Nemzeti Sport, 2020. november (118. évfolyam, 290-303. szám)

2020-11-08 / 296. szám

VINCZE András­ em lehet azt mondani, hogy szórjuk a 10-ese­­ket (lapunk, a Nemzeti Sport, illetve az előd Népsport 1967 augusztusa óta osztályozza 0-tól 10- ig az élvonalban futballozó játékosokat), és eddig a napig (2020. november 8.) huszonhat labdarúgó kapta meg a legmagasabb érdemjegyet. Hogy „új­­ságíróapáink”, valamint tudósítóink és mi magunk a jelenben is igencsak kritikusak voltak­ vagyunk e kitüntető osztályzat odaítélésekor egy-egy bajnoki produkció kapcsán, arra példa, hogy az első 10-est öt évvel az­ osztályzás bevezetését követően kapta a Ferencváros kiváló hátvédje, Páncsics Miklós (az akkori Újpesti Dózsa 2-0-s legyőzése és a mes­teri védőmunka elismeréseként). Közleményként ideírom, ha valaki szeretne bogarászni a kiváló teljesítések között, a nemzetisport.hu oldalunkon megtalálja a teljes listát, és észreveheti, a futball­­eminensek névsorának végén immár ott szerepel a paksi Hahn János neve is: a csatár most, az NB 110. fordulójában négy gólt szerzett a Puskás Akadémia ellen 6-2-re megnyert meccsen. S bár azok, akik a régi idők magyar fociját is látták, talán most azt mond(hat)ják, a hajdanvolt magyar futballtaná­­rokhoz képest kétszer annyit kellene mutatniuk a pályán a mai gyerekeknek a 10-esért, de ez a világ legigazságtalanabb mércéje, mert élvonalbeli bajnokin négy gólt szerezni manapság is dicsőítésre érdemes tett. Nem is akarom túl­ragozni a történetet, mert leginkább az kívánkozik ide, hogy az NS-újságírónak nincs annál neme­sebb feladata, mint megörökíteni az utókornak, ha egy magyar labdarúgó kiemelkedik a mezőnyből az akarásával, alázatával csapata sikeréért megfe­szülve. S e jelzőknek Hahn János esetében azért van különleges jelentősége, mert a mai (futball)világban éppen a honfiúi képességekkel nehéz kitűnni. Persze hozzáteszem, paksiként spéciel mégsem annyira nehéz, hiszen a klub kitartóan tartja magát az elvhez, csakis magyar játékosokat (és magyar edzőt) alkalmaz, s a magam hite szerint ennél ne­mesebb küldetés nem létezhet. Visszakanyarodva a jelenkori futballunk megítélésével kapcsolatos kritikus vélekedésekhez: Hahn János esetében kifejezetten erősíti a 10-es érdemjegy jogosságát, hogy magyar labdarúgóként szerzett négy gólt, s ha a példája kapcsán megfordítjuk a jelenkori pro­dukciókkal kapcsolatos okoskodást, mondhatjuk azt is, nem is neki, hanem inkább az itt focizgató légiósoktól várhatnánk ugyanezt - sőt, küzdjenek ők dupla akkora akarattal, és legyenek kétszer olyan jó góllövők, m­int azok, akik az árnyékukban próbálnak hazai pályán érvényesülni! Arról nem beszélve, hogy a forduló ásza rendkívül szimpatikusan beszélt a kivételes teljesítményéről, udvariasan megköszönte a csapattársaknak, hogy kihagyhatatlan gólhelyzeteket teremtettek neki. A nyilatkozat is megérdemelné a 10-est. ÉLVONALBELI BAJNOKIN NÉGY GÓLT SZEREZNI MANAPSÁG IS DICSŐÍTÉSRE ÉRDEMES LETT. Győzött a sportszerűség TEGNAPI SZÁMUNKBAN KÖZÖLTÜK, HOGY A BU­DAFOK NB1-ES FUTBALLCSAPATA ELFOGADTA A HONVÉD HALASZTÁSI KÉRELMÉT. AZ INTER­NETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. „Szimpatikus hozzáállás, de nem épp eszes. Honnan tudják, hogy december 23-án ők nem lesz­nek még nagyobb bajban a fertőzéseket tekintve? Azt sem lehet tudni, hogy december 23-án lehet-e majd meccset játszani. A mostani előrejelzések szerint november végén, december közepén lehet Magyarországon a járvány csúcsa." svedívan „Nagyon szimpatikus és emberi a Budafok hozzáállása, de ezzel senki sincs előrébb. Nem a csapatoknak hanem az MLSZ-nek kellene olyan határozatot hoznia, amely nem sújtja, illetve érdemtelenül nem juttatja pontokhoz a csapatokat. Nekem az ilyen ingyen szerzett pontoktól felfordul a gyomrom. Nem is a DVTK-t hibáztatom igazán, hogy az Újpest ellen játék nélkül bezsebelt három pontot, hanem aki ezt kitalálta. ” i'118 „Nagyon szívderítő, hogy van, akinek számít még a tisztesség, és ezt tettekkel is bizonyítja, nemcsak hangzatos dumával. ’ «UfiHEHE!­MC • «uMafe Emm« * Matt «m* ■»» U«he*ffce. «Mttcw­­aewftt'qgiar mr* WMWwt i#»». em «weifte M «i **■*. tjr­TT ■­*tL % • WMt nqiMBMIEPK nMMH «Mi M c MM* * «Mtc W» Cfe - «£ A kfcpestM* kárts­k. a BMTT: ezt elfogadtat, ö£C£M8£R 23-28 rökjelectk «es a stimm. 2020. november 8., vasárnap memxettsport Névtelen hősök labdarúgó NB I hat hétvégi mérkőzése közül jelen állás szerint négyet megrendeznek, kettőt nem. A Diósgyőr-Újpest meccs elmaradt, a Bu­­dafok-Honvéd találkozót december 23-án játsszák le. A különbség oka az, hogy a koronavírus által megtépázott két vendégcsapat halasztást kért, ám azt a DVTK elutasí­totta, a BMTE ellenben méltányolta. Könnyű lenne most kategorikus és elhamarkodott ítéletet hirdetni, hogy lám, vannak a jók és a rosszak, de ez a helyzet sem ilyen egyszerű. Napjaink professzionális, gazdasági társaságok által működtetett sportegyesületei nem humanitárius vagy jószolgálati alapon szerveződnek, tulajdonosaik és tá­mogatóik sem ezt várják el tőlük. Legutóbb az MTK sem egyezett bele Újpest elleni bajnokija átütemezésébe, és mivel A-0-ra győzött, nyilván úgy értékelt, helyesen határozott. A Diósgyőr most játék nélkül könyvelheti el a 3—0-t. Egyetértve Deák Zsigmond kollégám szombati megállapításával, én sem utalnám át a döntés jogát és felelősségét az érintett kluboknak, de ha már így történt, nem életszerűtlen, hogy saját szempontjaikat, érdekeiket helyezik előtérbe. Kell az eredmény, a pályán és az üzletben is, az sem baj, ha lazul a versenynaptár. Az újpestiek is azt írták, megértik a diósgyőrieket. Ha esetleg nem így van, akkor is elegáns reakció. A harmadik évezred élfutballjában a Budafok maga­tartása a rendkívüli, ezért nem elvárható. Magyarázgatni sem kell, miért, a klub közleménye sem ezt teszi, inkább általános üzenetet fogalmaz meg: „A jelenlegi nehéz helyzetben különösen fontos példát mutatni sportszerű­ségből és egymás tiszteletéből, a sportnak többről kell szólnia, mint pusztán bajnoki pontokról, hiszünk abban, hogy vannak fontosabb értékek, amelyeket a BMTE képvisel és közvetít." Ebben én is hiszek. Ezért aztán ha az idény végén rápillantok a - remélhetőleg teljes - bajnoki tabellára, valószínűleg meg sem érint, hogy az MTK és a Diósgyőr „olcsón” jutott hozzá az Újpest elleni három ponthoz. De­cember 23-án viszont, bevallom, erősen szurkolok majd a Budafoknak, és ha kikapna vagy döntetlenre menne, még inkább szorítok azért, hogy a végelszámolásnál ne éppen ez a két-három pont hiányozzon valamihez. Mondjuk, a bentmaradáshoz. Ám ha így lenne, hosszú tá­von akkor sem balekként őrizném meg emlékezetemben a csapatot és vezetőit. Sokkal inkább úgy, hogy egyszer, legalább egyszer tettek valami olyat, ami az adott kor és környezet normái közül kirítt.­­ Hivatalosan ezt hívjuk és ismerjük el fair playnek. Érdekes adalék, hogy Párizsban 1963-ban alakult meg a Nemzetközi Fair Play Bizottság, Magyarországon az első sportszerűségi díjakat 1967-ben ítélték oda. Bizo­nyára nem véletlen az időzítés; korábban, évtizedeken át annyira természetes lehetett az amatőr bájjal együtt járó sportszerűség, hogy fel sem tűnt, fel sem vetődött, hogy méltányolni, ünnepelni kellene. A kifejezést először Shakespeare említi János király című drámájában, de igazán ismertté, elterjedtté a XIX. századi Angliában vált. A modern sport és a kései utódjához képest még egészen más embereszményt megtestesítő polgári liberalizmus szülőföldjén. Az újjáéledő olimpizmus jelentősen ráerősített. Pierre de Coubertin ezt igazán pontosan megfogalmazta, de nem a tévesen neki tulaj­donított, sportos alapállásból nehezen is értelmezhető „Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos” szlo­genben, hanem ekképpen: „Az életben nem a győzelem az igazán fontos, hanem a küzdelem; nem az az alapvető dolog, hogy győztünk, hanem az, hogy jól harcoltunk.” Hajdan e tézis nem a valóságtól elrugaszkodó idillt, illú­ziót, hanem az általános, napi gyakorlatban is tükröződő értékrendet öntötte szavakba. Amikor még a hazánkban intézménnyé nemesedő Italo Santelli olasz vívómester is így intette egyik svindliző tanítványát: „Ma nem mondja be a találatot, holnap váltót hamisít." EZÉRT ÉRDEMES KÖVETNI A FAIR PLAYT, JÓT CSELEKEDNI PÁLYÁN ÉS AZON KÍVÜL VAGY HA NEM MEGY OLYAN KÖNNYEN, LEGALÁBB MÉLTÁNYOLNI AZT, AKINEK MÉGIS SIKERÜL ÚGYHOGY CSAK ÍGY TOVÁBB, BUDAFOK! Amíg a sportoló, az ember a jót cselekedte, legalábbis arra törekedett, nem is volt szükség különféle fair play díjakra. Onnantól viszont, hogy nem ritkán tudatosan is a rosszabb, könnyebb utat választjuk, fontos hirdetnünk magunknak és egymásnak is, hogy azért még a jót méltányoljuk. Hiszen ha már ez sem lesz így, akkor jön el a vég. Ezért, miközben semmi kivetnivalót sem találok az MTK vagy a Diósgyőr magatartásában, pontosan tudom, hogy örökre bennem marad a Budafok gesztusa. Az én szememben, lelkemben hosszú távon fontosabb, jellemzőbb ismérve lesz ez a csapatnak, mint hogy hány ponttal és hányadik helyen zárja az idényt. Miként az első nemzetközi fair play díjas bobver­senyzőnek, az olasz Eugenio Montinak sem tudnám megemlíteni egyetlen számszerűsíthető eredményét sem, azt ellenben igen, hogy az 1964-es téli olimpián Innsbruckban az első futam után vetélytársa megrongá­lódó alkatrésze helyett adott neki egy másikat, így amaz megnyerte a versenyt és az aranyat. Különben ő és társa győzött volna kettes bobban, de ki emlékezne a nevére? Én biztosan nem. Sárosi Laura tollaslabdázóról is „csak” annyi villan be, hogy az olimpiai kvalifikációs versenyen német riválisát kisegítette egy pár cipőjével, ami nélkül fel kellett volna adnia a meccset, így viszont játszott, és ki is ejtette Sárosit. Pavuk Tíra nevét is rég kirostálta volna az agyam, ha egyszer az U20-as Eb-n 3000 akadá­lyon nem áll meg a vezető pozícióban bukó Tóth Lili Anna mellett, és nem próbálja meg talpra állítani, miközben az egész mezőny elszáguld mellette. Egyiküket aztán még így is visszaelőzte, és nem a három dobogóst, hanem őt tapsolta önfeledten a publikum. Vagy vegyük Orosz Beáta, gyorskorcsolyázó esetét! A buszon észlelte, hogy rosszul lett az egyik utastársa, ezért a hátára kapta, és kórházba cipelte. Csakhogy porckorongsérvműtétből lábadozva segített, így újabb hetekre esett ki az edzés­ből, ráadásul súlyos fájdalmak törtek rá. Gondolom, első hallásra az atléta Goschi Anna neve sem mond túl sokat. Ő az, akinek az országos bajnokságon hármasugrásban egy méterrel többet mért a gép, és ezt azonnal jelezte is, ám mivel az elektromos rendszer nem volt képes törölni a hibát, ő kapta a bronzérmet, amelyet az eredmény­­hirdetés után azonnal átadott jogos tulajdonosának. Gosztonyi László Péter evezős nem is bronzról, aranyról mondott le. Az ob 1000 méteres távján elsőnek hirdették ki, ő azonban jelezte, hogy szerinte második lett, kérte, hogy nézzék meg a célfotót, és kiderült, hogy valóban így történt. Tulajdonképpen mindannyian névtelen hősök, azaz éppenséggel egy maradandó sportszerű cselekedetük, túlzás nélkül, áldozatuk hozott nekik viszonylagos is­mertséget. Más tekintetben ez bálványozott bajnokokra is igaz lehet. Ha például Norvégiában az utca emberénél arról érdeklődnénk, tudja-e, ki Gyurta Dániel, aligha kapnánk értékelhető válaszokat. De ha azt firtatnánk, emlékeznek-e arra a magyar mellúszóra, aki londoni olimpiai bajnoki aranyának egyedi emlékérmét szemé­lyesen adta át a játékok előtt, 2012 tavaszán hirtelen szívhalállal, tragikusan elhunyt vetélytársa, Alexander Dale Oen hozzátartozóinak, ne legyenek kétségeink, azonnal bepárásodnának a tekintetek. Mindennek egyébként az ellenkezője is igaz, álljon itt erre egy személyes tapasztalatom. Az egyik gyerekkori barátom igen ellentmondásos figura volt, de erényei és fogyatékosságai régen elmosódtak bennem, kivéve egyetlen momentumot, hogy rendszeresen csalt gomb­fociban. Ő ugyan azt bizonygatta, hogy csavar, de a játé­kosát úgy tolta meg, hogy kedvezőbb szöget zárjon be a labdával és a kapuval. Nem nagy ügy. Látszólag is nem az. Csakhogy évek múltán hírét vettem papnövendék lett belőle, az volt az első gondo­latom: ő, aki a játékban is csalt? Ezért érdemes követni a fair playt, jót cseleked­ni, minimum törekedni rá, pályán és azon kívül egyaránt. Vagy ha nem megy olyan könnyen, legalább méltányolni azt, akinek mégis sikerül. Úgyhogy csak így tovább, Budafok! BALLAI Attila Ha netán valaki elgondolkozott már azon, hogy futam közben a zsokék miért állnak a kengyelben, a keenelandi pályán versenyző Florent Geroux-t nézve megkapja a választ: ugyan kinek lenne kedve izzó nyeregben ülni? Bár az is lehet, hogy ez esetben csak a napfény csillant meg a lóhátán... REUTERS

Next