Nemzeti Ujság, 1923. április (5. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-29 / 97. szám

8 NEMZETI ÚJSÁG Vasárnap, 1923 április 29. Egy fiatal leánynak —­ Emile Lanté — Szemed varázsa, lám, olyan finom, törékeny, Hogy egy tekintet is, mely hosszasan lesi, Megsértheti szelíd, nyugalmas derűjében S szemérmes szenderét durván beszennyezi. A szemed mit se tud... Pillája sose bágyad, Ha könnyű függönyén friss szellő játszik is Nem tükrözi szemed soha a furcsa vágyat? Melyet szivünkbe lop a pajkos április. Nem vonzza a szemed a kert szerelmes árnya. Ahol tavasz felé kék mámor lengedez, És este, ha fölé suhan mosolygó álma, Csak gyermeki, fehér álmokba révedez. Ó, óvd szemed soká lesütve! Ne ügyeljed A létet, a hazug mosolyt, az idegent! Ha föltekintsz, hamar unott lesz majd a lelked. Ne tudj,­­ mert tudni, jaj, bút, szenvedést jelent. Fordította: Téglás Dezső. Henry Bordeaux a katolikus író hivatásáról .At írónak felelőssége van nemzetével szemben /“ Paris, 1923 április 20. (A Nemzeti Újság levelezőjétől.) René Bazin, aki­nek sok kitüntető ügyeiméért csak itt mondhatok igazán köszönetet, jó ajánlólevelet írhatott Bordeaux­­nak. A nagy író, a francia Akadémia halhatatlanja, egy teljes órát szentelt nekem és ez az óra párisi életem egyik legszebb emléke marad, et magát talán nem szükséges bemutatni a magyar közönségnek. A háború kezdetén az Élet közölte La Petr de vivre című regényét, majd a Pallas adta ki egyik könyvét — La croisade des Enfants — s csak nemrégiben cso­dálhatták a Nemzeti Újság olvasói is a Ressurection de la chaire művészi és lelki mélységeit. Aki úgy képzelné el Bordeaux-t, ahogyan a roman­tikus fantázia rajzolja a nagy írókat és környezetü­ket, azt talán csalódás érné, mikor átlépi szobájának küszöbét. Ebben a hatalmas teremben minden a kor­­­moly tudósra vall, semmi sem a divatos és szeszélyes művészre. A falakat teljesen beborítják a körbefutó könyvállványok, a tudományos munkák súlya alatt roskadozó polcok. A padlón piramisokba gyűlnek a folyóiratok és a vizsgálódó szem hiába keresné azokat a poétikus zugokat, melyekről a női fantázia álmo­dik. A mai irodalom nagyjai már nemcsak intuitív lelkek, hanem a szellemi élet vezérei, a kollektív lélek irányítói. Bazin vezérkari térkép fölé hajlik, hogy követhesse Foucauld-t a Szaharán át és bírálja a gyarmati expanziót. Barrés az „Én“ filozófiáját fejte­geti egy metafizkai szemle hasábjain, majd könyveket szentel a rajnai köztársaság gondolatának. Bourget tudományosan cáfolja a biológiai erkölcstant és Bor­deaux, a volt katonatiszt, a párisi szalonok kedvence, éppen most fejezte be előadás-sorozatát Szalézi Szent Ferenc kulturmunkájáról . . . Henry Bordeaux impozáns megjelenésű, magas, szép férfi. Sötét haja, siira szemöldöke, arcvonásainak kemény karaktert adnak. Lassan, megfontoltan, de nagyon energikus hangsúllyal beszél. „A háború nem hagyott bennünk gyűlöletet" — ismerem Magyarországot. A milleniumkor, majd később a mezőgazdasági kiállításkor voltam Buda­pesten, ahol előadást is tartottam. A francia delegá­ciót akkor rendkívül szívesen fogadták, a földmive­­lésügyi miniszter vendégül látott bennünket a kasté­lyában és igy pár napig élvezhettem a magyar róna szépségét is. A mi országaink sokban egyeznek és higyye meg, hogy a háború nem hagyott bennünk gyűlöletet Magyarországgal szemben. Németország, az más! Ellenségünk volt, 1871-ben két tartományt vett el tőlünk, északi vidékünket tervszerűen össze­rombolta és most nem akarja végrehajtani azt a béke­­szerződést, amely őt megmentette. De ne beszéljünk erről, úgy látom, itt az ideje, hogy fölvegyük Ma­gyarországgal a barátságos érintkezés régi relációit. Sok mindenről beszélgetünk. Megemlítem a repará­­ciós kérdést és kiemelem azt a dicstelen szerepet, amelyet Franciaország a határkiigazító bizottságok­ban minden ok nélkül magára vállalt. — Meglep, amit mond! — felel csodálkozó arcki­fejezéssel Bordeaux. — Holnap az Akadémia ülésén majd beszélek Barthou miniszterrel és megkérem, hogy fogadja önt. (Bordeaux tényleg beszélt Barthouval, aki levelet irt, amelyben kifejezi sajnálkozását, amiért nem fo­gadhat. Hivatali állása tiltja ezt.) — Az írói működés princípiumának tartom — foly­tatta Bordeaux —, hogy az életet az igazságnak meg-­­­felelően figyeljük meg. Úgy kell venni az életet, amint van. Nem szabad csökkenteni az árnyékot, de a fényt sem, tartózkodni kell a sötét túlzásától, de az erkölcsök poétikus idealizálásától is. A természet is harcol a destruktív erők ellen. De ezek az erők vannak, léteznek. • Az iró felelőssége — Az írónak nagy felelőssége van nemzetével szem­ben. Az iró nem hunyhatja be a szemét a nemzet­­fenntartó tényezők előtt soha. Legyen az iró emberi, lássa maga előtt az egész embert és fatálisan rá fog bukkanni a nemzeti és a vallásos érzésre. Enélkül csonka a lélek, vak vagy bűnös az író. Ilyen érte­lemben a katolikus írónak meg van az az előnye, hogy teljesebben festi meg az emberiség arcát. Megkérdeztem ezután a nagy írót, melyik regényét becsüli legtöbbre? — A La Maisont — felelte. — Gyermekkorom ideali­zált regénye ez. Ezt írtam­ legnagyobb szeretettel és bizony gyakran előveszem, hogy újra olvashassam. A nagy író szívesen, szeretet­reméltóan búcsúzott el tőlem és megajándékozott La Croise des dism­ins című könyvével. Mihelics Vid. — A bizánci rabszólgalány. Crawford Marionnak, a nagy amerikai regényírónak, egyik legszebb regé­nye, A bizánci rabszolgalány, a napokban magyar fordításban is megjelent. A magyar olvasóközönség Crawfordot eddig nem igen ismerte, pedig az angol irodalom Crawfordot a klasszikusok közé sorozza. Tüneményes történeti fantáziája, drámai megeleve­nítő ereje, színeinek pazar bősége, nyelvének tiszta­sága és szépsége olyan érték, melyet együtt, egy író­ban ritkán találunk. A bizánci rabszolgalány meséje a középkori Konsantinápolyban játszik, amikor még a velencei köztársaság és Genova küzdött Tenedosz szigetének birtokáért s itáliai kereskedők aranya uralkodott Bizáncban. Carlo Zeno, a regény hőse, a velencei impériumot képviseli a konstantinápolyi élet akkori zűrzavarában s az ifjú velencei hős hóditó törekvéseibe fűződik az az idillikus szerelmi regény, amely a műnek tulajdonképpeni gerince. Ifjú­sági irodalmunkat ily felemelő hatású, abszolút tiszta, rendkívül művészi eszközökkel megírt regény­nyel gyarapítani a Géniusz Könyvkiadó Vállalat ré­széről valóban jó munka volt. A gondos, hibátlan for­dítás Pogány Kázmér műve. — Az Athenaeum új könyvei. Az Athenaeum rész­vénytársaság újabb csoport szépirodalmi könyvet bocsájtott forgalomba. Kosáryné­ Réz Lola Pityu című kis­regényén kívül, a teljes magyar Maupassant új kötete képezi a kiváló francia író novelláinak egy részét, amely Fifi kisasszony címen Lányi Viktor hivatott fordításában jelent meg. A nálunk nemrég népszerűvé vált spanyol írónak, Ibanez-nek A nőgyűl­­lölők című regényét Tóth András, Carlyle: Hősökről című reprezentáns munkáját, amely a Híres Köny­vek sorozatában jelent meg, Végh Arthur ültette át magyarra. A Gondolat és írás sorozatban Fülep La­jos tanulmányai Magyar Művészet címen jelentek meg. A könyvek árai 1300—1500 korona körül válta­koznak. Az eső tündére írta: Marcello Tinagre Zárt zsaluk mögött, szobám félhomályában ébredek; a tudatomban felderengő első benyo­más az, hogy viz pereg halkan a levelekre s hulló esőcseppek dúdolják csendes dalukat. Az óvatosan benyitott ajtó félig feltárul. Egy fehér kötényt s reggelivel megrakott tálcát pil­lantok meg. Panaszos mollhangon mondja valaki: — Jó reggelt, asszonyom. Már megint esik! Gyermekeim már ébren vannak s most be­rontanak a szobámba. Alighogy szájamra le­helik reggeli csókjukat, már is kezdenek sirán­kozni: „Esik az eső! . . . Nem mehetünk ki! .­­ . Nem tenniszezhetünk! . . . Biciklizni sem lehet! . . Hallom, hogy a rácsos udvari kapu sarka megcsikordul. A lebernyegjébe burkolt postás hozza a postát. A jó ember nagyon megkésett, de ne adj Isten, hogy ezt valaki szóvá tegye, mert ugyancsak mérgesen pattogja:­— Ilyen cudar időben nem valami gyönyörű­ség szaladgálni; az ember szinte nyakig sülyed a sárba, a lábam meg egyre-másra megcsúszik. Egy víz vagyok tetőtől-talpig, aztán fáj is min­den tagom . . . Esik! Átnézem a frissiben jött leveleket, levelező­lapokat. A francia föld legkülönbözőbb részei­ből érkeztek kártyák s mindegyiken panaszkod­nak barátaim. Az egyik a Bretagneban van, ahol esik. A másik Auvergneben üdül, ahol esik! A többiek Normandiában, Burgundiában, Provenceban, ahol esik. S amint a nedves, hosszú órákra gondolok, melyeknek percei véget nem érőn vánszorognak a borús reggeltől kezdve a még borusabb alko­­nyatig, magam is azt mondom: — Mihez kezdjek? . . . Máris unatkozom . . . Esik! . . . Esik! . . . Esik! . . . Az esőverte ablaktáblák felől enyhe tik-tak, apró tündéri kezek kopogása hallik. Fejemet az ablak felé fordítom s eleinte nem látok mást, csak a sűrű hársak sötétzöld pompáját, a pázsit világos és tömött zöldjét, a gerániumok derűs tarkaságát, a zsálya sárga és vörös lángolását s a hosszúszárú szarkalábat, melynek világos­­rózsaszín, tompa kék és halványlila árnyalatai a régi ritka porcellán színeire emlékeztetnek. Csak a reggel sző hatalmas hálót az alacsony égboltozatra. De ki kopog az ablakon? Megint csak hallom a kellemes hangú, majd­nem nesztelen kopogást s látom, hogy egy alak feszül az ablaknak. Átlátszó, mint az üveg, folyékony, mint a víz, valóságos kis szilfidalak. Sima, fényes ezüsthaja hosszú vonalakban om­lik le szivárvány színben tündöklő ruháján. Egyhangú, de nagyon tiszta hangon szól: — Figyelj ide! Én vagyok az esőtündér, a borús napok királynéja. Én szövöm a ködöt és az álmokat, én vagyok a barátnéja a szép, szi­vacsos mohának, a zöld békáknak s a gombák­nak, melyek barnák, mint a föld, vörösek, mint a tengeri csiga, kékesfeketék, mint a rothadás s fakók, mint a hársfa kérge. Az emberek irtóznak tőlem, mert foglalkozá­sukat és szórakozásukat zavarom, mert kény­szerítem őket, hogy otthon maradjanak s azok­kal töltsék az időt, akiket állítólag szeretnek, vagy könyvek közt, melyeket saját vallomásuk szerint csodálnak, vagy egészen magukban legye­nek. Teljes egyedüliségre ítélve őket, módot adok nekik arra, hogy pár napig nyugalomban éljenek, álmodozzanak, elgondolkozzanak, olvas­sanak s hallgassanak. Elszakítom őket a külső világtól. Saját segítőeszközeikre korlátozom s kényszerítem őket, hogy belső világukba, lel­kükbe merüljenek. Magukba néznek s nem látnak semmit . . . Hova lett a lelkük? Elszóródott, gazdátlanul tévelyeg odakünn . . . . A saját magukban felfedezett feneketlen úr láttán elfogja őket valami szédülés; saját társaságuk is ásittatja őket. Körülnéznek. A könyvtár tele van könyv­vel, de a könyvolvasás gyönyöre nincs meg mindenkiben; a könyvek csak akkor tetszenek, ha mulatságosak, múlt a bohóc. A komoly­ könyv terhes jóbarát, akit ugyan becsülni szo­kás, de akit sokáig türelmesen hallgatni nehéz. Ezért félnek tőlem az emberek. Unatkoz­nak! De te, aki kényelmes szobádban, kandalló mellett üldögélsz, miféle szemrehányást tehetsz te nekem, hálátlan? Ma reggel, amikor felébredtél, elátkoztál. Pedig az egész napod olyan gyorsan, olyan kel­lemesen eltelt, hogy kedélyeden egyetlen ár­nyék, homlokodon egyáltalán ránc sem látszott. Oltalmaztam ajtódat a terhes látogatók ellen, de megjutalmaztam bátorságukért jó barátai­dat, akik váratlanul is eljöttek. Házadat mele­gebbnek, a fogadtatást szívesebbnek találták. Gyermekeid a megszokott szórakozás hijján melléd húzódtak. Érezted, hogy meleg kis lel­­kecskéjük hogy simul hozzád. Íróasztalodon három hét óta halmozódik a levél. Ma feleltél rájuk. Eljátszottad Beetho­­vennak azt a szonátáját, melyet minden más zenedarabnál jobban szeretsz, mert emlékeid visszhangzanak benne s a zenei hangok nyomán feltámad megindult szivedben dalos és zokogó ifjúságod. Olvastad azt az elavult kedves írót, akit a mai asszonyok már nem is ismernek. Képzeleted színes játékát követve művészi virágodat hímeztél selyemre. Élvezted a magány és a hallgatás gyönyö­rét. Figyelve hallgattad a szivedet s csak a kandaló apró tűzmanói, a vázák rózsái s a fa­lakról lemosolygó képek tudják, hogy — sirtál. Melyik vasárnapod tudta megadni ezt a tartalmas pihenést és az elégedettségnek azt a nagyszerű érzését, hogy magadban­ magaddal, magadért élhettél önzés és boszúság nélkül?...“ A szivárványszínű kristályruhát viselő sima, ezüsthajú szilfid tovább beszélt, apró ujjai ko­pogtak az ablakon, amikor egyszerre a szoba­lány behozta a lámpát s hirtelen becsukta a fából való ablaktáblát. Nem hallottam egyebet, csak egy mormoló, panaszos hangot: " Esik! . . . Esik! . . . Esik! .. . - - ' DIÁKÜGYEK Nyári diákcsere-akciók Európa majdnem valamennyi államába mennek magyar diákok A Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Orszá­gos Szövetségének Külügyi Osztálya dicséretreméltó tevékenységet fejt ki külföldön. Előttünk fekszik a nyári diákcserékről szóló értesítő, melyből kitűnik, hogy Németországba, Svájcba, Svéd-, Olasz-, Fran­ciaországba, Angliába mintegy 200 magyar diák megy ki cserealapon, ezenkívül Dániába, Spanyol­­országba is meghívtak magyar diákokat. Június vé­gén az Egyetemi Énekkarok mennek ki Észtországba az Észt Diákszövetség meghívására, hogy részt ve­­gyenek az észt nemzeti dalosversenyen. Hogy ezek­nek­ az akcióknak a nemzet szempontjából milyen óriási jelentőségük van, azt nem kell külön hang­súlyozni. A magyar ifjúságnak módjában van a mai rendkívül súlyos valutáris viszonyok között arány­lag igen csekély áldozatok árán a külföldet meg­ismerni, ismereteit bővíteni és másrészt a külföld is megismer végre bennünket igazi mivoltunkban s nem a prágai és bukaresti sajtóirodák közleményein ke­resztül. Ugyanezekből az országokból jönnek a nyár folyamán külföldi diákok is, hogy közvetlenül ismer­jék meg a magyar népet és kultúrát. A részletes program összeállításán most dolgozik a Külügyi Osz­tály, hol különben most serényen folyik a­­munka a júniusi nemzetközi diákkonferencia szervezése kö­rül. Június 14-től 244-ig Parádfürdőn ülésezik a World's Student Christian Federation. A konferen­cián 47 nemzet mintegy 200 kiküldöttel képviselteti magát, kiknek soraiban a diákság vezérei között egyetemi professzorok és világhírű tudósok is helyet foglalnak. A magyar ifjúság munkája minden elismerést megérdemel és azt hisszük, joggal számíthat a ma­gyar társadalom megértő és hathatós támogatására.

Next