Nemzeti Ujság, 1927. január (9. évfolyam, 1-24. szám)
1927-01-01 / 1. szám
Szombat, 1927 január 1. NEMZETI ÚJSÁG Ax olasx* albán paktum jelentősége — I Olasx—szerű háború esetén ismét a Vigómeze dől el Szerbia sorsa—— Sarkotics István vezérezredes, Bosznia és Hercegovina legutolsó tartományfönöke, nyilatkoztak ax olasx—albán paktum itatásáról, politikai és katonai jelentőségéről a Nemzeti Újság bécsi tudósítójának Bécs, december 26. (A Nemzeti Újság tudósítójának jelentése.) A Balkán-kérdésnek egyik legalaposabb ismerője kétségtelenül Sarkotics István báró vezérezredes, Bosznia és Hercegovina legutolsó tartományfőnöke. Nagy intelligenciájú ember, aki természetszerűleg állandóan figyelemmel kíséri a Balkán eseményeit, nemkülönben az egész európai politikát, így véleménye joggal tarthat számot általános érdeklődésre. Felkerestem Sarkotics bárót, hogy megismerjem nézeteit az olasz-albán paktum jelentőségéről, miután ez a szerződés kétségtelenül egyik legfontosabb eseménye ez idő szerint és bizonyára még hosszú időn át az egész Balkán-politikának. A vezérezredes érdekes fejtegetéseit a következőkben foglalom össze: Pasics feláldozta Horvátországot . Az olasz-albán paktummal kapcsolatosan mindeneket ott egy epizódra akarok rámutatni, amidőn a nagyszerű államférfi, a napokban elhunyt Pasics Mussolinival együtt a santa-margeritai szerződtet aláírta és Mussolinitól barátsága jeléül egy fényképet kapott, gondolatokba elmerülve lépett ki a tárgyalótereimből. A reá várakozó újságíróknál, arra a kérdésére, hogy megvan-e elégedve a szerződéssel, ezt válaszolta: — Minden szerződés jó, ha azt be is tartják. Ebben a mondatban visszatükröződik Pasics egész mentalilása és egyben a szerződések értéke és tartósságába vetett kételye is. A santa-margeritai szerződésben Pasics Fiumét, amelyet a hárpátoknak kellett volna megkapniok, feláldozta az olaszoknak. Olaszország Fiuméval és a szintén birtokába került Zárával két offenziva hídfőt nyert jugoszláv talajon, ahonnan egy Jugoszlávia ellen irányuló hadműveletet a birodalom északnyugati frontján megindítani vagy támogatni lehet. A horvát közvélemény természetszerűleg viharosan felzúdult a horvát föld és horvát érdekek feláldozása miatt, amire a belgrádi kormány olyan kijelentést tett, hogy nem érti a horvátok izgalmát és az jogosulatlan is, mert a szerződés a jugoszláv állam összérdekeit szolgálja. A szerb lapok még tovább mentek és a következőket írták: „A szerbek inkább átadják Olaszországnak nemcsak Fiumét, hanem Zágrábot és Laibachot is, semhogy Olaszországgal összevesszenek.“ Úgy látszik, hogy ezeknek az újságíróknak a katonai képzettsége nagyobb, semmint általában föltételezni lehetne, mert a fölvonulási viszonyok Jugoszlávia északnyugati részében tényleg oly kedvezőtlenek, hogy mér ab ovo horvát-szlovén terület feladásával kell számolni egészen az alsó Dráva—Mejah-vonalig (a zágráb —fiumei vasútvonalon), ami persze nem zárja ki azt, hogy felderítő osztagok és erők átmeneti ellenállás számára e vonattól nyugatra is alkalmazást találhatnának. Az albán pallum — A szerbek nemtörődömségével minden északnyugaton való területvesztséggel szemben nagy érzékenység mutatkozik az ország déli részét illetőleg. II. . Közeli határa Jugoszláviának Albániával, s amely a világháború előtt a nagyhalalmak játékja Mája volt. Annak a nagyhatalomnak volt több szava ott, amely mélyebben nyúlt a zsebébe. A nagyhatalmakon kívül Szerbia és Montenegro is igyekeztek Skutariban megvetni lábukat, miután ezt a várost szerb városnak tekintette,, és Északalbániát a szerb érdekszférába szerették volna bevonni. Az albán főnökökkel folytatott szakadatlan politikai alkudozás idővel nagymértékben demoralizálta őket. Elég, ha Esszéd pasát és bécsi útját említem meg. Egyszer Olaszország vásárolta meg, másszor Szerbia, ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy itt Bécsben magasabb árért fel ne kínálja magát. Amidőn azonban csupán egy magasabb rendjelet kapott, továbbra is a legtöbbet ígérőnek kínálta fel magát, míg végül Parisban merényletnek esett áldozatul, a szerbek nagy szomorúságára. Ez a mentalitás az önálló Albániában sem tűnt el egészen. Most leginkább Olaszország és Szerbia harcol a döntő befolyásért, ezt a harcot a megszokott eszközökkel vívja a két ország. Az albán köztársaság jelenlegi elnöke, Ahmed bég Zogu immár másodízben tölti be ezt a méltóságot. Ismeretes, hogy a szerbek segítségével buktatta meg Fan Noli püspököt és jutott hatalomra és a szerbek örültek j J abban, -quiMen Aci'ci bég Zogu v . tételjes-- sikerrel járt. Az öröm még növekedett, amidőn belgrádi követté Céva béget nevezték ki, aki valamikor a szerb hadseregben harcolt. Látszólag tehát a helyzet Belgrádban a szerb kormány kívánságait, vágyai szerint fejlődött. Egyszer azután hír jött az északalbániai felkelésről s aztán az Olaszország és Albánia között létrejött barátsági szerződésről. Nyilván elkésetten és gyengén szervezték meg a felkelést, úgy hogy idejében az már nem tudta előidézni Ahmed bég Zogu bukását, így nem tudták a szerződés létrejöttét megakadályozni. A paktum sem többet, sem kevesebbet nem tartalmaz, mint egyelőre öt esztendei olasz protektorátust Albánia fölött. Ennek a protektorátusnak nagy politikai és még nagyobb katonai jelentősége már egy a térképre vetett pillantás után nyomban felismerhető. Érthető tehát az közvéleményben, mint a szerb kormányközvéleményben, mint a szerb kormány és katonai körökben uralkodik. Ez kifejezésre is jutott Ninesics külügyminiszter lemondásában: „Külpolitikájának fundamentumai megrendültek“. Ennek persze Belgrádban is megrendülőleg kellett hatnia. A szerb és a horvát érdele m Ezek után, azt hiszem, eléggé érthető abelgrádi kormány és a szerb közvélemény nemtörődömsége az északnyugati e eseményekkel szemben, de épp úgy érthető túlságosan nagy érzékenysége az orszég déli részével kapcsolatosan. Fent észedenyugaton nincs szó szerb érdekek egyenes veszélyeztetéséről. Pasics Nikola Horvádországot és Szlavóniát mindig a danaidák ajándékának tartotta és e szerint cselekedett. És ha Zágráb és Laibach is amint ezt a szerb sajtó kijelentette, Olaszország kezére kerülne, akkor még Lovag Irta: Rainer Maria Ruhe Fekete vasban lovára száll S a zúgó világba robog. S kinn minden: a nap s a rét s a fűszál, A társ meg a nyárs s a bor meg a bál, S a lanka s a lány s a gát meg a Grál S az Úr is ezer szent csodában áll, Merre az útja dobog. De benn a lovag páncélüregében. — Az éjszin gyűrűn kitörni gyenge, — Kopog a halál és az jár a fejében: Mikor ugrik a penge Altai a vassövényen, A megváltó vas, valahol, Hogy rejtekemböl kitépjen, Hol annyi görnyedt nan ad Gúzst rám s rút és rabol, — S nyújtózzam végre kevélyen Mig szám szabad S dalol. Fordította: Kállay Miklós Szerelem írta: Gáspár Jenő I. . — Még egy félperc és . . . — Nem igaz, nem igaz, — nevetett a leány. — Majd meglátja. Hopp. A férfi a lány keze után kapott, amelyben incserkettően ringod egy lila orgonaág. Nem tudta megfogni. A lány hirtelen kisiklott a férfi mozdulatából, amely ügyesen maszkírozott ölelési kísérletnek is beillett és szaladt tovább. A férfi némi kis bosszúsággal utána. — Ujjé, ujjé, — nevetett gúnyosan a leány. — Magda drága Magda, álljon meg. — Jaj, de ügyetlen vőlegény, — gúnyolódott a lány. — Magda akarom, álljon meg. A lány a furcsa szóra egy kissé felütötte a fejét, aztán kacagva futott tovább. — Fogjon meg, ha tud. A vőlegény most már igazán komolyan vette üldözőbe a menyasszonyát. A lány haja felbomlott s mint drága aranyzuhatag omlott le a fejéről, úgy hogy a májusi napfény szikrázva, villogva csodálkozott el rajta. A vőlegény szeme megtelt káprázattal, amint kipirultan bohókás jókedvében látta maga előtt szaladni a lányt. — Magda . . . — Imre — nevetett vissza a menyasszony. — Azért is elfogom. — Majd meglátjuk. De már abban a percben elérte a férfi keze. Két erős acélkapocs szorította össze a karját s lihegve, ki fáradtan, boldogan simult bele avőlegénye ölelésébe. — No, látja, hogy győztem — diadalmaskodott a férfi. — Igen, mert én akartam, — vágott vissza a lányban a leendő asszony és végig simította a vőlegénye arcát az orgonavirággal. A kert a májusi díszbe öltözözött kert szinte látható gyönyörűséggel nézte a fiatalok játékát. Az orgonabokrok lila szépségükben némi komorsággal álltak, de kinevetett belőlük a május illatos szépsége és telelehelte a kertet, a házat, az utcát mámoros bódulással. A virágágyak tarkaszőnygekben tekergőztek végig a kerten, a kerítés mellett öreg gesztenyefák tárták ki virágot várva ágaikat. A nap, mint hetyke legény állott az ég kéklő mezején, az égbolt, mint fiatal lányok szelíd szeme mosolygott a májusban tobzódó föld fölött, s a kerti bokrok alján ezernyi gyöngyvirág fehér csengője csilingelte az élet szépségének, a tavasz varázsának, a május költészetének boldog kacagását. A vőlegény és menyasszony szinte megittasodva a májusi mámortól, sétált a fák alatt, a virágágyak között s a férfi ajkáról ömlött a szó. — Látja, Magda, azt akarom, hogy mindig ilyen szép és virágos legyen az életünk. A két kezem csak arra lesz jó, hogy minden virágát ennek a szép, zengő, himnuszos és gyönyörű életnek a maga lába elé rakjam. Azt akarom, hogy mindig ilyen májusi ég ragyogjon fölöttünk... — Édes édes, — suttogta a lány. — Csak jót, szénét és gyönyörűséget látok az életünkben. Boldog kacagó napok dala zsong felém a messzeségből. Hallja? Hallgassa csak, Magda . . . — Kéz kézben mentek egymás mellett, a virágok susogtak, az orgonabokrok halkan, szordinósan zengték a május és az élet himnuszát. A férfi hallotta ezt a hallhatatlan éneket, s mikor az ablak alatt, leültek a kőpadra, a lány feje szédülten hullott vőlegénye vállára, mert az ő szivét is megcsapta ez a titokzatos gyönyörűséges muzsika . . . Ültek a padon, s a kertben zsongott a május gyönyörűséges éneke . . . II. Nagyapó már régóta nézte az ablak függönye mögül a fiatalokat. Tetszett neki a fiatalok játéka, arcán táncoltak a jókedvtől az öreg ráncok, s annyira belefeledkezett a nézésbe, hogy a pipája is kialudt. Nagyapó nem is vette észre. Teljesen lefoglalta a kerti látványosság. Tetszett neki az unokája. — Pompás lány, ez a Magda — és esett-intett a nyelvével. Szemei aprókat pislogtak a gyönyörűségtől, amint a lány karcsú termetét nézte és a haját. A haját, a gyönyörű haját, az anyja haját . . . — No, de a fia is hozzáillő !— állapította meg. — Pompás pár lesz. Nagyapó egész közel jött a függönyhöz és úgy hallgatózott. Érdekelte, miről beszélhet ez a két fiatal élet. Egyszerre csak hallotta a férfi meleg zengő hangját. — Látja Magda, azt akarom, hogy mindig ilyen szép és virágos legyen az életünk A két kezem csak arra lesz jó, hogy minden virágát ennek a szép, zengő, himnuszos, gyönyörű életnek a maga lába elé rakjam. Azt akarom, hogy mindig ilyen májusi ég ragyogjon fölöttünk . . . Nagyapó meglepődve ütötte fel a fejét. Hol hallotta ő ezt a hangot és ezeket a mondatokat! Igen, igen . . . Emlékszik. Negyvenöt évvel ezelőtt ő is ilyeneket suttogott egy aranyhajú lánynak orgonanyílás idején . . . Akkor ő is hitt az élet virágos voltában és virágokról álmodozót. De aztán ... Mikor beállt az élet taposó malmába- elszállt az orgonáidat a dal- a messzeségből nem zengett többé az élet himnuszt, hanem a gond, az élet komor egyhangú és fázós prózája dermedt szeme elé. Nagyapó kiáltani akart az unokája vőlegényének, hogy hazugság minden és délibáb, amiről álmodozik. Az élet gondjai közt nem fog majd ráérni, hogy virágra gondoljon, s a keze, a dolgos két keze nem tud majd orgonát, gyöngyvirágot, nárciszt simogatni. Jönnek a szürke napok, a szenvedés, a küzdelem napjai s elhervad mindaz, ami virág volt a lelkünkben, kihal mindaz, ami dal és muzsika volt a szívünkben. Nagyapó kiáltani akart, a maga öregségének, szenvedéseinek, küzdelmeinek józan szavával, szét akarta tépni ezt a rózsás ködöt, amely ott lebegett a fiatalok szeme előtt. De valahogyan nem jött szó a nagyapó szájára. A kertben ontották illatjukat az orgonák s nagyapó tüdejére, mint édes és drága teher feküdt rá az illat. Szemét lehunyta és úgy szívta magába a virágok leheletét. Milyen régóta nem is vette észre, hogy itt virágok nyílnak, s hogy kint kinálja magát a virágoshaju tavasz ... A szive megtelt valami reszkető gyönyörűséggel, valami régen hallott muzsikával s csendesen suttogva szólt a díván sarkában kötögető nagyanyának: — Anyuskám . . . Nagyanya sietve tipegett oda és meglepődve nézett nagyapó arcába. Az zavart és olyan furcsán mámoros volt. — Mi ,baj apuskám . . .? Most nagyapó nézett meglepődve nagyanyóra. — Miért, miért mondod, hogy . . . izé... apuskám? — Te is azt mondtad Péter, hogy . . . anyuskám . . És nagyanyó szelíden, szemérmesen elpirult éppen úgy, mint amikor először szólította őt így, régen, a fiatal ura . . . Nagyapó szeme megtelt könnyel és magához ölelte reszkető karjával a nagyanyó ezüstös fejét. Aztán kimutatott a fiatalokra: — Ugye, milyen boldogok? — Éppen mint mi valamikor — suttogta nagyanyó és könnyezve elfordult. Nagyapónak egyszerre sok dolga akadt a pipája körül. Nagy nehezen sikerült rágyújtania- aztán kinézett a kertbe. A fiatalok szótlan gyönyörűséggel ültek az ablak alatt és hasztva, ujongva kacagott kint a kertben a diadalmas, a legyőzhetetlen, az örök május . . . 3