Nemzeti Sport, 2019. május (117. évfolyam, 117-130. szám)
2019-05-02 / 117. szám
2019. május 2., csütörtök nemzetisport ürji ##1 Árnyékban, csendben em vagyok a Formula-1 rajongója, még csak jó ismerője sem. A verseny majd’ hetvenéves históriájáról - kik a fontosabb nevek, ki mikor, hányszor győzött stb. - tudok ezt-azt persze, ám sosem „vonzott be” az egész, alig akadt futam néhány mogyoródi és a televízióban nálunk először látott 1976-os zeltwegi kivételével -, amit a starttól a zászlólengetésig elszántan végignéztem. Szurkolni meg főleg nem szurkoltam soha senkinek - legföljebb Nigel Mansellnek szorítottam, hogy legyen már világbajnok végre-valaháratán, ha lett volna nagy sikerre is esélyes magyar versenyző a mezőnyben valamikor, másképp alakul e „cirkuszhoz" való viszonyom. Igaz, az autó mint „olyan” sem érdekel, nem vágytam rá, nincs jogosítványom, relatív érdektelenségemnek ez is oka lehet. Valószínű, e sportot nem tudtam az „emberek" versengésének tekinteni igazán, lehet, még a „konstruktőrösdi” is zavart valamennyire. Jó - szoktam nálam érdeklődőbb ismerőseimnek mondani -, nyert „x” vagy „y”, biztos nagy sportolók, de cseréljenek autót, s lássuk, mire mennek akkor! Szóval - nem tudom másképp mondani -, kívülről szemlélve a történetet „arctalan” maradt kissé az egész nekem. Nagy oka kell legyen tehát, hogy mégis e versennyel kapcsolatos morfondírozásra vetemedek. Ayrton Senna halála napjára, 1999. május 1. délutánjára, estéjére nagyon emlékszem ugyanis. A futamra csak hébe-hóba szándékoztam rápillantani, még az osztrák Ratzenberger előző napi - az időmérőn bekövetkezett - tragédiájáról sem értesültem alighanem, de láttam Senna összetört autóját, a mentőhelikoptert, aztán - mert a show-nak folytatódnia kell! - a győzelmi dobogón tétován ácsorgó még ifjú Schumachert, hogy nem volt pezsgőlocsolás, s valami fojtott, várakozó bizonytalanság fogott el engem is. Ranga Lászlót, a korán elment ralis klasszist hallottam beszélni később, úgy öt-hat óra magasában. A versenyzőket fenyegető veszélyről, a biztonság hiányáról szólt talán, s egy mondata - lehet, nem pontosan, de - élesen él bennem. Meghalt Ratzenberger, Senna meg vízágyban(?) fekszik, ilyesmit mondott tűnődve, aztán a brazil pilóta halálának híre is jött hamarost. Bevégeztetett, egy háromszoros világbajnok, a sportág szinte közmegelsőzésszerűen zseninek tartott versenyzője halt meg harmincnégy évesen, midőn e sorozat tizenkét esztendeje nem követelt áldozatot abban az időben már. Most meg kettőt két nap alatt, s a harmadik - Rubens Barrichello, Senna ifjú pártfogoltja - is a kegyelemnek köszönhetően maradt életben csupán. Egy interjú jutott eszembe akkor. Nem tudom, fellelhető-e valahol. Senna beszélt egy mogyoródi verseny szünetében, a kilencvenes évek elején talán. Overallban ült, egy kehelyből kanalazott a beszélgetés közben valamit (fagylaltot?), s azt is kimondta, tán belehal, de a versenyzés adta életérzés nélkül létezni ő képtelen. Nem emlékszem a szavaira pontosan, ám hogy a meghalok vagy a belehalok szó elhangzott, arra esküdni mernék. Most meg - az írásra készülve - Az utolsó napok című dokumentumfilmet nézem, másodjára már. Senna beszél az elején itt is, egy medence mellett. A veszélyről megint, arról, hogy apró porszem vagyunk, s hogy az autóversenyzés az élete, amiről nem tud lemondani. Bevallom, a nyerés akarásának megszállott sulykolása sosem volt kedvemre, a „nem tudja elviselni a vereséget” (mert tudni kell bizony!) kitételt sem hallom szívesen, a „gyilkos ösztön" egyre gyakoribb emlegetését meg egyenesen megvetem, akárki mondja (legutóbb az Újpest SENNA MÁR PIHEN, ÁRNYÉKBAN, CSENDBEN. SÍRKÖVÉN A FELIRAT: »SEMMI SEM VÁLASZTHAT EL ISTEN SZERETETÉTŐL«, DE MIRŐL IS SZÓL AZ A SOKAKNAK OLY ELLENÁLLHATATLANUL VONZÓ MOTORZÜMMÖGÉS? futballcsapatának szerb vezetőedzőjétől olvastam talán). Nekem a Balczó András-féle hozzáállás a mérce visszavonhatatlanul, noha az akarást, a megszállottságot éppen vele kapcsolatban szajkózták számosan - nagyon félreértve a lényeget! Mert olyan nincs, hogy „akarok akarni”, mondja Balczó, az Istentől való „kedv", mint ajándék kell az egészhez a hite szerint - a „mindent beleadó” felkészülésnek is ez a föltétele! -, s a győzelem az így elért „kegyelmi állapot" következménye lesz. Vagy nem lesz az így sem, de elszánt dühvel és haraggal akarni a nyerést nem lehet, nem érdemes. Azért hoztam elő ezt, mert Ayrton Senna istenhite a nevezett filmben is súllyal szóba kerül. „Úgy éreztem, hogy ő velem van, én pedig ővele" - mondja élete intim pillanatáról, s hiszem, ha hite valóban mélyen megélt hit - s nem afféle „szokáskereszténység” - volt, akkor a nyerés föladhatatlan hajszolása, akarása számomra értelmezésért kiált. Mert ama „ha meghalok, hát meghalok” - akár istenkísértő felelőtlenségként is felfogható - hozzáállásnak csak ebben az összefüggésben lehet valósága valamiképp. Lehet, arra utalt a maga módján, hogy létét olyan hívásként éli meg, amely az évekkel behatárolható földi életnél is fontosabb? „Elhívásként”, ami nem ereszti, s aminek szóval megnevezhetetlen valóságát csak a küzdelem önpusztításra esélyes feszültségében volt képes megélni ő, s épp ezért nem létezhetett nélküle? Mert ha így volt, a győzelem mámora - és csak az, versenyről versenyre! - e felsőbb szándék beteljesülését jelentette neki, az Istentől való megérintettség újra meg újra átélni vágyott pillanatát. Nézzék meg a film egy részletét, ami meghökkentő, felemelő és háborzongató egy időben. Először nyer futamot Interlagosban, szülővárosa mellett, ahol görccsel a bal kezében, nagy fájdalmakkal ér célba, s a mámor és a kín szorításában hosszúhosszú másodpercekig ordít, örvend, nyüszít, ujjong, de mintha imádkozna s hálát harsogna is egyben! Van valami torz a jelenetben, de van valami elementárisan emberarcú is ugyanakkor. Lehet, ezeket a pillanatokat kell (kellene) megérteni, hogy e sportág emberi arcot öltsön végre a számomra is? Mondják, Senna - Alain Prosttal, a nagy vetélytárssal ellentétben - mindig nyerni akart (Prostnak az összetett végeredmény volt a fontos, s becsülte a helyezésért kapott pontokat is), s ezért volt gátlástalan a versenyen, se maga se társai épsége nem érdekelte, ám ha baj lett, elsőül rohant segíteni. Így volt azon a végzetes hétvégén Imolában is, ahol a honfitárs Barrichello balesete és Ratzenberger halála az emlékezők szerint nagyon megfogta őt. Egy osztrák zászlót tett autójába, hogy elhunyt társára emlékezzen a célban vele, aztán történt, ami történt még a verseny elején, s a piros-fehér-piros lobogó véresen került elő. Elment valaki, aki műfajában tökélyre törekedett, arra tehát, ami egyedül Istené lehet itt a létben! Búcsúja ezért - így mondták akkor! - csak egy „félisten” sírba szállása lehetett, hárommillió ember kísérte Sao Paulóban, ám hogy az utolsó hősök egyikét, abban biztosak lehetünk. Brutális, de mondom: Ayrton Senna a „legjobbkor” halt meg, ahogy Petőfi vagy Ady Endre is. Két világ határán élt, hite és hazája, amikhez torokszorítóan ragaszkodott, a hősi lét lehetőségében tartotta, de a kilencvenes évektől végképp uralkodó, a személyiséget roncsoló sikerparancsot is előlegezte életének külső formája némileg. Hős volt még, de környezetes nem „érző” honfitársairól van szó! - már sztárként tekintett reá! Felvételeket nézek: díszvendég ilyen-olyan show-ban, ajnározzák, mutatós nők csókolgatják szemérmetlenül, s mintha valami félszeg tétovaság lenne az arcán közben. Ami készülődött, s jött is ekkorra, mintha nem az ő világa lett volna mindenestül. Hiszem, David Beckhammel, Cristiano Ronaldóval vagy - mondjuk - Lewis Hamiltonnal, s másokkal ellentétben Ayrton Sennát nemigen lehetett volna „celebesíteni”! Tragédiája nemcsak a Formula-1 újragondolásának lett fordulója - egyetlen halállal végződött baleset volt azóta, a francia Jules Bianchié, de a létünkről, létezésünkről való meditációnak is alkalma lehet negyedszázad után. Senna már pihen, árnyékban, csendben. Sírkövén a felirat: „Semmi sem választhat el Isten szeretetétől", de miről is szól az a sokaknak oly ellenállhatatlanul vonzó motorzümmögés? NI. PÁL József it DEÁK Zsigmond indent tudó, sőt, mindent jobban tudó kollégám magabiztosan jelentette ki, amikor néhány napja három klub az első körben nem kapott NB I-es licencet a Magyar Labdarúgó-szövetségtől, s javasoltam, ezzel hangsúlyosabban foglalkozzunk a lapban, hogy ez csak formaság, másodszorra úgyis meglesz nekik minden, biztos csak egy lényegtelen rubrika maradt üresen, vagy/és a szövetségi bürokrata packázik. Több mint húsz éve vagyunk barátok, éreztem, felesleges az ellenvetés, halkan mégis megemlítettem, 2006-ban a Fradit mégis sikerült nagyrészt mondvacsinált okok miatt, erőfitogtatás gyanánt egy tollvonással a másodosztályba penderíteni (ahonnan csak harmadik próbálkozásra jutott vissza). 2015-ben pedig a Pécs, a Nyíregyháza, a Kecskemét és a Pápa is a rövidebbet húzta licencügyben, s esetükben az amatőrök közé szólt a száműzetés. Magyarán: egyelőre nem tudjuk, mi a gond a Mezőkövesd, a Diósgyőr és a Haladás friss kérelmével, bármi előfordulhat. Bizony, bármi, de az biztos nem, hogy a cimborámnak teljes mértékben igaza lesz. A Haladás kapcsán ugyanis Illés Béla a többségi tulajdonos részéről úgy fogalmazott a városi közgyűlés előtt, hogy ha megkapják a kért 150 milliós támogatást, akkor ők vállalják a licenc megszerzéséhez hiányzó további összeg előteremtését. Nincs az a rubrika, amelynek a kitöltése - ha megvan a mögöttes tartalom - több száz millió forintba kerülne, tehát ahogy korábban többször is jeleztük, tényleg nagy a baj Szombathelyen, s messze nem csak a pályán. A repdeső nyolcszázmilliós hiányt korábban cáfolták a vezetők, most már egymilliárdról szólnak a helyi hírek; hiába, eltelt néhány hét. Illést hajdanán félistenként tisztelték Vas megyében, előfordult, hogy a vele érkező válogatottat éjnek évadján is szurkolók köszöntötték a szállás előtt („Hazajött a Béla!"). Most viszont már nem örülnek annyira a 2007 óta tartó tulajdonosi szerepvállalásának, azzal vádolják, hogy eladogatta a helyi akadémia tehetségeit, miközben a klub mint „áru” az évek sorén megromlott, már csak,kerek 1 forintot ér, miközben csúsznak a fizetésekkel is. Ilyenkor általában az szokott történni, hogy a csapat összeesik, mint a vizes zokni. Ehhez képest a sereghajtó Hali a legutóbbi nyolc bajnokijából hatot megnyert... Mi jöhet még? Egyelőre várjuk a licencbizottság újabb döntését, a zuhanyhíradó híreit és persze a meccseket. Odaég-e a vasi pecsenye? Az Ajakrerifillázta a Spurst, nehéz helyzetben az angolok TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A LABDARÚGÓ BLELŐDÖNTŐ TOTTENHAM-AJAX (0-1) ELSŐ MÉRKŐZÉSÉRŐL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Materota „Még nem adnám oda az Ajaxnak a továbbjutást! Ahhoz még egyet kellett volna rúgnia." vanhalen „A gól érvényes, lesen egy másik volt, de ő nem avatkozott játékba. Innentől az összes okfejtés tök értelmetlen." Marco Polo 99 ,Spurs 45%, Ajax 55%, de a Spurs csapatába visszatér Szón, ami sokat számít. Ha Amszterdamban a Spurs rúgja az első gólt, akkor bármi tehet. De ha az Ajax, akkor necces lesz az angoloknak. A Spursnek két taktikája tehet: vagy kivárásra játszik, vagy pedig az első perctől teljesen felvállalja a nyílt sisakos küzdelmet, és támadni fog." murmula SS „Technikás, pengés játékos Dele Alii, de az idén visszaesett, félórákra eltűnik a pályán, mintha motiválatlan lenne." tampajajos „Kár, hogy az Ajax visszaállt, jobban tetszett az első 30 perc, mint az utolsó 60. A Tottenham próbálkozott, de elég vérszegényen." Jozsisz „Az Ajax jól összerakott fiatal, alig ismert csapat, és van tartása is." Labi_S5 „Az Ajax keményen játszott, de már jóval taktikusabban. Valószínű, hogy neki a lendületes, dinamikus játék fekszik, amikor hátrányban kell focizni, és minden mindegy." TÉNYLEG NAGY A BAJ SZOMBATHELYEN. PAKKGYŰJTOK ! Az edzésen már jó néhány korong megpihent a gólvonalon túl, avagy pakkgyűjtés Kim Dzsong Un szigorú tekintetű kazah hasonmása előtt. Most már csak a hoki-vb hátralévő meccsein kellene minél gyakrabban betalálniuk a kapuba a magyar válogatott játékosainak. ■ j/h*. .a» y Mr TUMBÁSZ Hédi