Nemzeti Ujság, 1933. december (15. évfolyam, 273-296. szám)

1933-12-10 / 280. szám

Sir Robert Gower tudományos előadást tart a Pázmány-egyetemen Tíz esztendeje áll dr. Hetényi Imre főkapitányhelyettes a politikai osz­­tály­ba Dr. Laky Lajos rendőrfőtanácsos a detektívtestület élén Edward Munch, a leghíresebb norvég festő, hatvanéves f/jLA­­)t Bethlen hazaérkezett és részletesen nyilatkozik a revízióról Időjárás — —in — ■ , — ■ — ■ Ti)­M francia M Meteorológiai ^ \ kamara meg sza­lut ézet jelentése ^ gvazta a tisztvi­szerint várható ^ Im a ffiT Ilii É^vi­­selöi fizetések időjárás­a követ- mm 1 SsLUj MKkma M iB pl »1 11 nb*». ‘ M ml . ■ /csökkentését — **&xse WeJu^LI­­­UJAAlKfe^i­södés, néhány A jbb*. ems­ -imuf-mw- A ■ cat/* Elfogták kisebb havazás XV. évfolyam 280. szám * VASÁRNAP « Budapest, 1933 december 10 ^ V^felosr Ä­],‘ ■ ______ __ _________________________ ^ »r ^ XV. évfolyam 280. szám a Csodák viték előre a világod Alig van most divatosabb szó és diva­tosabb eszme az eugenikánál. Külföldön tudósok esküsznek rá és szentül hiszik, hogy az emberi egyéniséget úgy lehet minőségileg javítani, akár a szántóföl­det. Szerintük ma rossz, elferdült irá­nyú, elkorcsosult az emberiség. De köny­­nyű változtatni a dolgon. Tessék a mai helyébe jobb, tökéletes, hibátlan emberi­séget kitenyészteni. Kolombus tojása az egész. Nem kell hozzá semmi más, csak egy kis eugenika. Egy színdarab révén, amelyben esté­­ről-estére hol elsuttogták, hol elsóhajtot­ták, mint kegyes óhajt, vagy eldörögték, mint kategoricus imperativust ezt a va­rázsigét, nálunk is általános témává vált. Úgy tálalták ott elénk, mint valami modern nagy magiszteriumot, az új böl­csek kövét, amely egyszerre aranyra váltja, ami értéktelen, durva sálak az emberiségben. Világválság van, gazda­sági túlprodukció és nincstelen nyomo­rúság ásít egymásra, munkanélküliek milliói fenekednek boldog munka- és ál­láshalmozókra! Ne fájjon a fejünk. Munkanélküliséget, nyomort, mindenféle válságot egycsapásra megold az euge­nika. Amerikában már alaposan gyakorlatba is vették egyes államok. Igaz, hogy a boldogság eddig nem túlságosan burján­zik a nyomában. A gyárak egyre töme­gesebben szünetelnek. A munkanélküliek száma nőttön nő. A gangszererkölcs tüneményesen hódít. Lehet azonban mindez csak azért van, mert eddig nem elég erőteljesen eugenikáztak. Talán ép­pen a mulasztás pótlása céljából indult most meg a kevésbé kesztyűskezű lin­­cselési hullám. Németország is komolyan készül a ste­rilizálásra. Darwinhoz fohászkodik és némi eugenikai beavatkozással feljavítja és vegytisztítja saját árjaságát abban a reményben, hogy ezentúl a Rajna és a Visztula közt minden második ember Goethének születik, de minden elsőben legalább egy Schiller vesz el. • A Tizenkettedik órán kívül is úgy be­szélnek már az eugenikáról, mintha csak­ugyan a tizenkettedik óránál tartanánk már vele, már legalább is ami halasztha­tatlan alkalmazását illeti. Pedig bizony maga az eugenika, akár mint tudomá­nyos elmélet, akár mint eredményes gya­korlat, még úgyszólván első perceit éli. Csecsemő még egészen, eddig a gyerek­cipőig sem jutott el, járni pedig legfel­jebb hamarosan lejárja magát e mellett a mai nagy hirtelenség mellett. Az eugenika alapja az átöröklés. Az utódok öröklik az elődök testi és lelki tulajdonságait. Az eugenika meg akarja akadályozni, hogy a testi fogyat­kozások és a lelki bajok átöröklődjenek. Tetszetős elméleteket fejt ki, zengő szóla­mokat tálal fel mint megdönthetetlen igazságokat és elragadtatott mámorában már a tündöklő utópisztikus álmot látja, amelyben csupa superman, csupa felsőbb­­rendű ember lesz, akinek tökéletes testi tulajdonságaival a legmagasabb szellemi képességek párosulnak. De hogyan jut el idáig! Elgondolásá­ban igen egyszerűen. Nemesíti a fajt, ter­mészetesen fizikailag. Tökéletesíti a tes-A. Olyan törvényeket hoz, hogy testileg hibátlan szülők adhassanak csak életet utódoknak s akikben hibát lát, azok szá­mára lehetetlenné teszi, hogy utódaikban folytassák a már bennük is megkezdő­dött degenerációt. Mindezt az átöröklés törvényeire ala­pítja. De kiderítették már az átöröklés törvényeit­! Eddig még nem. Vannak esetek, amelyekben a törvény fényesen igazolódik. De vannak esetek, amelyek rácáfolnak a már bizonyosnak hitt tör­vényre. Vannak kideríthetetlen, titokza­tos ugrások. A törvény kihagy két-három nemzedéket és az utód nem a szülőkre, nem is a nagyszülőkre, hanem a déd­apára üt vissza. A tudomány lázasan kísérletezik, de a különböző vércsoportok­nak még sok kifürkészhetetlen rejtelme van. Hol van még itt a tudomány csalha­tatlan törvények megállapításától. Ki tudja és ki meri előre megmondani, mi­­lyen sors, a jövendőnek milyen virággá­­ táruló magja rejtőzik egy kis ember- t a palántában, akinek szüleit és családját i­s tökéletesen ismeri? És ha nem tudja, mi­­,­­ jogon meri előre meghatározni, kinek van joga és kinek nincs az élethez? Sza­bad-e hibásan vagy félig ismert törvé­nyek alapján dönteni fajták, sőt talán az egész emberiség jövendő alakulása fölött? A német törvényhozás például sterilizáltatja az epileptikusokat, mert az epilepszia örökölhető. Ha ez a törvény egy évszázaddal előbb érvényben lett volna, soha nem születhetik meg Doszto­jevszkij, a világirodalom egyik leg­nagyobb írója, aki szintén epilepsziás volt.­­ És még hány zseni világrajövetelét akadályozná meg a „boldogító“ euge­nika? Hány kivételes szellemtől fosztaná meg az emberiséget egy hibás alapokra, kísérleti stádiumban levő tudományra épített törvény. Az ép testben ép lélek régi szállóigéje lehetne ennek az eugenikai láznak jel­mondata, de ez a szállóige is inkább tet­szetős frázis, mint cáfolhatatlan igazság. A világtörténelem egyik kivételes cso­dája, hogy a testi tökéletesség és a szel­lemi magasrendűség úgy találkozzanak, mint Goethében találkoztak. Hány beteg és hibás testű lángelméje van a világ­nak a vak Homérosztól a púpos Tyrtaio­­szig, a torztestű Michel­ Angelotól a 6öket Beethovenig? Hány remek alkotással emelte az emberiség színvonalát, gazda­ TÁRCAJEGYZETEK Abban az időben újságszerkesztő vol­tam, amikor levelet irtam­ régi barátom­nak, a Kitűnő Költőnek. Barátságunk ekkor már régi volt és kölcsönös. Akkor lett őszinte, amikor a gimnáziumban óda­pályázatot hirdettek Vörösmarty emléke­zetére. Ketten pályáztak meg a húszko­­ronás aranyat és a dijat én nyertem meg. Mindketten elolvastuk utólag egy­más versét s ez a tény végzetes elhatáro­zásokat rejtett méhében. Ódám szabatos volt, rimei szabályosak s verselése nyu­godtan lendületes, barátom verse viszont bátor volt és merész, formában törékeny, de hangjában friss, sokszor megkapó. Amint elolvastam barátom ódáját, elha­tároztam, hogy többé nem írok verset, mert barátomat költészetünk új csillagá­nak értékeltem. Amikor barátom elol­vasta versemet, elhatározta, hogy a jö­vendőben a költészetnek szenteli magát, engem pedig azóta hülyének tart. Mint mondom, barátságunk őszinte jon. S így történt, hogy újságszerkesztő ko­romban barátomat arra kértem, hogy néha­napján tisztelné meg egy-egy ver­sével a lapot, amelyet abban az időben gondjaimra bíztak. Barátom irt is néhány verset, fel is vette érte a megfelelő tisz­teletdíjat, amikor egyszer egyik verse mellé még levelet is küldött, amelyben a honorárium felemelését kérte, mert — mint közölte — tudomása szerint hazai költészetünk másik kitűnősége egyik ver­séért a kiadótól magasabb tiszteletdíjat kapott. Mindezt néhány rövid sokban közölte velem kitűnő barátom, mire én a hordárnak átadtam a szokásos utalványt s ugyanekkor egy cédulára feljegyeztem, hogy magasabb tiszteletűi­ kiutalására nincsen jogom, különben is az ügyet majd személyesen fogjuk megbeszélni, ha találkozunk a Lippert-vendéglőben. HÍJA: SZÜRKE PÁL EMLÉKEK ÉS ADATOK ahova annál is inkább elvárom, mert ott újabb időben remekül készítik a sava­­nyuti időt s ezenkívül jó vadkerti bort is mér ki. Mindezt gyorsan felírtam egy cédu­lára, csakúgy ceruzával s átadtam az Írást a hordárnak, mert akkor még nem tudtam, hogy ebből a dologból nagyobb bonyodalmak fognak elkövetkezni. Bará­tom ugyanis nem jelent meg a Lippert­­vendéglőben, ellenben három nappal ké­sőbb hajnalban becsöngetett lakásomba és nagy izgalmak között kérdezte: — Mondd, kérlek, itthon van nálad az a levelem, amelyet neked írtam. — Dehogyis van — mondottam azzal a nyugalommal, amelyet az ember olyan­kor tanúsít, amikor még nem tudja, hogy tragikus összeütközések központjában áll. — Hát hol van! — kérdezte a kitűnő költő olyan bőszen, mint általában a balladák utolsó versszakában szokták kérdezni. — Azt én nem tudom — nyugtattam meg —, mert a levelet bedobtam a papír­kosárba s valószínűnek tartom, hogy be­­sütöttek vele. — Szerencsétlen ember — hördült fel barátom —, te így bánsz irodalmi doku­mentumokkal! — Miféle irodalmi dokumentummal? Ha jól emlékezem, a levélben több hono­ráriumot kértél. — Igen. Éppen erről van szó. Hiszen ez a levél fontos dokumentuma költői pályámnak. Abban a pillanatban, amikor élt bennem az a felismerés, hogy költé­szetünk területén az én helyem hol van, tartottam szükségesnek, hogy megálla­pítsam, hogy a legnagyobb honorárium illet meg, amelyet ti általában versért űzetni szoktatok. Most elveszett ez a dokumentum. Holott pályám megítélése szempontjából nagyon fontos lesz valaha, hogy hitelesen meg lehessen állapítani, mikor ért költészetem el odáig, hogy lelkiismeretes meggyőződésem szerint ezt ki is fejezhettem. Nem beszélem el tovább a vitát, a­mely meglehetősen egyoldalú volt, de a Kitűnő költő újabb bizonyságot szerzett arról, hogy mégis csak hülye vagyok. Amint annak is kell lennem, amikor nem tudom értékelni jelentőségét annak, hogy író­­embernek levelezését és mindenfajta ira­tát rendben kell tartania, nehogy a jövendő irodalomtörténet kutatói zavarba jussanak és bizonyos tények felismeré­sére hiába keressék a megfelelő írásos bizonyítékokat. Barátom különösen hang­súlyozta azt a tényt is, hogy az én leve­lemet viszont irattárába elhelyezte, — de, sajnos, az övéről elfelejtett eltenni másolatot, — holott ez a levélváltás is tökéletes bizonysága annak, hogy mialatt ideális célokért harcolt, azalatt a kor­társai mélyen fetrengtek a realitások posványában és savanyú tüdőre gondol­tak egy-egy, költészetünk történetében fordulatot jelentő újabb műalkotás át­vétele alkalmával. Barátom, a Kitűnő Költő, nyilván ma is gyűjti még mindazokat a leveleket, okiratokat, feljegyzéseket, adatokat és , emlékeket, amelyek költői pályájával­­ kapcsolatosak s remélem is, hogy a jö­vendő kutatóinak ezen a területen nem lesz sok bajuk. Sajnos azonban, amiként a tények mutatják, ez az előrelátó gon­dosság némileg túlbuzgalom is s ha egy­felől alkalmas valamely költői életrajz tökéletes megírására, viszont a jövendő gyűjtői számára páratlan csalódást fog­­ jelenteni. Nekem ugyanis kedvenc olvas­mányom hogy böngészni szoktam a kül­földi újságokban a kézirat-árverésekről kiadott tudásirtsok­t Éppen most olvas­tam például, hogy Pope angol költő egyik mosócéduláját sikerü­lt megtalálni Lapunk mai szánta 32 fillér

Next