Népsport, 1979. november (35. évfolyam, 259-284. szám)

1979-11-01 / 259. szám

XXXV. 259. ♦ 1979. november 1 LABDARÚGÁS Kiküldött munkatársaink, Borbély Pál és Németh Gyula jelentik Wroclawból. Olimpiai selejtező mérkőzés UNC VEK ORSI A­C­­MAGYARORSZÁG 1-0 (1-0) A mérkőzés napján hűvös időre ébredtünk, kora dél­után olykor a hó is szállingózott. A télies időjárásnak a mieink nem nagyon ürültek, mert a pálya talaját már ked­den este, az edzés alkalmával is mélynek találták. Hétfőn ugyanis egész nap havazott. Kedden fél tizenkettőkor tak­tikai értekezlet volt, ez kiterjedt a legapróbb részletekre is, mind a csapatrészek, mind az egyének szempontjából. En­nek lényege az volt, hogy döntetlenből kiindulva győzelem­re kell játszani, azaz biztonságos védekezésből a lehetősé­gekhez képest támadni! A csapat már negyed ötkor megérkezett a pályára. Nyomban jöttek a lengyelek is. Így tudtuk meg, hogy ter­vezett csapatuk két helyen is megváltozott. Ziem­tara kapitány szombaton, behívta a keretbe Rustot, a Legia Warszak­a bal­szélsőjét, aki a hétközi kupamérkőzésen öt gólt rúgott, s tulajdonképpen a sajtó óhajára került a csapatba. Rajta kívül Wojczicki, az Odra Opole középpályása is játszik. A bemelegítés előtt Weimper és Fekete megnézte a pályát. Weimper keserűen mondta. ..Nagyon mély... Óriási csata lesz...” Feltűnően kevesen voltak a nézőtéren, amikor a csapatok kivonultak a pályára. Wroclaw, Olimpiai Stadion, 3000 néző. Vezette: Mateev (Pania­kov, Harisanov, mindhá­­rom bolgár). Lengyelország: Burzynski — Topolski, Janas, Majewski, Wojto­wicz — Lipka, Milose­­wicz, Wojczicki — Malnowicz, Ogaza, Kuslo. Magyarország: Katzirz — Szántó, Salamon, Nagy, Kutasi — Oláh, Tatár, Weimper — Bo­rostyán, Kiss, Fekete. Csere: Malnowicz helyett Chojnacki az 59. percben. Feke­te helyett Kuti a 71. percben. Gólszerző: Kusto a 2. percben. Sárga lap: Salamon az 56. percben. Szögletarány: 9:3 (3:2) Ma­gyarország javára. A 2. percben Mannowicz a jobb­összekötő helyen kiugrott. Ku­­tasi megpróbálta szerelni, becsú­szott eléje, de a hátvédről bal­szerencsésen­­pattant fel a lab­da. A csatár kézzel maga elé tette, a keresztezni induló Sa­lamon előtt laposan középre játszott. Kuslo a 11-es pont magasságában jól érkezett és védhetetlenül a jobb felső, sa­rokba pörgette a labdát. 1-0 kezdés után Kiss egyedül hú­zott kapura a jobbössze­tötő he­lyén, végül az alapvonal közelé­ből, nehéz szögből kapura lőtt, a léc alá tartó labdát Burzynski szögletre ütötte. A beívelést kö­vetően Kiss közelről a léc fölé fejelt. A 11. percben egy előrevágott labdánál Katzirz feleslegesen futott ki a 16-os vonalára, és Kutasi csak­ az utolsó pillanat­ban tudott menteni Ogaza elöl. Ezután Topolski 25 méteres, ha­talmas bombája kerülte el a magyar kaput. A 15. percben egy gyors váltás után Ogaza jó helyzetből, 12 méterről nem sok­kal lőtt a bal kapufa mellé. Kihagyott hazai helyzetek Egy perc múlva majdnem újabb gólt kaptunk. Védelmünk bizonytalankodása után Kusto tíz méterről alig lőtt a bal sa­rok mellé. A másik oldalon Fe­ketét középen, 17 méterre a ka­putól felvágták, de Oláh a sor­falba lőtte a szabadrúgást. A 23. percben közvetett szabadrú­gás után Topolski 28 méterről lőtt. Katzirz előbb kiejtette a középre tartó labdát, majd siker­­­rült megkaparintania azt. A 25. percben Mannowicz a balösszekötő helyéről, 20 méter­ről nagy erejű lövést küldött kapura, a léc alá tartó labdát Katzirz szögletre ütötte. A be­­ívetés után Wojczicki elé pat­­tant a­ labda, aki a balösszekö­­tő helyéről, tíz mét­erről, óriási erővel a jobb kapufát találta el. Két perc múlva Wojtowicz bal­­­ól ívelt a magyar kapu elé. Nagy felett átszállt a labda, de Ogaza egyedül állva, középről, hét méterről, nagy helyzetből a jobb sarok mellé fejelt. A 32. percben Topolski lesről lőtt ér­vénytelen gólt. A 37. percben Mannowicz kapta a labdát a félvonal közelében, nagy lendü­lettel kapura tört, már a 16-oson belül járt, amikor a lövés pilla­natában Katzirz bravúrral kive­­tődött és menteni tudott. Meddő mezőnyfölény Szünet után Nagy erőtlen fe­jese halt el Burzynski kezében, a másik oldalon Mannowicz be­adását húzta le Katzirz. Az 50. percben Kiss egy csel után el­Rosszabbul nem is kezdődhe­tett volna! Hiába beszélt dr. Lakat és Mészöly Kálmán a taktikai értekezleten negyed órán át az első percek jelentő­ségéről, hiába figyelmeztették védőinket a hazaiak várható ro­hamaira, már a 2. percben a hálónkban táncolt a labda! Nem fogta senki Mannowiczot, de a beadást követően Kusto köz­vetlen közelében sem volt sen­ki!... Kis a csapat védekezése ezek után sem javult fel. A csatárok nem követték az elő­retörő hazai védőket, középpá­lyásaink azt várták, hogy majd velük szemben érkezik valaki, de a lengyelek keresztben is so­kat mozogtak, befutottak csatá­raink mögé és sorozatosan lét­számfölényt, gólveszélyes hely­zetet teremtettek. Ökölvívó nyelven szólva „megfogta, elkapta” az ellenfél válogatottunkat, rá lehetett vol­na számolni a magyar csapatra! Egyetlen ember sem azt ját­szotta és főleg nem azt nyúj­totta a mezőnyben, amit vár­tunk tőle. Feleslegesen vezet­gették a labdát, s a végén vagy belevitték az ellenfélbe, vagy kényszerhelyzetben rossz hely­re passzolták, vagy­­ behunyt szemmel ívelgették Ja­rzynski kapuja elé. Annak ellenére, hogy a hazai védelem egy fej­jel a mi támadóink fölé maga­sodott és emiatt is abszolút úr volt a levegőben. A lengyelek­ ezzel szemben okosan kihasználták a vezetés taktikai lehetőségeit. Minden eszközzel lassították a mieink játékát, s ha nem sikerült gyor­san indítani, a hátul játszók ad­dig adogattak a saját térfélen, amíg valaki a mieink közül meg nem támadta őket, s ezzel fel nem lazultak a soraink. Az egész félidőben nagy fölényben voltak a vendéglátók, csak — szerencsénkre — helyzeteiket elpuskázták. Szünet után is volt egy vér­­fagyasztó védelmi hiba, de utá­na a mieink is vezettek néhány, az ellenfél kapujáig eljutó tá­madást. Hiába került mezőnyfö­­lényb­e az utolsó negyedórára húzott a bal oldalon, középre ívelését Borostyán testtel ügye­sen fedezte addig, amíg Fekete érkezett és 15 méterről lőtt­­ alig mellé. Egy perc múlva Szántó hibá­jából Ogaza középen egyedül törhetett kapura, becsapta az eléje futó Katzirzot, majd 14 méterről az üres kapura ívelt. Salaimon óriási vágtával utolér­te, majd becsúszva a jobb ka­pufára rúgta a labdát, amely visszapattant és kapusunk meg­szerezte. Az 56. percben Sala­mon buktatta a bal oldalon ro­hamozó Mannowiczot, söpröge­­tőnk ezért sárga lapos figyel­meztetést kapott. A lengyel csa­tár az esetnél megsérült és há­rom perccel később Chojnacki állt be a helyére. A 65. percben Weimper jobb oldali szöglete után Burzynski kiejtette a labdát, de Wojczicki hatalmas rúgással felszabadított. Válaszként Chojnacki 14 méter­ről pattogós lövést küldött ka­pura, Katzirz vetődve tisztázott. A 74. percben Oláh 28 méteres szabadrúgása csúszott el a jobb kapufa mellett, majd Kiss 8 mé­teres lövése vágódott szögletre a lengyel védőktől. Ezután Weimper szabadrúgása jutott a kapu fölé. Az utolsó húsz percben tel­jesen visszaestek és beszorultak a vendéglátók, de a magyar csapat nem volt képes gólra vál­tani fölényét Az utolsó lehető­séget. Tatár hibázta el a 89. percben, amikor 7 méterről mel­lé fejelt­ csapatunk, hiába hibázott most már az egyre inkább időhúzás­ra berendezkedő ellenfél, a mieinkből hiányzott a célratörő támadójátékhoz szükséges erő és elszántság. Késett a csere is! Talán ha hamarább kerül a pályára a friss, önbizalmában még nem összetört Kuti — és esetleg még egy társa! — új színt hozhatott, vagy hozhattak volna a magyar csapat játékába. Mert most már az nyilvánvaló volt, hogy az elejétől játszót képtelenek for­dítani, változtatni. A mieinknél jobb együttes is kikapott már ezen a pályán és — ne feledjük — a vereség el­lenére ott lehetünk Moszkvában, ha a hátralevő találkozókon sorra sikerül megszerezni a két pontot. A mutatott játék azon­ban messze elmaradt a jogosan elvárhatótól! Ennyire elgondo­lás nélküli, szervezetlen csapat­munkával, ilyen gyenge egyéni teljesítményekkel ma már nem lehet semmit sem keresni a nemzetközi porondon! Többségében rossz teljesítmény Katzirz a gólról nem tehet, csak dicsérni lehet, hiszen két nagyon jó ütemű kifutásával góltól mentette meg csapatun­kat. Szántó lelkesedése egymagá­ban véve kevésnek bizonyult. Néhányszor becsapták, gyakran kapkodott, s a második félidő­ben szarvashibát is elkövetett. Salamon nagyon akart, több­ször szerelt is, de egészében vé­ve elmaradt a tőle megszokott teljesítménytől. Néhányszor rossz ütemben keresztezett, a ezekből két gólhelyzet alakult ki. N­agy a védekezésben megfe­lelt, megpróbált rugalmas fel­fogásban játszani, gyakran fel­nyomult, de az esetek, többségé­ben ellenfélnek adta a labdát. Kutasi aránylag megbízhatóan játszott, bár az első félidőben a helycserékkel néha őt is za­varba hozták. De ő több táma­dást indított, mint hátvédtársai együttvéve. Oláh jól kezdett, néha feltűnt a jobb szélen is, ekkor még megfelelően passzol, de aztán ő is elszürkült, kevés labdát szer­zett meg és egyénileg sem vál­lalkozott. Tatár képtelen volt a játék szervezésére, nem mert vállal­kozni cselekre, ritkán zárkózott föl a támadásokhoz, alig szerelt, átadásainak nagy része is, pon­tatlan volt Weimper többnyire embere hátát nézte, s csak a legritkább esetben tudta leszerelni. Az felső félidőben percekre kiesett a já­tékból, csak szünet után javult fel, amikor is csatérszerűen ját­szott. Borostyánról most sem lehet jót mondani, nem­ tudott átver­gődni a védőjén, a kapura pe­dig semmi veszélyt nem jelen­tett. Kiss elég nagy területen ját­szott, a mezőnyben néha sike­rültek a cselei, de ezzel együtt nem sok hasznára volt a csa­patnak, mert elég gyakran rossz helyre adta a labdát, s helyzet­be sem tudott kerülni. Fekete csetlett-botlott, de se­hogyan sem volt képes lefutni, kicselezni a védőjét. Egyáltalán nem volt gólveszélyes. Kuti beállítása sem segített, csupán 2—3 jó beadása "volt. A lengyelek közül az első félidőben néhá­ny­an kitűntek. Burzynski volt a csapat egyik legjobbja, nagyon határozottan, magabiztosan védett. Topolski­­az első félidőben felfutásokra is vállalkozott. Janas és Majewski felváltva látta el a középhátvéd, illetve a beállós szerepkörét, szerelésben — jól. Wojtowicz viszont gyakran vaktában rúgta el a labdát. A középpályán Lipk­a főleg az első félidőben jól mozgatta a csapatjátékot és ebben az idő­szakban ügyesen épített Woj­czicki és Miloseivicz is. Elöl az első félidőben Matno­wicz és Kusto remekül változ­tatta a helyét, de szünet után Valósággal eltűntek. Mateev bíráskodása számunk­­ra hátrányos volt, néhány len­gyel szabálytalanságot nem fújt le és nem adott meg egy 11-est. Nyilatkozatok Edmund Zientara: — Végre legalább egy félidőn keresztül úgy játszottunk, ahogy joggal elvárható egy válogatott csapat­tól. Gondolok itt mindenekelőtt a megbízható védekezésre, a középpályások sok mozgására, a gyakori helycserékre és a táma­dások határozottságára. Szünet után túlságosan vigyáztak a mieink az egygólos előnyre, emiatt szorultunk olykor be, de úgy érzem, hogy helyzeteink alapján rászolgáltunk­­ a győze­lemre ! Dr. Lakat Károly: — Nem volt­­szerencsés mérkőzés! A gól előtt, a középre játszó játékos kézzel tette maga elé a labdát, s később a játékvezető nem adott meg a javunkra egy bün­tetőt . . . Ettől függetlenül el kell mondanom, hogy az első félidőben várakozáson aluli tel­­jesítm­ényt nyújtottak a játéko­sok. Szünet után sikerült me­zőnyfölénybe kerülnünk, de a kapu előtt­­a támadókból hiány­zott a megfelelő határozottság, találékonyság. Nagy hibának bizonyult, hogy a középpályások nem tudták megszűrni az ellen­fél akcióit és megfelelően se­gíteni a támadásokat. A selejtező csoport állása: 1. Csehszlovákia 2 2-------2-0 4 2. Lengyelor­ 3 1 — 2 1-2 2 3. Magyarország 1-------10-1 — Sokkal többet vártzunk a magyar csapattól! Jubileumi Revü Műsor a BÉKE Kupolában ZENE - UNGÁR ZENEKAR • NYITVA * 20­­­01 ÓRÁIG MŰSORKEZDÉS * 2 2- 30 SZÜNNAP - HÉTFŐ­­ ASZTALFOGLALÁS - 323 300 NÉPSPORT 3 „SÁRGALÁZ" !Í­gy, az őszi célegyeneshez közelegve már nem időelőtti a megállapítás: a sárga és piros lapok zavarmente­sen visszailleszkedtek labdarúgásunk fegyelmező­ esz­közrendszerébe. Valljuk meg, nem titok, a Játékvezető Bi­zottságban tartottak az átállási időszak kártékony mellék­termékétől, az „álproblémásgátástól”. Okkal. A sportág közelmúltjának krónikájában tallózva fellelhettünk ilyen példákat. Nyolc esztendeje egy csapásra az érdeklődés főáramla­tába kerültek a figyelmeztetést és a kiállítást szimbolizáló apró lapocskák és kezelőik, a játékvezetők. A labdarúgó­­társadalom élénk vitákban taglalta a kártyák osztogatását, lépten-nyomon összeh­asonlítgatta a szabálysértéseket, ér­vek hangzottak el pro és kontra. Majd minden mérkőzésről hazavittünk egy-egy játékvezetőhöz kapcsolódó emlékképet. És ez így volt — rossz! Ugyanis alapjaiban elhibázott foci­előadás az, amelynek címlapjára a bíró nevét nyomtatták a legnagyobb betűtípusból. Még egy tényező közrejátszott abban, hogy kétéves, sikerekben szűkölködő fennállás után a fegyelmezés elvesztette színeit és visszavált­ozott a hagyo­mányos szóbeli formára. A szabály­talans­ágok elburjánzásá­nak a felmutatott kártyák egyszerűen nem tudtak gátat szabni. Mindezeket mérlegelve a JB 1974-ben szigorú, de az általánosan bevett gyakorlattól elütő szankciórendszert lép­tetett életbe. Emlékezzünk csak. A labda sípszó utáni el­­rúgáséért, a legyintgetésért, a reklamálásért, az időhúzásért igencsak szorultak az atyai szigortól elszokott magyar labda­rúgók. A bírói tekintély tagadhatatlanul meg­szilárdult, még­is — minden erénye mellett — volt ennek az elgondolásnak sebezhető pontja. Egyrészt eltért a nemzetközi gyakorlattól, így a kupa-, valamint a válogatott találkozókat irányító külföldi játékvezetők értelemszerűen figyelmen kívül hagy­ták a szigorúbb­­magyar módszert. S a járt útról letérést nemegyszer a mi csapataink, sínylették meg. Ellenfeleink Ugyanis nyugodt lelki derűvel elrugdosták a labdát, húzták az időt, szimuláltak, ápoltatták magukat a játéktéren, áll­tak sorfalat a szabadrúgás helyétől 5—6 méternyire és til­takoztak olykor csoportosan egy-egy döntés ellen. N­em a fentiek miatt veszítettünk úton-útfélen, de hogy feszesebb fegyelmünkkel nehezen mérhető előnyök­höz juttattuk riválisainkat, az vitathatatlan. Egyéb gondokat is felvetett, a hazai pályákon kézzel jelzett fi­gyelmeztetés. A játék a 70-es évek derekán a korábbinál nemcsak gyorsabb, de ennek örve alatt durvább, uram bo­csá’, alattomosabb lett. A ,,csontkovácsok” árulkodó szándé­kossággal talpalták le, taposták földbe a vigyázatlanokat. Aztán félrefordulva somolyogtak, mert gyakran megúszták a lovagiatlan ügyet egy figyelmeztetéssel. A rendszeres mér­­kőzéslátogató kapásból felsorol féltucatnyi esetet, amikor a súlyos sérülést okozó­ a pályán maradhatott. Ugyanakkor a másik egyetlen udvariatlan mozdulatért, grimaszért (!) indulhatott a zuhanyozóba. Célszerűnek látszott mielőbb visszatérni a nemzetközi gyakorlathoz és a visszatérés kiiktatta szankciórendszer helyett feltámasztani a külhonban addig is viruló színes lapokat. És most nincs huzakodás, kavargás körültöttük, írásunk sem a témakör fő helyre­állítását szorgalmazza, pusztán néhány feltámadt, gondolatot összeget, is a jövőt firtatja. Mert ha pillanatnyilag nincs is számottevő ellen­vetés a gyakorlati alkalmazás ellen, az elkövetkezendőkben még fájhat a fejünk. A sárga és piros lapokat régebben és megszakítás nélkül alkalmazó európai országok néhány gondja és sajátos megoldási formája feltétlenül gyarapít­hatja ez irányú tapasztalat-készletünket. Végezzünk hát röp­ke körsétát. A­usztriában koránt sincsen béke a színes műanyag la­pok frontján. Fritz Seipelt, a Játékvezető Bizottság elnöke ez ideig hasztalanul győzködi Hans Reitinger ligaelnököt. A sárga lapok szorgos gyűjtögetőit semmiféle büntetés nem fenyegeti! Svájcban már továbbléptek. Három sárga lapos figyelmeztetés után pénzbüntetéssel sújtják a renitenskedőt és a befolyt összeget az utánpótlás-labda­rúgás támogatására fordítják. Öt „sárgára” pedig már hosz­­szabb eltiltás a válasz. Az NSZK Bundesligájában is saját tévedéseikből tanultak az illetékesek. A kiosztott sárga la­pok szánta évadról évadra emelkedett — a rakéta gyorsa­ságával. Tavalyelőtt 561-et, tavaly 673-at számláltak össze a statisztikusok. A rossz fiúk listavezetője a brémai Rein­­dans 11 sárgából álló gyűjteményre tett szert. Tehette, hi­szen csak a negyedik figyelmeztetést követte kényszerpihe­nő. Idén már a pénztárcát is érinti a szabályok f­elrúgása. Egy sárga 200 márka, egy piros lap 1000 márka fizetéslevo­nást von maga után! Csehszlovákiában is dúl a „sárgaláz”, ugyanakkor szem­beszökően alacsony a kiállítások száma. Márpedig ez a je­lenség a szisztéma gyermekbetegségéről árulkodik. Érdemes figyelnünk, hiszen a magyar élvonal is hasonló tüneteket árul el. Az NB 1-ben eddig­­a tartalékbajnokság adatait nem számítottuk be — a szerte­ 94 sárga kártya talált gaz­dára. Több a sok ..­. Kiváltképp, ha figyelembe vesszük azt­ a példás, de egyben az egész kontinensen példátlan kérlel­­hetetlenséget, amellyel a sárga lap rovatba bejegyzetteket „díjazzuk”. Nálunk ugyanis két sárga felér egy kiállítással, azaz egy mérkőzéstől való elliltu-­il. Ezzel egyidőben el­enyészőben van a kiállítás. El­gondol­koztatóan kevesen (öten — a szerte) hagyták el a pályát büntetésképpen az őszön. Botorság lenne azt hinni, hogy játékosaink valami „sugallat” hatására egyszeriben lesangyalokká szelídültek. Nem erről van szó. Játékvezetőinké az „érdem”. Előfordul, hogy a kirívóan durva törlesztésekért járó piros lap helyett a sárga téved a kezükbe. Jóllehet a XII. szabály félreért­hetetlenül kimondja: ki kell állítani azt a játékost, a­ki dur­va játékban vétkes. Tehát hátulról rugdos, gáncsol, vagy éppen földre rántja ellenfelét. Nem a­­türelmetlenség fogalmazza szarvainkat. Tudjuk, hogy játékvezetőink még nem sajátíthatták el tökéletesen a színes kártyák ésszerű és célravezető alkalmazását. Petri Sándor, az országos JB elnöke a „feketeruhások” népstadi­­on­beli edzőtáborozásán markánsabban összegezte észrevéte­leit, miszerint ha egy mérkőzésen hatszor-hétszer is elő­kerül a sárga lap, akkor ott már korábban megértettek a körülmények egy józanító hatású kiállítást. Messzemenően osztjuk a nézetét. V­égezetül egyetlen „apró” észrevétel. Legkönnyebben a reklamálást, a gesztikulálást megtorlandó lendítik a magasba a sárfát bíróink. Pedig — szerintünk — ez a figyelmeztetés elsősorban a játék folyamatosságát, tisztaságát hivatott elősegíteni. Egyre sűrűbben tapasztaljuk, hogy labdarúgóink a szabálytalanság lefújása után kézbe veszik, eldugják, elpöccinti-e a labdát, s így elveszik a le­hetőséget az ellenféltől, hogy hasznot hajtson a szabadrúgás gyors elvégzéséből. Játékosaink pontosan felmérték, hogy a játék késleltetése bocsánatos bűn a bírói ítélet vitatásá­hoz képest. Reméljük, a szabálytalanságok súlyozásában is hamarosan kialakul az egészséges értékrend, és bízunk ab­ban is, hogy a pirosat érő tésztátalanságok is csak ideig­­óráig süllyednek le a sárga értékére. Török Péter

Next