Népsport, 1982. február (38. évfolyam, 26-49. szám)

1982-02-08 / 32. szám

a Vriesekoop és Appelgren Asztalitenisz (Folytatás az 1. oldalról.) napot. A férfiaknál váratlan végeredmény szüetett. Hi­szen a 71 éves, svéd Appel­len eddig egyetlen jelentős nemzetközi eredményt sem mondhat magáénak. Szev.menyek. j­oa egyes. 9. forduló: Vriesekoop (nolland. —Popova (szovjet) 1:0 (11, 14), Hracnová (csehszlovák)—Szabó 2:0 (10, 18), Magos—Lind­blau (svéd) 2:0 (16, 11), Oláh—Per­­kucsin (jugoszláv) 2:0 (11, 17), Kamizuru (nyugatnémet)—Uh­­liková (cseh­szlovák) 2:0 (20, 14), Hammersley (angol)—Heil­man (svéd) 2:0 (9, 13). 10. forduló: Vriesekoop—Ka­mizuru 2:1 (22, —13, 15), Hellman — Magos 2:0 (15, 10), Szabó—Lindblad 2:1 (15, —16, 13), Oláh—Uhulcová 2:1 (—19, 0, 15), Popova—Perkucsin 2:0 (17, 11), Hammersley—Hrac­hová 2:0 (17, 7). 11. forduló: Vriesekoop — Hammersley 2:1 (— 20, 17, 2­1), Hrachová—Kamizuru 2:1 (14, —7, 11), Hellman —Popo­va 2:0 (16, 16), Lindblad— Oláh 2:1 ( — 17 10, 13), Ma­gos—Perkucsin 2:1 (14 —16, 12), Szabó — Uhidková 2:1 (20, —13, 19). Végeredmény: 1. Bettin­e Vriesekoop 10 győzelem, 2. Hammersteg 9, 3. Hrachová 6, 4. Heilman 7, 5. Popova 7, 6. Kamizuru 5, 7. Oláh 5, 6. Ma­gos 4, 9. Perkucsin 3, 10. Landblad 3, 1*1 Szabó 3,­­12. Uhliková 2. Férfi egyes. 8. forduló: Or­lowski (csehszlovák)—Gergely 3:0 (15, 19, 19), Grubba (len­gyel)—Kalinics (jugoszláv) 3:2 (18, —18, 12, —17, 19), Dvora­­cek (csehszlovák) —Carlsson (svéd) 3:0 (18, 18, 19), Bengts­­son (svéd)— Kucharski (len­gyel) 3:0 (14, 12, 26), Appel­gren (svéd)—Douglas (angol) 3:2 (—18, —13, 14, 16, 16), Piansky (csehszlovák)—Secre­tin (francia) 3:1 (23, 16, —10, 12). 9. forduló: Kalinics—Orlowski 3:2 (—10, —15, 20, 9, 14), Grub­ba—Carlsson 3:0 (11, 17, 11), Bengtsson—Pansky 3:1 (—13, 19, 14, 5), Dvoracek—Gergely 3:0 (15, 16, 16), Appelgren— Kucharski 3:1 (19, 17, —17, 19), Douglas—Secretin 3:0 (12, 12, 9).10. forduló: Appelgren — Or­lowski 3:1 (13, —10, 17, 17), Douglas — Bengtsson 3:1 (10, —19, 17, 17) Pansky—Carls­son 3:2 (—18, 19, 9, —19, 18), Kucharski—Gergely 3:0 (18, 18, 19), Dvoracek—Kalinics 3:1 (—17, 17, 16, 20), Secretin— Grubba 3:0 (4, 7, 11). 11. forduló: Orlowski—Secre­tin 3:2 (—16, —22, 14, 7, 15), Appelgren—Grubba 3:2 (—15, 15, —14, 13, 20), Douglas—Kalinics 3:2 (15, —19, —12, 19, 18), Pansky—Gergely 3:2 (—15, 17, 13, —10, 17), Bengtsson—Dvora­cek 3:0 (11, 8, 14), Kucharski— Carlsson 3:0 (15, 16, 17). Végeredmény: 1. Mikael Ap­pelgren 9 győzelem, 2. Orlowski 8, 3. Douglas 8, 4. Bengtsson 7, 5. Secretin 7, 6. Grubba 6, 7. Kalinics 6, 8. Pansky 5, 9. Dvo­­racsek 4, 10. Kucharski 3, 11. Gergely 2, 12. Carlsson 1. (Azonos győzelmi számok esetén az egymás elleni ered­mények döntöttek.) 4 NÉPSPORT Evezés lehet egy kérdéssel több? Kérem, nézze meg figyel­mesen ezt a sort. 247, 193, 147, 125... Milyen összefüg­­gés­t fedez fel a számok kö­zött, mi lehet a következő szám és miért az? Nem, nem, nem! Nem ké­rek több kérdést! Azt köny­­nyű megállapítani, hogy az adott számok állandóan csökkenő összeget mutatnak, logikus, hogy a kipontozott részre is a 125-nál kisebb szám kerülhet. A miért kér­désre azonban ebben az eset­ben olyan nehéz a válasz, hogy a további játékot nem vállalom .. . A számokat egy tanulmány közölte, amelynek összeállí­tói 1976-ban, majd 79-ben, 80-ban és 81-ben mérték fel, hogy hány felnőtt evezős in­dult az országos bajnoksá­gon. A gyors csökkenés szembetűnő és riasztó. Nemcsak most és nemcsak ezek a számok figyelmeztet­tek arra, hogy az érthetőnél, az elfogadhatónál gyorsabb ütemben tűnnek el figyelő tekintetünk elől, a verseny­­pályáról az ifjúsági korban még sokat ígérő felnőtt eve­zősök. Emlékszem egy ré­gebben írt cikkemre, amely­ben egy „eltűnt” nyolcas nyomát kutattam. Egészen 1973-ig kellett visszalapoz­nom feljegyzéseimben. íme, egy részlet az akkori „nyo­mozási anyag”-ból: „A mexikói olimpia évé­ben az evezősök Olimpiai Reménységek Tornáján, Jaj­­céban a magyar nyolcas ezüstérmes lett az NDK csa­pata mögött. Nem lehet cso­dálkozni azon, hogy mosta­nában többet emlegetik ezt a »jajcei« nyolcast, mint akár az ezüstérem megszer­zése utáni hónapokban." Ki törődött akkor ezzel a csikócsapattal, amikor fel­lőtt négyesünk Mexikóban „igazi” olimpia ezüstérmet szerzett?!. .. Hogy jobban oda kellett volna figyelni a fiatalokra, azt ,most „történelmi távlat­ból" nézve, már kezdik ka­­piskálni néhányan. A múlt­ba révedést támogatja az egyszerű tény, hogy azóta mögöttünk van egy újabb olimpia, ahol ugyancsak el­távolodtunk az ezüstéremtől, és vissza tudunk tekinteni az elmúlt évek ORT-hez ha­sonló ifjúsági versenyeire, ahol az egyetlen babérlevél­­két az egypárevezősben elért harmadik hely jelentette. Most tehát egyszeriben so­kat beszélünk a jajcei nyol­casról. Mert túl azon, hogy olyan ifigárdánk azóta sem verődött össze (vajon miért nem?), rejt még érdekessé­get és tanulságot az a jajcei ezüstérem. Köztudott, hogy az akkor előttünk végzett NDK-beli legénység két év múlva teljes egészében a jajcei összeállításban nyert Kanadában, a felnőtt világ­bajnokságon? Másik érde­kesség, hogy a magyar nyol­cas klubcsapat volt! Az FTC nevelte fel azt a gárdát, amelynek legalacsonyabb tagja 190 cm-re nőtt és az átlagsúly 80 kg volt. És még egy rendkívül figyelemre méltó adat, amely a mába vezet: ebből a csapatból ma már csak ketten eveznek. Jellemző és nem egyedi eset! Hiszen nemcsak a nyolcas tűnt el szinte telje­sen, de egy kivétellel mind­azok a fiatalok, akik 1908- ban az ifiversenyeken az élen végeztek! Ez az, ami minden egyéb meggondolás­nál inkább sürgeti, hogy en­nek a nyolcasnak a történe­tét, széthullásának, eltűnésé­nek körülményeit mélyreha­tóan megvizsgáljuk. Meggyő­ződésem — és ebben az ér­dekeltek is egyetértenek ve­lem — hogy a reményteljes fiatalok eltűnését nem vala­mi sorscsapás, nem a csilla­gok állása, nem haragvó is­tenek tanácsa határozza meg. Az okok nagyon is földiek, és az ilyen irányba ható erőket emberi közreműkö­déssel minden bizonnyal el is lehet téríteni__ Két okom is van, amiért felidéztem a közel másfél évtized előtti eseményeket, az azokkal kapcsolatos gon­dolataimat. Az egyik ok: a fenti számok tanúsítják, hogy ennyi év sem volt ele­gendő a rossz irányba ható erők eltérítéséhez. A másik ok: véletlenül egy mai, az 1973-ban leírthoz kísértetie­sen hasonlító esetre terelő­dött a figyelmem. Az FTC egyik fiatal ver­senyzőjével akartam beszél­getni. Strohmayer Attiláról két sztorit hallottam és töb­ben is jellemezték fura fic­kóként. Az egyik történetet Sarlós György mesélte. 1977-ben, bátyját követve, Attila is az FTC evezőse lett. Alig néhány hete ismerkedett ha­jóval, lapáttal, amikor elér­kezett az egyesület hagyo­mányos túrájának napja. Mohácsra eveztek a fiúk. Attila mindenáron menni akart, hiába mondta­ neki Sarlós Gyuri is: „Korai ez még neked, meghalsz Mohá­csig!" Attila végül besírta magát az egyik négyesbe — és végül ő volt az, aki a többiekben tartotta a lel­ket ... Kemény, makacs fiú, aki gazdálkodó szüleitől, a csa­ládban csak azt látta, tanul­ta, hogy dolgozni kell, még­pedig mindig a legnagyobb erő latbavetésével. Az eve­zésért rajongott (érdekes, amikor baszálgettünk, így mondta, múlt időben ...), tavaly mégis az a hír járta, hogy a kis Strohmayer oda­hagyta az evezést, beállt va­lami maszek mészkereske­­dőhöz cagolni ... Ott ugyancsak csodálkoz­tak a társai, hogy az első naptól teljesítette a „nor­mát”, 200 mázsa oltott me­­szet lapátolt ki egy mély gödörből és rakott zsákokba. A fizetése kb. havi 6000 fo­rint volt. Kellett a pénz, Attila nősült, építkezett, szo­­ba-konyhás otthont terem­tett. Nem a pénz miatt ment el, mondja most, miután ke­csegtető ajánlattal visszahív­ták, hanem mert kilátásta­lannak látta a helyzetét, nem volt a szakosztályban csa­pattársa, párja. Itt kapcsolódik ez a törté­net az 1968-as FTC ifi nyol­caséhoz. Strohmayer Atilla Bányai Ferenccel, Banga Já­nossal, Juhász Istvánnal né­gyesben (FTC-csapat­) 1979- ben Moszkvában a FISA ju­nior bajnokságon (a nem hi­vatalos ifi világbajnokságon) ezüstérmes lett. Abból a csa­patból Juhász már nem evez, Bányaival és Bangával — ilyen, olyan okok miatt — az élvonalban nem na­gyon számolnak.­­ Tehát ismét majdnem tel­jes egészében kihúzhatunk a reménységek listájából egy néhány éve — korosztályá­ban — még világszínvonalon álló csapatot. A gond csak látszólag az FTC gondja. A helyzet, akár az FTC-t, akár­­ az egész sportágat te­kintjük, igen súlyos. Miért?... Ez már nem játék. A választ a szakemberek­nek kellene — a helyzet sú­lyosságához" illően — megta­lálniuk. Pap Kornélia Hová tűnnek a csikócsapatok ? POKOLJÁRÁS „...Furcsa, különös kis ember: tizenöt éves koráig intézetben élt, azután a leánya nevelte, vájártanuló lett, mígnem kiderült róla, hogy istenáldotta tehetség a súlyemelésben Tizenkilenc esztendősen előbb meg­nyerte az ifjúsági világbajnokságot, nem sokkal később pedig, az elmúlt év októberében a magyar csapat egyetlen világbajnoki címét szerezte Amerikában. Mint egy igazi hőst, úgy hordozták körül odahaza, Pécsett, a város első világbajnoka lett." Jó két évvel ezelőtt írta le ezeket a sorokat egyik kollégám. Hogy kiről van szó? Azt hisszük, senki sem találgat, mindenki tudja a kérdésre a választ, a fősze­replő: LÉNÁRT ISTVÁN. Úgy tűnt föl a sportág csillagoktól hemzsegő egén, hogy még a legöregebb rókák is fölkapták a fejüket. „No, nézd csak, egy állócsillag!’’ — kiáltottak föl so­kan. Aztán az állócsillag, ahogy jött ü­gy, el is tűnt. Hullócsillag lett belőle ... ^ Súlyemelés Egyik bankett írt másik ki­tüntetés, jutalom itt is, ott is. A „jóakarók”, a dicsfényben sütkérezni igyekvők egy pil­lanatra sem tágítottak mel­lőle. Pedig még ifjúsági korú volt ez a fiatalember. A deb­receni ifjúsági világbajnok­ságra kellett volna felké­szülnie. De ő csak ünne­pelt... Tehette! Látszólag mindenki mellette állt. És mégsem állt mellette sen­ki... A VB előtt abszolút favo­ritnak kiáltották ki, akinek jóformán csak ki kell men­nie a dobogóra s már át is veheti az aranyérmet. Per­ig akkor már sötét felhők gyü­lekeztek fölötte. Nyíltan sen­ki sem beszélt erről, csak a zuhany híradóban hallhattunk néhány elejtett szót! A ked­véért rendkívüli adásnapot tartott a televízió. Egy or­szág akarta látni, amint tisz­teletére az árboc legmaga­sabb fokára kúszik a magyar lobogó. A Himnusz, a zászló, az ünneplés elmaradt. Még a dobogó is. Csak negyedik lett. Lelökték trónjáról a pünkösdi kir­ályt! Mindenki azt hitte: okul a történtekből. Tévedtek. Ugyanolyan zabolátlan ma­radt, mint volt. A „jóakarók” még mindig lovat adtak alá. S a következmény? A válo­gatott keret közös felkészü­lésére — betegségre hivat­kozva — nem utazott el. A magyar bajnokságon — be­tegségre hivatkozva — nem vett részt. Aztán, hipp-hopp megérkezett Tatára. Tarso­lyából csak úgy dőltek az ígéretek ... Hittek neki. Kár volt... „Két külföldi vívóval a ko­csimba ültünk és kimentünk a Diana étterembe. Kálóz­tunk ... Engedélyt kaptam arra, hogy elhagyjam a ke­retedzés színhelyét!’’ (Le­nért István nyilatkozata 1979- ből.) Ám az engedélyről * Arról már sokan, hogy ha­zafelé „elszálltak” egy ka­nyarban, s a Polski Fiat tö­ké­lkáros lett. Az esetet el­tiltás, a keretből való kizá­rás követte. Mit tett erre Lénárt? Meg­sértődött, bejelentette visz­­szavonulását. Azt mondta , bányász lesz. Aztán azt, hogy kútásó. Egyik sem lett. Most újra az edzőteremben nyüstöli a súlyzókat. A nem­régiben lezajlott Csepel Ku­pán szakításban már régi fénykorát idézte. De tényleg megváltozott-e? Lehajtott fejjel, magába szállva sétálgatott a tárcsák között. Egy-egy régi harcos­társának bólintott, néhány szót váltott, aztán melegíte­ni kezdett. Arca, mint egy kőszobor. Érzelmeknek sem­mi nyoma. — Pista, később beszélget­hetnénk majd egy kicsit? — kérdeztük. — Ó, természetesen, de ha lehetne, inkább a verseny után — válaszolta szinte bo­csá­natkérően. Nem hittünk a nek ne Lénárt? Aki két évvel ez­előtt még azt mondta vol­na: „Na, mondják, mire kí­váncsiak?” Lehet, hogy tény­leg megváltozott? A kőarc megélénkült. Bosszús volt. Mérgesem­ hú­zott elő egy cigarettát me­legítője zsebéből . .. — A 140-nél leesett a vil­lám, pedig ha sikerül, öt ki­lóval túlteljesítem tavalyi legjobbamat... No, majd legközelebb. A múltról kérdeztük. Elko­morult a tekintete. Látszott, nem szívesen beszél erről. A zikailag is. És egy fáradt, le­robbant embernek sok min­den megfordul a fejében. Még a kútásás is. Nagy marha voltam . . . Hagytam, hogy bepalizzanak. Egy nagy siker után földobják az em­bert, de elkapni már senki sem áll oda. Nem tudom megérteni, miért van ez így? Lehet, hogy ennyire önzők az emberek? Önmagának tette fel a kér­dést. Látszott, nem vár rá választ. Ma még nem tud rá felelni, de néhány év múlva talán már igen. Szabó László, I­énárt ed­zője és verse­nyzőtársa köz­beszólt: — Te is hibás voltál. El­bíztad magad, senkire sem hallgattál tál el... Lénárt bólintott. — Már túl vagyok rajta. Megjártam a csillagokat, de már a poklot is. Az utam új­ra a csillagok felé vezet! Határozottan mondta. Úgy, hogy el kell neki hinni. Úgy, hogy még kétség sem merül­het fel bennünk. — Az önfejűsködésnek vé­ge! Én már nem tervezek. Töprengésre nem volt idő, utolsó szakítás gyakorlata következett. Hosszasan koncentrált, megragadta a súlyt, s imponáló biztonság­gal tépte a feje fölé ... Mel­lettünk Horváth József, a Bp. Honvéd mesteredzője el­hűlve súgta: — Ezt még könnyebben csi­nálta, mint az előzőt. Fan­tasztikus érzéke van hozzá. Hej, ha újra a régi len­ne! ... Nem folytatta, mert tapsol­ni kezdett ő is, mi is, min­denki. Zúgott a vastaps. Lé­nárt csibészes mosollyal in­tett a nézők felé. Ez a nyoz­­dulat már a régi Lénártra emlékeztetett. .. A szünetben sehol sem ta­láltuk. Aztán előjött az egyik öltözőből. Edzője, barátja, mindenese, Szabó László ki­sérte. — Majd utána... — bic­centett felénk mosolytalanul. Tizennyolc-tizenkilenc éves , vetélytársai áhítattal vegyes­e csodálattal néztek utána. De Lénárt semmit sem vett ész­re az egészből. Szinte látha­tó volt rajta a koncentráció. Régen láttuk ilyennek. Az ősz hajú mester, Orvos András vezető­edző is cso­dálkozott : — Úgy látszik, tényleg megváltozott. Szükség lenne rá, de nem mindenáron. Csak akkor, ha mindent megtesz a sikerért. Ha újra be­illesz­kedik a válogatott légkörébe, fegyelmi rendjébe, ha telje­sen komolyan veszi a súly­emelést. A lökésben nem villogott. Még hiányzik az erő. Per­sze, ez nem is csoda, hiszen csak az év elején járunk. A harmadik gyakorlata után ő jött oda hozzánk. — Most már beszélgethe­tünk .... tanunk, hogy ő a legjobb, az­tán külföldön! Pará'­da villogó szemek­­rőlUUSIU, kej beszélt. Ta­­lán jobban akarja a nagy eredményt, mint Lénárt. Pe­dig közben a saját eredmé­nyei látják a kárát. Két órát végigizgul a dobogó mellett edzőként, kettőt pedig ver­senyzőként." Nem akármilyen teljesítmény, nem akármilyen áldozat. Az önzetlenség pél­daképe. Mert mindezt egy fillérnyi juttatás nélkül te­­szi. Lénártért! A PMSC vezető­edzője, Viczay Alajos is mosolygó­­sabb mostanában. — Már­­nincsenek Lénárt­­ügyek. Csak egy Lénárt ne­vű versenyzőnk van. Lehig- Éveket pocsékol­­dadt és keményen dolgozik. Sok-sok daccal, valamiféle „majd én megmutatom" el­szántsággal. Nem tagadja ezt Lénárt sem. Komoly arccal búcsú­zott. Kézfogása akár a ha­rapófogóé. Ő is érzi, pokol­járásának még nincs vége. A csillagok felé rögös út vezet. De a buktatókat már el tud­ja kerülni. Sokat tapasztalt. Most olyan emberek állnak mellette, akiknek nem a dicsfény kell. Olyanok, akik amit kérnek tőlem, azt tel közelben álló Szabó László- jesítem. Tudom, jót akarnak, nem akarják, hogy egy isten­­ra tekintett, aztán lassan be- Az edző-barát komor arc- áldotta tehetség elbukjon, lekezdett mondókájába: cal helyeselt. Olyanok, akik segítenek, s — Jobb lenne elfelejteni az — Megerősödött d­­e­ nem engedik, hogy a csil­­egészet. 1979 végére teljesen zöng, tehát hajtani kell. Elő­­lag, visszahulljon a földre! kikészültem. Idegileg is, mi­­szer itthon kell bebizonyít Cser Kovács Gábor Ilyen mélyre jutott Lénárt István, állnia ... S most innen kell fel-(Záhonyi Iván felvétele) XXXVIII. 32. ♦ ISS2. február 8

Next