Nemzeti Sport, 2020. május (118. évfolyam, 113-124. szám)

2020-05-14 / 123. szám

MALONYAI Péter ajak-kenu, úszás, vívás. Négy esztendeje Rióban valamennyi olimpiai aranyunkat (8) ez a három sportág szerezte, sőt 15 érmünkből mindössze egy jutott más sportágnak a súlylökő Márton Anita jóvoltából. Persze aranyoséknál voltak a kiemelkedőnél is ki­emelkedőbb produkcióink. Kozák Danuta mindhárom kajakdiadalnak részese volt, úszásban pedig Hosszú Katinka nevéhez fűződnek a magyar első helyek (3). És hogy teljes legyen a kép, Szilágyi Áron (kard) és Szász-Kovács Emese (párbajtőr) gondoskodott még arról, hogy dagadjon a keblünk a büszkeségtől - és persze az itt fel nem sorolt érmeseink okán is. Azóta persze eltelt négy esztendő, az olimpiáig már ötöt számlálunk, ám a felsoroltak még állják a sa­rat, bizonyos, hogy mindent megtesznek azért, hogy újra egyről a kettőre jussanak. Közhely, tudom, de a „minden" esetükben hétközna­pi fogalmakkal mér­hetetlen, a mostani vírusveszély és -félsz miatt pedig behatá­rolhatatlan is. Legyen elegendő, hogy biztosan még azt sem lehet tudni, mi­kor versenyezhetnek egyáltalán tétért. Ahogy az ideális, a riói győzők, diadalmaskodók mögött ott az új vagy megújuló generáció is, a név­sorolvasást itt is mellőzném, a lényeg, hogy a három sportágban dolgozók egyáltalán nem henyéltek az elmúlt négy évben. Ha most lenne az olimpia, a sora­ikban fellelhető klasszisokkal kezdődne a szokásos össznépi játék, az esélylatolgatás. Nem kell hozzá nagy ész, ha azt mondom, jövőre sem lesz másképpen, még úgy is, hogy már most is minden más. Az úszók első embere, a szintén olimpiai bajnok (1980, Moszkva) Wladár Sándor megfogalmazása igazán találó, azt mondja, hogy hosszabb kihagyás után az úszóknak idő kell ah­hoz, hogy ugyanúgy tudják „fogni a vizet”, mint korábban. Nehezen jön vissza a ritmus, az érzés és még ki tudja, mi minden, ami a legmagasabb szinten kell. Kajakban és kenuban sincs ez más­képpen, és akkor még nem beszéltünk a vívásról, ahol rengeteg múlik azon, hogy milyen lábbal kell föl a versenyző, az ő napja-e, amelyik a legfon­tosabb. Miközben az évvesztés jó lehet a feltörekvő ifjak­nak, nem feltétlenül használ azoknak, aki már hosszú ideje ott vannak az elitben. Mert ne feled­jük, most azt is be kell építeniük az egyébként is lelki küzdelmekkel teli felkészülésükbe, hogy ki­maradt egy szezon, ideálisan elmaradt egy olyan siker, amely pluszt adhat a hétköznapokban. Ami engem illet, optimizmusom töretlen, hiszen a klasszis az­­ klasszis. Alkalmazkodásban is. A »MINDEN« ESETÜKBEN HÉTKÖZNAPI FOGALMAKKAL MÉRHETETLEN. ­ TEGNAP BESZÁMOLTUNK ARRÓL, HOGY A FER­RARI NEM KÖT ÚJ SZERZŐDÉST SEBASTIAN VETTELLEl AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Tamás777 „Vettelnek nincs ütőkártyája, ellőtte az összes puskaporát. Sokat hibázott ferraris évei alatt, messze elmaradt a várakozásoktól. Csak nyomaiban emlékeztetett arra a Vettelre, amely zsinórban négy világbajnoki címet nyert. ” Engur „Összeengedném Hamiltont és Vettelt ugyanabban a technikában. Új színt vinne az F1 életébe. Vagy a küzdelemmel, vagy azzal, hogy az egyik porig alázná a másikat. Persze kérdés, hogy ebbe a két versenyző belemenne-e, igen sok veszí­tenivalójuk lenne mindkettőjüknek, igaz, a győze­lemmel valódi halhatatlanságot nyerne egyikük." Exciter 1983 „Vettel 2018 júliusában tört meg szerintem, amikor vezető helyről csúszott ki a safety car mögött Hockenheimben. Ettől függet­lenül négyszeres világbajnok, az ilyet nem oszto­gatják csak úgy." Box i Tc­­v ,A b b 0 K' a­s „ Tizennégy győzelem öt év alatt. Ez aztán a teljesítmény..." realist .Egy Vettel, Hamilton csere? Vettel biztos szívesen kipróbálná a Mercedest, és vannak még világbajnoki ambíciói. Hamilton még korábban nyilatkozott olyasmit: minden pilóta vágya, hogy egyszer a Ferrari-család tagjává váljon." 2020. május 14., csütörtök nemzetisport­ okszorosan alátámasztott igazság, hogy néha a legegyértelműbb tények is bizonyíték után kiál­tanak, ha azokat mások hosszú időn keresztül folyamatosan kétségbe vonják vagy egyenesen nem létezőnek nyilvánítják. Trianon centenáriumának esz­tendejében pláne nehezen elfojtható késztetés újabb és újabb nyomainkat felfedezni a Kárpát-medence száz éve más impérium alá tartozó részein. Változatlanul megnyugtató érzés viszont, hogy minden ásónyom után bizonyító, megtartó erejű emlékek bukkannak elő a jól dokumentált legutóbbi század rétegei alól. Valami hasonló ösztökéléstől vezérelve akadtam bele abba a képbe, amint a kerékpár 1879-es budapesti megjelenése után röviddel Kolozsvár utcáin is feltűntek az első kerekesek. Mint majdnem minden „eszetlen" újdonság esetében, a közönség ellenszenvvel fogadta a feltűnést okozó közlekedési eszközt, így évekbe telt, míg meghaladta a tízet a kerékpár-tulajdonosok száma. A helyi atlétikai egyesület, a KAC megalakított kerékpá­roscsoportja azonban visszafordíthatatlanul elindította a sportág fejlődését Kolozsváron. A város első kerekesei között tartják számon dr. Ist­­vánffy Gyulát. Sok minden fűződik a nevéhez a kolozsvári botanikus kert megteremtésétől a budapesti Magyar Ki­rályi Központi Szőlészeti Kísérleti Állomás létrehozásá­ig, mégis maradjunk a kétkerekű sportnál. Neki - mint hóbortos tudósnak - inkább elnézték, amikor megjelent járgányával a Sétatéren, talán a mozgalom elfogadtatá­sát szolgáló diplomáciai meggondolásokból is ő lett az első kerékpároskör vezetője, majd 1890-től a Kolozsvári Kerékpáros Egylet első elnöke. Még akkor is, ha kere­kezése elsősorban nem sportcélú volt, ily jellegű kirán­dulásait többnyire tudományos kutatások vezérelték, akár a Fekete-tengerig is képes volt elbiciklizni holmi moszatokért, írta róla nemrég Killyéni András kolozsvári sporttörténész. A kerékpárosság kézikönyve című munkája viszont már jelentős sporttörténeti értékű. Még Kolozsváron írta, majd Budapestre távozása után a fővárosban je­lentette meg. Ebben gyakorlati útmutatásokat is között a kerékpározás tanulásáról, a jármű alkotóelemeiről, a hajtásról, az utazásról és a karbantartásról, valamint az edzésről és a ruházatról. Persze nem ezért választották az akadémia levelező, 1920-tól pedig rendes tagjává, de kevés sportág mondhatja el magáról, hogy hasonló tu­dományos szaktekintély vezérelte az első lépéseit. Az újítás szellemének, termékei pártolásának persze kik lehetnének elkötelezettebb apostolai, mint a művelt fők, akik a Trianon előtti Erdélyben elsősorban a kincses városban tömörültek, hiszen a Ferenc József Tudomány­­egyetem nemcsak kitermelte, de mágnesként maga köré is vonzotta a tehetséges embereket. Ők alkották az impériumváltásnak azt az áldozati generációját, amely­nek tagjai a román államra való hűségesküt megtagad­va nem maradhattak emberi és szakmai kiteljesedésük helyszínein. De ezen emlékek nélkül is nehéz lenne lélekhábor­­gás nélkül írni az erdélyi magyarság jelenlegi dolgairól mindazok után, ami mostanában zajlik a román parla­mentben. Trianon centenáriuma ugyanis a román felet sem hagyja érzéketlenül. A száz évvel ezelőtti aláírás történelmi pillanata és jelentősége eddig szinte nem is létezett a román köztudatban, az Erdély bekebelezését jelentő nagy egyesülést 1918. december elsejétől datál­ják, így az átcsatolás jogi aktusának tudatosítását csak valamilyen sokkszerű élmény révén ítélték megvalósít­hatónak a mai illetékesek. Ez történt meg tegnap Buka­restben, a törvényerőre emelkedett Trianon-emléknap innentől kezdve évente újabb mementóként szolgál a szenvedő fél számára. A SPORTOLNI VÁGYÓK TANULT RÉTEGEIT, A KATO­NÁKAT KÜLÖNÖSEN VONZOTTA A VÍVÁS, MINT EGY JOBB SORSRA ÉRDEMES VILÁG EMLÉKE. HÁROM TOJÁS VOLT EGY VÍVÓLECKE ÁRA, VAGY FEL­VERNI. A békediktátum következményeinek tanúi közül egyre kevesebbeket tudunk immár szóra bírni. Ők is többnyi­re gyermekként hallgathatták az öregek emlékezése­it, aztán mindenki indult a maga útján iskola, szakma, emberré válás felé. A sportolni vágyók tanult rétegeit, a katonákat különösen vonzotta a vívás, mint egy jobb sorsra érdemes világ emléke, persze többnyire fordított sorrendben, mint ahogy Istvánffy professzor és a kerék­pározás viszonya alakult. A tudós biológus halála után egy évvel, 1931-ben született dr. Uray Zoltán például gyerekként talált rá élete sportágára. Apja, Kolozsvár szorgalmas, jó nevű asztalosa entellektüelt akart nevelni egyetlen gyermekéből. Most mondhatnánk, hogy a vívás az értelmiséggé nevelés kötelező eleme, de nem lenne igaz. Zoltán az 1945. május elsejei rendezvényen figyelt fel először a vívókra, amint elegánsan, fehér ruhában, karddal a kezükben vonulnak fel. Persze ennek is volt némi előzménye, a kis magyar világ idején egy rokon tiszt két-két sporttőrrel, karddal és sisakkal ajándékozta meg a kisfiút. A barátokkal megnézték a sportlexikonban, mi is az az alapállás, szúrófegyver, vágófegyver, ezekkel az alapfogalmakkal és a Dumas-könyvek nyújtotta plusz­motivációval felvértezve jelentkeztek a volt katonatiszt Ozoray Schenker Lajos tanár úrnál. Három tojás volt egy vívólecke ára. Vagy fél vekni. Azt mondja Uray, két dolog kísérte sokáig árnyékként sportolói életét. Az egyik a magyarsága, másik édesapja „kizsákmányolói” státusa. Bár állandó tagja volt a román válogatottnak, az 1952-es helsinki játékok előtt hiába vég­zett másodikként az országos bajnokságon és a válogató­­versenyen egyaránt, a tőrcsapatban csak tartalék lehetett. Két civil és két katonatiszt alkotta a Helsinkibe nevezett román együttest, az Utóbbiak már a néphadsereg nevelt­jei, a frissen alapított katonaklub sportolói voltak. Egyfajta kárpótlásként párbajtőrben indulhatott Zoltán, amely­ben - a tőrhöz képest legalábbis egyértelműen - amatőr volt. Ki is esett hamar, élete egyik nagy élménye mégis a szocialista országok küldöttsége számára az Otaniemi­­félszigeten kialakított olimpiai faluhoz kötődik. Egyik este a táborban sétálgattak, amikor szembetalálták magukat a magyar futballisták ötös-hatos csoportjával. Csapattársa, Szántay János harsánysága mindig messze hallatszott, Puskás Öcsi oda is lépett hozzájuk, és megkérdezte Uray­­tól: te fiú, te tudsz magyarul? Persze, válaszolta az kissé megijedve, hiszen a hátuk mögött mindig ott sétálgatott a szekus. Mire Puskás a maga közismert lazaságával, mitől vagytok úgy besz...rva? „Miután az olimpiai kardverseny első három helyét Kovács, Gerevich és Berczelly vitte el, azt mondtuk ma­gunknak, nem vagyunk emberek, ha nem megyünk át gratulálni. Megvártuk, míg a szekusunk elaludt, átoson­tunk a szomszédos barakkba, ahol nagy ünneplés zajlott. Bennünket is le akartak ültetni a paprikás csirke mel­lé, ennyire azonban mégsem ragadtattuk el magunkat, gratuláltunk és hazamentünk” - meséli ma is csillogó szemmel. Az azóta is Kolozsváron élő, immár a kilenc­venedik életévéhez közeledő dr. Uray Zoltánból a bioló­giai tudományok doktora lett, a nukleáris orvos­gyógyá­szatban találta meg a helyét, kiemelkedő eredményeiért 1998-ban az MTA külső tagjává választották, majd Arany János-éremmel tüntették ki. Aligha elítélendő, hogy sokan az inkább félig üres pohár érzetével készülődnek a június 9-i évfordulóra. Még ha ko­rántsem azzal a kilátástalansággal, amelybe süppedve a száz évvel ezelőtti eleink azon sem csodálkoztak volna, ha soha többé nem kel fel a nap, de folyama­tosan kapaszkodók után kutatva. Ezért aztán kár lenne elfelednünk, hogy a m­i mérleg másik serpenyőjében ott van f­u­lv­a több mint egymillió aláírás - köztük sok sportolóé - a Székely Nemzeti­­ Tanács által a nemzeti régiók­­­­ ügyében indított európai pol­gári kezdeményezés támo­gatására. Miközben Tri­anon immár két ország emléknapja lett. A téma korabeli terminológiá­­j­­ában sok minden mást jelentett. A „gloire” és a gyász viszonyrendszere viszont változatlan ér­telmű maradt. Kapaszkodók CSINTA Samu London és Rio négyszeres olimpiai bajnokának, Mo Farah-nak minden vágya, hogy Tokióban 10 000-en megvédje címét. A 2013-ban lovaggá ütött brit hosszútávfutó a Richmond Parkban őt kísérő őzek társaságában talán azt is hajlamos feledni, hogy ezért további egy évet kell edzenie. A REUTERS r

Next