Nemzeti Sport, 2002. július (13. évfolyam, 175-205. szám)

2002-07-01 / 175. szám

2002. július­­„ hétfő nemzetisport Futball-vb 20023 Vasárnap így ünnepelt ez a rendkívül hangulatos brazil úr, történetesen éppen a világhírű Copacabanán - természetesen a kanárisárga kedvenceknek a sorban az ötödik vb-diadalát követően. És feltételezhetően még nála is nagyobb lelkesedéssel és nem is feltétlenül ásványvizes flakonnal ünnepeltek világszerte azok a százmilliók, akik számára még ma is a brazil futball jelenti az igazi szórakozást, az igazi minőséget A DÖNTŐ ELŐTT. A brazilok, a németek és a helybéliek együtt ünnepeltek a város utcáin Az utolsó buli Japánban MONCZ AJTIll éS M­AJOR-JÍVUI A!­lÁSZLÓ (Japán) Sin-Jokohama megkergült. Nem emberről van szó, így hívják Joko­­hama egyik külvárosában azt az állo­mást, amelyet a sinkanzen érint, és in­nen lehet gyalog is a leggyorsabban el­érni a stadiont. Negyedórás könnyű sé­ta, és máris a szemünk elé tárni a gyö­nyörű stadion látványa, a hátteret a fel­hőkbe vesző hegyek sziluettje adja. Mindez így igaz, az egyszerű hétköz­napokon. Ám egy világbajnoki döntő még rosszindulattal sem nevezhető an­nak, és egy ekkora ünnepen bizony, óhatatlanul megkergül Shin­ Jokohama. Erről csaknem hetvenezer ember gon­doskodott, akiknek a zöme itt gyüleke­zett, innen indult, hogy másfél óra múl­tán el is foglalhassa a helyét. Saját magá­val szúrt ki az, aki átfurakodott a töme­gen. Semmi szükség sem volt rá, hiszen a szervezés ezúttal is tökéletesnek bizo­nyult, a bejutás gyors volt, ráadásul a túlságosan aggodalmas néző lemaradt arról a karneválról, amelynek forgatagá­ban tízezrek ünnepelték a futballt, hova­tartozástól függetlenül, nem is gondolva arra, mi lesz majd órák múlva a végered­mény. Az állomástól a stadionig együtt szambáztak a rezesbandák és a dobok ritmusára brazilok és németek, teljesen mindegy, hogy az egyiknek sárga-zöld paróka pompázott a fején, a másik a né­met Christian Ziege korábbi frizuráját utánozva indián törzsfőnökök módjára csak a feje búbján hagyott egy hajcsíkot, azt pedig fekete-piros-sárga sávokra fes­tette be. Ez most nem számított. Csak a jókedv, az ünnep volt a fontos. Ez volt a cél egész nap Jokohama köz­pontjában, a Szakuragicsón és a Land­­mark-torony környékén, ahol zenakarok, mutatványosok, bohócok igyekezték lekötni a vasárnapi napsütést élvező embereket. Nagy sikert arattak az egy szál gitárral a térre ülő énekesek is, néhányuk valóban nagyon szép és élve­zetes műsorral rukkolt elő. A japánok pedig zseniálisan kiszolgál­ták a délután a stadion felé hömpölygő hatalmas tömeget. Az állomások kijára­tánál már táblákkal jelezték, ki merre menjen a jegyén szereplő égtájnak megfelelően, így később nem lehet ka­varodás, mindenki azonnal a helye felé indulhatott, mert a stadion közelébe ér­ve ezek a táblák már a szektorok felé irá­nyították a szurkolókat. Ám ha valaki­nek még ez sem lett volna világos, Sin­ Jokohamától a bejáratig önkéntesek szá­zai osztogatták a színes térképeket, ne­hogy bárki is eltévedjen. A rendőrök is feltűnés nélkül irányították a tömeget és a forgalmat: bármennyire hihetetlen, egyetlen dugó sem okozott torlódást, fennakadást, és az emberek ezt meghá­lálva fegyelmezetten engedelmeskedtek. Két órával a kezdés előtt már félig telt stadion fogadta tapssal a pályát vizsgáló Pierluigi Collinát és segítőit. A mérkőzés tar játékvezetője mosolyogva fogadta a köszöntést, ám néhány pillanat múlva a stadion egyik fele már ügyet sem vetett rá, mert az ugyancsak a pályára sétáló német játékosokat fogadta hatalmas üdvrivalgással. Közben a mátrixtáblán leperegtek a világbajnokság eddigi leg­emlékezetesebb eseményei, a német és a brazil gólokat természetesen boldog üvöltés fogadta, majd pontban fél hétkor több ezer önkéntes szaladt a szurkolók elé, és Vangelis világbajnoki himnuszá­nak kíséretében tapssal üdvözölte a szur­kolókat, akik ezt ugyanígy viszonozták. Hirtelen a gyepre vitték a harminckét részt vevő ország zászlaját, majd a stadi­on két végében elindult lefelé egy-egy lobogó, egy brazil és egy német. A szur­kolók vették a lapot, adták lefelé kézről kézre, egészen az önkéntesekig, akik pe­dig bevitték azokat a pályára. Ezzel meg is kezdődött a záróünnep­ség. Volt itt minden: japán zene, tánc, kimonós hölgyek, vérpezsdítő szóló egy hatalmas dobon, díszes gyaloghintókat ritmusra cipelő harcosok. Egy csapat fe­kete csuhás szamuráj hatalmas leplet görgetett a pálya közepére, kicsit rázták, majd a szemünk láttára a kezdőkörből hirtelen kinőtt a Fudzsi. Lenyűgöző volt. Ám ezzel lényegében be is fejeződött a ceremónia, amely dacára a látványos­ságának, a nyomába sem ért a szöuli megnyitónak. A közönség rigmusok skandálásával múlatta az időt, mi pedig a sajtóhelyeken elhelyezett monitoron felvételről figyelhettük, hogyan érkezett meg a két csapat a stadionba. A németek koncentráltan, feszülten szálltak le a buszról, egy-két félmosolyt leszámítva komoly arccal sétáltak be az öltözőbe, ahol mindenkit várt az odakészített sze­relése. A brazilok temperamentumuk­hoz illően lazán, tréfálkozva szökkentek ki az autóbuszból, vidáman köszöntöt­ték a személyzetet, különösen Rivaldo és Ronaldo volt elemében, de Gilberto Silva sem úgy festett, mint akit agyonnyom az előtte álló mérkőzés tétje. Már mindenki a lelátón ült, és így lé­nyegében telt ház üdvözölte fülsiketítő zajjal a melegíteni érkező csapatokat. Egy ideig egyedül ők szolgáltattak látvá­nyosságot, majd amikor visszamentek az öltözőbe, érkezett Anastacia, aki a pálya közepén elénekelte a világbajnokság egyik hivatalos slágerét, a Boomot, köz­ben japán fiatalok szaladgáltak körülötte a harminckét zászlóval. Ez nem volt lenyűgöző, de túl lehetett élni. Az énekesnőt már a zsúfolásig meg­telt díszpáholyban ülő hírességek és előkelőségek is udvariasan megtapsol­ták. A világbajnokság során először nem adták ki a VIP-listát, ám azt tudni lehe­tett, hogy a döntőre eljött még a japán császár is a feleségével, itt volt a japán kormányfő és Dél-Korea elnöke, a né­met kancellár több miniszterével, a világ minden pontjáról érkeztek még elnö­kök, hercegek, és ott ült közöttük Orbán Viktor, korábbi magyar miniszterelnök a fiával, valamint Joseph Blatter FIFA- elnök személyes vendégeként Diego Maradomi, akit a japán hatóságok csak jelentős huzavona után engedtek be az országba kábítószeres múltja miatt. Jokohamában három napon át vigasz­talanul esett az eső, fájt a szél, ám vasár­nap reggelre a felhők fátyolossá szelídül­tek, közöttük olykor égetően sütött a nap. Az ember hiába ölt száraz ruhát na­ponta többször, a nagy páratartalomtól hamar csatakossá válik az ing és a nad­rág, a levegő olykor csillogva vibrál. Egy kiadós séta is fullasztó, nemhogy egy nagy iramú meccs! Estére lehűlt a le­vegő huszonöt fokra, és a páratartalom is 79 százalékosra csökkent, ami azon­ban így is jóval az átlagos feletti érték. Valamivel háromnegyed nyolc után vonult ki a két csapat, vakuk ezreinek villogásától kísérve. A szokásos proto­­kolleseményeket követően következtek a himnuszok, összeállás a fotósok kedvé­ért, majd végleg minden elrendeződött a pályán és körülötte is. Nyolc óra két perc, Collina a sípjába fújt. Elkezdődött a döntő, amelyre a vi­lág kerek egy hónapja várt. A hazai stáb AMLER ZOLTÁN, GALAMBOS PÉTER, GYENGE BALÁZS, HEGYI TAMÁS, IZLÁNYI SZABOLCS, KORMANIK ZSOLT, KUN ZOLTÁN, LIPCSEI ÁRPÁD, MISUR TAMÁS, RADNAI BALÁZS, SOMOGYI ZSOLT, TÓTH PÉTER A nap képe „Ismét érvényes lesz itt a mondás: a brazilokat kell legyőznie annak a csapatnak amelyik vi­lágbajnok akar lenni." Maga az állítás nem akkora horderejű, értékét legfeljebb az adja, hogy már a brazilok első mérkőzése után megjelent ebben a rovatban, márpedig az a törökök elleni első találkozójuk volt és éppen nem játszottak jól. Csak némi se­gédlettel nyertek Mivel azonban hét mérkőzé­sen nem akadt csapat amelyik legyőzte őket de még egy nyomorult döntetlent sem tudtak ellenük kicsikarni, ötödször is világbajnokok let­tek A döntő taktikai képlete nagyon hamar kirajzo­lódott. A brazilok óvatosan kezdtek semmit sem akartak elhamarkodni. Úgy tűnt, megvár­ják amíg az ellenfél kínál lehetőséget Az ellen­fél viszont nem nagyon kínált ilyesmit Különle­ges műgonddal szervezte meg az elhárítást, nem volt rés a védekezésén. Sőt egyszer még el is jutott a másik kapuig, bár igazi gólhelyze­tet nem alakított ki ott A brazilok lassan meg­nyugodtak és még türelmesebben várták mi­kor hibázik az ellenfél. Ez valamikor a félidő de­rekán be is következett, és Ronaldo akkora gólhelyzetet hagyott ki, amilyen csak kevés adatott meg neki is ezen a vb-n. Azután kiha­gyott még kettőt Tízből tízszer berúgta volna máskor. Hogy a tét bénította-e csupán, vagy Kahn jelenléte, nem tudom, de tény, hogy na­gyon ügyetlen dolgokat művelt, amikor már csak a „sorminta” hiányzott a lecke alján. A németek eltekintve ezektől a gyenge pillana­taiktól, amit megúsztak gól nélkül, egy dologban számították el magukat: taktikájukból kifelejtet­ték a gólt. Mindig akkor bizonytalanodtak el, amikor náluk volt a labda, és támadást kellett volna kezdeményezniük És újra makulátlanul jók voltak mihelyt elveszítvén a labdát védekez­niük kellett így lett gól nélküli az első félidő. Talán Völler is szóvá tette, mindenesetre élén­kebben, aktívabban kezdték a németek a má­sodikat. Helyzetük is volt, gólt is lőhettek volna, ám csak kapufáig jutottak Azt viszont­ koráb­ban megtették a brazilok is, akiknek játékán nagyon érződött, hogy az egyik vezér, Rivaldo gyengélkedik Keveset vállalt, alig volt játék­ban. Aztán egyszer csak Ronaldo odatolta elé a labdát ő meg rászúrta. Az eső tette-e síkos­sá, vagy amúgy is volt benne egy kis fals, meg nem mondhatom, de a nagy Olliról messze ki­pattant. Ronaldo meg odapattant de ő ilyen­kor egyébként is ott van és belövi. Mint most is... Szegény Kahn! Szörnyűséges érzés, hogy egy kapus, aki szinte egyedül viszi be a döntőbe csapatát, meccseket nyer meg, egyetlen hibájával elveszíti a döntőt. Szerencsére nem ez történt. Olli Kahn kapott még egy gólt. Amelynél nem hibázott, egy­szerűen tehetetlen volt Nem azon a kipattant labdán dőlt el a trófea és a világbajnoki dm sor­sa. Mindent egybevetve, közepes mérkőzés volt világbajnoki döntőnek viszont kifejezetten jó. Mert azok jobbára csak küzdelmet hoznak igazi focit nem. Az egyik legnagyobb tanulsága, hogy megismerhettük mi a különbség a kiváló labdarúgó és a világklasszis közt Ronaldo gól­király lett hét meccsen szerzett nyolc góljával. Ezen a mérkőzésen három hatalmas helyzetet elrontott. Csak kiváló labdarúgó képes ekkora mérkőzésen háromszor gólhelyzetbe kerülni. Persze előfordulhat hogy azokat kihagyja. Attól még maradhat kiváló. De még ugyanazon a mérkőzésen további kettőben aktívan részt venni, majd a befejezést is elvégezni, ez már csak világklasszisnak sikerülhet. Olyannak mint amilyen Ronaldo. Vagy Rivaldo. Rosszul játszott. Alig láttuk vala­mikor a tizedik perc táján nyúlt először labdá­hoz. Máskor minden támadás lelke, most hosszan eltűnt. Lövése, amely Kahnnak egy életen át kísért majd lidérces álmaiban, csak gólpassznak számít. De ez törte át a német betonfalat. Kiváló teljesítmény volt. Ám, amikor később csupán átlépett egy labdát, és az úgy került Ronaldo elé, hogy éppen csak belsővel be kellett helyezni, az zseniális volt Sokat lehet és sokat is fogunk még erről a vb-ről beszélni és írni. Persze vitatkozni, egymás hozzá nem értését közreadni. Most dugig vagyunk fo­cival, egy darabig hallani sem akarunk róla. Mondjuk holnap reggelig... ■o .

Next