Nemzeti Ujság, 1927. január (9. évfolyam, 1-24. szám)

1927-01-01 / 1. szám

Szombat, 1927 január 1. NEMZETI ÚJSÁG Ax olasx* albán paktum jelentősége — I Olasx—szerű h­áború esetén ismét a Vigómeze dől el Szerbia sorsa­­—— Sark­otics István vezérezredes, Bosznia és Hercegovina legutolsó tartományfönöke, nyilatkoztak ax olasx—albán paktum itatá­sáról, politikai és katonai jelentőségéről a Nemzeti Újság bécsi tudó­sítójának B­écs, december 26. (A Nemzeti Újság tudósítójának jelen­tése.) A Balkán-kérdésnek egyik leg­alaposabb ism­erője kétségtelenül Sarko­­tics István báró vezérezredes, Bosznia és Hercegovina legutolsó tartomány­főnöke. Nagy intelligenciájú ember, aki termé­szetszerűleg állandóan figyelemmel kíséri a Balkán eseményeit, nemkülönben az egész európai politikát, így véleménye joggal tarthat számot általános érdeklő­désre. Felkerestem Sarkotics bárót, hogy megismerjem nézeteit az olasz-albán pak­tum jelentőségéről, miután ez a szerződés kétségtelenül egyik legfontosabb eseménye ez idő szerint és bizonyára még hosszú i­dőn át az e­gész Balkán-politikának. A vezérezredes érdekes fejtegetéseit a követ­kezőkben foglalom össze: Pasics feláldozta Horvátországot . Az olasz-albán paktummal kapcso­latosan min­den­eket ott egy epizódra aka­rok rámutatni, amidőn a nagyszerű ál­lamférfi, a napokban elhunyt Pasics Mus­solinival együtt a santa-m­argeritai szer­ződtet aláírta és Mussolinitól barátsága jeléül egy fényképet kapott, gondola­tokba elmerülve lépett ki a tárgyalóte­reimből. A reá várakozó újságíróknál, arra a kérdésére, hogy megvan-e eléged­ve a szerződéssel, ezt válaszolta: — Minden szerződés jó, ha azt be is tartják. Ebben a mondatban visszatükröződik Pasics egész mental­i­lása és egyben a szerződések értéke és tartósságába vetett kételye is.­­ A santa-margeritai szerződésben Pasics Fiumét, amelyet a hárpátoknak kellett volna megkapniok, feláldozta az olaszoknak. Olaszország Fiuméval és a szintén birtokába került Zárával két offenziva hídfőt nyert jugoszláv talajon, ahonnan egy Jugoszlávia ellen irányuló hadműveletet a birodalom északnyugati frontján megindítani vagy támogatni le­het. A horvát közvélemény természetsze­rűleg viharosan felzúdult a horvát föld és horvát érdekek feláldozása miatt, amire a belgrádi kormány olyan ki­jelentést tett, hogy nem érti a horvátok izgalmát és az jogosulatlan is, mert a szerződés a jugoszláv állam összérdekeit szolgálja. A szerb lapok még tovább mentek és a kö­vetkezőket írták: „A szerbek inkább átadják Olaszor­szágnak nemcsak Fiumét, hanem Zágrá­bot és Laibachot is, semhogy Olaszor­szággal összevesszenek.“­­ Úgy látszik, hogy ezeknek az újságírók­nak a katonai képzettsége nagyobb, sem­mint általában föltételezni lehetne, mert a fölvonulási viszonyok Jugoszlávia északnyugati részében tényleg oly kedve­zőtlenek, hogy mér ab ovo horvát-szlovén terület feladásával kell számolni egészen az­ alsó Dráva—Mejah-vonalig (a zágráb —fiumei vasútvonalon), ami persze nem zárja ki azt, hogy felderítő osztagok és erők átmeneti ellenállás számára e vonat­tól nyugatra is alkalmazást találhatnának. Az albán pall­­­um — A szerbek nemtörődömségével min­den északnyugaton való területvesztség­gel szemben nagy érzékenység mutatko­zik az ország déli részét illetőleg. II. . Köze­li határa Jugoszláviának Albániával, s amely a világháború előtt a nagyhal­a­l­­mak játékja Mája volt. Annak a nagyha­talomnak volt több szava ott, amely mé­lyebben nyúlt a zsebébe. A nagyhatalma­kon kívül Szerbia és Montenegro is igye­keztek Skutariban megvetni lábukat, mi­után ezt a várost szerb városnak tekin­tette,­, és Északalbániát a szerb érdek­szférába­ szerették volna bevonni. Az al­bán főnökökkel folytatott szakadatlan politikai alkudozás idővel nagymértékben demoralizálta őket. Elég, ha Esszéd pasát és bécsi útját említem meg. Egyszer Olaszország vásárolta meg, másszor Szerbia, ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy itt Bécsben magasabb árért fel ne kínálja magát. Amidőn azon­ban csupán egy magasabb rendjelet ka­pott, továbbra is a legtöbbet ígérőnek kí­nálta fel magát, m­íg végül Parisban me­rényletnek esett áldozatul,­­ a szerbek nagy szomorúságára. Ez a mentalitás az önálló Albániában sem tűnt el egészen. Most leginkább Olaszország és Szerbia harcol a döntő befolyásért, ezt a harcot a megszokott eszközökkel vívja a két ország.­­ Az albán köztársaság jelenlegi el­nöke, Ah­med bég Zogu immár másod­ízben tölti be ezt a méltóságot. Ismeretes, hogy a szerbek segítségével buktatta meg Fan Noli püspököt és jutott hat­alomra és a szerbek örültek j J abban, -quiMen Ac­­i'­c­i bég Zogu v . té­teljes-- siker­rel járt. Az örö­m még növekedett, ami­dőn belgrádi követté Céva béget nevez­ték ki, aki valamikor a szerb hadseregben harcolt. Látszólag tehát a helyzet Bel­­grádban a szerb kormány kívánságai­­t, vágyai szerint fejlődött. Egyszer azután hír jött az északalbániai felkelésről s az­tán az Olaszország és Albánia között létrejött barátsági szerződésről. Nyilván elkésetten és gyengén szervezték meg a felkelést, úgy hogy idejében az már nem tudta előidézni Ah­med bég Zogu buká­sát, így nem tudták a szerződés létrejöt­tét megakadályozni.­­ A paktum sem többet, sem keveseb­bet nem tartalmaz, mint egyelőre öt esz­tendei olasz protektorátust Albánia fölött. Ennek a protektorátusnak nagy politikai és még nagyobb katonai jelentősége már egy a térképre vetett pillantás után nyomban felismerhető. Érthető tehát az közvéleményben, mint a szerb kormány­közvéleményben, mint a szerb kormány és katonai körökben uralkodik. Ez kife­jezésre is jutott Ninesics külügyminisz­ter lemondásában: „Külpolitikájának fundamentumai megrendültek“. Ennek persze Belgrádban is meg­rendü­lőleg kel­lett hatnia. A szerb és a h­orvát érdele­ m Ezek után, azt hiszem, eléggé é­rt­­hető a­­belgrádi kormány és a szerb köz­vélemény nemtörődömsége az északnyu­gati­ e eseményekkel szemben, de épp úgy érthető túlságosan nagy érzékenysége az orszé­g déli részével kapcsolatosan. Fent észedenyugaton nincs szó szerb érdekek egyenes veszélyeztetéséről. Pasics Nikola H­or­vádor­szágot és Szlavóniát mindig a danaidák ajándékának tartotta és e sze­rint cselekedett. És ha Zágráb és Laibach is amint ezt a szerb sajtó kijelentette, Olaszország kezére kerülne, akkor még Lovag Irta: Rainer Maria Ruhe Fekete vasban lovára száll S a zúgó világba robog. S kinn minden: a nap s a rét s a fűszál, A társ meg a nyárs s a bor meg a bál, S a lanka s a lány s a gát meg a Grál S az Úr is ezer szent csodában áll, Merre az útja dobog. De benn a lovag páncélüregében. — Az éjszin gyűrűn kitörni gyenge, — Kopog a halál és az jár a fejében: Mikor ugrik a penge Altai a vassövényen, A megváltó vas, valahol, Hogy rejtekemböl kitépjen, Hol annyi görnyedt nan ad Gúzst rám s rút és rabol, — S nyújtózzam végre kevélyen Mig szám szabad S dalol. Fordította: Kállay Miklós Szerelem írta: Gáspár Jenő I. . — Még egy félperc és . . . — Nem igaz, nem igaz, — nevetett a leány. — Majd meglátja. Hopp. A férfi a lány keze után kapott, amely­ben incserkettően ringod egy lila orgona­ág. Nem tudta megfogni. A lány hirtelen kisiklott a férfi mozdulatából, amely ügyesen maszkírozott ölelési kísérletnek is beillett és szaladt tovább. A férfi némi kis bosszúsággal utána. — Ujjé, ujjé, — nevetett gúnyosan a leány. — Magda­ drága Magda, álljon meg. — Jaj, de ügyetlen vőlegény, — gúnyo­lódott a lány. — Magda akarom, álljon meg. A lány a furcsa szóra egy kissé fel­üt­ötte a fejét, aztán kacagva futott tovább. — Fogjon meg, ha tud. A vőlegény most már igazán komolyan vette üldözőbe a menyasszonyát. A lány haja felbomlott s mint drága aranyzuha­­tag omlott le a fejéről, úgy hogy a má­jusi napfény szikrázva, villogva csodál­kozott el rajta. A vőlegény szeme meg­telt káprázattal, amint kipirultan bohó­­kás jókedvében látta maga előtt szaladni a lányt. — Magda . . . — Imre — nevetett vissza a meny­asszony. — Azért is elfogom. — Majd meglátjuk. De már abban a percben elérte a férfi keze. Két erős acélkapocs szorította össze a karját s lihegve, ki fáradtan, boldogan simult bele a­­vőlegénye ölelésébe. — No, látja­, hogy győztem — diadal­maskodott a férfi. — Igen, mert én akartam, — vágott vissza a lányban a leendő asszony és vé­gig simította a vőlegénye arcát az orgo­­navi­rággal. A kert­ a májusi díszbe öltözözött kert szinte látható gyönyörűséggel nézte a fiatalok játékát. Az orgonabokrok lila szépségükben némi komorsággal álltak, de kinevetett belőlük a május illatos szép­sége és telelehelte a kertet, a házat, az utcát mámoros bódul­ással. A virágágyak tarkaszőnygekben tekergőztek végig a kerten, a kerítés mellett öreg gesztenye­­fák tárták ki virágot várva ágaikat. A nap, mint hetyke legény állott az ég kéklő mezején, az égbolt, mint fiatal lá­nyok szelíd szeme mosolygott a május­ban tobzódó föld fölött, s a kerti bokrok alján ezernyi gyöngyvirág fehér csengő­je csilingelte az élet szépségének, a ta­vasz varázsának, a május költészetének boldog kacagását. A vőlegény és menyasszony szinte meg­­ittasodva a májusi mámortól, sétált a fák alatt, a virágágyak között s a férfi ajkáról ömlött a szó. — Látja, Magda, azt akarom, hogy min­dig ilyen szép és virágos legyen az éle­tünk. A két kezem csak arra lesz jó, hogy minden virágát ennek a szép, zengő, him­nuszos és gyönyörű életnek a maga lába elé rakjam. Azt akarom, hogy mindig ilyen májusi ég ragyogjon fölöttünk... — Édes édes, — suttogta a lány. — Csak jót, szénét és gyönyörűséget látok az életünkben. Boldog kacagó na­pok dala zsong felém a messzeségből. Hallja? Hallgassa csak, Magda . . . — Kéz kézben mentek egymás mellett, a virágok susogtak, az orgonabokrok hal­kan, szordinósan zengték a május és az élet himnuszát. A férfi hallotta ezt a hallhatatlan éneket, s mikor az ablak alatt, leültek a kőpadra, a lány feje szé­dülten hullott vőlegénye vállára, mert az ő szivét is megcsapta ez a titokzatos gyö­nyörűséges muzsika . . . Ültek a padon, s a kertben zsongott a május gyönyörűséges éneke . . . II. Nagyapó már régóta nézte az ablak függönye mögül a fiatalokat. Tetszett neki a fiatalok játéka, arcán táncoltak a jókedvtől az öreg ráncok, s annyira bele­feledkezett a nézésbe, hogy a pipája is kialudt. Nagyapó nem is vette észre. Tel­jesen lefoglalta a kerti látványosság. Tetszett neki az unokája. — Pompás lány, ez a Magda — és eset­t-intett a nyelvével. Szemei aprókat pislogtak a gyönyörű­ségtől, amint a lány karcsú termetét néz­te és a haját. A haját, a gyönyörű haját, az anyja haját . . . — No, de a fia is hozzáillő !— állapí­totta meg. — Pompás pár lesz. Nagyapó egész közel jött a­ függönyhöz és úgy hall­gatózott. Érdekelte, miről beszélhet ez a két fiatal élet. Egyszerre csak hallotta a férfi meleg zengő hangját. — Látja Magda, azt akarom, hogy min­dig ilyen szép és virágos legyen az éle­tünk A két kezem­ csak arra lesz jó, hogy minden virágát ennek a szép, zengő, him­­nuszos, gyönyörű életnek a maga lába elé rakjam. Azt akarom, hogy mindig ilyen májusi ég ragyogjon fölöttünk . . . Nagyapó meglepődve ütötte fel a fejét. Hol hallotta ő ezt a hangot és ezeket a mondatokat! Igen, igen . . . Emlékszik. Negyvenöt évvel ezelőtt ő is ilyeneket suttogott egy aranyhajú lánynak orgona­­nyílás idején . . . Akkor ő is hitt az élet virágos voltában és virágokról álmodo­zót. De aztán ... Mikor beállt az élet taposó malmába- elszállt az orgonáidat a dal- a messzeségből nem zengett több­é az élet himnuszt, hanem a gond, az élet komor egyhangú és fázós prózája der­medt szeme elé. Nagyapó kiáltani akart az unokája vő­legényének, hogy hazugság minden és délibáb, amiről álmodozik. Az élet gond­jai közt nem fog majd ráérni, hogy vi­rágra gondoljon, s a keze, a dolgos két keze nem tud majd orgonát, gyöngyvirá­got, nárciszt simogatni. Jönnek a szürke napok, a szenvedés, a küzdelem napjai s elhervad mindaz, ami virág volt a lel­künkben, kihal mindaz, ami dal és mu­zsika volt a szívünkben. Nagyapó kiáltani akart, a maga öreg­ségének, szenvedései­nek, küzdelmeinek jó­zan szavával, szét akarta tépni ezt a ró­zsás ködöt, amely ott lebegett a fiatalok szeme előtt. De valahogyan nem jött szó a nagyapó szájára. A kertben ontották illatjukat az orgonák s nagyapó tüdejére, mint édes és drága teher feküdt rá az illat. Szemét lehunyta és úgy szívta ma­gába a virágok leheletét. Milyen régóta nem is vette észre, hogy itt virágok nyíl­nak, s hogy kint kinálja magát a virá­­goshaju tavasz ... A szive megtelt va­lami reszkető gyönyörűséggel, valami régen hallott muzsikával s csendesen sut­togva szólt a díván sarkában kötögető nagyanyának: — Anyuskám . . . Nagyanya sietve tipegett oda és meg­lepődve nézett nagyapó arcába. Az zavart és olyan furcsán mámoros volt. — Mi ,baj apuskám . . .? Most nagyapó nézett meglepődve nagy­­anyóra. — Miért, miért mondod, hogy . . . izé... apuskám? — Te is azt mondtad Péter, hogy . . . anyuskám . . És nagyanyó szelíden, szemérmesen el­pirult éppen úgy, mint amikor először­ szólította őt így, régen, a fiatal ura . . . Nagyapó szeme megtelt könnyel és ma­gához ölelte reszkető karjával a nagyanyó ezüstös fejét. Aztán kimutatott a fiata­lokra: — Ugye, milyen boldogok? — Éppen mint mi valamikor — suttog­ta nagyanyó és könnyezve elfordult. Nagyapónak egyszerre sok dolga akadt a pipája kö­rü­l. Nagy nehezen sikerült rá­gyújtania- aztán kinézett a kertbe. A fia­talok szótlan gyönyörűséggel ültek az ablak alatt és hasz­tva, ujongva kaca­gott kint a kertben a diadalmas, a le­győzhetetlen, az örök május . . . 3

Next