Népsport, 1982. szeptember (38. évfolyam, 212-237. szám)
1982-09-04 / 215. szám
a ■rűeklődés középponti dió — sokszor gyakojukról annál ritkább vései és eredményei Sttárs alkalmazkodása, amelyet Tatjana Treizre, s amelyben kedélyzetéről, és hozzárántottak meg. Számukis olyan, mint gyert. Nem is szenved Hihetetlenül hangoiról csak az újságokból tudunk, barátunk s remélem keresztül így lesz. És tolók köréből. Szerelességüket akkor érezor Vlagyik lábát törte. . ismered meg. A csak mindenkivel jóban nai játékosod fiatalabb kapcsolat közöttük olyan is, aki bácsizza nagyon jó barátja volt, együtt kezdtek a csapatában. A másfél lat közel hozta a két szerette és tisztelte mesélte, hogy kötbeszéltek a jouknak mély tartalma ?l, amikor a válogatott rentúlról, ahol mega kupát, Vlagyik elmontonban tizennyolcmegdöbbenéssel hallhírt Harlamov és feleségéről. Ahogy a vb- Kanadából, az egész játékos a feleségével írlamovék sírjához, gyan érzékenyen éli tizenöt év, közös elmésértés. Nehezen viselte ■lamovot mindig nagyy jégkorongozónak és tartotta, mérkőzésre emléke egy-kettő. A kürtőjében jégkorongoszárnyalták túl. Vlaa riporter mondta, a ún állt. Különben a önmagáért beszél. A őzést felvételről közonban már tudtam az kapcsoltam be a két nagymamánál venima pedig tanult. A alatt állandóan szólt a telefon: a barátok gratuláltak, dicsérték Vlagyikot. Boldog voltam, hogy a sikerhez Vlagyik is hozzájárult. Gyakran teszik fel a kérdést: nehéz-e egy híres sportoló feleségének lenni? Úgy gondolom,azt elmondtam, némileg válasz a kérdésre. Az igazi családi boldogságot tavaly éreztem, nem sokkal a svédországi világbajnokság előtt. Vlagyik Gorkijba utazott a Torpedo elleni mérkőzésre, s mankóval jött haza. Amikor kiszálltak a buszból, Vlagyik nehéz kapuszsákját cipelve megcsúszott, és a jobb lába eltört. Pályafutása során ilyesmi még nem történt vele. Két hónapon át ápoltam, igyekeztem mindent a legjobban elvégezni. Ő maga is mondogatta, hogy minden rosszban akad vala jó is, nem kellett a jégkoronggal törődni, s a gyerekek örömükben gyakran kiabálták: „A papa velünk van, a papa velünk van!” Később járt mankóval a CSZKA edzésére, és nap mint nap a kapu előtt, székben ülve védte a teniszlabdákat, amelyeket Kuzkin edző ütött. Este otthon tartózkodott, s gyülekezett köré az egész család. A balszerencse, a lassan gyógyuló sérülésellenére boldogok voltunk . . Vlagyikkal együtt Svédországban jártam egyszer a Svéd Jégkorong Szövetség meghívására. Jól éreztük magunkat. Állandóan mondogatta: „Hányszor jártam már itt és szinte semmit sem láttam . .. Veled most néhány nap alatt megismertem Stockholmt.” Gyakran kérdezik: tudod-e, hány csinos lány és asszony ír levelet a férjemnek? Tudok róluk, mert a levelek nemcsak a szerkesztőségekbe futnak be, hanem hozzánk is. Ebbe bele kell törődni! Azt szoktam mondani, hogy ez a népszerűség átka. Kezdetben kellemetlenül érintett, de ma már nem figyelek rá. Elhatároztuk, h°ov többé nem nyaralunk délen, legyen akármilyen egzotikus, kényelmes. Két évvel ezelőtt a nagyszüleimhez, Visnyij Volocsokba utaztunk. Csodás hely, szép kis városok, teli nevezetességgel. A gyerekek velünk jártak sétálni az erdőbe, a tópartra. Vlagyik órák hosszat pecázott. Igazi pihenés volt. "A férjemnek minden nagyon tetszett, s eldöntötte hogy most évekre meghatároztuk családi pihenésünk helyét. Harmincévesek vagyunk. A férjem még egy-két évig játszik, edző azonban aligha lesz. A szovjet hadsereg őrnagya és a Lenin Katonapolitikai Akadémiát végzi. Ismerve felfogását, felelősségérzetét, elveit, úgy érzem, jó politikai munkatárs válik belőle. A gyerekek felcserepednek, jómagam meg visszatérek a pedagógus pályára. S ha valamikor megkérdezik tőlem, nehéz sors-e Tretyak feleségének lenni, azt fogom válaszolni: „Nehéz, de boldog.” l, ha a természet néhány esztendővel , nem bünteti oktalanul a környé. Az elemi erejű földrengés romloatt mindent, ami útját állta, porigálta a hatalmas luxusszállodát is, s a Luna-park helyén nézett valaha szemet a tengerrel. A markológéperés mindenkorra eltüntette a szállóit, s másnap egy olasz játékparkon is megkapta a működési engeva — mint később kiderült — egyébis a rejtélyek, a szerencsétlenségek. A földrengés alapjaiban végzett „városrendező munkát”. Közvetlenül gerparton évszázados sziklákat oloázy, mintha pingpongozna, papírlapra gyűrt össze házakat, utakat, betonzusokat, a teljes óvárost és a mólótlányi félszigetre épült óváros a meseba repíthette volna az arra járót, ma katona áll egyetlen bejáratánál, a kapunál, s ellentmondást nem tűrő n, erélyes mozdulatokkal tereli rea kíváncsiskolókat. Az élet gyakormegszűnt ezen a néhány száz négyzetméteren, amit kívülről látni, az olyan, mintha a Budapesti Tavasz díszlete lenne. Szinte várom, hogy a városkapun kifutva feltűnik Rutkai Éva alakja, s kiabálja, hogy „Megjelent a Szabadság!!!” De nem jön senki. Bámészkodók lépnek egymás sarkára csupán, bogozgatván a titkot, vajon ki lakhatott a kéznyújtásnyira lévő, mólóra, kikötőre néző házban, amelynek leomlott a fala, de a plafonról még mindig hűségesen lógó csillár féreérthetetlenül jelzi: valaha ott is reggelire, ebédre, vacsorára, ünnepre és hétköznapra készülődött egy család ... Közvetlenül a móló mellett, a nyílt tengeren apró csoda — egy teljesen szabályos vízilabdapálya. Feltámad bennem a szakma, hűtlenül elhagyom — mint annyian, nálam jóval illetékesebbek is — a halott várost, s az edzést figyelem. Mert a szabályosan kialakított pályán, a tengerben edzenek, játszanak . .. Gyorsan megtudom, hogy Budva második ligában szereplő vízilabdacsapatának tagjai mondhatják magukénak ezt a földi tüneményt, s bár a játékot nem űzik a Tasmajdan Kupa szintjén, annyit feltétlenül elmondhatnak magukról, hogy a világon talán ők játsszák a legszebb helyen bajnoki mérkőzéseiket. Amatőrök, munka után hódolnak szenvedélyüknek, de akkor a tintakék, muránói üveg tisztaságú tengerben dobják a labdát és a gólokat.... B. B. pavilonja A kirándulás egy életre szóló emlék. A magyar csoportot Jugoszláviában istápoló Compas utazási társaság munkatársa szervezi az alig néhány kilométernyire fekvő Sveti Stefan félszigetére. Az álomváros valaha zsebkendőnyi halászfalucska volt, lakói azonban szétszéledtek, másutt néztek megélhetés és boldogulás után. A félszigetet élelmes üzletemberek nem hagyták a sorsára, néhány esztendő alatt itt formázták meg Jugoszlávia minden vitán felül állóan legismertebb luxus nyaraló városát. Már a belépés sincs ingyen, száz dinárja bánja annak, aki körül akar nézni ezen a művészien megkomponált, hegyre épült üdülőhelyen. A nyaralók külön álló, aprócska kőházakban laknak, cégérrel díszített utcácskák kanyarognak, bárok, kávéházak, feszített vizű úszómedence, éjjeli mulató, játékkaszinó, és ugrásra kész, parancsra váró személyzet sokasága gondoskodik arról, hogy az unatkozó milliomosok elkölthessék pénzüket. Egyetlen éjszaka, reggelivel, 85 dollárba kerül, a híresnevezetes 13-as pavilon azonban csak akkor fogad látogatót, ha az hajlandó jóval mélyebben is a zsebébe nyúlni. A bűvös 13-as az égvilágon semmiben sem különbözik a többi házacskától, az ára azért veri csupán a csillagos eget, mert egyszer — ezt fénykép, aláírás, seregnyi emléktárgy bizonyítja — ebben lakott Brigitte Bardot. A hajdani szexbomba látogatása óta a pavilon ára annyi, amennyit ő volt hajlandó érte annak idején kifizetni... 500 dollár! Van, akinek megéri. A kaszinó vezetője mondja, hogy nyaranta a legnagyobb harc a 13-as pavilon kulcsáért folyik ... Mesék az életről Gyorsan rohannak a napok. Felfedeztük már a környéket, a Becki üdülőtelepet, Budva környékét, a nudista strandot, Dubrovnikot. Ismerjük az esténként zsákmánnyal, vagy anélkül hazatérő halászokat, a tengerparti sétány csevabcsicsát és pattogatott kukoricát, Tito-emlékiratokat és giccsképeket, üvegszívet és képmagnót, feliratos trikókat és csigaházat együtt áruló vásározóit. Egyre jobb már megtérni esténként a támaszpontra, a Villa Palma hangulatos lugasában beszélgetni kicsit hazai dolgainkról. Vacsorázunk és vitatkozunk, iszunk és újonnan szerzett fülönfüggőket mutogatunk egymásnak, szidjuk vagy istenítjük az időjárást és közösen szurkolunk János bácsinak, hogy sikerüljön aprócska masináján befogni a Kossuth-adó éjféli híreit. Az Expressz csoport legidősebb tagja ő, feleségével, a tündéri Zsuzsa nénivel a társaság lelkes. Veszekednek, zsörtölődnek, házsártoskodnak egymással, miközben megmutatják a fiataloknak, hogy milyeneknek is kellene — nekünk lennünk ... Ilyen egyszerűnek, természetesnek, életvidámnak, emberszeretőnek. Nélkülük régen szétestünk volna, mindenki járná a maga útját, hátat fordítana a másiknak, s annak örülne, ha sikerül egy kényszerű találkozást, együttlétet, beszélgetést — elkerülni . .. Az utolsó, a búcsúestén aztán Zsuzsa néni mesél.. . Emberekről, munkáról, hűségről, az egykor volt időkről, utazásokról, az ÉLETRŐL. A zárszóban, a lehető legutolsó pillanatban aztán kiderül, hogy nekik is van két, velünk körülbelül egykorú gyerekük. Egy lány, egy fiú. A fiút otthon, Magyarországon Nyilasi Tibor néven ismerik ... Lakat T. Károly Hogyan beszélünk? Az elkeseredett apa panaszkodik: — Nem tudom, mi lesz a gyerekből, úgy ransol, akár egy őrgróf... A szomszédja nyugtatja: — Legfeljebb TV-riporter lesz belőle. .. Ismert pesti vicc, amely nem alaptalan. Jó néhány beszédhibás riportert láthatunk a képernyőn és hallhatunk a rádióban. „Megnézném magamnak, aki ezeket beszélni tanította” — jegyzik mag a TV-nézők, köztük, nem tagadom, magam is. Beszédművészet Addig zsörtölődtem magamban, amíg tényleg megnéztem. Nevezetesen Fischer Sándort, a Színművészeti Főiskola beszédművészet tanárát, aki több mint három évtizede okítja szép és helyes beszédre a színészeket, tv- és rádióriportereket, mellesleg ügyészségi beszédszakértő is. A beszédművészet professzora természetesen szépen beszél. A rendezők nyugodtan rábízhatnák Otthello vagy Bánk bárszerepét. — Hogyan lesz valakiből a beszédművészet mestere? — kérdem tőle. — Már egészen ifjú koromban érdekelt a hangképzés, a fonetika, a módszertan. A legdallamosabb nyelv hazájában, Itáliában tanultam a beszéd, a szóképzés művészetét. 1950 óta tanítok a főiskolán. — Beszéljünk ezúttal a sportriporterekről — javasolom. — Mennyire elégedett a tanítványaival? — Hm... — sóhajt egy nagyot. — Vannak bőven hibák, ennek ellenére a sportriporterek nyelvezete nem tartozik a roszszak közé. Nincs könnyű dolguk. Tudomásul kell venni, hogy a sportriporter együtt él, együtt lélegzik a sportolóval, felfokozott stresszállapotban mondja a mondókáját. Együtt örül, együtt bánkódik a versenyzőkkel. Így talán nem is csoda, hogy a közvetítés hevében szóismétléseket, rosszul alkalmazott kifejezéseket használ. Sokkal inkább hibának tekintem azt a közvetítési módot, amelyet a legtöbb sportriporter alkalmaz. Egyfajta éneklő, művi beszédmodort vettek fel, amely, bizony, bántja a fülemet. A Mundial döntőjét olasz riporter közvetítésében hallgattam végig. Magyar kollégáitól eltérően értelemszerűen beszélte végig a mérkőzést, ugyanazzal a beszédstílussal, mint amelyet a hétköznapi életben használ. A hazai sportközvetítésekben sokszor hiányolom, hogy nem eléggé tájékoztatják a nézőt, a hallgatót. Nemcsak azt kell közölni, hogy hányadik percben jár a mérkőzés, hanem azt is, hogy ki kivel játszik és mennyi az eredmény. A riportereknek arra is kell gondolni, hogy nem mindenki elejétől kezdve hallgatja, nézi a sporteseményt. — Milyen tehát az eszményi sportriporter? — Aki természetesen és tisztán beszél, magyarosan hangsúlyoz, és nem használ külön sportnyelvet. — A tanár úr jár sporteseményekre? — Ha időm engedi, megnézek egy-egy jó labdarúgó-mérkőzést. A trágárság ellen — Mi a véleménye a szurkolók „nyelvéről”? — Ajaj! — tárja szét a kezeit. — Sajnos, a lelátókon egyre inkább elterjed egyfajta nekem ellenszenves szurkolási mód. A „Mindent bele!” a „Huj, huj hajrá!” helyett trágár szitkok, durva rigmusok jöttek divatba. Amikor több száz fiatal kórusban bekiabálja a pályára ezeket a szövegeket, azt hiszik, jó heccet csináltak. Pedig csak magukról állítanak ki hű tükörképet. Különösen azért tartom súlyosnak ezt a jelenséget, mert minden belső indulat nélkül, nevetgélve teszik mindezt. — Azért sokan vannak, akik méregből káromkodnak .. . — Csodálatos magyar káromkodások léteznek amelyek mentesek minden durvaságtól, trágárságtól. Nem szebben hangzik: „Hogy az a kaporszakállas ..vagy: „A radat rosseb vinné el...” A kívánt személy behelyettesíthető — Fischer Sándornak volt kapcsolata a sporttal? — De még mennyire! Egyébként bizonyítani is tudom. — a könyvszekrényéhez lép, egy régi kiadású sportkönyvet vesz elő. Egyik fényképre bök —: Ez én voltam. A korabeli fényképen egy tornász látható gyűrűgyakorlat közben. Fischer Sándor, a VÁC (Vívó és Atlétikai Club) tornászát ábrázolja. — Ez aztán meglepetés! — jegyzem meg elismerően. — Mesélne erről valamit? A VÁC tornásza — A Rippl Rónai utcai főreálba jártam iskolába, ahol óriási sportélet volt. Többek között onnan került ki Barna Viktor és Szabados Miklós asztalitenisz-világbajnok. Az iskolai sportkör vezetője, Eördögh László súlylökő bajnok volt. Több sportágba belekóstoltam. Jéghoki- és vízilabdakapus voltam, kosaraztam, szinte minden atlétikai számban elindultam, korcsolyáztam és nem utolsósorban tornáztam. Ez utóbbiban bizonyultam a legeredményesebbnek. Sorra nyertem az iskolai versenyeket. Érettségi után kerültem a WAC- ba. A lólengés volt a kedvenc számom. Nagyon büszke voltam, amikor Pelle István kétszeres olimpiai bajnok is megdicsérte a gyakorlatomat. A lovon látványos vetődéses figurát mutattam be. Azt is mondhatnám, hogy ez volt a harmincas évek „Fischervándora” — mondja nevetve. A vitrinből érmek, serlegek kerülnek elő. — A tornászmúltam emlékei — mondja és simogatóan néz végig rajtuk. _ — Régi idők és mai idők tornája? — Óriási a különbség! A maiak bámulatosan sokat tudnak, bár mi sem voltunk „kutyák”. A világhírű Ajax akrobatacsoport a VÁC tornászaiból került ki. Engem is nagyon csalogattak.. . — Meddig versenyzett? — A felszabadulás után néhányszor még a szerek mellé álltam. Egy ideig edzősködtem is. Tanítványom volt a későbbi olimpiai bajnoknő, Keleti Ágnes. Ki hitte volna, hogy a beszédművészet professzora egykor a sportolást is tanári szinten űzte. Búcsúzom Fischer Sándortól. A kapuig kísér. Az utcán szakad az eső. Pechemre nincs nálam esernyő. Az égre nézek és már-már káromkodnék egy nagyot. A tanár úr rám mosolyog. „Takarékra” állítom magam. Hogy az a kaporszakállas... Kemény György