. Tizenegy sztárral továbbra is lehet szépen játszani, de a tor­nákat a jól szervezett, sokolda­lúan felkészített és megedzett csapatok nyerik. Most nincs pszichotechnikusunk, de bárki erőt meríthet a majdnem két­hónapos közös munka emlékei­ből ... Dél-Amerikában sokáig legyintettek az európaiak pre­­cízségére, fontoskodásnak ítél­tük az óvatosságukat. Ezután a VB után úgy érzem, változik majd a helyzet: Brazíliába jön­nek tapasztalatcserére a patika­mérleget is ellenőrző öreg konti­nensbeliek. Ezt mondta az Uruguay elleni mérkőzésük előtt, s bármennyire követelte a közönség, a győze­lem bebiztosítása után sem küld­te a pályára a Pelé utódaként kiszemelt Edut. Az „Év játéko­sa”, a Santos húszéves csodacsatára tehát mindössze 20 percet ját­szott a világbajnokságon (a ro­mánok ellen, 3:1 után), mert­­ túlzottan egyéni játékos! Azaz kizárólag a támadásra összpontosít, csak a kaput látja. Ha rálőheti a labdát, nem veszi észre a jobb helyzetben levő tár­sát. S amikor az ellenfél lendül előre, lesipuskásként ottfeledke­zik a félvonalon. Zagalo szerint még éretlen az olyan „ütköze­tek” sikeres megvívásához, ahol narancshéjon is elcsúszhat a csa­pat. A több mérkőzésen át mellő­zött Haller haza akart menni, és állítólag Mazzola is megsértődött lecserélése miatt. Edu szó nél­kül fogadta a sorsát. Talán mert tudta, hogy hiába tiltakozik, nem talál partnert sem társai, sem az újságírók között. Akik a sárga-zöld szerelésben végigját­­szották a világbajnokságot, való­ban mindenekelőtt fegyelmezett emberek voltak. A mérkőzéseik után an­nak idején többször érzékeltet­tem azt a furcsa ellentétet, amely a brazil csatárok és a vé­dők játéktudása között mutatko­zott. Félix, Piazza, Brito, Eve­­raldo, Marco Antonio lelkes ki­egészítői voltak a csapat klasz­­szisokból álló vázának. Nálunk a szurkolók nem egy­formán mérnek , hajlamosak arra, hogy elnézőek legyenek az „aranylábú” tehetségekkel szem­ben. A brazilok sikerének okát kutatva, beszéljünk tehát most csak Carlos Albertéról, Gersom­­ról, Clodoaldóról, Peléről, Jair­­zinhóról, Tostaóról, Rivelinóról. Valamennyien artistaként keze­lik a labdát, azt hiszem, ezt bi­zonygatnom sem kell. Ha holnap játszana a világválogatott, ala­pos gondban lenne az összeállí­tással megbízott edző, melyiket hagyja ki, hogy „nemzetközibb” legyen a csapat. És tessék em­lékezni: van-e olyan „napszá­mos munka” egy csapaton belül, amiből ezek a játékosok kivon­ták volna magukat?! Pelé Anglia után kényszerkép­zetekkel küzdött: úgy érezte ma­gát, mintha nyúl lenne, akire va­dásznak az ellenfél védői és ki­jelentette — soha többet nem vesz rész­t VB-n, mert egészséges emberként szeretné befejezni pá­lyafutását. Tostaónak kétszer operálták a szemét Mexikó előtt,­­ hogy nem volt gyerekjáték az egész­, mi sem bizonyítja jobban: jól megérdemelt pihenés helyett is­mét a kórházba kellett bevonul­nia, újabb operációra. De elfo­gadni sem tudta a gondolatot, hogy ne legyen ott a válogatott­ban. Rivelino és Gerson megsé­rült az első, románok elleni mérkőzésen. Ki kellett hagyni­uk egy-két edzést, Gerson az ango­lok ellen nem is játszhatott. És mégis , felvillan-e egyáltalán egyetlen kép az emlékek közül, hogy ezek valamelyike is kitért az összecsapások elől, visszahúz­ta a lábát? Nem a kapu előtt, amikor arról van szó, hogy eset­leg gólt szerezhet, hanem a sa­ját 16-os előtt, ahol szerelni kel­lett! ... Amikor a brazilok szállásán jártunk és arról beszéltünk, miért bízzák a játékosokra, hogy a közös bemelegítésen és gim­nasztikán túl, ki mit és mennyit dolgozik az edzéseken , Zagalo azt mondta: Aki bekerül a brazil váloga­tottba, annak tudnia kell, hogy számára mi az előnyös, hogyan tudja legjobban hozni magát a következő mérkőzésen. De kü­lönben is, más kell Toszaónak és Petének, mint Britónak. Vannak művészek és vannak, akik a zongorát cipelik ... Jót nevettünk ezen a rendkívül ismerős fogalmazáson. Akár itt is születhetett volna a pesti le­látók valamelyikén. De Zagalo csak poénként használta, mert Britónak például háromszor annyi fekvőtámaszt kell végez­nie, mint a húsz kilóval köny­­nyebb Tostaónak. Viszont Tos­­taó is elvégezte magától a saját adagját, hogy a mérkőzésen ki­vételes tudásával, mozgékonysá­gával segíthessen a nehézkesebb, darabosabb Britónak. Úgy érzem, a brazil sikernek éppen az az egyik magyarázata, hogy a leg­jobb játékosaik, a sokmillió dol­lárt érő sztárok szolgálták leg­alázatosabban a csapat ügyét! Ők töltötték be a játékteret elől és hátul, lefogták az ellenfél leg­veszélyesebb támadóit és ugyan­akkor megoldották a góllövés ne­héz feladatát. Borbély Pál (Folytatása következik) Egymást segítik a brazil játékosok. Brito (a földön) és Gerson egyesült erővel szereli Mazzolát. Második lett a Honvéd ificsapata az NSZK-ban A Bp. Honvéd, ifjúsági labda­rúgói az NSZK-ban, Lohr am Mainban nemzetközi tornán vet­tek részt. A csapat visszaérke­zett Budapestre. — Kitűnő mérkőzéseket vívott együttesünk — mondta Sindler Ernő, a csapat egyik vezetője. — Nagy közönségsikert aratott a Honvéd. Hat csapat vett részt a tornán. Mi bekerültünk a döntő­be, de ott, sajnos, nem volt sze­rencsénk. — Miért? — A rendes játékidőben 1:1 volt az eredmény. A hosszabbí­tásban százszázalékos helyzetet hagytak ki a fiúk, így az ered­mény nem változott, s következ­tek a 11-es rúgások. Ebben, saj­nos, alulmaradtunk, így az NSZK-beli FC Offenbach került az első helyre. — Mi volt a vélemény a Hon­védról? — Jellemző, hogy a mérkőzés után a város polgármestere nem az Offenbach, hanem a Honvéd vezetőinek gratulált. Azt mondta, az volt a modern labdarúgás, amit Fehérvári, Lukács és a többi Honvéd-fiú mutatott be. Úgy gondolom, ez komoly dicsé­ret. Az NSZK, amelynek válo­gatottja a mexikói VB-n nagy­szerűen helytállt, most is jó utánpótlással rendelkezik. Eb­ben a mezőnyben a mi csapa­tunk dicséretesen szerepelt. Hát még ha a büntetőket is be­rúgták volna Fehérváriék... KIZÁRATOTT Újsághír: Molnár Mihályt, a SZEOL labdarúgóját soro­zatos, súlyos fegyelmi vétsé­gei miatt a sportkör kizárta tagjai sorából. Ritka dolog, hogy ilyen súlyo­san bűnhődjék egy labdarúgó sportszerűtlenkedéseiért. Miért is történt, mit követett el Molnár Mihály? 1969: utolsó figyelmeztetés Szeged. Igazi nyár. Az ember legszívesebben félmeztelenül jár­na. A levegő szinte áll. Subits Lajos, a SZEOL edzője is sűrűn törölgeti a homlokát. Az Sz. Dózsa pályáján vagyunk. Az edző a játékteret körülölelő kor­látnak támaszkodva beszél Mol­nárról. Minden indulat nélkül. — Tavaly is voltak Molnárral problémáink. A strandon köz­botrányt okozott. Olyan dolgokat művelt, amelyet le sem lehet írni. Ugyanazon a napon, este ismét botrány, majd később ve­rekedés. A mentők vitték el. — Amikor az együttes az NDK-ban portyázott, Molnár ha­sonlóan viselkedett, mint itthon.. Nem tehettem Apást, javasoltam, zárjuk ki. Szavazás alapján azonban még bizalmat kapott. Azt mondták: ez az utolsó lehe­tősége, így aztán Molnár ebben az év­ben már „priusszal” indult. Nem bírta sokáig . Idén határozott javulást lát­hattunk. Fegyelmezett volt, nő­sülni készült. Magam is éreztem, helyesen tettük, hogy nem zár­tuk ki. A Ferencváros elleni győztes mérkőzés után, felhív­tam a játékosok figyelmét: soro­zatmérkőzések előtt állunk. Csak tízig van kimaradás! Molnárnak, Kerekesnek és Várhelyi III-nak külön is szóltam. Vigyázzanak, mert ellenőrzés lesz! Ennek elle­nére mind a hárman kimaradtak. Egyhónapi kalóriapénz-megvo­­nással sújtottam őket. — Salgótarjánba mentünk. Molnár lovaglóizom-húzódásra panaszkodott. Nem vállalta a játékot. A mérkőzés utáni este ismét kimaradt. Javasoltam: most már valóban távolítsuk el a szakosztályból. A többit már ismerik... Újból nevelik? Csizmeg István, a SZEOL ügy­vezető elnöke nem szívesen be­szél erről a témáról: — Kellemetlen számunkra, hogy ilyen ügyünk van. De az, amit most Molnár tett, minden­nek a betetőzése volt. És mi mégis meg akarjuk őt nevelni. Elküldtük dolgozni Algyőre. Ter­mészetesen munkaidőkedvezmény nélkül. — Egyébként már fellebbezett Molnár, de elutasítottuk. Most kegyelmi kérvényt nyújtott be. Molnár Mihály a határozat után is szorgalmasan jár­t a mérkőzésekre. Mert az edzéseket természetesen nem látogathatja. Csak hat fröccs... A pálya üres. Csupán néhány munkás serénykedik az öltöző épülete mögött. Molnár — sző­késbarna, dús barkójú legény — első kérdése: — Muszáj ezzel foglalkozni? — Miért? — Mert nagyon bánt a dolog. Szégyellem. — Jogosnak érzi? — Tavaly jogosabbnak éreztem volna. Idén nagyon sokat javul­tam. Nősülni készültem a nyá­ron. Megkomolyodtam. Nem mondhatták rám, hogy nézök, s egyszer sem maradtam ki. — A Ferencváros-mérkőzés után? — Akkor először, örültünk a győzelemnek. Ünnepeltünk. Pe­dig a Lajos bácsi külön szólt nekünk. De ki gondolta volna. Nem ittunk sokat. Három helyen voltunk, összesen hat fröccsöt és egy üveg sört ittam meg. Az olyan sok? — No, és Salgótarjánban? — Ott az orvos nem engedett játszani. Utána pedig sajnos megint kimaradtunk ... — Mit tud mentségére felhoz­ni? — Nagyon megbántam. Egyet­len gyerek vagyok. Pesten él­tem, s itt Szegeden valahogy olyan furcsa volt. — De Pesten, a Bp. Honvéd­nél is voltak fegyelmi ügyei... — Hat hónapra tiltottak el. — Most mit tervez? — Nagyon remélem, hogy visz­­szavesznek. — Mit tenne a szakosztály­­vezetőség helyében? — Nem tudom... Számvetés A nap időközben lebukott a környező házak mögött. Molnár is — menyasszonyával — elin­dult hazafelé. Az újságíró egye­dül maradt jegyzeteivel. Vajon érdemes-e újból próbál­kozni Molnárral? Eltiltás a Honvédnél. Állandó kimaradozás, közbotrány Szege­den. Utolsó figyelmeztetés. Ismét kimaradás. Szép lista... És Molnár fogadkozik: megváltozik. De ezt már tavaly is megígérte... A kegyelmi kérvény minden­esetre ott nyugszik a SZEOL ve­zetőségénél.. Júliusban előveszik. Hogy miként döntenek, ezt ma még nem lehet tudni. Ha követ­kezetes marad a SZEOL, s nem bízik a csodákban, hanem sokkal inkább óvja tekintélyét, akkor az ügyirat tetejére csak egy pecsét kerülhet. Kizáratott!Németh Péter Csütörtök, 1970. július 2. 3

Next