Nemzeti Ujság, 1923. január (5. évfolyam, 1-24. szám)

1923-01-14 / 10. szám

Vasárnap, 1923 január 1S. NEMZETI ÚJSÁG IRODALOM ................................ n i—m m Fáradt szonett Komor Idastromok mélyén élni jó, Kárpzsás barátok kedves seregében. Hol rubin az öröm és a bánat ében, Ahol halkan, szentebbül zeng a szó. Nem mint itt, e kába földi téren. Nagy zuhanásnak mélységes alján, Hol fiúk vagyunk mind a sátán balján És gázolunk a könnyben, szennyben, vérben. Szerzeteseknek szelíd jó körében Élni életem, ez volna a jó, Fehér cellámban, megbékidve szépen Míg a kertre pengve hull a hó . . . Imádkozni,­­ krónikákat írva És nagysokára szállani a sírba . . . Debreczeny Miklós. Könyvpremiert utóbbi időben sok szó esett a magyar irodalom válságról és úgy látszik, a válság kezdetének első komoly jelei most mutatkoznak. A karácsonyi könyv­vásár nagy általánosságban teljes balsikerrel vég­ződött. Hiába jöttek a kiadók friss ötletekkel, hiába voltak tele a könyvesboltok ablaka, vonzóbbnál von­zóbb karácsonyi könyvújdonságokkal, hiába igyeke­zett a külföldi színvonalhoz simuló magyar könyv­ipar a legjobb magyar könyveket és külföld, legjobb termését szép köntösben megjelentetni,­ a könyves­boltok forgalma a lehető legcsekélyebb volt és igy természetes, hogy a kiadási kedv, amely az utóbbi évek mostoha viszonyai ellenére is erősen tartotta magát, egyszerre megcsappant. A magyar író súlyos probléma előtt áll. Ha nincsen már teljesen divatba jött jó csengésűvé vált írói neve, ha nem fűződik könyveihez előző éveknek ko­moly jelentőségű sikere, nagyon nehezen talál ki­adóra. Fiatal magyar írók keservesen érzik ezt a nehézséget Hiába járnak kiadóról-kiadóra, hiába a vállalatok irodalmi lektorainak minden jóakarata, fiatal, névtelen írónak majdnem lehetetlen, ha csak nagy anyagi áldozatokra nem hajlandó, könyvalak­ban is megjelennie. Már pedig az írók élni akarnak mesterségükből és nem igen áldozhatnak arra, hogy a többit maga után hozó első sikert ilyen módon ala­pítsák meg. De hogy a helyzet csakugyan ez, mi sem igazolja jobban, mint hogy az újonnan megje­lent könyvek szerzői között nagyon sok a vagyonos dilettáns, mint a vérbeli és igazi tehetségű fiatal szerző. Még egy másik szomorú jelenségre is rá kell mu­tatnunk. És ez az, hogy a kiadók sokkal szívesebben és sokkal könnyebben szánják rá magukat ,nagysi­kerű, kitűnő irodalmi fémjelzésű külföldi művek ki­adására, mint magyar szerzők munkáinak megjelen­tetésére. A dolog magyarázata nagyon egyszerű és természetes. A kiadó, aki amúgy is rendkívül sok nehézséggel és kockázattal küzd, azt hiszi, hogy így jobban megtalálja a maga számítását és a kiadóknak ezt a felfogását közvetve, sőt egészen akaratlanul tá­mogatják az újságok is. A könyv sikerének egyik hathatós eszköze a rek­lám. A kiadónak egy könyv kiadásánál azzal is szá­molnia kell, hogy a kiadás költségei közt a reklámra is gondoljon. Nagy segítség tehát a­ kiadónak, ha­ ezt a reklámot a­ lapoktól ingyen és már előre megkapja. Fiatal magyar írók első vagy második könyvéről is írnak a lapok, de rendesen csak hetekkel a könyv megjelenése után jól eldugva az irodalmi vagy a mű­vészeti rovat többi reklámcikke között­, a mai szűkre szabott terjedelem mellett rendesen pár szürke sor­ban, ami aligha tűnik fel valakinek és igazán nem túlságosan alkalmas reklám. Mi a helyzet ezzel szemben , egy-egy hírneves kül­földi szerző könyvének megjelenésénél? Mihelyt egy ilyen könyv a külföldön megjelenik, a lapok sietnek a külföldi cikkek vagy levelezőik értesítése alapján tárcában vagy terjedelmes irodalmi cikkben beszá­molni a külföldi műről. .Részletesen ismertetik an­nak tartalmát, jellemzést adnak szerzőjéről, híven beszámolnak a külföldi siker nagyságáról is. Mikor tehát a kiadó rászánja magát, hogy a külföldi művet magyar fordításban is kiadja, itt már előre hangos és melegen ajánló reklámot kapott az egész sajtó­ban.­­ Sokkal jobb helyzetben vannak a könyveknél a színdarabok is. Akármilyen jelentéktelen színház játszik akármilyen jelentéktelen darabot, a lapok mindjárt másnap sokkal terjedelmesebb és szembe­tűnőbb módon számolnak be erről a színházi ese­ményről, mint a­hogy a legkomolyabb és legjelentő­­ségteljesebb irodalmi művet teszik, ha az véletlenül még nem arrive iró munkája. Azt lehetne mondani, hogy ez tulajdonképpen az irodalmi­­folyóiratok és revük feladata volna. De mint tudjuk, ma komolyan számbavehető irodalmi revü alig van ,­­az is oly drága, hogy az olvasó­­közönség nagy tömegei hozzá nem juthatnak. A napisajtóra hárul­ tehát az a feladat, hogy ezt a munkát is elvégezze és a napisajtónak a nehéz vi­szonyokkal küzdő magyar írókkal szemben tényleg kötelességei vannak. Tessék a könyv megjelenését is premiernek tekinteni s mindjárt, a könyv megjele­nését követő napon legalább is olyan bőven és leg­alább is olyan lelkiismeretesen beszámolni róla, mint azt egy tizedrangú külföldi szerző huszadrangú da­rabjával teszi. Ha lesz magyar könyvpremier, bizo­nyára könnyebb lesz a fiatal­ magyar szerzők hely­zete, ha nem is olyan rózsás, mint a boldog színpadi szerzőké. A cseresznyefa írta: Paul Ernst Vadcseresznyefa virított az út szélen, amely zöld vetések között vitte egy csöndes, sötétlő erdőbe. Ifjú lovag ült lován és a virágos, mé­­hektől körülzümmögött fa­ alá érkezett, amelyre barátságosan sütött le a kék égből a nap. Hir­telen úgy rémlett neki, mintha valami gyöngéd érzelem volna a fához; megállt, körülölelte a selym­esfényű, sima törzset és megcsókolta; alig tette meg, bár szé­gyei­te is esztelen csele­kedetét, eleresztette a fatörzset, ismét megfogta a gyeplőt, és térdével könnyedén megnyomta a vidám, fiatal lovacskát, hogy az örömteljes ö­ngerítéssel és fejét lehajtva kezdett sebesetül menetbe. Ekkor úgy tetszett a lovagnak, mintha mö­götte könnyű, pehelykönnyű lény ülne, nem csodálkozott rajta és nem is fordult hátra. Fi­nom, gyöngéd, selyemlágy kertüfibe bujtott kéz nyúlt elő, átölelte testét és a könnyű lény szo­rosan hozzásimult „Hátha álmodom — gon­dolta a lovag, csendesen lehúzta a kézről a kéz-­ tyűt, és zsebredugta. A titokzatos lény mögötte ezüstcsengésű­ kacagást hallatott és egy gyön­géd, tiszta hang igy szólt: — „Most megfogtál és ím azt akarod, hogy nálad maradjak, sohasem szabad többé a kez­­tjümet visszaadnod.­ Erre megfordult a lovag és maga mögött, bű­bájos arcocskát látott, amely halavány volt, mint a cseresznye favirág s mély kék szen­ égett benne, mint az ég és olyan arany haj bo­rult rá, mint az érett lustavetés. A lovag­bá­múlva nézett rá é­s a leányka ismét úgy neve­tett, mintha ezüstcsengő szólt volna. A lo­vacska megállt, lekapta fejét és a zablát rágta, az ifjú­ még mindig meredten bámult, a lányka pedig így­ szólt: . ..Nem fordulnál meg és nem lovagolnál­­ haza? Mert­ mégis csak nálad maradok.11 -- Igen, megteszem­, ha nálam maradsz — vn- v­iaszolt a lovag. Megfordult és vissz­alo­vakolt.­­ Mikor a cseresznyefa alá értek, jó lányka odaki-­j állott. .Isten veled!11 | — „Hogyan, hát menni akarsz, azt hittem ma­­j vadni fogsz!" — kérdezte rémülten az­­ifjú­­n, j lányka nevetett és igy szólt:­­ „Nem tőled vettem búcsut.11 Tg­ fiztni, a lovag haz­avitte a lánykát és az­­ nála maradt. Megcsókolta a lovagot, vidám­­ boldog szemmel nevetett rá és mikor a­ lányka ránevetett, a lovag elfelejtette házát, el az em­bereket és az volt az érzése, mintha nyugodtan gondolatok nélkül heverne egy szép fa alatt, amelynek zöld lombjában arany napsugarak bujkálnak. Hetek múlva olyan volt, mintha a lányka fe­hér, átlátszó bőre lágyan, pirulni kezdene, mint valami halványpiros cseresznye, barátságos ajka jóságosan mosolygott és az ifjú így szólt hozzá: — „Olyan vagy nekem, mintha szép ajándé­kokat kellene nyújtanod mindenkinek, aki előt­ted elmegy, enyhülést minden fáradt vándor­nak. Nem tudok mást gondolni, minthogy ez csakugyan így van, hiszen hozzám is vidámsá­got,­ könnyedséget, jóságot hoztál­. „Nálad maradok — válaszolta a lányka —, de ígérd meg, hogy nem engedsz nekem, ha egyszer valamit kérek tőled, mert ha teljesíted a­ kívánságomat, annak szerencsétlenség tesz a vége.11 — „Ő kedves, még soha nem kértél tőlem sem­mit — szólt a lovag —, mindig vidám vagy és barátságos hozzám. Ha valami kis ajándékot hozok neked, gyűrűt, szalagot, övét, vagy más hasonló dolgot, annak úgy örülsz, hogy én is örülök az örömödnek, de aztán csak unottan le­teszed az ajándékot. Kérj már egyszer tőlem valami, hadd tudjam, mi szerez neked igazi örömet, hogy megvegyem, vagy megkeressem neked.“ Erre a lányka, elszomorodott, tiszta szemébe könnyek szöktek, könyörögve kulcsolta össze a kezét és igy szólt barátjához: — „Kedvesem­, könyörgök neked, h ha kérni foglak (egyszer#valamire, ne teljesítsd a kérése­met, mert ha teljesíted, abból csak szerencsét­lenség származik." Erre a lovag elnevette ma­gát, megcsókolta a lányka homlokát és mondta: .­ „Miben gyerekes vagy!“ De a lányka ad­dig könyörgött, míg megígérte neki, hogy sohasem fogja a kérését teljesíteni. Néhány nappal azután, hogy ez történt, elme­sélte az­ ifjú, hogy ismét kilovagolt és a vélet­len úgy hozta magával, hogy megint elhaladt a cseresznye­fa me­­­let (Amelynél akkor tavasz­­szal a lánykát találta és a fa­ tele volt pirosló csereszm­ével és odakinálta neki mosolygó gy­ümölcsét és neki az volt az érzése, htely foly­ton a lánykám tu­ll gondolnia, mikor a kelle­mes fát és pompás gyümölcsét látta. Ekkor a lányka szivéhez kapott és igy szólt hozzá" — „Már nyár van és a rozs sárgulni kezd és már oly régóta lakom házadban és még soha­sem kértem tőled semmit. Most azonban mégis volna egy kérésem, és pedig az, vigy el magad­dal lovadon a cseresznyefához, mert látni sze­retném a cseresznyefát!“ Ekkor a­ lovag arra gondolt, hogy megígérte a lánykának, hogy sohasem teljesíti semmiféle kívánságát, de azután eszébe jutott ez is. „Hogy tagadhatnám meg tőle, amit kér. Hisz oly régóta van már nálam és még sohasem volt semmiféle kívánsága. És most is ilyen csekély­­kérést intéz hozzám.“ Ezért megígérte neki, hogy másnap reggel kilovagol vele és reggel csakugyan felült lovára, maga mögé emelte a nyeregbe a leánykát, aki ismét hozzásimult, át­ölelte derekát kezével és erősen megkapaszko­dott benne. De lovaglás közben érezte, hogy a lányka könnyei nyakára peregnek, azért meg­kérdezte tőle: „Miért sírsz?“ Felelte a lányka: „Azért sírok, mert teljesítetted a kérésemet.“ A lovag pedig azt gondolta magában: „Milyen jó, hogy örömében még a könnye is hull, amiért ezt a csekélységet megtettem neki.“ Így értek a cseresznyefa alá, amely kínálko­­zón nyújtotta feléjük ágait és amint a ló a cse­resznyefa alatt megálló ti. a. lányka így szólt: »Nos, hát teljesítetted a kívánságomat, és én örülök, hogy újra a cseresznyefa, alatt vagyok. De van még egy kívánságom is és mivel olyan jó vagy és­ engem úgy szeretsz, arra kértek, teljesítsd még ezt is“ — „Mondd meg, mit kí­vánsz — válaszolta az ifjú ---, teljesíteni fogom, amit óhajtasz." Mondta a lányka: „Mikor ta­vasszal rám akadtál — lehúztad az egyik ker­­tűtünet és elvetted tőlem és én tudom, hogy azóta magadnál hordod. Arra kérlek hát, add vissza a keztyümet is.“ Elnevette magát erre az ifjú lovag és így szólt: „Csak legalább valami nagy dolgot, kérnél, hisz a szerelem úgy szeret nyárt flókozni!“ Azzal elővette a keztyüt és tré­fálkozva maga húzta a kis fehér kézre, amelyet a lányka hóna alatt előrenyujtott. De mikor a kártya a lány kezén volt, egy­szerre csak hallotta a lovag, hogy mélyen fel­­sóhajt és sírva mondja: — „Most Isten veled!11 És amint ijedten felépillantott, látta, hogy el­tűnt bálan mögül a lányka és amint előrenézett a mellére, amelyet még előbb összekulcsolva fogott, át a lányka két keze, látta, hogy a két kéz eltűnt onnan. De a cseresznyefán lágy sipr­­ronfiás futott végig. tninsha szellő­r ázta volna meg a lombját. a Automobilon a Szaharán át A Citroen-expedíció viszontagságai — Véletlen találkozás a sivatagban — A „szomjuhazás földje“ — Vasút Algéria és Szenegambia közt Az algériai Tngurtból, ahol a szaharai homok uralma kezdődik, M. Haardt és M. Jadouin-Dubrétiil vezetésével öt Citroen-tipusú tank-automobil indult útnak az elmúlt december 17-én, hogy északról dél­nek átszelje az arany csend végtelen birodalmát. Rengeteg viszontagság és páratlan erőfeszítés után az expedíció huszonegy nap alatt, január 7-én sze­rencsésen el is ért Timbuktuba, ahonnan már köny­­nyebb úton, a Niger és Szenegál folyó mentén foly­tatja most útját a tengerparti Dakar felé, Dakarból hajón tér vissza Franciaországba. Timbuktuba való érkezésével Haardt és Andonin-Dubrsuil megoldotta a transz-szaharai automobilforgalom technikai pro­blémáját. Hónapokon át tartó előkészület előzte meg az ex­pedíció útrakeltét. A bátor úttörőknek mindent pon­tosan ki kellett számítaniuk, mindenféle étel- és ital­neműn kívül az egész útra szükséges petrol- és ben­zinmennyiséget is magukkal kellett vinniük, a har­cias nomád törzsekkel való összeütközés esetére fegy­verrel és lőszerrel kellett magukat ellátniuk. Fel­szerelték azonkívül az expedíciót tudományos mű­szerekkel, szerszámokkal, orvosszerekkel, automobil­­pótanyaggal, ruhaneműekkel, sátrakkal, főzőedé­nyekkel stb. Részletes jelentések a­ merész utazás nehézségeiről még nem érkeztek Parisba, csak a Wargla oázistól

Next