Nemzeti Ujság, 1926. szeptember (8. évfolyam, 197-221. szám)

1926-09-05 / 201. szám

mm 26 hegységen, a Rocky Mountain on túl, British Columbia, de ide már nem jutottunk el. • Ezek a hatalmas tartományok 20—30 esz­tendő előtt még majdnem teljesen lakatlanok voltak. Azután, hogy a „népvándorlás“ meg­indult, szinte hihetetlen iramban kezdtek fej­lődni. Érdekes példa erre Saskatoon város tör­ténete. 1901-ben 113 lakosa volt, tíz évvel ké­sőbb 12.000, ma pedig több, mint 25.000. Viszont bizonyos az is, hogy Kanadának még mindig nincs elég lakossága — legalább is nincs annyi, hogy egy csomó intézményére, amit erősebb bevándorlás reményében kiépí­tett, rá ne fizetne. Ezért a bevándorlás foko­zása, a lakosság számának növelése a kanadai kormánynak ma legégetőbb problémája.­­A háború után angol katonákkal, kísérle­teztek (Soldiers Settlement Board). Mintegy 5000 családot hoztak át Angliából s adtak ne­kik „vitézi telek“-félét. A dolog azonban nem sikerült, a többnyire ipari munkában felnőtt emberek nem tudták az új munkakört meg­szokni és 70 százalékuk otthagyta földjét­. Amikor tehát a kanadai kormány szívesen látja a kivándorló magyar földműveseket, ez épen nem különös szimpátia jele vagy hálára kötelező jótétemény, hanem — szinte azt mondhatnám — Kanada létérdeke. • Hely tehát Nyugat-Kanadában letelepedésre van bőségesen. Az ottani kormány szívesen is látja a magyar földmíveseket. A kérdés: érde­­mes-e kivándorolni? A kivándorló előtt ma két lehetőség áll. Vagy elmegy cselédeskedni egy farmra, vagy pedig önálló gazdálkodásba kezd. Cselédnek elszegődni nem nehéz s a havi bér 25—30 dollár közt változik. Ha valaki csak nyári hónapokra szerződik el, kap kétszeres bért is, viszont a nyári munka megszűntével hely nélkül marad. Azért jobb a­z évi állás. Az ilyen cselédnek kiadása nincs, legföljebb vesz egy overallt (egy darabból álló munkás­ruha) 1 dollárért, ez egész évben kitart. A nehézség inkább ott kezdődik, mikor „a far­mer nem fizet“. T. i. tényleg akadnak farme­rok, kik a cseléd angol nyelv­ nemtudását ki­használják és olyan szerződést iratnak alá vele, aminek alapján mindenből kinullázhat­ják. A legtöbbször azonban inkább arról van szó, hogy a farmer a termés eladása előtt tényleg nem tud fizetni, viszont a mi magyá­runk pénz nélkül nem hajlandó tovább szol­gálni s dühében otthagyja helyét és — termé­szetesen — a már megszolgált bérét is. Kana­dai tartózkodásunk alatt az egyik magyar, Kazi János meg éppen agyonlőtte gazdáját, mivel az nem adta ki bérét. A szerencsétlen a sok herce­harcában megőrült és a battle­­fordi elmegyógyintézetbe került. Aki nem akar cselédeskedni, a saját birtokán próbál szemcsét. Azelőtt minden bevándorló kapott 160 hold birtokot (homstead), hozzá állatokat, gazdasági fölszerelést, puskát, lő­szert. Ma ez nincs meg. Helyesebben ma is megkaphatja mindenki a 160 hold homsteadet, de ez vagy nem a legjobb föld (erdős, köves), úgy hogy nehéz megdolgozni, úgy pedig jó föld ugyan, de oly távol fekszik a vasúti vo­naltól, hogy a termést nehéz értékesíteni. Természetesen a kapott föld csak bizonyos feltételek mellett megy át teljesen az új tu­lajdonos birtokába. Nevezetesen 1, 10 dollárt kell fizetnie; 2. földjén kis lakóházat kell épí­tenie és a következő három évben legalább 6 hónapig ott kell laknia; 3. a harmadik év végére a földből legalább 30 holdat fel kell törnie és kutat ásni. Az ingyen kapott homnstead mellett tehát meglehetős tőkére van szükség. Tőke nélkül csak kész, megmunkált földet lehet szerezni — hitelbe, lassú törlesztésre. A föld ára — aszerint,, hogy milyen minőségű és hogyan van felszerelve — 20—40—60 dollár. Az adós­ság után évi 7 százalékos kamatot kell fizetni. Ezzel szemben a földnek átlagos termése holdankint búzából 18, rozsból 22, árpából 32 bushel. A mi földjeink terméséhez viszonyítva nem sok, de végeredményben, a 160 holdon, mégis csak sok terem. Következéskép ha va­laki kitartóan dolgozik és a jó Isten áldása kiséri munkáját, föltétlenül boldogul és­­ gyarapszik. Szent László-telepen egy nagyperkátai szüle­tésű farmernek, Viczkó Józsefnek házában szálltam meg. Kértem, mondja el életsorát. Szegény cseléd volt odahaza, mondotta, ma is az lenne, ha otthon maradt volna. 23 eszten­deje jött át Kanadába. Bizony eleinte nehéz sora volt. Hat évig kóborolt napszámoskodva, hogy egy kis tőkét szerezzen. Végre kért egy hounsteadet, majd később még vett hozzá 4 fertályt (160 holdat neveznek egy fertálynak), átlag 20—25 dollárért holdankint. Az adó 160 hold után kb. 32 dollár, amihez jön még a te­lefondíj meg a jégkár elleni biztosítás (ezt az állam kezeli). Megnéztem a gazdaságát. A nyolc egészséges gyermekén kívül van egy szép háza 6 szobá­val, az udvaron 3 évre elég vágott fával. Van 12 lova, 6 tehene, 6 növendék­ állata, 26 disz­nója, sereg majorsága; van azután 2 autója, 4 kocsija, 2 aratógépe, 1 vetőgépe, 4 ekéje. Egy cselédet tart, ezzel dolgozták meg a föl­det, már t. L egy részét, mert a többi legelő vagy erdő vagy pedig parlagon van. Múlt év­ben termett 5200 bushel búzája, 1200 bushel zabja. Leszámítva az adót, a cseléd fizetését, a gépek javítását, no meg a család eltartását, tisztán megmaradt neki 2000—25000 dollár. Igaz, hogy jön néha egy nyári fagy és tönkreteszi a termést, de részint már ez ellen is tudnak védekezni, részben pedig vegyes gazdálkodást folytatnak, más szóval állatokat nevelnek s ha épen elfagy a termés, az álla­tokból valahogy pótolják a veszteséget. Csak Manitobában az utolsó esztendőben 12.000.000 dollár értékű állatot vágtak le. Ami egyébként az éghajlatot illeti, talán le­hetne mondani, hogy Nyugat-Kanadában ta­vasz meg ősz nincs, hanem csak négy hónapig tartó nyár van és nyolc hónapig tartó tél, ami néha ugyan hideg, de mindig szára® és egészséges. A magyar bevándorlás A kanadai magyar bevándorlás mint­egy 35 éves múltra tekinthet vissza. Két­ségtelen ugyan, hogy egyesek már ko­rábban is megfordultak Kanadában, azonban állandó tartózkodásra berendez­kedni, csoportokban megtelepülni csak a múlt század kilencvenes éveiben kezdtek. Az első települő Eszterházy Pál volt, ki a mai Kaposvár környékén hat township­­nyi, vagyis 36 négyzetmértföldnyi terü­letet kapott a kanadai kormánytól azzal, hogy e területen kizárólag magyarok te­lepedhetnek. Az első magyar telepesek azonban oly gyéren szállingóztak, hogy azt hitték, sohasem lesznek képesek e te­rületet magyarokkal benépesíteni. Így történt azután, hogy odaengedtek csehe­ket, tótokat és más nemzetiségeket a jö­vendő magyarság nagy kárára. Az először letelepülő 15—20 magyar családnak a kormány nemcsak birtokot adott, hanem házat is épített és ellátta őket egy évig élelemmel, továbbá igavonó barmokkal és gazdasági eszközökkel. Az első telepesek közül azonban, mint hallot­tam, csak kevesen bizonyultak érdeme­­seknek a kanadai kormány bizalmára, amennyiben nagyobb részük visszariadt a rájuk váró munkától és elszéledtek ki erre, ki arra. Közben az első bevándorlókat újak kö­vették s ma már mintegy 70 ezerre tehető a Kanadában lakó katolikus magyarok száma. Csak a múlt évben állt be némi fönn­­a­kadás a kivándorlásban, aminek rövid előzménye az, hogy a kanadai kormány a telepítések lebonyolítását rábízta a két hatalmas vasúttársaságra, ezzel szemben a magyar kormány arra az álláspontra helyezkedett, hogy kivándorlási ügyben egyedül a hivatalos kanadai kormánnyal hajlandó tárgyalni, magántársaságokkal nem. A tárgyalások még folynak. Ennyit a múltról és a jelenről. És a jövő? Az bizonyos, hogy Kanada a jövő or­szága. Mint ahogy 1000 év előtt az ázsiai népek vándoroltak Európába, úgy fog megindulni egy hatalmas népvándorlás, sőt már meg is indult a gazdaságilag le­romlott Európából Kanadába. A két nép­vándorlás közötti különbség mindössze az, hogy a barbár népek karddal törtek maguknak utat, a mai ember pedig út­levéllel kezében próbálja elfoglalni az újvilágot. Illetve van még egy különbség is: a leigázott népek kénytelenek voltak, legalább is egy ideig, eltartani a hódító­kat, a mai hon­foglalóknak azonban rög­tön önmaguknak kell megkeresni a ke­nyerüket. A vége, hogy a nehézségektől akárhányan megijednek, kapkodnak ide­­oda, mint a cigányok vándorolnak hely­­ről-helyre s bizony nem egyszer elzü­l­­lenek. Következőleg — és utazásunk legfőbb tapasztalatát ebben az egy mondatban lehetne összesüríteni — ha a magyar kor­mány sikeres telepítést akar végezni, ak­kor ne csak útleveleket állítson ki, ha­nem kísérje figyelemmel a kivándorlók sorsát és álljon mellettük mindaddig, míg azok a maguk lábán járni nem tud­nak. Nem útlevél, hanem telepítés, csak ezzel a programmal van értelme és jö­vője a magyar kivándorlásnak Kana­dába. Zsigovits Béla FIGHE­TNI REJCE - REGÉNY - Irta: BIBÓ CI JÓS 17 Hol is hagyta el. Igen. ...........-nál. An­nál a reggel­nél, amikor elutazott. Mi is történt vele abban a falu­ban? Semmi. Amikor a jegyzőhöz beállított, az a vál­lára csapott: „Itt vagy öcsém? Nahát az Isten hozott. Hallom, hogy verseket írsz, utánozni akarod azt az Adyt. Ha ha!“ — kacagott — „Kraecs úr tegnap fölolvasta az egyik új versét, még most is fáj az oldalam a nevetéstől. Hanem­­— fogta le nemes önérzetes a kacagást — inni mi is iszunk. Magyarok vénánk öcsém, nem kákabélyek.“ A nyál öszefutott a szájában, szerette volna leköpni ezt a barmot, hogy szétloccsanjon az arcán. Estig iratokat másolt Akkor a jegyző átkiáltott a másik szobából: „Koma, mára elég vét, hagyjunk valamit hol­napra is. A kisbiró már ott állt az ajtóban a söprűvel, várta, hogy eltávozzanak. Otthagyták az irodát. „Na öcsém — böfögött a jegyző —, most olyan bort iszol, hogy vérré válik benned tőle még a szoldány­­vasszer is ...“ A tízezeresbolt kü­lönszobájában, ahol a falu intelli­genciája délutánonként rendesen összegyűlt, már várta őket Kvaccs úr, a káplán. Ez a kvaccs név csak vulgó volt s a jeles férfiú a szokatlan hangzású nemesi predi­kátumot azzal érdemelte ki magának, hogy ivás közben soha nem mulasztotta el megbuggyantani a pohárban ma­radt bort, amely nekilöttyenve az üveg oldalának, visszakvaccsogott kövér és izzadt ábrázatára. Egyéb­ként elég jó családból származott s mint legidősebb öccse költő bátyjának, aki igazi hazafihoz és lángelmé­hez illő fölháborodással mennydörgőtt az úgynevezett kozmopolitizimus ellen , da­rutollas és árvalányhajas kesergésében a harmadik házat magyarkodta öts­ze, ő is megsemmisítő fölénnyel nyilatkozott, ha rákerült a sor, a legújabb irodalomról. „Cinegék mind...“ — ordította, ha a rendesnél job­ban bei­talozott. — „Petőfivel kimúlt a magyar költészet, pajtás. Az­az hogy kimúlt volna, ha Szabolcska Mihály meg nem irta volna a „Gr­and,­ka­ff­ét," az én Endre bá­tyám pedig azt a...“ — elakadt s hirtelen homlokához kapva lekönyökölt. — „Hogy is van? Ejnye, már megint nem tudom elkezdeni...“ Nem is tudta a boldogtalan soha, akárhogy is ök­lözte a fejét, mert az igazsága az volt, hogy egyetlen sorát nem olvasta még a bátyjának. Nyolc órakor, amikor a harmadik litert is kihozatta, ezen az estén is nekigyürkőzött: „Koszosak, ha mondom! Hát most itt vagy“ — ütött hozzáfordulva az asztalra — „bizonyítsd be, hogy ez nem marhaság, hogy ez nem gazemberség!“ Ki állt a szoba közepére, grimaszt csinált s el sza­val­t valami butaságot. A jegyző fuldoklótt, a megyei számvevő pedig a föl­dön f­et­rengett a kacagástól. Egyedül a fűszeres türtőz­tette magát, iránta való tiszteletből. „De hiszen ezt nem Ady írta...“ — tekintett föl Iavacosra. „Ne...em? Hát ki? Talán Arany János?“ Ez már sok volt, a fűszeresben is kiömlött a fir­­nájsz: „Ne bántsa már ezt a szegény fiút, tiszteletes úr“ — próbálta térdeit verve a védelmébe verni. — „Ne bántsa, mert rögtön megrepedek.“ Kraccs úr kigombolta nyakán a gallért, mert érezte, hogy rögtön szétpattan. Nem bírta szusszal a nevetést, szét kellett nyitni a mellényét. De a nagy dia­dal újra, m­é­g újra megrázta s akkorákat csuklott, hogy rettenetes potrohája külön beleremegett. Tíz órára elborult az egész társaság. Tompa, szivet zsibbasztó részegség bénította meg őket s a püffedt arcok, vizenyős szemek és dagadtnak tűnő koponyák úgy fény­lettek és imbolyogtak a sercegő petróleum­­lámpa fényében, mintha maguktól úszkáltak volna ide­­oda a levegőben. A szoba fülledt, nehéz forrósárgát a komisz dohány szaga és az erjedni kezdő ital savanyú bűze vitte. A jegyző könyökére támaszkodva böfögött, Kraccs úr hörgő harsogással aludt. Egyedül a szám­vevő számított még úgy-ahogy embernek s látva, hogy a többiek berúgtak, akár a csap, föl akart helyéről emelkedni, de a feje lehúzta és földöntött az asztalon egy üveget. „Mennyünk?“ — motyogta. „Mehetünk.“ — felelt ő. — „Hát ezekkel...“ — intett a jegyzőék felé. — „Ezekkel mi lesz?“ Föl­állott, hogy megkeresse a kalapját. Az ablakban lelte meg. Kézbe fogta és várta, hogy induljanak. A számvevőnek sikerült eltolnia magát valahogy az asztaltól s az a tudat, hogy a saját lábain áll, nagy önbi­zalommal töltötte el és határozott tántorgássa­l igyeke­zett az ajtó felé. Kétszer nyúlt a kilincs után s amikor elkapta, balkezét fölemelte s mutatóujjával verve a tak­tust, akadozó nyelvvel nótába kezdett. Két hónapig ez az élet járta. Akkor egy este, ő része­gen valamit mondott a jegyzőnek. Kemény és kímélet­len igazságot, mert utána hosszú, kincs csönd támadt s az egész társaság derm­ed­ten fordult a jegyző felé. A szerencsétlen megszégyenített és letaglózott ember érezte, hogy hivatali tekintélye, férfiassága és annyi­szor hangoztatott szellemi fölénye forog kockán és resz­ketett a fölindulásitól. De nem tudta hirtelenében, hogy mit tegyen, üssön-e, ordítson-e, vagy egyszerűen föl­­állva, egy atyai, de mennydörgő dikcióban silányítsa pocsékká fiatal ellenfelét — s ez a habozás, amely a káp­lán, meg a többiek előtt elviselhetetlenül megalázónak és hosszúnak tűnt, végül is egészen összezsugorodott bel hite­s szörnyű tehetetlenségében sírásra fakadt. „Az apja lehetnék...!“ — bőgött az asztalra borulva. — „Az apja a nyavalyásnak...!“ — Hirtelen megvadult a saját hangjától­. Vadul fölvágta a fejét és kirúgta­ maga alól a széket. — „Ki innen...!“ — zárta ki magát halálraszántan. — „Kigyót melengettünk a keblünkön.“ A keblünk szó megrendítőleg hatott. Valamennyien vészterhes ábrázalttal emelkedtek fel székeikről. Pillanatig várt, aztán fölállott ő is. „Maradjanak az urak csöndesen“ — szólt nyugodt hangon. — „Ami történt, az az én ügyem és a jegyző úré. Mi ketten majd el fogjuk intézni.“ Halálos csönd követte szavait. Némán és megzava­rodva pislogtak egymásra. Az ágyhoz ment, fogta a kalapját és elhagyta a szobát. Másnap reggel a jegyző nevetve fogadta: „­ed­e legény vagy cimbora“­­ kedélyeskedett: „Látod az ilyen fickókat szeretem. Magam sem­ visel­kedtem volna másként a helyedben.“ A jegyzőre nézett és mosolygott. Hát ezt az embert akarta ő megsérteni? Ezt a barommá fúvódott férget? Megszólalt: „Köszönöm, bátyám. De most, hogy elhagyom a falut, nem mulaszthatom el, hogy búcsúzóul bocsánatot ne kérjek tegnapi otrombaságomért.“ ,­Mi? Elmegy?“ — hüredezett a jegyző. „Ne haragudjék, bátyám, de ez a mesterség nem nekem való.“ A jegyzőben egyszerre fölágaskodott a gőg, alig tudta nyerítését visszatartani. „Hát szó, ami szó, nem voltál túlságosan nagy lumen de idővel, ki tudja, talán mégis beletanultál volna.“ A szíve repesett az örömtől, hogy ilyen szerencsésen megúszta az éjszakai összeszólalkozást. Ha a kölyök elutazik, bugyborékolt benne az öröm, egyszerre meg lesz mentve a becsülete. — „Kirúgtam. Szó nélkül kirúg­tam, barátom“ — fogja mondani estére a számvevőék­nek s a maga részéről szóra sem érdemesíti tovább az ügyet. A látszat kedvéért keveset kapacitálta még, látva azonban, hogy haj­thatatlan, hátraszegte a fejét: „Jó van nő. Nem bánom, hátha már annyira ég a talpad alatt a föld, eriggy. De egy pohár bort azért még megiszunk.“ „Sajnálom, de nem lehet. A kilencórás vonattal már megyek.“ Kezeltek. A postára sietett. Táviratozott Simonnak, hogy a tizenegyórás vonattal érkezik. „Szervusz“ — fogadta Simon, amikor a vonatból kiszállt. „Szervusz.“ Kocsiba ültek. „Hova?“ —kérdezte a kocsis. Egymásra tekintettek. „A Tiszába" — felelt némi habozás után Simon. Igazi otthonuk a­ Tisza volt. A város legjobb borát ennek a meglehetősen forgalmas vendéglőnek a tulaj­donosa mérte s mint a legtöbb tapasztalt korcsmáros szívesen és korlátlanul hitelezett a mulatni vágyó fiatal­ságnak. Az elsejei fizetések nagyobbik fele így, egy összegben, rendesen az ő zsebébe vándorolt. Simon útközben csak ennyit kérdett: „Végleg?“ „Végleg.“ Több szó egyelőre nem esett a hazatérésről. A Tiszában már ott találták Tóthot. „Na, fiam, megjöttél­?“ — nyújtotta a kezét. — „Látod ez okos dolog.“ A vendéglőben még meglehetősen gyéren voltak. Sim­on sört kért. „Korsóval!“ — kiáltott a pincér után s szokása sze­rint már reszkettette hozzá a lábát. „Bizony testvér!“ — nézett maga elé — „így van és nincs másképp. Tegnap adta el anyám is a földet.“ NEMZETI ÚJSÁG Vasárnap, 1926 szeptember 5. (Folyt. köv.) Kiadja a Központi Sajtóvállalat Részv.-Társ. Felelős kiadó: BÁRÁNYAY LAJOS vezérigazgató

Next