Nemzeti Ujság, 1923. április (5. évfolyam, 74-97. szám)
1923-04-29 / 97. szám
8 NEMZETI ÚJSÁG Vasárnap, 1923 április 29. Egy fiatal leánynak — Emile Lanté — Szemed varázsa, lám, olyan finom, törékeny, Hogy egy tekintet is, mely hosszasan lesi, Megsértheti szelíd, nyugalmas derűjében S szemérmes szenderét durván beszennyezi. A szemed mit se tud... Pillája sose bágyad, Ha könnyű függönyén friss szellő játszik is Nem tükrözi szemed soha a furcsa vágyat? Melyet szivünkbe lop a pajkos április. Nem vonzza a szemed a kert szerelmes árnya. Ahol tavasz felé kék mámor lengedez, És este, ha fölé suhan mosolygó álma, Csak gyermeki, fehér álmokba révedez. Ó, óvd szemed soká lesütve! Ne ügyeljed A létet, a hazug mosolyt, az idegent! Ha föltekintsz, hamar unott lesz majd a lelked. Ne tudj, mert tudni, jaj, bút, szenvedést jelent. Fordította: Téglás Dezső. Henry Bordeaux a katolikus író hivatásáról .At írónak felelőssége van nemzetével szemben /“ Paris, 1923 április 20. (A Nemzeti Újság levelezőjétől.) René Bazin, akinek sok kitüntető ügyeiméért csak itt mondhatok igazán köszönetet, jó ajánlólevelet írhatott Bordeauxnak. A nagy író, a francia Akadémia halhatatlanja, egy teljes órát szentelt nekem és ez az óra párisi életem egyik legszebb emléke marad, et magát talán nem szükséges bemutatni a magyar közönségnek. A háború kezdetén az Élet közölte La Petr de vivre című regényét, majd a Pallas adta ki egyik könyvét — La croisade des Enfants — s csak nemrégiben csodálhatták a Nemzeti Újság olvasói is a Ressurection de la chaire művészi és lelki mélységeit. Aki úgy képzelné el Bordeaux-t, ahogyan a romantikus fantázia rajzolja a nagy írókat és környezetüket, azt talán csalódás érné, mikor átlépi szobájának küszöbét. Ebben a hatalmas teremben minden a kormoly tudósra vall, semmi sem a divatos és szeszélyes művészre. A falakat teljesen beborítják a körbefutó könyvállványok, a tudományos munkák súlya alatt roskadozó polcok. A padlón piramisokba gyűlnek a folyóiratok és a vizsgálódó szem hiába keresné azokat a poétikus zugokat, melyekről a női fantázia álmodik. A mai irodalom nagyjai már nemcsak intuitív lelkek, hanem a szellemi élet vezérei, a kollektív lélek irányítói. Bazin vezérkari térkép fölé hajlik, hogy követhesse Foucauld-t a Szaharán át és bírálja a gyarmati expanziót. Barrés az „Én“ filozófiáját fejtegeti egy metafizkai szemle hasábjain, majd könyveket szentel a rajnai köztársaság gondolatának. Bourget tudományosan cáfolja a biológiai erkölcstant és Bordeaux, a volt katonatiszt, a párisi szalonok kedvence, éppen most fejezte be előadás-sorozatát Szalézi Szent Ferenc kulturmunkájáról . . . Henry Bordeaux impozáns megjelenésű, magas, szép férfi. Sötét haja, siira szemöldöke, arcvonásainak kemény karaktert adnak. Lassan, megfontoltan, de nagyon energikus hangsúllyal beszél. „A háború nem hagyott bennünk gyűlöletet" — ismerem Magyarországot. A milleniumkor, majd később a mezőgazdasági kiállításkor voltam Budapesten, ahol előadást is tartottam. A francia delegációt akkor rendkívül szívesen fogadták, a földmivelésügyi miniszter vendégül látott bennünket a kastélyában és igy pár napig élvezhettem a magyar róna szépségét is. A mi országaink sokban egyeznek és higyye meg, hogy a háború nem hagyott bennünk gyűlöletet Magyarországgal szemben. Németország, az más! Ellenségünk volt, 1871-ben két tartományt vett el tőlünk, északi vidékünket tervszerűen összerombolta és most nem akarja végrehajtani azt a békeszerződést, amely őt megmentette. De ne beszéljünk erről, úgy látom, itt az ideje, hogy fölvegyük Magyarországgal a barátságos érintkezés régi relációit. Sok mindenről beszélgetünk. Megemlítem a reparációs kérdést és kiemelem azt a dicstelen szerepet, amelyet Franciaország a határkiigazító bizottságokban minden ok nélkül magára vállalt. — Meglep, amit mond! — felel csodálkozó arckifejezéssel Bordeaux. — Holnap az Akadémia ülésén majd beszélek Barthou miniszterrel és megkérem, hogy fogadja önt. (Bordeaux tényleg beszélt Barthouval, aki levelet irt, amelyben kifejezi sajnálkozását, amiért nem fogadhat. Hivatali állása tiltja ezt.) — Az írói működés princípiumának tartom — folytatta Bordeaux —, hogy az életet az igazságnak meg-felelően figyeljük meg. Úgy kell venni az életet, amint van. Nem szabad csökkenteni az árnyékot, de a fényt sem, tartózkodni kell a sötét túlzásától, de az erkölcsök poétikus idealizálásától is. A természet is harcol a destruktív erők ellen. De ezek az erők vannak, léteznek. • Az iró felelőssége — Az írónak nagy felelőssége van nemzetével szemben. Az iró nem hunyhatja be a szemét a nemzetfenntartó tényezők előtt soha. Legyen az iró emberi, lássa maga előtt az egész embert és fatálisan rá fog bukkanni a nemzeti és a vallásos érzésre. Enélkül csonka a lélek, vak vagy bűnös az író. Ilyen értelemben a katolikus írónak meg van az az előnye, hogy teljesebben festi meg az emberiség arcát. Megkérdeztem ezután a nagy írót, melyik regényét becsüli legtöbbre? — A La Maisont — felelte. — Gyermekkorom idealizált regénye ez. Ezt írtam legnagyobb szeretettel és bizony gyakran előveszem, hogy újra olvashassam. A nagy író szívesen, szeretetreméltóan búcsúzott el tőlem és megajándékozott La Croise des dismins című könyvével. Mihelics Vid. — A bizánci rabszólgalány. Crawford Marionnak, a nagy amerikai regényírónak, egyik legszebb regénye, A bizánci rabszolgalány, a napokban magyar fordításban is megjelent. A magyar olvasóközönség Crawfordot eddig nem igen ismerte, pedig az angol irodalom Crawfordot a klasszikusok közé sorozza. Tüneményes történeti fantáziája, drámai megelevenítő ereje, színeinek pazar bősége, nyelvének tisztasága és szépsége olyan érték, melyet együtt, egy íróban ritkán találunk. A bizánci rabszolgalány meséje a középkori Konsantinápolyban játszik, amikor még a velencei köztársaság és Genova küzdött Tenedosz szigetének birtokáért s itáliai kereskedők aranya uralkodott Bizáncban. Carlo Zeno, a regény hőse, a velencei impériumot képviseli a konstantinápolyi élet akkori zűrzavarában s az ifjú velencei hős hóditó törekvéseibe fűződik az az idillikus szerelmi regény, amely a műnek tulajdonképpeni gerince. Ifjúsági irodalmunkat ily felemelő hatású, abszolút tiszta, rendkívül művészi eszközökkel megírt regénynyel gyarapítani a Géniusz Könyvkiadó Vállalat részéről valóban jó munka volt. A gondos, hibátlan fordítás Pogány Kázmér műve. — Az Athenaeum új könyvei. Az Athenaeum részvénytársaság újabb csoport szépirodalmi könyvet bocsájtott forgalomba. Kosáryné Réz Lola Pityu című kisregényén kívül, a teljes magyar Maupassant új kötete képezi a kiváló francia író novelláinak egy részét, amely Fifi kisasszony címen Lányi Viktor hivatott fordításában jelent meg. A nálunk nemrég népszerűvé vált spanyol írónak, Ibanez-nek A nőgyűllölők című regényét Tóth András, Carlyle: Hősökről című reprezentáns munkáját, amely a Híres Könyvek sorozatában jelent meg, Végh Arthur ültette át magyarra. A Gondolat és írás sorozatban Fülep Lajos tanulmányai Magyar Művészet címen jelentek meg. A könyvek árai 1300—1500 korona körül váltakoznak. Az eső tündére írta: Marcello Tinagre Zárt zsaluk mögött, szobám félhomályában ébredek; a tudatomban felderengő első benyomás az, hogy viz pereg halkan a levelekre s hulló esőcseppek dúdolják csendes dalukat. Az óvatosan benyitott ajtó félig feltárul. Egy fehér kötényt s reggelivel megrakott tálcát pillantok meg. Panaszos mollhangon mondja valaki: — Jó reggelt, asszonyom. Már megint esik! Gyermekeim már ébren vannak s most berontanak a szobámba. Alighogy szájamra lehelik reggeli csókjukat, már is kezdenek siránkozni: „Esik az eső! . . . Nem mehetünk ki! . . Nem tenniszezhetünk! . . . Biciklizni sem lehet! . . Hallom, hogy a rácsos udvari kapu sarka megcsikordul. A lebernyegjébe burkolt postás hozza a postát. A jó ember nagyon megkésett, de ne adj Isten, hogy ezt valaki szóvá tegye, mert ugyancsak mérgesen pattogja:— Ilyen cudar időben nem valami gyönyörűség szaladgálni; az ember szinte nyakig sülyed a sárba, a lábam meg egyre-másra megcsúszik. Egy víz vagyok tetőtől-talpig, aztán fáj is minden tagom . . . Esik! Átnézem a frissiben jött leveleket, levelezőlapokat. A francia föld legkülönbözőbb részeiből érkeztek kártyák s mindegyiken panaszkodnak barátaim. Az egyik a Bretagneban van, ahol esik. A másik Auvergneben üdül, ahol esik! A többiek Normandiában, Burgundiában, Provenceban, ahol esik. S amint a nedves, hosszú órákra gondolok, melyeknek percei véget nem érőn vánszorognak a borús reggeltől kezdve a még borusabb alkonyatig, magam is azt mondom: — Mihez kezdjek? . . . Máris unatkozom . . . Esik! . . . Esik! . . . Esik! . . . Az esőverte ablaktáblák felől enyhe tik-tak, apró tündéri kezek kopogása hallik. Fejemet az ablak felé fordítom s eleinte nem látok mást, csak a sűrű hársak sötétzöld pompáját, a pázsit világos és tömött zöldjét, a gerániumok derűs tarkaságát, a zsálya sárga és vörös lángolását s a hosszúszárú szarkalábat, melynek világosrózsaszín, tompa kék és halványlila árnyalatai a régi ritka porcellán színeire emlékeztetnek. Csak a reggel sző hatalmas hálót az alacsony égboltozatra. De ki kopog az ablakon? Megint csak hallom a kellemes hangú, majdnem nesztelen kopogást s látom, hogy egy alak feszül az ablaknak. Átlátszó, mint az üveg, folyékony, mint a víz, valóságos kis szilfidalak. Sima, fényes ezüsthaja hosszú vonalakban omlik le szivárvány színben tündöklő ruháján. Egyhangú, de nagyon tiszta hangon szól: — Figyelj ide! Én vagyok az esőtündér, a borús napok királynéja. Én szövöm a ködöt és az álmokat, én vagyok a barátnéja a szép, szivacsos mohának, a zöld békáknak s a gombáknak, melyek barnák, mint a föld, vörösek, mint a tengeri csiga, kékesfeketék, mint a rothadás s fakók, mint a hársfa kérge. Az emberek irtóznak tőlem, mert foglalkozásukat és szórakozásukat zavarom, mert kényszerítem őket, hogy otthon maradjanak s azokkal töltsék az időt, akiket állítólag szeretnek, vagy könyvek közt, melyeket saját vallomásuk szerint csodálnak, vagy egészen magukban legyenek. Teljes egyedüliségre ítélve őket, módot adok nekik arra, hogy pár napig nyugalomban éljenek, álmodozzanak, elgondolkozzanak, olvassanak s hallgassanak. Elszakítom őket a külső világtól. Saját segítőeszközeikre korlátozom s kényszerítem őket, hogy belső világukba, lelkükbe merüljenek. Magukba néznek s nem látnak semmit . . . Hova lett a lelkük? Elszóródott, gazdátlanul tévelyeg odakünn . . . . A saját magukban felfedezett feneketlen úr láttán elfogja őket valami szédülés; saját társaságuk is ásittatja őket. Körülnéznek. A könyvtár tele van könyvvel, de a könyvolvasás gyönyöre nincs meg mindenkiben; a könyvek csak akkor tetszenek, ha mulatságosak, múlt a bohóc. A komoly könyv terhes jóbarát, akit ugyan becsülni szokás, de akit sokáig türelmesen hallgatni nehéz. Ezért félnek tőlem az emberek. Unatkoznak! De te, aki kényelmes szobádban, kandalló mellett üldögélsz, miféle szemrehányást tehetsz te nekem, hálátlan? Ma reggel, amikor felébredtél, elátkoztál. Pedig az egész napod olyan gyorsan, olyan kellemesen eltelt, hogy kedélyeden egyetlen árnyék, homlokodon egyáltalán ránc sem látszott. Oltalmaztam ajtódat a terhes látogatók ellen, de megjutalmaztam bátorságukért jó barátaidat, akik váratlanul is eljöttek. Házadat melegebbnek, a fogadtatást szívesebbnek találták. Gyermekeid a megszokott szórakozás hijján melléd húzódtak. Érezted, hogy meleg kis lelkecskéjük hogy simul hozzád. Íróasztalodon három hét óta halmozódik a levél. Ma feleltél rájuk. Eljátszottad Beethovennak azt a szonátáját, melyet minden más zenedarabnál jobban szeretsz, mert emlékeid visszhangzanak benne s a zenei hangok nyomán feltámad megindult szivedben dalos és zokogó ifjúságod. Olvastad azt az elavult kedves írót, akit a mai asszonyok már nem is ismernek. Képzeleted színes játékát követve művészi virágodat hímeztél selyemre. Élvezted a magány és a hallgatás gyönyörét. Figyelve hallgattad a szivedet s csak a kandaló apró tűzmanói, a vázák rózsái s a falakról lemosolygó képek tudják, hogy — sirtál. Melyik vasárnapod tudta megadni ezt a tartalmas pihenést és az elégedettségnek azt a nagyszerű érzését, hogy magadban magaddal, magadért élhettél önzés és boszúság nélkül?...“ A szivárványszínű kristályruhát viselő sima, ezüsthajú szilfid tovább beszélt, apró ujjai kopogtak az ablakon, amikor egyszerre a szobalány behozta a lámpát s hirtelen becsukta a fából való ablaktáblát. Nem hallottam egyebet, csak egy mormoló, panaszos hangot: " Esik! . . . Esik! . . . Esik! .. . - - ' DIÁKÜGYEK Nyári diákcsere-akciók Európa majdnem valamennyi államába mennek magyar diákok A Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetségének Külügyi Osztálya dicséretreméltó tevékenységet fejt ki külföldön. Előttünk fekszik a nyári diákcserékről szóló értesítő, melyből kitűnik, hogy Németországba, Svájcba, Svéd-, Olasz-, Franciaországba, Angliába mintegy 200 magyar diák megy ki cserealapon, ezenkívül Dániába, Spanyolországba is meghívtak magyar diákokat. Június végén az Egyetemi Énekkarok mennek ki Észtországba az Észt Diákszövetség meghívására, hogy részt vegyenek az észt nemzeti dalosversenyen. Hogy ezeknek az akcióknak a nemzet szempontjából milyen óriási jelentőségük van, azt nem kell külön hangsúlyozni. A magyar ifjúságnak módjában van a mai rendkívül súlyos valutáris viszonyok között aránylag igen csekély áldozatok árán a külföldet megismerni, ismereteit bővíteni és másrészt a külföld is megismer végre bennünket igazi mivoltunkban s nem a prágai és bukaresti sajtóirodák közleményein keresztül. Ugyanezekből az országokból jönnek a nyár folyamán külföldi diákok is, hogy közvetlenül ismerjék meg a magyar népet és kultúrát. A részletes program összeállításán most dolgozik a Külügyi Osztály, hol különben most serényen folyik amunka a júniusi nemzetközi diákkonferencia szervezése körül. Június 14-től 244-ig Parádfürdőn ülésezik a World's Student Christian Federation. A konferencián 47 nemzet mintegy 200 kiküldöttel képviselteti magát, kiknek soraiban a diákság vezérei között egyetemi professzorok és világhírű tudósok is helyet foglalnak. A magyar ifjúság munkája minden elismerést megérdemel és azt hisszük, joggal számíthat a magyar társadalom megértő és hathatós támogatására.