Nemzeti Ujság, 1925. február (7. évfolyam, 26-48. szám)

1925-02-22 / 43. szám

Vasárnap, 1925 február 22. NEMZETI ÚJSÁG az autót, fellépett a hágcsóra és még két lövést adott le. Egyetlen védekezése az ő korában kissé szokatlan sóhaj­ ,és mi mézesheteink na­gyon rövidek voltak“. A tárgyalás elé annál nagyobb érdeklődéssel néznek, mert a vádlott kissé bonyolult egész rokonsága fog felvonulni. Közöttük egyik volt anyósa, Madame Martin, nem valami hí­zelgő képet fest róla. Úgy látszik, hogy a há­ború folyamán különféle politikai intrikákban is vett részt és mint kuriózumot emlegetik, hogy 1915-ben állandóan a francia képviselő­kamara levélpapirosán intézte el privát leve­lezéseit. Lehet, hogy a tanúvallomások folya­mán az is kiderül, hogy kinek jóvoltából ju­tott ezekhez a levélpapírok­­hoz. l. d. : Pesti ábécéje ЯН—«ИДИ——I a tav­aszi kalapvásárlás titkaiból Sxéna? Sxalma? Tüll? Toll? Saláta? Valamelyik lapban olvastam a napokban, hogy a tavaszi kalapokat Párisban legújabban — salátával díszítik. Hát ez gyönyörű újítás, sőt a sorokból úgy sejtem, hogy eleven salátá­ról van szó, melyet naponta frissítenek. Ez aztán még gyönyörűbb, de éppenséggel nem meglepő. Divat tekintetében semmin sem sza­bad csodálkozni, mindent el kell fogadni úgy, ahogy azt a művészek és művésznők kitalál­ják, már azok tudniillik, akiknek az a hivatá­suk, hogy a divatot irányítsák, ők a lupus­ A tavaszi készlet, posok, mi többiek —­ egyszerű birkák — szó nélkül megyünk utánuk és menni fogunk mindenkor. Ezzel aztán rendben is lenne a dolog, ha nem lenne holnap vasárnap és nem kellene ma megírni a hagyományos Ábécét. Viszont ezer szerencse, hogy a salátás kalap hírére ráakad­tam, mert így a téma önmagától adódik: a tavaszi kalap. Még javában havazik odakünn és prémbun­dák és hócipők viselendők, mikor egyszerre csak nyomtatott kártyát hoz a posta: értesítem asszonyomat, hogy a napokban Párisba uta­zom a tavaszi kalapdivat legújabb kreációinak beszerzésére, melyekre már most felhívom nagybecsű figyelmét, tisztelettel Madame Filó­tás. Az olvasó, illetőleg a címzett szive hevesen megdobban e sorok olvasásakor. — Óh, Paris, Párisi — sóhajtja meghatottan és még nagyobb meghatottsággal, illetőleg irigységgel gondol Madame Filótásra, ki az. Imádott város felé kerekezik e pillanatban. Nemsokára már jön is a boldogító levelezőlap: ábrázolja a Notre Dame-ot, francia bélyeg, francia bélyegző rajta és divatos szálkajrással ennyi: Sok üdvözlettel régi vevőmnek Madame Filótás. — Milyen boldog is ez a Madame Filótás! Madame Filótás tényleg boldog. Egész évben vesződik és veszekedik az üzletben, tűri a bölcs­i szeszélyt és angyali türelemmel pa­rancsnokol a kócsag- és strucctollak, a virá­gok, szalagok és százféle filc- és szalmaformák birodalmában, melyet úgy hívnak, hogy a kalapszalon. Ilyenkor azonban, tavasz felé, három hétre véget érnek keservei. Madame Filótás műhelyében emberi szemektől láthatat­lanul ilyenkor már garmadában állnak a ta­vaszi remekek, a munka nagy része befejező­dött, Madame Filótás mehet Párisba. Vásárol tehát ötven párisi levelezőlapot, kinyomatja a körlevelet, megcímezi a levelezőlapokat leg­jobb vevői címére, hogy lássák: Párisban sem feledkezik meg róluk. Azután a megcímzett levelezőlapokat elküldi egy párisi kis kávé­­mérés tulajdonosnőjének, akivel egyszer me­leg barátságot kötött, egyszer, mikor odakünn volt. A kávémérés tulajdonosnőjének már meg sem kell írni, mit csináljon, szépen felbélyegzi a levelezőlapokat és postára adja őket. Most már aztán Madame Filótte nyugodtan kiuta­zik — Solymárra Itt kis háza és kertje van neki, aminek a vételárát a bolond és szeszélyes hölgyvendégeitől elvett fillérekből és koronák­ból fizetgetett ki apránként. Itt Solymáron Madame Filótás leveti előkelőségét , bár nem lesz belőle már solymári rózsalány, de lesz belőle egyszerű solymári lakos mindaddig, míg meg nem unja Páris gyönyöreit és hazatér. A solymári pihenés évente egyszer éppúgy hoz­zátartozik életéhez, mint a fürge és csinos masamódlányok és a szeszélyes vevők. Nem mulasztaná el egy világért sem. Rendesen meghízva tér haza Pestre és figyeljék meg, tisztelt hölgyeim, hogy a kalapszalon-tulajdo­­nosnők mindig meghízva érkeznek vissza Pa­risból. Ezek mind Solymáron töltenek el né­hány boldog hetet ilyenkor. No már most visszaérkezésével egyidejűleg Madame Filette boltjában kirakják a tavaszi készletet és szétmennek az invitáló kártyák a „párisi modellek“ megtekintésére. A kirakatba is kikerül néhány remek , másnap már meg­jelenik a kirakat előtt az első áldozat, egy édes, kiváncsi, bundás asszonyka, aki a fejébe vette, hogy ma már szalmakalappal fogja puk­kasztani a barátnőit a déli korzón. És miután még csak délelőtt féltizenegy és ő a fejébe vette, hogy a déli korzó idejére már szalma­kalapja lesz, biztos, hogy déli egy órakor már a fejébe fogja nyomni a szénakalapok — Drága Filótásné, köszönöm a párisi kár­tyát — csacsog az izgatott vevő. Gyönyörű volt ügyel Mi újság odakinn! Kicsi vagy nagy! (Ez a kérdés a kalapformára értendő.) Virág vagy tollt (Ez a díszre.) Széna vagy szalma! (Ez az anyagra.) Madame Filótás nagyszerű politikus. Hogy bármelyik kreációja poeszibilis legyen, a kö­vetkező válaszokat adja: — Nagy is, kicsi is, virág ie, toll ie, széna is, szalma is, ahogy vesszük. Ezzel aztán start következik és megkezdődik a kalap-próba. A kalap-próbánál komolyabb és fontosabb pillanat kevés van a nő életében. Hah, pilla­nat! mondtuk meg gondolanul, dehogy se pil­lanat, óra, sőt két, három óra, vagy akár egy egész délelőtt ilyenkor történik az, hogy bár csak egy kevéssé is csinos archoz minden ke­véssé is csinos kalap remekül illik, a legnagy­szerűbben álló kalapok ezzel a lemondó sóhaj­jal kerülnek le a fejről: — Hiába minden, nincs a kalap-arcom! Ilyenkor történik az, hogy a tizenhetedik kalapnál hirtelen eszébe jut a hölgynek, hogy mégis csak a harmadik kalap állt a legjobban. Gyerünk hát, melyik volt a harmadik kalap! Ugyan édes Lili — ez a kiszolgáló masam­ód ,— nem ez volt aimiit maga mutat, nem emlék­szik, az a taupe szinüi totkk, az hol van! — tVinpe tokk nincs is az egész üzletben, — mondja a kisasszony. — Dehogy nincs, dehogy nincs, már hogyne lenne, mikor öt perce, hogy levettem a fe­jemről. A tokkot nem találják és sokszor ez hiúsítja meg az egész vásárt. Egy nem is létező kalap, amelyik helyett hiába létezik harminc más, — az kellene, ha volna. De nincs, próbálj­ák fel hát a — harminc­egyediket. — Lilikem! — mondja ilyenkor, a hölgy a már-már átért masam­ódnak — ez a kék ugy­e nem áll jól az arcomban. — Azt találom, hogy remekül áll, — vála-­ szolja a masam­öld — de megfelelő gyakorlata lévén, tudja, hogy ilyenkor egy zöldszinű for­mát kell átnyújtani. Felmutat tehát egy mé­regzöldet. Fel a fejre vele gyorsan s már hangzik is az újabb, bizonytalan óhajtás: — No, már akkor talán inkább egy pirosat. Súlyosbító­ körülmény, ha férfi is ven jelem Ilyenkor ezt mondják: — Ne üljön itt némán, Lajos, hanem kockáz­tasson meg már egyezer valami véleményt is. Lajos, mint az összes többi Lajosok, ilyen­kor a vihart megelőzendő, azt válaszolja: — Magának minden kalap egyformán jól áll. — Gerinctelen! — csap le a kegyetlen válasz, de már a másik percben egy másik kalap alól hangzik a kérdés: — No és ehhez mit szól! — Elragadd — Mindig mondtam, hogy nincs ízlése, —­ fejeződik be a diskurzus. Vagy ezt is szokták mondani: — Halványkék szalmát szeretnék, mert a kék az aramnak kedvenc színe. Ugy­e Lajost Lajos, mint az összes többi Lajosok, ilyen­kor megértően bólint: — Imádom a kéket. Közben meghatottan gondol egy tengerzöld fülkalapra, aminél jobb színű kalap nem volt a felesége fején évek óta. E zöld kalap idején kérte me­g feleségül. De most — úgy mond­ják — a halványkék ezin a kedvence. S ha mondják, úgy kell lennie. Közben új fordulat következik: — A kirakatban szebbek vannak, mint ide­­benn. Filótásné, nem lehetne a kirakat kalap­jaiból a balszélső alsót bevenni! Beveszik a balszélső alsót a ekkor kiderül, hogy mégis csak a jobb belső-felsőt gondol­tuk. Jöjjön hát a jobb belső-felső. — Melyüket szeressem! — hangzik a bizony,­talan kérdés. — Ez eredeti modell, egyetlen darabot sike­­rü­lt behozni járásból — mondja Madame File­tte, aki, mint említettük, nagyszerű szúmna­tű asszony és már felfedezte azt a kis villanást a szemekben, ami a titkolt, de komoly tetszés jelen Itt tehát azonnal srófolni és biztosítani kell az árut, valamint megfelelő értékűvé kell tenni az „egyetlen“ hangsúlyozásával. A hatás nem marad el, rövid tusa, bizony­talan megállapításod­: nem lesz drága, kicsit szorít, azt hiszem, a feje magas, nem találja és egyéb hasonlók, majd hirtelen kikristályo­sodik az elhatározás: — Hát akkor ezt! Az egész üzlet megkönnyebbül és fölzeng az általános dicsérő kórus: — Soha nem volt a nagyságos asszonyna­­ ilyen gyönyörű kalapja. — Micsoda ízlés! — áradozik Filótásné , már söpri is be a pénzt, javában áll a déli korzó és színes, vidám hullámaira egyszerre csak a tükrös ajtóból ráhimbálózik az új ta­vaszi kalap. Az indulás gyönyörű, már az első szembejövő hölgy szeme megakad a kala­pon. Most már minden arcot kémlelni kell. Egy példányban létező eredeti párisi kalap* modellek találkozása mit szólnak várjon hozzá! A szemné biztató, a séta vidám, a kalap nyert. A Giaella-téren azonban baj történik. A Gerbeaud-üzlet felé himbálózik a kalap és ki­kanyarodva a Vörösmarty-szobor mellől egy­szerre csak Jesszusom! mi jön itt szembe! Végem van. Az egyetlen példányban létező, eredeti párisi kalap-modell másodpéldánya. Nahát ez hal­latlan! Ilyen esetekből lehet megállapítani hitele­sen, hogy mit is jelent az tulajdonképein: far­­kasszemet nézni egymással. Pláne, ha —­ és itt térjünk vissza a kezdet kezdetéhez —, ha mindekét egyforma kalap egyformán — eleven salátával van díszítve. Ezt már én sem bírom ii, tehát ajánlani magamat Endrődi Béla Az első áldozat a „Rövidek voltak a mézesheteink“ Miss Waterloot harmadik házassága Mi történt a Hoghues kastélyban Páris, február 20. -i Nemzeti Ujság tudósítói­tól.) Az alsó Krajna megye esküdtszéke előtt ma egy olyan törvényszéki tárgyalás kezdődött, amely iránt megint az egész élőké­p társaságnak az érdek­lődése nyilvánul meg, hiszen a vádlottak pad­ján a nagyvilági hölgyeknek egyik — ha nem is valami nagyon fiatal — képvise­ője foglal he­lyet azzal a váddal, hogy vadászfegyverből három lövést tett nem valami túlságosan ba­rátságos szándékkal férjére, akit igen súlyo­san megsebesített. A vádlottnő amerikai. 1882-ben született New­­yorkban és így a legenyhébb számítás szerint is túl van az első ifjúságán, amit az is bizo­nyít, hogy a férje, Deubel úr két elődöt is számíthat azoknak a sorában, kiket Marguerite Waterloot a boldogító igennel kitüntetett. A szalonok krónikásai ugyan arról tudnak beszá­molni, hogy a két első férj sem élt valami na­­gyon boldog és békés életet a feleséggel, akit a kirakatokban levő fényképek után a legjobb akarattal sem lehet Newyork szépének nevezni ée mégis Deubel, aki foglalkozására nézve mér­nök és ma negyvenkétéves, nem habozott, hogy harmadízben is az oltár elé vezesse a kissé tem­peramentumos­ nőt, akinek előző házasságaiból felnőtt gyermekei voltak. Az új nász a harmadik férjnek nem hozott valami nagy boldogságot. A családi jelenetek állandóan napirenden voltak és a múlt év szeptemberében tűzharcban törték ki, melynek során e gyengéd feleség vadászfegyverből há­rom sörétes lövést adott le férjére, akit az il­lán, jobb vállán és karján sebeztek meg az ólomdarabok. Hogy hogy­an történt tulajdonképen a do­log, azt kellő pontossággal csak az esküdtszéki tárgyalás fogja kideríteni A drámai esemé­nyek a Hoghnes-kastélyban Fecamp közelében játszódtak le, ahol akkor nagyszámú vendég­seregen kívül jelen voltak Louis Bache és Mas Martin, az első két házasságból származó felnőtt fiuk is. Az élet a vidéki kastélyban vadászatok és különböző szórakozások között nagyon kellervesen folyt le és mindenkinek él­vezetes volt, csak a szerencsétlen férjnek nem, mert a felesége bármilyen kitűnő háziasszony volt is a többiekkel szemben, annyira kelle­metlen tudott lenni hites urával, akinek az életét ugyancsak elkeserítette. Hogy mi min­dennel, azt még eddig nem derítették ki pon­tosan, az sem bizonyos, vájjon a férj meg­unta-e a folytonos vadászatot vagy az erdők árnyékának egyszerű élvezeteit, a tény az, hogy szeptember harmadikén, a kora délelőtti órákban előparancsolta az autót, melyet a fia­tal René Amouroux softőr vezetett és angolo­san el akarta hagyni a kastélyt, ő legalább is azt mondja, hogy megunta a kastélyban folyó életet A felesége azonban azt állítja, hogy férje, miután lényegesen eret vágott a közös vagyonon, annak maradványaival egyszerűen el akarta hagyni a családi tűzhelyet, hogy az idegenben alapítson magának egy másikat A soffőrnek a pályaudvarra kellett volna őt vinnie, ahonnan azután végleg eltávozott volna. Hogy pontosan mi történt, azt eddig nem lehetett kideríteni, mert a kastély vendégei még mind aludtak, mikor a drámai események történtek. Annyi tény, hogy a közeli kis vá­rosban az a hír terjedt el, hogy a kastélyban valami véres és hangos viszály volt, amely­nek a folyamán lövések is hangzottak el. A csendőrök, akik értesültek a dologról, becsön­­gettek a park kapuján, de azt a választ kap­ták, hogy az úrnő gyöngélkedik, a házigazda pedig távol van. Természetes, hogy távol volt, hiszen be kellett szállítania egyik havre-i klinikára, ahol az orvosok heteken keresztül szedegették ki belőle a söréteket, melyek egész barázdákat szántottak testében. Mikor ez kiszivárgott, a csendőrség meg­kezdte a kihallgatásokat, melynek folyamán a sebesült két mostohafia a soffőrrel együtt azt vallották, hogy Deubel szerencsétlenségnek az áldozata lett és ők csak akkor értek oda, mi­kor ez történt. Mindennek ellenére október 15-én a vizsgálóbíró Deubelnét letartóztatta, aki azzal védekezett, hogy ő azt gondolta, hogy férje vadászatra indul, de a kartélyban felej­tette puskáját, mire ő a fegyverrel utána sza­ladt és az a a tónál megcsúszott és igy sült el a sörétes puska. Hogy ez hogy történhetett meg háromszor egymásután, azt nem tudta meg­magyarázni. Közben eltűnt a soff­őr és mikor megtalálták, ő is úgy adta elő a történteket, mint a kastély úrnője és csak hosszas vallatás után lehetett belőle a teljes igazságot kivenni, amire Deu­­delné is beszüntette a tagadás rendszerét. Meg­vallotta, hogy egész nyugodtan férjére sze­gezte a fegyvert ét mikor a soff­őr elindította . 9 A NEMZETI UJLAG TELEFONSSÁ MAI: JÓZSEF 65, 127—47, 127-48

Next