Nemzeti Ujság, 1921. július (3. évfolyam, 142-168. szám)
1921-07-31 / 168. szám
M-„u,w .......................■ "■» — — minikrwff ...I f i Intő szózat Lelkiismeretem kényszerít rá, hogy a magyar politikai élet vezéreihez és szereplőihez néhány szót intézzek e lap hasábjain, fölébe emelkedve minden pártpolitikának, teljesen a magam felelősségére. Talán nem túlságos szerénytelenség ez olyasvalakitől, aki nem ül a nemzetgyűlés padsoraiban,a fejét sem inte még meg „a tél dere“, •*— de jó tizenöt esztendőt végigverekedett szóval és tollal a keresztény Magyarországért, amely ugyan még meg nem valósult, s amelynek minél előbb való megvalósulása csekély magamnak legfőbb földi vágya, reménye, hite és ezer aggodalma. Most, amikor tömérdek bánat, szégyen és megaláztatás után újabb szomorúság veti ránk augusztusi árnyékát, úgy érzem, bele kell sikoltanom valamit a politika kétségbeejtő zűrzavarába, hogy — ha még lehet — fölverjem merész ajakkal „a riadó vak mélységet.“ Zűrzavart említettem, és nem tudok sehogysem találóbb szót a mai helyzet jellemzésére. Az ember valahogyan mindig lírai marad legtárgyilagosabb megítéléseiben is, s magamról tudom azt az egyet, hogy semmiképp sem tudnék elhelyezkedni a mának politikai és társadalmi kereteiben. Az az érzésem, hogy ez nem valami szubjektív dolog, hanem ismertető jegye minden olyan magyarnak, aki nem részletkérdésekre és mellékes szempontokra feledkezik, hanem minden elv fölött az egyetlen, a nagy, a végső célt látja és szeretné szolgálni. Szinte azt mondhatnám, divat ma a vezérlő férfiú, a „nagy egyéniség“ után kiáltani, aki összefoglalná a maga személyében mindnyájunk (kicsinyek és nagyok) törekvéseit, akaratát, felfogását.Amilyen reménytelen ez a hőst akaró kiáltás, olyan hiábavaló vágyuk éppen a fegyelemre, együttműködésre leghajlamosabb, arra született férfiaknak az, hogy olyan pártot vagy társadalmi szervezetet találjanak, amelynek kötelékében — minden apró-cseprő különbözésen túl — megmaradhatnának és a legfőbb célt zavartalanul szolgálhatnák. Nemrég volt módom e lap hasábjain kifejtenem, hogy Magyarországon az erkölcsi zűrzavar következéseképp és kísérő jelenségéül meglepő világnézeti zűrzavar van. Ennek a szomorú ténynek szomorú tüneteit kell látnom mindenben. Mit mutat a magyar politikai élet a maga látható — és bizony döntő — felületein? Ellenforradalmárokat, akiknek a Károlyi-lázadás és a vörös patkányuralom után az a legfőbb gondjuk, hogy a legitim, az apostoli királyt üssék-vágják (s most nem nyilatkozom a négyszázéves Habsburg-uralom szörnyűségeiről), közben megfeledkezve arról, hogy ha a királykérdésben a nemzeti akarat aktusának ismerem el az 1918 októberében történteket, akkor ma Kun Béla nevű zsidóférfia a törvényes „uralkodóm“, mert a Károlyi-lázadás a maga legitimitásával neki adta át Magyarország főhatalmát, amelynek gyakorlásában jelenleg a nevezett zsidófiú akadályozva van, de a maga orosz Prangvisjében teljes joggal lesi az alkalmat a hatalom átvételére. Arról nem is szólok hosszasan, hogy ha a törvényes király jogait kétségbevonom — mielőtt a nemzet törvényesen intézkedett volna eltávolításáról — akkor az ő tekintélyének elfürészelésével a Károlyinál alacsonyabb tekintélyeket akaratlanul is, a dolgok belső rendje szerint, elfürészelem (mit gondol egy Rassay: ha IV. Károly tekintélyét aláásta, akkor az eldobott nagy kő éppen nála áll meg és pont neki lesz majd éktelen nagy tekintélye?), másfelől: ha a destrukciónak egy résen utat engedtünk, van jogunk és módunk ezer más résen útját szegnünk? Ugyanez a zűrzavar mutatkozik egyéb vonalakon is. Látok legitimistákat, akik egyéni dühükben az októberi destrukció szolgálaszegődnek akaratlanul is, — látok ébredő magyarokat, — akik a destrukció legfőbb zsidónfjak hajukszálát sem görbítették meg, ellenben nem győzik ütni és halálra keresni azokat a politikusokat, akik pillanatnyilag megtévedtek ugyan, de tiz-húsz esztendővel ezelőtt verekedtek már a keresztény ügyért, akkor, amikor még „ébredők“ nem voltak. Látok „intranzigens“ keresztényeket, akik szívük mélyén a legbudavárybbak, de kifelé gondosan vigyáznak a vasalt nadrágra és az „okos“ opportunizmusra, — látok Jsakovszkyakat és Beniczkyeket ellenzékbe szorítva, régi eszményük, a keresztény kormánypolitika ellen és Friedrichet, akinek (igaz, hogy egy hitvány hajsza után, de ez nem mentség) éppen Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály fáj. Látom mindezeknek a jelenségeknek az egyén-lélektani magyarázatát, de látom azt is, hogy mindezek következtében nincs ma sem párt, sem szervezet, amelybe a minden részletkérdésen túl a legfőbb, az egyetlen célért kevülők, hogy úgy, mondjam, szőröstül-bőröstül, szóval mindenestül belevethetnék, beleilleszthetnék magukat, szóval, az egyetlen célra törők hazafelél is verekedni, tiltakozni, megoszolni kénytelennek akkor, amikor az ellenség minden részletkérdésen túl, egyetlen hatalmas diszciplínába vannak beleidegezve. Mindezzel pedig azt akarom kérdezni, rendben van-e ez, jól van-e ez, és hát kinek ad erőt: a keresztény Magyarország harcosainak-e vagy az ellenségnek? Tudom, hogy ezek belső bajok, amelyek föltárása mindenesetre öröm a reménykedő ellenségnek, de talán meggondolásra és jókor való megtérésre serkent olyanokat, akik ugyancsak a végső célért bevülnek, azonban egyéni szenvedélyből vagy bizonyos gondolatrendszerek végignem gondolásából tulajdon eszményüknek akaratlanul is hóhérai. Ezeknek szántam ezt az intő szózatot. Lendvai István. ts:t jut (4* Ára 2 korona. \TClf'717TY ITfCÍ/^ NEMZETI UJSAC Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest V. kerület, Előfizetési ár: Egész évre 440 kor., félévre 220 kor* Honvéd utca 10. Telefon : 127—46, 127—47, 127—48. KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP negyedévre 110 kor., egy hónapra 40 kor. Egyes szám 127—49 és József 65. Reklamáció: 19—25 szám. 2 korona. — Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. _______ ^ ._______________ i ' ' , ■. . . , / Még ez évben hazatérnek oroszokig! Mfoglovik Aláírták a rigai egyezményt — Az összes magyar hadifoglyok, túszok, halálraítéltek és polgári internáltak december 31-ig hazatérnek — Jungerth Mihály augusztus 1-én érkezik Budapestre A Magyar Távirati Iroda jelenti: Ilfanetski követ, mint az orosz szovjet kormány megbízottja és Jungerth Mihály dr. osztály tanácsos, mint a magyar kormány meghatalmazottja, folyó hó 28-án Rigában aláírták az egyezményt, melynek értelmében az összes magyar hadifoglyok, beleértve a visszatartott túszokat és polgári internáltakat, továbbá a halálraítélt Marschall századost, még ez év vége előtt vissza fognak térhetni hazáinkba. A jelentést még azzal az értesülésünkkel egészíthetjük ki, hogy az egyezség szerint, amely sok tekintetben súlyosabb rekompenzációkat tartalmaz, az összes hadifoglyok a közeljövőben hazatérhetnek. Jungerth Mihály miniszteri osztálytanácsost augusztus 1-én várják Budapestre, ahol rövidesen beszámol az egyezségről, amely minden képzeletet felülmúló követeléseivel valószínűleg a nemzetgyűlés elé kerül annak dokumentálására, hogy ha véreinkről van szó, nem riadunk vissza ,a szovjet súlyos követeléseitől. Augusztus írta: Bibó Lajos János befordította a zsákot a derékba. Nagyot fújt, hátratolta fején a kalapot és ingujjával letörölte homlokán a verítéket, azután felhágott. Az asszony a saroglyában a szénát igazgatta meg, hogy jó fekvés essék a csirkéknek, na meg, hogy eszébe ne jusson valamelyiknek útközben bekéredzkedni. Amikor azután ezt is elvégezte, oldalt került, a kötőjén kétszer-háromszor végigsimitott, s felült ő is háttal az embernek. Maga alá gyűrt még egy kevés szénát és igy most már mindent elvégezve, nekidült az ülésnek. János ekképpen meggyőződvén, hogy az asszony csakugyan elkészült, összefogta a gyeplőt. — Gyina, — mondta — és kézbe fogta az ostort. A puli szaladt a lovak előtt, kikisérte a kocsit a dűlőig, ott megállt a tarló. Vigyázta a kocsit, amíg a lovak csendes poroszkálással el nem fordultak a város felé. Ekkor, mint aki becsülettel elvégezte a maga dolgát, most már a tarlón, visszaballagott a tanyába. A földeken elömölve roppant bőségében augusztus delejt Arattak mindenfelé. Ami élet még lábon állott, annak megvolt a maga külön oka. Legtöbb helyen már nyomtattak és a város felől hallatszott a cséplőgép dugása. Az országút, amelyen János haladt, mind a két oldalán fel volt törve. A kerék azonban minden harmadik fordulónál gödörnek zökkent, mert a város emberei, az átkaparók, nem igen jártak errefelé az utolsó esők óta. Ennek okáért János lent hajtott. Itt persze meg a por volt nagy, de legalább nem rázott úgy a kocsi. Ezen való gondolatokkal tehát nem igen fecsérelte János az időt, engedte szépen a lovakat, tudták azok maguktól, hogy mi ilyenkor a teendő. Mert a ló okos állat. Melyik milyen persze, nem mind egyforma, akárcsak az ember. Egyiknek ilyen, másiknak olyan az értelme. Van, aki szóra, van, aki ostorra hallgat, akad továbbá köztük konok is, mint teszem fel is Márt Mihály, tavalyi sárgája, de hát azt a katonáéknál rontották bizonyosan el, mert hogy két évet ott is szolgált.. Ezek a dolgok csak úgy véletlenül vágódtak a János eszébe, mivel az imént egy pillanatra jóformán maga sem tudta, hogy hirtelen mitévő is legyen. Az országúton ugyanis egy kis szél mégis csak mindig jár és az éppen nem árt az embernek az ilyen időben. Gondolatai ezzel más irányba terelődtek, eközben ért be a városba. A körtöltés alatt beállt, mialatt az aszszony lekaszmálódott a csirkékkel, meg a garabélyokkal, kifogta a lovakat és odakötötte a saroglyához, majd elébük tett a szénából. Ogyetek, — mondta, — azzal, hogy igy rendbe hozta a jószágot, meg a kocsit is, maga is-r!D,d, ezúttal egyenesen az ócskapiac felé beidélre járt, amikor dolga végeztével az asszony is előkerült. A harmadik féllitert parancsolta ki éppen Péter, akivel János a vasarus boltban találkozott. — Agyon Isten. — AF°u Isten — bólintott rá Péter. .Hat tel ~ — Megvónék, — felelte az asszony. János öntött, nyújtott egy pohárral az aszszonynak is, azután koszolódtak. Együtt ballagtak vissza a kocsihoz, Péter segített befogni. Kevés várakozása volt mé** a passzusok miatt, hát ráért. A hőség csak úgy szakadt. Péter csendesen* parolázott. — Nahát Isten áldja — köszönt. — Isten... — felelt vissza János, minekutána felnit és jobbkeze mutatóujjával megérintve oldalról a kalap karimáját, elsuhintott a lovak felett. Azok érezték, hogy hazafelé visz most már az út, más kedvvel kanyarodtak ki a kocsik közül és csak a zsidómalom előtt csendesedtek meg. Hanem itt megint csak várni kellett, mert előttük már itatott valaki. Kása Kovács János is látta, az asszony is, de nem szólt egyikőjük sem, bizonyos méltósággal hallgattak, amint az illik, ha az ember a régi haragosával kerül véletlenül össze. Ittak azért persze később éppen eleget a lovak és a kubikoknál már be is érték Kása Kovács kocsiját János most gyengén megcsapkodta a pejkókat Neve,One, as Bopdotta 48