Népsport, 1972. december (28. évfolyam, 288-312. szám)
1972-12-01 / 288. szám
I XXVIII. 288. ♦ 1972. december 1 LABDARÚGÁS Holnap már csak az eredményre emlékezünk! A tatabányai KK-győzelemről A történet október 6-án, az Intercontinental Szálló Vadásztermében kezdődött. Francesco Bertoldi, az olaszok képviselője szót kért, s kicsit drámai hangon megkérdezte az egybegyűlteket: hol van egyáltalán Tatabánya, ki, mit tud futballcsapatáról? — Ha ismét a régi rangjára akarjuk emelni a Közép-Európa Kupát, olyan csapatokra van szükség, amelyeknek neve biztosíték a tudásra és amelyek vonzzák a nézőket. A KK-bizottság elnöke, dr. Terpitkó András nem késlekedett a válasszal, s igyekezett megnyugtatni a külföldi partnereket, hogy a Bányász játékában nincs semmi szégyellni való, hogy minden csapat elkezdi egyszer valahol a nemzetközi felzárkózást. Hivatkozott külföldi példákra és a távollevő tatabányaiak nevében is megígérte: különös gonddal kezelik majd a kupát. Egy képviselő követhet el hibákat a vita hevében, Bertoldi azonban túlságosan elvetette a sulykot. Kételyei eljutottak Tatabányára, s azóta a csapat minden győzelmét, de különösen a KK-ban aratott sikereit felkiáltójeles válaszként kezelik az olasz szövetség, általában az olaszok felé. Merél tartalékos egy csapost ? Valamit megérzett ebből a Bologna küldöttségének vezetője, mert közvetlenül a találkozó előtt, az öltöző folyosóján már egészen másképpen magyarázta tartalékos felállásukat, mint Budapesten, érkezésük után. " Amikor elindultunk, sokaknak az volt a véleménye, hogy a Tatabánya ellen megengedhetjük magunknak néhány jó játékos pihentetését. "Én most azt mondom, nehéz helyzetünkben nem volt más választásunk. A hét végén sorsdöntő mérkőzést vívunk a Torino ellen, s éppen önöktől hallottam a közmondást: egyszerre két lovat legalábbis kockázatos megülni. Ez nagyon találó ... ő sem vesztette el azonban minden reményét, játékosai pedig kifejezetten bizakodóak voltak. — Most megmutathatják a fiatalok! — A Bologna nem csak tizenegy játékosból áll! És ide kívánkozik a Bologna színeibe öltözött, filmvevővel, zászlókkal, táskarádióval komfortosan felszerelt törzsszurkolónak a megállapítása is: — Én már túl sokat láttam a futballból ahhoz, hogy egyegy sztár kimaradása esetén azonnal tartalékos csapatról beszéljek. Otthon hagytunk néhány neves játékost, akikről az edző nem feltételezi, hogy szerdától szombatig ki tudják pihenni egy mérkőzés fáradalmait. De milyen futballisták ezek?! Én azt hiszem, ilyenkor kell nagyon sürgősen fiatalok után nézni, s nem tartom kizártnak, hogy éppen itt, Tatabányán harcolja ki valamelyikük a jövő lehetőségeit! Szerették volna megúszni Túl azon, hogy egy magyar csapat sikeréért szurkolhattunk, egy pontosan megfogalmazott várakozással ültünk tehát le a helyünkre: mérlegre akartuk tenni egy olyan híres profi csapatnak — ha úgy tetszik — a jövőjét, mint amilyen az FC Bologna. A játék nem éppen azt hozta, amit — gondolom — az edző a taktikai értekezleten felvázolt. A felállásból ugyanis arra lehetett következtetni, hogy az Inter által világszerte elterjesztett cntenacciohoz menekülnek: hét-nyolc embert sűrítve a 16- osuk környékére, a középpályát rábízva a nagy munkabírású, a labdát védő közelben is fölényes biztonsággal kezelő Vierire és lesimiskásként elöl hagyva a mozgékony, szemfüles Ghettit és Gropot. A cél ebből következően nyilvánvaló volt: legroszszabb esetben kihúzni egy gól nélküli döntetlennel, de ha az ellenfél túlságosan vehemensen támad és megfeledkezik a körültekintő védekezésről, akkor néhány gyors ellentámadással „ellopni” a két pontot. A Tatabánya nem olyan rutinos, taktikailag sokoldalúan képzett csapat, hogy joggal elvárhattuk volna tőle, ennek a minden mai olasz labdarúgónak a vérébe ivódott — helyenként ificsapatok által is mesterien bemutatott — védekezésnek az ízekre szedését. S hogy ez mégis bekövetkezett, annak két oka van. Az egyik, hogy bár a Bologna közvetlen utánpótlását képező négy-öt fiatal máris jól képzett labdarúgónak számít, nem alkotott tökéletes egységet a többivel. Amikor a félpálya körül folyt a játék, amikor visszaesett az iram, vagy amikor nem kellett század másodperc alatt dönteni, rögtönözni, akkor minden rendben volt. De megmerevedett mindenki, amikor Zöldi, majd Nagy átlépte a kapu előtt keresztbe gurított labdát. Azaz: a lövőcselekre még hárman-négyen is ugrottak, vetődtek, de amikor a labda tovább gurult és a következő magyar játékos előtt feltárulkozott az igazi gólhelyzet, tehetetlenné vált az ellenfél. Erre nem számítottak. A TBS€ játéka fejlöcik És anélkül, hogy a csapatot meg akarnánk bántani, ilyen szép hazai gólokra mi sem számítottunk. A bányászcsapat mezőnyjátéka már a tavalyi évtől kezdődően észrevehetően állandóan fejlődik, csiszolódik. Sokat jelentett Szabó hátravonása, mert ő közel sem volt olyan jó szélső, mint amilyen sokat ér a pálya közepén. Nemcsak azért, mert gyors és ezen a mérkőzésen is utolérte az olasz csatárokat és olykor gólhelyzetben is elrúgta, elpöccintette előlük a labdát, hanem, mert százszázalékosan betartja a taktikai utasításokat, fegyelmezetten fog embert és példája átragad a mellette játszókra is. Göröcs leigazolása régi problémán segített: karmestere lett a csapatnak. Aranyat érnek pontos, az ellenfeleket kikerülő, de a saját szélső előtt szelíden földre hulló labdái. A társak önbizalmát növelik, az ellenfelét újra és újra visszavetik azok a finom cselek, szellemes, még válogatott szinten is ritkán látható megoldások, amelyek a sokszoros válogatott játékát általában jellemzik, de most, hogy Lakat dr. a tartalékok sorából kiemelte, s odatette mellé az ugyancsak fejlett technikájú Nagy Pistát, még tovább erősödtek a pálya közepén! Mindketten fölényes biztonsággal „le tudnak venni” az ellenfél csapatából egy-egy embert, szorongatott helyzetben is megtalálják egymást és a társaikat, s egy olyan pszichikai, taktikai bázist képeznek, amelyre rá lehet építeni a csapat játékát. A II. félidőben már Lakat dr. cserélt azzal az elgondolással, hogy a szombati nehéz bajnoki mérkőzésükre pihentessen egykét kulcsjátékost. Hogy tulajdonképpen mi ennek a győzelemnek a reális értéke? A Tatabányának sem tenne jót, ha fenntartás nélkül könyvelnék el a 3:0-t, de ugyanilyen kár lenne csökkenteni a siker súlyát. Ha a Bologna — akár az ellenfelet lebecsülve, akár más okból — eltaktikázta magát, az ne nekünk okozzon gondot, fejfájást. A magyar és a külföldi távirati irodák híradásai nyomán a nagy világlapokban így jelent meg a kis hír: Tatabánya—FC Bologna 3:0 (3:0). S ez nekik kudarc, nekünk pedig siker! Borbély Pál Az árokrangadóra készülnek Hátul, a „művészbejáron” át settenkedtem be a Fradi-pályára. Az edzőpályán néhány zöld mezes legény rugdosott kapura, mígnem jött értük az edző, s vitte a társaságot át a másik pályára. A füvesre. Játszani. Időközben a gondnok is megérkezett, kezében a kapukulccsal. — Ha akar, most még kimehet. Mert bezárom a kaput. Egyébként körbe kell kerülnie a létesítményt. Mondtam, hogy maradok. S mentem keresztül a sártengeren. A füves pályához. Ott kétkapus játék folyt. Az első csapat váltott ellenfelekkel futballozott. Voltak közöttük „kettőisták”, nagy részük pedig a harmadik együttesben szerepel. A mérkőzést Novák Dezső vezette. A játék meglehetősen családias hangulatban zajlott. Különösen a harmadik harmadban, amikor a főszereplők száma meglehetősen lecsökkent, s jobbára a nagycsapat csatárai és a tartalékok kapusa — Pálinkás — foglalatoskodott a labdával. Az előbbiek ide-oda passzolgattak vele, végül pedig elrúgták a kapus felé. De nem pontosan hozzá, hanem egy kicsit mindig mellé, így sűrűn kellett szegénynek a hálóban kotorásznia. Mindez megviselte némileg a „tarcsikat”, s nem győztek loholni Branikovitsék után. Már Csanádi mester is megszánta a fiúkat s beszólt: — Engedjétek egy kicsit ki őket. . . Egy kicsit kiengedték hát őket. De nem annyira, hogy valamit is kereshessenek a kapu előtt. Mindössze egy helyzetük akadt. Amikor Vörös kapus labdacserét határozott el. Miközben elcsíptett egy hazaadást, a labdát maga mögé dobta, s egy másikat vett ki a hálóból. Közben Albert térült-fordult a felezővonalnál. — Indulj el, Bajusz... — kiáltotta s belenyesett a labdába. A Bajusz megszólításra hallgató jobbszélső, a fiatal Engelbrecht kapkodta a lábait, az alapvonal közeléből, aztán beívelt — a kapu mögé. — Nem baj — mondta Novák Dezső —, majd holnap mindezt gyakoroljuk ... Amikor már kellően kirojtották a hálót Kűék, az edzőmérkőzés véget ért. A Csanádi edző szemlátomást fázott egy kicsit, hiszen ő nem játszott. Amikor arról kérdeztem, mi újság a csapatnál, mosolyogva mondta. — Csend van. Vihar előtti csend. De remélem, a „viharos” őszi hajrá után sem érezzük magunkat rosszabbul. — Mi várható a soron következő mérkőzéstől, az MTK elleni rangadótól? Széttárta a karjait. — Nehéz lesz. Mert ezek az összecsapások mindig nehezek, s végső kimenetelük nem függ a pillanatnyi helyezésektől, sőt az előző heti formák sem mindig mérvadók a tippelést illetően. Mi ugyan az élen állunk, de a játékunk még nem az igazi. Még sokszor erőlködünk. A vasárnapi összeállításról anynyit: ha semmi nem jön közbe, akkor a Pécs ellen szerepelt csapat kezd az MTK ellen is... A Hungária körúton is házi meccset játszottak. Az összecsapás előtt az edző, Kalocsay dr. mondott bevezetőt ... Aztán, amikor a csatárok elvesztik elöl a labdát, azonnal visszajönni! Értitek, ugye? Aligha lehetett kétséges, hogy Oborzil és csatártársai megértették, mit akar a mester, ugyanis a szóban forgó eligazítás a kezdőkörben hangzott el. De a játékoskijáró tövében is nagyon jól lehetett érteni minden szót. Az edző kicsit emelt hangon adta az utasításokat. Mert így szokta. Emelt hangon, s pattogott minden szava. Az első csapat a kék melegítőre még egy-egy fehér atlétatrikót is húzott. Erről lehetett megkülönböztetni a két gárdát. Meg arról, hogy az egyik lényegesen több gólt rúgott, mint a másik. És ezek is a fehér trikósok voltak. Koritár mint egy rakéta lőtt ki középen. Az edző elismerően csettintett. Koritár hat méterre ért a kapuhoz, aztán onnan mellé lőtt. Az edző legyintett: — Mintha bajnokin játszanánk ... Aztán ismét biztatott: — Gyerünk!... Gyorsabban adjuk a labdát!... És a széleken!__A széleken tessék felmenni! Közben kijött a felezővonal mellé, s így a taktikai utasításokkal párhuzamosan „sajtótájékoztatót” is tartott. — Dunai sérülése gondot okoz — mondta, miközben szemét nem vette lea játszókról. Sőt az egyik támadással ő is felfutott vagy tíz métert, s kommentálta annak befejezését. Utána visszajött és folytatta: — Kénytelen vagyok megbolygatni a hátsó sort. Csetényivel próbálom betölteni a helyét. Elment és megismételtetett egy szögletrúgást, majd kifejtette véleményét a védőkről, akik sokszor elfelejtkeznek odaállni embereik mellé. — A SZEOL ellen is csak nézték s hagyták passzolgatni az ellenfelet. Pedig azt magyarázom nekik állandóan, hogy nem szabad hagyni lélegzethez jutni az ellenfelet. De szórakozni különösen nem ... — Biztos már, hogy Dunai nem játszhat? Az edző szeme megvillant. — Remélem, rendbe jön vasárnapig. Ő persze mondta, hogy játszik. S Dunai olyan típus, aki hamar talpraáll. A nyurga, szőke hajú fiú, Borsó adott remek labdát előre. — Szerencsére ez a gyerek már felépült — mutatott Borsóra. — Nagy erősség a középpályán. Időközben Oborzilék összehoztak néhány gólt, mindez azonban nem változtatott a helyzeten. A mester továbbra is gyorsabb, s lendületesebb játékot kért. — A széleken lehet ma mécseseket nyerni — mondta. — A széleken felnyomulva, s az onnan belőtt labdákkal lehet a legtöbb bajt okozni. A középen való pepecselés ma már kevés haszonnal jár. Az edzés vége felé Bakos Antal társaságában Csillag Imre érkezett a partvonalhoz , Spanyolországból. Üdvözölte a mestert, az intéző pedig elmesélte, hogy legutóbb jól sikerült spanyol túrát kötött le Csillag Imre a kék-fehér együttesnek. Most is ez ügyben érkezett.*■ Már szürkült, a játék viszont még mindig tartott. Elvégre az örökrangadóra készülni kell. (V. &4 NÉPSPORT 3 IGAZI LABDARÚGÁS - SIKERÉLMÉNNYEL Talán nem veszik zokon a nagyválogatott tagjai, ha róluk most kevesebb szó esik. Nem mintha nem érdemelnének meg ők is hosszabb elemzést, de a szerdai játék nem kíván részletesebb bírálatot. Azért a tisztesség kedvéért szóljunk néhány szót róluk is. Elsősorban a kezdeményezést kell dicsérni, azt, hogy a csapat ez évi búcsújátékát egyik vidéki nagyvárosunkban játszotta. Dicséret illeti Páncsics Miklóst is, aki sérülése ellenére elutazott az együttessel, ezzel járulva hozzá a jobb légkörhöz. Ugyanígy Dunai II is megérdemli a jó szót, hogy vállalt egy félidőt, pedig klubcsapatában — sérülése miatt — nem szerepelt a legutóbbi bajnoki találkozón. A mérkőzés hangulatos, mondhatni jóízű volt, de ismét kiütközött a válogatott régi hibája. Az első félidőben kicsit könnyedén véve a játékot, „elszórakoztak” a fiúk, ezzel fellelkesítették az NB I B-s békéscsabai együttest. A második félidőben aztán igencsak meg kellett küzdeni a győzelemért. No, de sebaj! Az év utolsó válogatott edzőmérkőzésén még ezt is meg lehet bocsátani. S mert a nagycsapat előmérkőzést játszott az utánpótlás-válogatottak találkozója előtt, megteremtette ezzel a kellő hangulatot a fiatalok összecsapásához. A magyar és a lengyel utánpótlás-válogatott találkozója nagy meglepetést okozott. Ez elsősorban a magyar csapat játékára vonatkozik. Az összeállítás már sejtetni engedte, hogy valami lesz, valami készül. De annyiszor csalódtunk már a nevekben, hogy eleinte hitetlen. Tamásként szemléltük az eseményeket. S most őszintén, annyi korholó szó után végre nekünk is öröm volt leírni a jót, a szépet és a dicsérő jelzőket. Most könnyű dicsérni, lelkesedni, mert a pályán igazi labdarúgást láthattunk. A magyar fiatalok, főleg az első félidőben korszerűen, látványosan futballoztak, betartva a taktikai utasítást, nem ragaszkodtak a posztokhoz, hanem széltében, hosszában bejátszották a pályát. Nem reklamáltak (pedig sokszor lett volna okuk), hanem küzdöttek. S kintről is látni lehetett, hogy valamenynyien élvezik a játékot, önfeledten, örömtelien futballoztak. És ismét van sikerélményük... Ez után a találkozó után lehet csak sajnálni igazán, hogy az utánpótlás-válogatottak Európa-bajnokságában a jugoszlávok elleni első találkozón olyan szégyenteljes vereséget szenvedtek fiataljaink (4:0). Talán nagyobb körültekintéssel elkerülhető lett volna az a kudarc. A jelenlegi játékosok nyolcvan százaléka nem szerepelt azon a bizonyos mérkőzésen. Akkor az utolsó pillanatban sok kapkodással alakult ki a keret, s nem hogy összeszokni, de jószerivel edzést tartani sem tudtak a játékosok. De borítsunk fátyolt a múltra és nézzünk előre. Mondhatni úgy is, hogy szerencsénk van, mert a jugoszláv utánpótlás-válogatott hazai pályán vereséget szenvedett a görögöktől, így ismét lehetőség van a továbbjutásra! S ahogy elnéztük szerdán a magyar csapatot, meggyőződésünk, hogy ez a társaság nagy feladatokra képes. A találkozót követő napon megkérdeztük Várhidi Pált, a csapat egyik edzőjét, hogyan jött létre a lengyelek elleni találkozó, és megkértük, mondjon véleményt a csapat játékáról. " A jugoszláviai vesztes mérkőzés után az MLSZ-ben közölték, hogy Sárosi László lesz az utánpótlás-válogatott vezetője, engem pedig megkértek, hogy lássak el mellette edzői feladatot. Ezután összeállítottuk a válogatott keretet, majd tartottunk néhány közös edzőmérkőzést. A szövetség aztán megkereste a lengyeleket és kérte, ha lehetséges, jöjjenek el hozzánk egy válogatott mérkőzésre, így jött létre ez a találkozó. Mi tudni akartuk, hogy komoly mérkőzésen hogyan állja meg a helyét együttesünk. Az igazi erőpróbák tavasszal következnek, de ha most sikerült a csapat gerincét kialakítani, akkor majd nem kell elölről kezdeni mindent. Játékosaink valamennyien az NB I-ben futballoznak, így nevük jól cseng. A találkozó előtt vázoltuk a feladatokat és kértük őket, vegyék nagyon komolyan ezt a mérkőzést. A látottak alapján mondhatom, hogy a gyerekek komolyan vették, amit kértünk tőlük. Ez azt jelenti, lehet rájuk számítani. Nem akarok túlzásokba esni, de olyan első félidőt produkáltak, ami a legigényesebb szakértőket is kielégítheti. Mint egy jó zenekar, úgy muzsikált együtt a társaság. Eddig is tudtuk, hogy ezek a gyerekek jó futballisták, csak valahogy a hozzáállásukkal volt baj. Most viszont mintha kicserélték volna őket. Nagyszerűen küzdöttek, szinte lángolt bennük a győzni akarás. Amennyiben a továbbiakban a magyar játékosok ugyanígy viszonyulnak a feladathoz, akkor ismét lesznek eredményeink. A lengyelek nem is jöttek rossz csapattal, de egyszerűen képtelenek voltak feltartóztatni a mieinket. Ez a társaság együtt marad, persze lehet, hogy egykét helyen lesz még változás, de én bízom abban, hogy jövőre, az EB-selejtezőkön tovább folytatjuk a sikeres szereplést. Szerdán a sok jó teljesítmény között is kiemelkedett Tóth András játéka. Ő így nyilatkozott a találkozó után:• Korábban játszottunk egykét edzőmeccset, de valahogy döcögött a „gépezet". Hiába voltak a nevek ... Most mindegyikünk meg akarta mutatni, mit tud! Úgy érzem, ebben a csapatban még nagyon sok van. Jövőre lesz egy sereg találkozó, ahol bebizonyíthatjuk, hogy a lengyelek elleni játék nem egyedi, a véletlen szülöttje volt! Még egy játékosról külön is szeretnénk szólni. Az utóbbi időben sokat bíráltuk Becsei öncélú játékát. Az MTK balszélsőjéről mindenki tudja, hogy remek futballista, született tehetség. Mindenki sokat vár tőle. Nos, Becsei szerdán igazi tudásához méltóan játszott. A dicsérő szó mellett azonban továbbra is leírjuk a figyelmeztetést, hogy aki így tud játszani, annak a klubmérkőzéseken is sokkal többet kell vállalnia. De ezt megszívlelhetik a többiek is. Mert, hétről hétre, ha hasonló teljesítményekről hall az, aki hátat fordított a labdarúgásnak, akkor biztos, hogy viszszatér és ismét telt házak előtt zajlanak majd le a mérkőzések. De ehhez egy színvonalas, helyenként káprázatos 45 perc még nem elegendő. Boross Denes Fazekast közös erővel szereli Lukoviczki és Tasnády kapus (Demény Gyula felvétele)