Nemzeti Sport, 2018. május (116. évfolyam, 117-130. szám)
2018-05-02 / 117. szám
éhány évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy a spanyol futballbajnokság, témánkhoz közelítve, a Barcelona első helye kiemelten szerepeljen nálunk, volt dicsőség éppen elegendő a mi házunk táján is, ám azóta nagyot fordult a világ. Nem csupán azzal, hogy ma már nincs fontos meccs a világban, amelyet ne láthatnánk itthon, azzal is, hogy a hazai színvonal és a vele járó eredménytelenség)ek következtében rengetegen választottak maguknak külföldről kedvencet. Nos, aki a Barcára tett, most örvendezhet, hiszen a csapat bajnok lett, megerősítette a tényt, hogy kimagaslót nyújt régóta. Az elmúlt tíz esztendőben 27 elsőséget ünnepelhetett, ami ugyebár csaknem három trófea évenként, ez még akkor nagy tett, ha a mindig előkerülő fanyalgók hozzáteszik, hogy „csak” három Bajnokok Ligája-diadal van közöttük. És éppen a BL miatt hajlamosak sokan lebecsülni a csapat mostani bajnoki címét, mondván, hogy tetszett volna a szuperelitben vitézkedni. Kétségtelen, a Roma elleni 2-1 kontra 0-3 nem válik a katalánok dicsőségére (sőt!), ám ezzel is nagy szolgálatot tettek a futballnak - az én fogalmaim szerint. Ha ugyanis egy kisgyerek fönnmaradhatott azon az estén, amikor a Roma kiütötte a Barcát, egy életre beleszerethetett a futballba. Ahogy tavaly, a Paris SG elleni 0-4-et követő 6-1 jóvoltából is, amiből egyébként az is kiderül, hogy a futball, vagy inkább a játék hosszú távon igazságos, ha úgy tetszik, egyszer fenn, másszor lenn. Nos, a Barcelona többnyire fenn, annak is köszönhetően, hogy például Lionel Messiről, Luis Suárezről, nem beszélve a most búcsúzó András Iniestáról egyetlenegy átlagosan elfogult, más csapatnál érdekelt drukker sem mondja, hogy nézni sem bírja őket. A sikerek, a klasszisok persze ahhoz nem elegendők, hogy próféták legyenek saját hazájukban, sőt a saját közegükben, példa rá, hogy a Real Madrid futballistái már most közölték, hogy bajnoki cím ide, tizenöt pont hátrány oda eszük ágában sincs díszsorfallal köszönteni a barcelonaiakat a vasárnapi el Clásicón. Hogy nekem ez nem tetszik, hogy leragadtam a régi Autóbusz-pálya táblájánál („Az ellenfél nem ellenség!”), legyen az én bajom. Meg a (futball)világé. HOGY LERAGADTAM A RÉGI AUTÓBUSZ-PÁLYA TÁBLÁJÁNÁL („AZ ELLENFÉL NEM ELLENSÉG!"), LEGYEN AZ ÉN BAJOM. TEGNAP OLVASHATTAK RÓLA, HOGY A BARCELONA BAJNOKSÁGOT NYERŐ FUTBALLCSAPATÁT NAGYON SOKAN KÖSZÖNTÖTTÉK A KATALÁN FŐVÁROS UTCÁIN. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Hamza_Kun „Vártam volna pedig, hogy az egyik barcás is leejti az egyik trófeát, mint anno Ramos." vanhalen „Van még három forduló, köztük egy Clásicóval. A veretlenségi rekord megvan, a bajnoki cím is, de a veretlenül nyert bajnokság még nincs. Ahhoz a következő három meccsen elég a döntetlen, ha kiengednek. Remélem, nem így lesz, pláne nem a Real ellen." amirisgabi „Teljesen megérdemelt a bajnoki cím, egy gyengusz meccse volt a Barcának." Master „Egy gyengusz meccs?Neked tetszik a Mourinho-féle »Cseszit« is alulmúló játék, amit ebben az idényben játszunk? A szezon megkoronázása volt a Roma elleni 0-3, ott nem jött be ez a hulladék játék, meg is érdemeltük a vereséget. ” Jomsee „Graz a Barcának! Végig egyenletes teljesítményt nyújtva menetelt a bajnoki aranyig! Iniestának pedig a legjobbakat a továbbiakban, még mindig ő a legjobb középen! Szinte nincs olyan jelenleg, aki pótolhatná! Ő a csapat esze! Ramos is gratulált, a sajtó kérdésére is választ adott, miszerint nem lesz sorfal, maximum szabadrúgásnál." 2018. május 2., szerda nemzeti iftort Jra 8' IMI 1 ■! ■ i . ____________________ MftBi •.rwwttsaw X. OWtv*ThU v ' ■‚ VS. ■· +'’‚J MMg * oy NKUKM ADR” T #Ai ' « ■ .. . «fo 'Ap* eb''' «. mi Vízibirkózás mikor 1999 szeptemberében, egy mámorító szombat estén a magyar pólósok alighanem minden idők leglátványosabb meccsén 15—12-re legyőzték a horvátokat a firenzei Eb fináléjában, ember nem gondolta volna, hogy nem egészen húsz év múlva már egy második világkonferenciát kell rendeznie a FINA-nak, ami hovatovább azt sugallja, meg kell menteni a sportágat, mert baj van. Mondjuk tény, hogy a mai vízilabda csupán nyomaiban idézi az ezredforduló játékát - ehhez meg képzeljük hozzá az akkori nagy öregek sóhajtozását, hogy bezzeg az ő idejükben, és Németh Jamesz anno minden második meccsen lábbal is lőtt gólt... Lehet, mégis tolassunk inkább vissza a jelenbe, merthogy három napon át Budapesten ülésezett a nemzetközi agytröszt, aki számít, felvonult, és próbált vázolni egy szebb jövőt. Az egészben az a legmurisabb, hogy a FINA még egy remek kis videoklipet is összevágott a kongresszus felvezetéseként, történetesen a tavalyi budapesti világbajnokság jeleneteiből - mely villanásokat látva máris feltehetnénk a kérdést: uraim, mi a gond? Elvégre a Margitszigeten minden megvolt, mi szem-szájnak ingere, esténként majd’ nyolcezer ember a lelátókon, jó idő, kék víz, színvonalasnak mondható játék, temérdek izgalom, a magyar-horvát döntő estéjén meg nemhogy a Hajós, de effektíve a Sziget telt meg, s le kellett zárni magát a bejárót a gigakivetítők környékére bezsúfolódó tízezrek miatt. Akkor meg? Sajnos a válasz adva van: nem lehet minden hónapban Budapesten vb-t rendezni, sőt minden évben sem (ráadásul ez a magyar-horvát bántóan nem idézte a ’99-est, és most nem is elsősorban arra gondolok, hogy ezúttal ők nyertek). Még Belgrádban sem lehet állandóan Európa-bajnokságot tartani ahol ugyebár 2016 januárjában sikerült világrekordot felállítani azzal, hogy a szerb-montenegrói fináléra a Kombank Aréna teljes nézőterét felszabadították, így 18 AT2-en ülték körbe a medencét - ennyien még úszóviadalt sem figyeltek soha a helyszínen, olimpián sem. Könnyű lenne az alapszakasz ob I-es meccseinek nézőszámait hozni kissé riasztó ellenpéldának, bár hozzátehetem, hogy az elmúlt két év hét európai kupadöntőjéből (fiúklányok) ötöt magyar klubok nyertek meg, és az idén még jön júniusban egy BL-finálé két magyar résztvevővel, azaz ennél jobb minőséget sehol másutt nem találni széles e világon. Hanem például az a néhány totálkép zavar amely a Szolnok-Eger bajnoki elődöntő első partiján készült. Éppenséggel a BL nyolcas döntőjének két magyarja játszott, a tavalyi győztes Szolnok és a negyedik Eger. Saccra fél ház előtt. Na, ez már fáj. A kilencvenes években totál tele volt az uszoda, holott bőven a három olimpiai aranyat hozó korszak előtt jártunk, de hogy az SZTE vagy a Vasas pólósai szellős padsorok előtt elődöntőzzenek a BVSC-vel vagy a Fradival... Ilyesmiről szó sem lehetett. Talán nem mellékesen: akkor jóformán egy szem légiós volt az egész elitmezőnyben (Dmitrij Gorskov az angyalföldieknél), magyarok miatt ment az őrjöngés (meg persze a bírók miatt is, ám anélkül semmit sem ér az egész). Távlatosan nézve épp ama bizonyos 1999-es, 2000-es nagy menetelés után kezdett rossz útra terelődni a póló. Emlékszem, az őrült felhajtással várt budapesti Eb előtt nem sokkal a pozsonyi Duna-kupán (Dunajski Pohár) szabadultak el az indulatok végképp - miután egyszer csak kitalálták a korifeusok, hogy akkor adjunk kevesebb hatalmat a bíróknak, ne nagyon fújjanak kiállítást, oldják meg a fiúk egymás között. Ez már a magyar-görögön sem működött túlzottan, a tornazáró magyar-jugó trancsírozás keretében viszont vízben előadott kergetőzések színesítették az amúgy rettenetes összképet, ami aztán később a szigeti Eb-n Molnár Tamás leütésében kulminált, a lényeg azonban mégiscsak az, hogy ama bizonyos fogkrém kijött a tubusból, és többé nem lehetett visszanyomni. A magyar-jugó elődöntő 2000-ben férfias küzdelmet, ám teljesen élvezhető vízilabdát hozott. Hat évvel később odáig fajult az egész, hogy mind a pesti világkupa, mind a belgrádi Eb döntőjében volt 35-30 kiállítás a két gárda mérkőzésén, és az egész már inkább hasonlított gladiátorharcra vagy inkább pankrációra, mint ama a sportágra, amely néhány esztendővel korábban mágnesként vonzotta a nézőket, még a tévék elé is, ma azt mantrázza, adják el jobban a sportágat - ez idáig rendben van, no de manapság mivel lehet leginkább eladni egy sportágat? Sztárokkal. Ki a sztár? Aki villog, gólokat lő, hetente varázsol. Ehhez képest mi a mai vízilabda alapvetése? Levadászni a sztárokat. „Nem lehet" - adják ki a napiparancsot, így aztán vagy kettős járom van, nyakfogás vagy folyamatosan az arc közelében kalimpáló kéz, bár inkább arcba vágódó. Ez nem olyan látványos, mint a kilencvenes focivébéről készült rövidfilm, amelyben csak azt vágták egymásra, miként rúgják agyon Maradonát módszeresen minden egyes mérkőzésen - viszont a hatékonyság elsőrangú. És messze nem dereng a horizonton az a fajta bírói megközelítés, amellyel ma védik Messit vagy Ronaldót a hentesektől. Sőt, semmilyen megközelítés nem dereng, merthogy közkeletű értékelés szerint most már jó ideje nem alkalmazzák, hanem értelmezik a szabályokat. Nagyjából háromhavonta másképp, végképp követhetetlenné téve a játékot az átlagszurkoló számára, aki ezek után csupán sátoros ünnepeken kíváncsi a pólósokra. Személyesen éltem meg, amikor a zsűriasztalnál mellettem ülő amerikai delegátus egy büntető megítélése után elégedetten jegyezte meg, na igen, ez teljesen egyértelmű ötös volt, hogy aztán a tíz másodperccel később épp arra járó olasz főisten, Gianni Lonzi fennhangon közölte mindenkivel, ezerszer elmondta, ilyenért sohasem szabad ötméterest adni. Az öreg taljánnak amúgy jó meglátásai vannak, csak éppen mindig valami más jut eszébe - avagy egy nagyobb torna nyitó napján, reggelinél elkezd kiselőadásokat tartani a bíróknak közepesen jó angolsággal, a közös nyelvet igen változékonyan ismerő sporiknak, én meg legutóbb egy ilyen szeánsz láttán azon morfondíroztam: vajon egy kézilabda Eb vagy egy hoki-vb rajtja előtti órákban is valami hasonló zajlik-e, vagy ott hagyják a játékvezetőknek nyugodtan benyalni a tükörtojást? Az ominózus konferencián mindenesetre elhangzott, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbá kell tenni a bíráskodást és végre jóval egyértelműbbé a szabályokat. Kemény Dénes nem győzte ismételgetni: csakis az ad esélyt, ha viszszafordulunk a játékosság felé. Viszont ehhez tényleg valami igen határozottat kell lépni, mert ha így megy tovább, egyszer csak késő lesz. A restart gombra ugyanis bármikor rá lehet tenyerelni, csak éppen a mai pólóban egy Manuel Estiarte már nemhogy hat, egyetlen olimpiára sem jutna el (az ő zseniális agya egy egy hetven magas testtel társítva nem tudna érvényesülni), és ha még egy kicsit tartanak a szabályértelmezős reggelik, záros határidőn belül a Varga Dumik is teljesen kikopnak a mezőnyből. Akkor pedig tényleg nagy lesz a baj, hiszen várnánk a gyönyörű muzsikát, ám hegedűvirtuózok híján csupán a lehető legjobban képzett üstdobosok produkciója marad. Persze az is élvezhető, ám lássuk be: nagyon nem ugyanaz. CSURKA Gergely PLUSZENERGIA ! Gyerekek biztatják az egyik versenyzőt a Titan Desert elnevezésű, 600 kilométeres távú mountain bike-versenyen Marokkóban, miután elhagyta a sivatag előtti utolsó oázist. Háttérben az Atlasz-hegység. ..Öko