Nemzeti Ujság, 1921. július (3. évfolyam, 142-168. szám)

1921-07-31 / 168. szám

M-„u,w .......................■ "■» — — m­inikrwff ...I f i Intő szózat Lelkiismeretem kényszerít rá, hogy a ma­gyar politikai élet vezéreihez és szereplőihez néhány szót intézzek e lap hasábjain, fölébe emelkedve minden pártpolitikának, teljesen a magam felelősségére. Talán nem túlságos szerénytelenség ez olyasvalakitől, aki nem ül a nemzetgyűlés padsoraiban,a fejét sem inte még meg „a tél dere“, •*— de jó tizenöt eszten­dőt végigverekedett szóval és tollal a keresz­tény Magyarországért, amely ugyan még meg nem valósult, s amelynek minél előbb való megvalósulása csekély magamnak leg­főbb földi vágya, reménye, hite és ezer aggo­dalma. Most, amikor tömérdek bánat, szé­gyen és megaláztatás után újabb szomorúság veti ránk augusztusi árnyékát, úgy érzem, bele kell sikoltanom valamit a politika két­ségbeejtő zűrzavarába, hogy — ha még lehet — fölverjem merész ajakkal „a riadó vak mélységet.“ Zűrzavart említettem, és nem tudok se­­hogysem találóbb szót a mai helyzet jellem­zésére. Az ember valahogyan mindig lírai marad legtárgyilagosabb megítéléseiben is, s magamról tudom azt az egyet, hogy sem­miképp sem tudnék elhelyezkedni a mának politikai és társadalmi kereteiben. Az az ér­zésem, hogy ez nem valami szubjektív dolog, hanem ismertető jegye minden olyan magyar­nak, aki nem részletkérdésekre és mellékes szempontokra feledkezik, hanem minden elv fölött az egyetlen, a nagy, a végső célt látja és szeretné szolgálni. Szinte azt mondhat­nám, divat ma a vezérlő férfiú, a „nagy egyé­niség“ után kiáltani, aki összefoglalná a maga személyében mindnyájunk (kicsinyek és nagyok) törekvéseit, akaratát, felfogását.­­Amilyen reménytelen ez a hőst­ akaró kiál­tás, olyan hiábavaló vágyuk éppen a fegye­lemre, együttműködésre leghajlamosabb, arra született férfiaknak az, hogy olyan pár­tot vagy társadalmi szervezetet találjanak, amelynek kötelékében — minden apró-cseprő különbözésen túl — megmaradhatnának és a legfőbb célt zavartalanul szolgálhatnák. Nemrég volt módom e lap hasábjain kifejte­nem, hogy Magyarországon az erkölcsi zűr­zavar következéseképp és kísérő jelenségéül meglepő világnézeti zűrzavar van. Ennek a szomorú ténynek szomorú tüneteit kell lát­nom mindenben. Mit mutat a magyar politikai élet a maga látható — és bizony döntő — felületein? El­lenforradalmárokat, akiknek a Károlyi-láza­dás és a vörös patkányuralom után az a leg­főbb gondjuk, hogy a legitim, az apostoli ki­rályt üssék-vágják (s most nem nyilatkozom a négyszázéves Habsburg-uralom szörnyűsé­geiről), közben megfeledkezve arról, hogy ha a királykérdésben a nemzeti akarat aktusá­nak ismerem el az 1918 októberében történ­teket, akkor ma Kun Béla nevű zsidóférfia a törvényes „uralkodóm“, mert a Károlyi-láza­dás a maga legitimitásával neki adta át Ma­­gyarország főhatalmát, amelynek gyakorlá­sában jelenleg a nevezett zsidófiú akadá­lyozva van, de a maga orosz Prangvisjében teljes joggal lesi az alkalmat a hatalom át­vételére. Arról nem is szólok hosszasan, hogy ha a törvényes király jogait kétségbevonom — mielőtt a nemzet törvényesen intézkedett volna eltávolításáról — akkor az ő tekinté­lyének elfürészelésével a Károlyinál alacso­nyabb tekintélyeket akaratlanul is, a dol­gok belső rendje szerint, elfürészelem (mit gondol egy Rassay: ha IV. Károly tekinté­lyét aláásta, akkor az eldobott nagy kő éppen nála áll meg és pont neki lesz majd éktelen nagy tekintélye?),­­ másfelől: ha a destruk­ciónak egy résen utat engedtünk, van jo­gunk és módunk ezer más résen útját szeg­nünk? Ugyanez a zűrzavar mutatkozik egyéb vo­nalakon is. Látok legitimistákat, akik egyéni dühükben az októberi destrukció szolgála­­szegődnek akaratlanul is, — látok éb­redő magyarokat, — akik a destrukció leg­főbb zsidónfjak hajukszálát sem görbítették meg, ellenben nem győzik ütni és halálra ke­­resni azokat a politikusokat, akik pillanat­nyilag megtévedtek ugyan, de tiz-húsz esz­tendővel ezelőtt verekedtek már a keresztény ügyért, akkor, amikor még „ébredők“ nem voltak. Látok „intranzigens“ keresztényeket, akik szívük mélyén a legbudavárybbak, de kifelé gondosan vigyáznak a vasalt nadrágra és az „okos“ opportunizmusra, — látok Jsa­­kovszkyakat és Beniczkyeket ellenzékbe szo­rítva, régi eszményük, a keresztény kor­mánypolitika ellen és Friedrichet, akinek (igaz, hogy egy hitvány hajsza után, de ez nem mentség) éppen Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály fáj. Látom mindezeknek a jelen­ségeknek az egyén-lélektani magyaráza­tát, de látom azt is, hogy mindezek következ­tében nincs ma sem párt, sem szervezet, amelybe a minden részletkérdésen túl a leg­főbb, az egyetlen célért kevülők, hogy úgy, mondjam, szőröstül-bőröstül, szóval minde­­­nestül belevethetnék, beleilleszthetnék magu­kat, szóval, az egyetlen célra törők hazafelél is verekedni, tiltakozni, megoszolni kénytelen­­nek akkor, amikor az ellenség minden rész­letkérdésen túl, egyetlen hatalmas diszciplí­nába vannak beleidegezve. Mindezzel pedig azt akarom kérdezni, rendben van-e ez, jól van-e ez, és hát kinek ad erőt: a keresztény Magyarország harco­sainak-e vagy az ellenségnek? Tudom, hogy ezek belső bajok, amelyek föltárása minden­esetre öröm a reménykedő ellenségnek,­­­ de talán meggondolásra és jókor való megtérésre serkent olyanokat, akik ugyancsak a végső célért bevü­lnek, azonban egyéni szenvedély­ből vagy bizonyos gondolatrendszerek végig­­nem gondolásából tulajdon eszményüknek­ akaratlanul is hóhérai. Ezeknek szántam ezt az intő szózatot. Lendvai István. ts:t jut (4* Ára 2 korona. \TClf'717TY ITfCÍ/^ NEMZETI UJSAC Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest V. kerület, Előfizetési ár: Egész évre 440 kor., félévre 220 kor* Honvéd­ utca 10. Telefon : 127—46, 127—47, 127—48. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP negyedévre 110 kor., egy hónapra 40 kor. Egyes szám 127—49 és József 65. Reklamáció: 19—25 szám. 2 korona. — Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. _______ ^ ._______________ i ' ' , ■. . . , / Még ez évben hazatérnek oroszokig! Mfoglovik Aláírták a rigai egyezményt — Az összes magyar hadifoglyok, túszok, halálraítéltek és polgári internáltak december 31-ig hazatérnek — Jungerth Mihály augusztus 1-én érkezik Budapestre A Magyar Távirati Iroda jelenti: Ilfanet­ski követ, mint az orosz szovjet kormány megbízottja és Jungerth Mihály dr. osztály tanácsos, mint a magyar kormány meghatal­mazottja, folyó hó 28-án Rigában aláírták az egyezményt, melynek értelmében az össz­es magyar hadifoglyok, beleértve a visszatartott túszokat és polgári internáltakat, továbbá a halálraítélt Marschall századost, még ez év vége előtt vissza fognak térhetni hazáinkba. A jelentést még azzal az értesülésünkkel egé­­szíthetjük ki, hogy az egyezség szerint, amely sok tekintetben súlyosabb rekompenzációkat tartalmaz, az összes hadifoglyok a közel­jövő­­ben hazatérhetnek. Jungerth Mihály miniszteri osztálytanácsost augusztus 1-én várják Budapestre, ahol rövi­desen beszámol az egyezségről, amely minden képzeletet felülmúló követeléseivel valószínű­­leg a nemzetgyűlés elé kerül annak dokumen­tálására, hogy ha véreinkről van szó, nem ria­dunk vissza ,a szovjet súlyos követeléseitől. Augusztus írta: Bibó Lajos János befordította a zsákot a derékba. Na­gyot fújt, hátratolta fején a kalapot és inguj­jával letörölte homlokán a verítéket, azután felhágott. Az asszony a saroglyában a szénát igazgatta meg, hogy jó fekvés essék a csirkék­nek, na meg, hogy eszébe ne jusson valame­lyiknek útközben bekéredzkedni. Amikor az­után ezt is elvégezte, oldalt került, a kötőjén kétszer-háromszor végigsimitott, s felült ő is háttal az embernek. Maga alá gyűrt még egy kevés szénát és igy most már mindent elvé­gezve, nekidült az ülésnek. János ekképpen meggyőződvén, hogy az asszony csakugyan el­készült, összefogta a gyeplőt. — Gyi­na, — mondta — és kézbe fogta az ostort. A puli szaladt a lovak előtt, kikisérte a ko­csit a dűlőig, ott megállt a tarló. Vigyázta a kocsit, amíg a lovak csendes poroszkálással el nem fordultak a város felé. Ekkor, mint aki becsülettel elvégezte a maga dolgát, most már a tarlón, visszaballagott a tanyába. A földeken elömölve roppant bőségében augusztus delejt Arattak mindenfelé. Ami élet még lábon állott, annak megvolt a maga kü­lön oka. Legtöbb helyen már nyomtattak és a város felől hallatszott a cséplőgép dugása. Az országút, amelyen János haladt, mind a két oldalán fel volt törve. A kerék azonban minden harmadik fordulónál gödörnek zök­kent, mert a város emberei, az átkaparók, nem igen jártak errefelé az utolsó esők óta. Ennek okáért János lent hajtott. Itt persze meg a por volt nagy, de legalább nem rázott úgy a kocsi. Ezen való gondolatokkal tehát nem igen fecsérelte János az időt, engedte szépen a lo­vakat, tudták azok maguktól, hogy mi ilyenkor a teendő. Mert a ló okos állat. Melyik milyen persze, nem mind egyforma, akárcsak az em­ber. Egyiknek ilyen, másiknak olyan az ér­telme. Van, aki szóra, van, aki ostorra hall­gat, akad továbbá köztük konok is, mint te­szem fel is Márt Mihály, tavalyi sárgája, d­e hát azt a katonáéknál rontották bizonyosan el, mert hogy két évet ott is szolgált.. Ezek a dol­gok csak úgy véletlenül vágódtak a János eszébe, mivel az imént egy pillanatra jóformán maga sem tudta, hogy hirtelen mitévő is le­gyen. Az országúton ugyanis egy kis szél mégis csak mindig jár és az éppen nem árt az embernek az ilyen időben. Gondolatai ezzel más irányba terelődtek, eközben ért be a vá­rosba. A körtöltés alatt beállt, mialatt az asz­­szony lekaszmálódott a csirkékkel, meg a ga­­rabélyokkal, kifogta a lovakat és odakötötte a saroglyához, majd elébük tett a szénából. Ogyetek, — mondta, — azzal, hogy igy rendbe hozta a jószágot, meg a kocsit is, maga­­ is-r!D,d, ezúttal egyenesen az ócskapiac felé beidélre járt, amikor dolga végeztével az asszony is előkerült. A harmadik féllitert pa­rancsolta ki éppen Péter, akivel János a vas­­arus boltban találkozott. — Agyon Isten. — AF°u Isten­ — bólintott rá Péter. .Hat tel ~ — Megvónék, — felelte az asszony. János öntött, nyújtott egy pohárral az asz­­szonynak is, azután koszolódtak. Együtt ballagtak vissza a­ kocsihoz, Péter se­gített befogni. Kevés várakozása volt mé** a passzusok miatt, hát ráért. A hőség csak úgy szakadt. Péter csendesen* parolázott. — Nahát Isten áldja — köszönt. — Isten... — felelt vissza János, minekutána felnit és jobbkeze mutatóujjával megérintve oldalról a kalap karimáját, elsuhintott a lovak felett. Azok érezték, hogy hazafelé visz most már az út, más kedvvel kanyarodtak ki a ko­csik közül és csak a zsidómalom előtt csende­sedtek meg. Hanem itt megint csak várni kel­lett, mert előttük már itatott valaki. Kása Ko­vács­ János is látta, az asszony is, de nem szólt egyikőjük sem, bizonyos méltósággal hallgat­tak, amint az illik, ha az ember a régi harago­sával kerül véletlenül össze. Ittak azért persze később éppen eleget a lovak és a kubikoknál már be is érték Kása Kovács kocsiját János most gyengén megcsapkodta a pejkókat Ne­v­­e,O­­ne, as Bopdotta 48

Next