Nemzeti Ujság, 1926. szeptember (8. évfolyam, 197-221. szám)
1926-09-05 / 201. szám
mm 26 hegységen, a Rocky Mountain on túl, British Columbia, de ide már nem jutottunk el. • Ezek a hatalmas tartományok 20—30 esztendő előtt még majdnem teljesen lakatlanok voltak. Azután, hogy a „népvándorlás“ megindult, szinte hihetetlen iramban kezdtek fejlődni. Érdekes példa erre Saskatoon város története. 1901-ben 113 lakosa volt, tíz évvel később 12.000, ma pedig több, mint 25.000. Viszont bizonyos az is, hogy Kanadának még mindig nincs elég lakossága — legalább is nincs annyi, hogy egy csomó intézményére, amit erősebb bevándorlás reményében kiépített, rá ne fizetne. Ezért a bevándorlás fokozása, a lakosság számának növelése a kanadai kormánynak ma legégetőbb problémája.A háború után angol katonákkal, kísérleteztek (Soldiers Settlement Board). Mintegy 5000 családot hoztak át Angliából s adtak nekik „vitézi telek“-félét. A dolog azonban nem sikerült, a többnyire ipari munkában felnőtt emberek nem tudták az új munkakört megszokni és 70 százalékuk otthagyta földjét. Amikor tehát a kanadai kormány szívesen látja a kivándorló magyar földműveseket, ez épen nem különös szimpátia jele vagy hálára kötelező jótétemény, hanem — szinte azt mondhatnám — Kanada létérdeke. • Hely tehát Nyugat-Kanadában letelepedésre van bőségesen. Az ottani kormány szívesen is látja a magyar földmíveseket. A kérdés: érdemes-e kivándorolni? A kivándorló előtt ma két lehetőség áll. Vagy elmegy cselédeskedni egy farmra, vagy pedig önálló gazdálkodásba kezd. Cselédnek elszegődni nem nehéz s a havi bér 25—30 dollár közt változik. Ha valaki csak nyári hónapokra szerződik el, kap kétszeres bért is, viszont a nyári munka megszűntével hely nélkül marad. Azért jobb az évi állás. Az ilyen cselédnek kiadása nincs, legföljebb vesz egy overallt (egy darabból álló munkásruha) 1 dollárért, ez egész évben kitart. A nehézség inkább ott kezdődik, mikor „a farmer nem fizet“. T. i. tényleg akadnak farmerok, kik a cseléd angol nyelv nemtudását kihasználják és olyan szerződést iratnak alá vele, aminek alapján mindenből kinullázhatják. A legtöbbször azonban inkább arról van szó, hogy a farmer a termés eladása előtt tényleg nem tud fizetni, viszont a mi magyárunk pénz nélkül nem hajlandó tovább szolgálni s dühében otthagyja helyét és — természetesen — a már megszolgált bérét is. Kanadai tartózkodásunk alatt az egyik magyar, Kazi János meg éppen agyonlőtte gazdáját, mivel az nem adta ki bérét. A szerencsétlen a sok herceharcában megőrült és a battlefordi elmegyógyintézetbe került. Aki nem akar cselédeskedni, a saját birtokán próbál szemcsét. Azelőtt minden bevándorló kapott 160 hold birtokot (homstead), hozzá állatokat, gazdasági fölszerelést, puskát, lőszert. Ma ez nincs meg. Helyesebben ma is megkaphatja mindenki a 160 hold homsteadet, de ez vagy nem a legjobb föld (erdős, köves), úgy hogy nehéz megdolgozni, úgy pedig jó föld ugyan, de oly távol fekszik a vasúti vonaltól, hogy a termést nehéz értékesíteni. Természetesen a kapott föld csak bizonyos feltételek mellett megy át teljesen az új tulajdonos birtokába. Nevezetesen 1, 10 dollárt kell fizetnie; 2. földjén kis lakóházat kell építenie és a következő három évben legalább 6 hónapig ott kell laknia; 3. a harmadik év végére a földből legalább 30 holdat fel kell törnie és kutat ásni. Az ingyen kapott homnstead mellett tehát meglehetős tőkére van szükség. Tőke nélkül csak kész, megmunkált földet lehet szerezni — hitelbe, lassú törlesztésre. A föld ára — aszerint,, hogy milyen minőségű és hogyan van felszerelve — 20—40—60 dollár. Az adósság után évi 7 százalékos kamatot kell fizetni. Ezzel szemben a földnek átlagos termése holdankint búzából 18, rozsból 22, árpából 32 bushel. A mi földjeink terméséhez viszonyítva nem sok, de végeredményben, a 160 holdon, mégis csak sok terem. Következéskép ha valaki kitartóan dolgozik és a jó Isten áldása kiséri munkáját, föltétlenül boldogul és gyarapszik. Szent László-telepen egy nagyperkátai születésű farmernek, Viczkó Józsefnek házában szálltam meg. Kértem, mondja el életsorát. Szegény cseléd volt odahaza, mondotta, ma is az lenne, ha otthon maradt volna. 23 esztendeje jött át Kanadába. Bizony eleinte nehéz sora volt. Hat évig kóborolt napszámoskodva, hogy egy kis tőkét szerezzen. Végre kért egy hounsteadet, majd később még vett hozzá 4 fertályt (160 holdat neveznek egy fertálynak), átlag 20—25 dollárért holdankint. Az adó 160 hold után kb. 32 dollár, amihez jön még a telefondíj meg a jégkár elleni biztosítás (ezt az állam kezeli). Megnéztem a gazdaságát. A nyolc egészséges gyermekén kívül van egy szép háza 6 szobával, az udvaron 3 évre elég vágott fával. Van 12 lova, 6 tehene, 6 növendék állata, 26 disznója, sereg majorsága; van azután 2 autója, 4 kocsija, 2 aratógépe, 1 vetőgépe, 4 ekéje. Egy cselédet tart, ezzel dolgozták meg a földet, már t. L egy részét, mert a többi legelő vagy erdő vagy pedig parlagon van. Múlt évben termett 5200 bushel búzája, 1200 bushel zabja. Leszámítva az adót, a cseléd fizetését, a gépek javítását, no meg a család eltartását, tisztán megmaradt neki 2000—25000 dollár. Igaz, hogy jön néha egy nyári fagy és tönkreteszi a termést, de részint már ez ellen is tudnak védekezni, részben pedig vegyes gazdálkodást folytatnak, más szóval állatokat nevelnek s ha épen elfagy a termés, az állatokból valahogy pótolják a veszteséget. Csak Manitobában az utolsó esztendőben 12.000.000 dollár értékű állatot vágtak le. Ami egyébként az éghajlatot illeti, talán lehetne mondani, hogy Nyugat-Kanadában tavasz meg ősz nincs, hanem csak négy hónapig tartó nyár van és nyolc hónapig tartó tél, ami néha ugyan hideg, de mindig szára® és egészséges. A magyar bevándorlás A kanadai magyar bevándorlás mintegy 35 éves múltra tekinthet vissza. Kétségtelen ugyan, hogy egyesek már korábban is megfordultak Kanadában, azonban állandó tartózkodásra berendezkedni, csoportokban megtelepülni csak a múlt század kilencvenes éveiben kezdtek. Az első települő Eszterházy Pál volt, ki a mai Kaposvár környékén hat townshipnyi, vagyis 36 négyzetmértföldnyi területet kapott a kanadai kormánytól azzal, hogy e területen kizárólag magyarok telepedhetnek. Az első magyar telepesek azonban oly gyéren szállingóztak, hogy azt hitték, sohasem lesznek képesek e területet magyarokkal benépesíteni. Így történt azután, hogy odaengedtek cseheket, tótokat és más nemzetiségeket a jövendő magyarság nagy kárára. Az először letelepülő 15—20 magyar családnak a kormány nemcsak birtokot adott, hanem házat is épített és ellátta őket egy évig élelemmel, továbbá igavonó barmokkal és gazdasági eszközökkel. Az első telepesek közül azonban, mint hallottam, csak kevesen bizonyultak érdemeseknek a kanadai kormány bizalmára, amennyiben nagyobb részük visszariadt a rájuk váró munkától és elszéledtek ki erre, ki arra. Közben az első bevándorlókat újak követték s ma már mintegy 70 ezerre tehető a Kanadában lakó katolikus magyarok száma. Csak a múlt évben állt be némi fönnakadás a kivándorlásban, aminek rövid előzménye az, hogy a kanadai kormány a telepítések lebonyolítását rábízta a két hatalmas vasúttársaságra, ezzel szemben a magyar kormány arra az álláspontra helyezkedett, hogy kivándorlási ügyben egyedül a hivatalos kanadai kormánnyal hajlandó tárgyalni, magántársaságokkal nem. A tárgyalások még folynak. Ennyit a múltról és a jelenről. És a jövő? Az bizonyos, hogy Kanada a jövő országa. Mint ahogy 1000 év előtt az ázsiai népek vándoroltak Európába, úgy fog megindulni egy hatalmas népvándorlás, sőt már meg is indult a gazdaságilag leromlott Európából Kanadába. A két népvándorlás közötti különbség mindössze az, hogy a barbár népek karddal törtek maguknak utat, a mai ember pedig útlevéllel kezében próbálja elfoglalni az újvilágot. Illetve van még egy különbség is: a leigázott népek kénytelenek voltak, legalább is egy ideig, eltartani a hódítókat, a mai honfoglalóknak azonban rögtön önmaguknak kell megkeresni a kenyerüket. A vége, hogy a nehézségektől akárhányan megijednek, kapkodnak ideoda, mint a cigányok vándorolnak helyről-helyre s bizony nem egyszer elzüllenek. Következőleg — és utazásunk legfőbb tapasztalatát ebben az egy mondatban lehetne összesüríteni — ha a magyar kormány sikeres telepítést akar végezni, akkor ne csak útleveleket állítson ki, hanem kísérje figyelemmel a kivándorlók sorsát és álljon mellettük mindaddig, míg azok a maguk lábán járni nem tudnak. Nem útlevél, hanem telepítés, csak ezzel a programmal van értelme és jövője a magyar kivándorlásnak Kanadába. Zsigovits Béla FIGHETNI REJCE - REGÉNY - Irta: BIBÓ CI JÓS 17 Hol is hagyta el. Igen. ...........-nál. Annál a reggelnél, amikor elutazott. Mi is történt vele abban a faluban? Semmi. Amikor a jegyzőhöz beállított, az a vállára csapott: „Itt vagy öcsém? Nahát az Isten hozott. Hallom, hogy verseket írsz, utánozni akarod azt az Adyt. Ha ha!“ — kacagott — „Kraecs úr tegnap fölolvasta az egyik új versét, még most is fáj az oldalam a nevetéstől. Hanem— fogta le nemes önérzetes a kacagást — inni mi is iszunk. Magyarok vénánk öcsém, nem kákabélyek.“ A nyál öszefutott a szájában, szerette volna leköpni ezt a barmot, hogy szétloccsanjon az arcán. Estig iratokat másolt Akkor a jegyző átkiáltott a másik szobából: „Koma, mára elég vét, hagyjunk valamit holnapra is. A kisbiró már ott állt az ajtóban a söprűvel, várta, hogy eltávozzanak. Otthagyták az irodát. „Na öcsém — böfögött a jegyző —, most olyan bort iszol, hogy vérré válik benned tőle még a szoldányvasszer is ...“ A tízezeresbolt különszobájában, ahol a falu intelligenciája délutánonként rendesen összegyűlt, már várta őket Kvaccs úr, a káplán. Ez a kvaccs név csak vulgó volt s a jeles férfiú a szokatlan hangzású nemesi predikátumot azzal érdemelte ki magának, hogy ivás közben soha nem mulasztotta el megbuggyantani a pohárban maradt bort, amely nekilöttyenve az üveg oldalának, visszakvaccsogott kövér és izzadt ábrázatára. Egyébként elég jó családból származott s mint legidősebb öccse költő bátyjának, aki igazi hazafihoz és lángelméhez illő fölháborodással mennydörgőtt az úgynevezett kozmopolitizimus ellen , darutollas és árvalányhajas kesergésében a harmadik házat magyarkodta ötsze, ő is megsemmisítő fölénnyel nyilatkozott, ha rákerült a sor, a legújabb irodalomról. „Cinegék mind...“ — ordította, ha a rendesnél jobban beitalozott. — „Petőfivel kimúlt a magyar költészet, pajtás. Azaz hogy kimúlt volna, ha Szabolcska Mihály meg nem irta volna a „Grand,kaffét," az én Endre bátyám pedig azt a...“ — elakadt s hirtelen homlokához kapva lekönyökölt. — „Hogy is van? Ejnye, már megint nem tudom elkezdeni...“ Nem is tudta a boldogtalan soha, akárhogy is öklözte a fejét, mert az igazsága az volt, hogy egyetlen sorát nem olvasta még a bátyjának. Nyolc órakor, amikor a harmadik litert is kihozatta, ezen az estén is nekigyürkőzött: „Koszosak, ha mondom! Hát most itt vagy“ — ütött hozzáfordulva az asztalra — „bizonyítsd be, hogy ez nem marhaság, hogy ez nem gazemberség!“ Ki állt a szoba közepére, grimaszt csinált s el szavalt valami butaságot. A jegyző fuldoklótt, a megyei számvevő pedig a földön fetrengett a kacagástól. Egyedül a fűszeres türtőztette magát, iránta való tiszteletből. „De hiszen ezt nem Ady írta...“ — tekintett föl Iavacosra. „Ne...em? Hát ki? Talán Arany János?“ Ez már sok volt, a fűszeresben is kiömlött a firnájsz: „Ne bántsa már ezt a szegény fiút, tiszteletes úr“ — próbálta térdeit verve a védelmébe verni. — „Ne bántsa, mert rögtön megrepedek.“ Kraccs úr kigombolta nyakán a gallért, mert érezte, hogy rögtön szétpattan. Nem bírta szusszal a nevetést, szét kellett nyitni a mellényét. De a nagy diadal újra, még újra megrázta s akkorákat csuklott, hogy rettenetes potrohája külön beleremegett. Tíz órára elborult az egész társaság. Tompa, szivet zsibbasztó részegség bénította meg őket s a püffedt arcok, vizenyős szemek és dagadtnak tűnő koponyák úgy fénylettek és imbolyogtak a sercegő petróleumlámpa fényében, mintha maguktól úszkáltak volna ideoda a levegőben. A szoba fülledt, nehéz forrósárgát a komisz dohány szaga és az erjedni kezdő ital savanyú bűze vitte. A jegyző könyökére támaszkodva böfögött, Kraccs úr hörgő harsogással aludt. Egyedül a számvevő számított még úgy-ahogy embernek s látva, hogy a többiek berúgtak, akár a csap, föl akart helyéről emelkedni, de a feje lehúzta és földöntött az asztalon egy üveget. „Mennyünk?“ — motyogta. „Mehetünk.“ — felelt ő. — „Hát ezekkel...“ — intett a jegyzőék felé. — „Ezekkel mi lesz?“ Fölállott, hogy megkeresse a kalapját. Az ablakban lelte meg. Kézbe fogta és várta, hogy induljanak. A számvevőnek sikerült eltolnia magát valahogy az asztaltól s az a tudat, hogy a saját lábain áll, nagy önbizalommal töltötte el és határozott tántorgással igyekezett az ajtó felé. Kétszer nyúlt a kilincs után s amikor elkapta, balkezét fölemelte s mutatóujjával verve a taktust, akadozó nyelvvel nótába kezdett. Két hónapig ez az élet járta. Akkor egy este, ő részegen valamit mondott a jegyzőnek. Kemény és kíméletlen igazságot, mert utána hosszú, kincs csönd támadt s az egész társaság dermedten fordult a jegyző felé. A szerencsétlen megszégyenített és letaglózott ember érezte, hogy hivatali tekintélye, férfiassága és annyiszor hangoztatott szellemi fölénye forog kockán és reszketett a fölindulásitól. De nem tudta hirtelenében, hogy mit tegyen, üssön-e, ordítson-e, vagy egyszerűen fölállva, egy atyai, de mennydörgő dikcióban silányítsa pocsékká fiatal ellenfelét — s ez a habozás, amely a káplán, meg a többiek előtt elviselhetetlenül megalázónak és hosszúnak tűnt, végül is egészen összezsugorodott bel hites szörnyű tehetetlenségében sírásra fakadt. „Az apja lehetnék...!“ — bőgött az asztalra borulva. — „Az apja a nyavalyásnak...!“ — Hirtelen megvadult a saját hangjától. Vadul fölvágta a fejét és kirúgta maga alól a széket. — „Ki innen...!“ — zárta ki magát halálraszántan. — „Kigyót melengettünk a keblünkön.“ A keblünk szó megrendítőleg hatott. Valamennyien vészterhes ábrázalttal emelkedtek fel székeikről. Pillanatig várt, aztán fölállott ő is. „Maradjanak az urak csöndesen“ — szólt nyugodt hangon. — „Ami történt, az az én ügyem és a jegyző úré. Mi ketten majd el fogjuk intézni.“ Halálos csönd követte szavait. Némán és megzavarodva pislogtak egymásra. Az ágyhoz ment, fogta a kalapját és elhagyta a szobát. Másnap reggel a jegyző nevetve fogadta: „ede legény vagy cimbora“ kedélyeskedett: „Látod az ilyen fickókat szeretem. Magam sem viselkedtem volna másként a helyedben.“ A jegyzőre nézett és mosolygott. Hát ezt az embert akarta ő megsérteni? Ezt a barommá fúvódott férget? Megszólalt: „Köszönöm, bátyám. De most, hogy elhagyom a falut, nem mulaszthatom el, hogy búcsúzóul bocsánatot ne kérjek tegnapi otrombaságomért.“ ,Mi? Elmegy?“ — hüredezett a jegyző. „Ne haragudjék, bátyám, de ez a mesterség nem nekem való.“ A jegyzőben egyszerre fölágaskodott a gőg, alig tudta nyerítését visszatartani. „Hát szó, ami szó, nem voltál túlságosan nagy lumen de idővel, ki tudja, talán mégis beletanultál volna.“ A szíve repesett az örömtől, hogy ilyen szerencsésen megúszta az éjszakai összeszólalkozást. Ha a kölyök elutazik, bugyborékolt benne az öröm, egyszerre meg lesz mentve a becsülete. — „Kirúgtam. Szó nélkül kirúgtam, barátom“ — fogja mondani estére a számvevőéknek s a maga részéről szóra sem érdemesíti tovább az ügyet. A látszat kedvéért keveset kapacitálta még, látva azonban, hogy hajthatatlan, hátraszegte a fejét: „Jó van nő. Nem bánom, hátha már annyira ég a talpad alatt a föld, eriggy. De egy pohár bort azért még megiszunk.“ „Sajnálom, de nem lehet. A kilencórás vonattal már megyek.“ Kezeltek. A postára sietett. Táviratozott Simonnak, hogy a tizenegyórás vonattal érkezik. „Szervusz“ — fogadta Simon, amikor a vonatból kiszállt. „Szervusz.“ Kocsiba ültek. „Hova?“ —kérdezte a kocsis. Egymásra tekintettek. „A Tiszába" — felelt némi habozás után Simon. Igazi otthonuk a Tisza volt. A város legjobb borát ennek a meglehetősen forgalmas vendéglőnek a tulajdonosa mérte s mint a legtöbb tapasztalt korcsmáros szívesen és korlátlanul hitelezett a mulatni vágyó fiatalságnak. Az elsejei fizetések nagyobbik fele így, egy összegben, rendesen az ő zsebébe vándorolt. Simon útközben csak ennyit kérdett: „Végleg?“ „Végleg.“ Több szó egyelőre nem esett a hazatérésről. A Tiszában már ott találták Tóthot. „Na, fiam, megjöttél?“ — nyújtotta a kezét. — „Látod ez okos dolog.“ A vendéglőben még meglehetősen gyéren voltak. Simon sört kért. „Korsóval!“ — kiáltott a pincér után s szokása szerint már reszkettette hozzá a lábát. „Bizony testvér!“ — nézett maga elé — „így van és nincs másképp. Tegnap adta el anyám is a földet.“ NEMZETI ÚJSÁG Vasárnap, 1926 szeptember 5. (Folyt. köv.) Kiadja a Központi Sajtóvállalat Részv.-Társ. Felelős kiadó: BÁRÁNYAY LAJOS vezérigazgató