Nemzeti Ujság, 1940. március (22. évfolyam, 49-72. szám)

1940-03-24 / 67. szám

XVI NEMZETI ÚJSÁG 1940 március 24. Vasárnap Három világrész partjain Lippay Lajos új könyve A szerző tulajd­onképen útirajznak szánta könyvét, műve azonban mégsem a divatos glo­betrotter írása, hanem a nyitott szemmel utazó lélekemberé, aki az út pillanatfelvételei mö­gött mindenütt a nagy összefüggéseket látja meg. Utazása egy lélek utazása a nagy Bölcső körül, amelyben a Nyugati Kultúrát ringat­ták dolgoskezű, merészálmú évezredek. Három világrész találkozik itt, ebben az „európai tenger“-ben s a szerző, amikor mindháromnak egészen egyéni „tájlelkét“ annyi hűséggel elénk varázsolja, lépten-nyomon utal a hár­mas külünvilág mélyebben fekvő összefüggé­seire is. Lippay könyve mindvégig érdekes olvasmány. Nemcsak azért érdekes, mert na­gyon sok újat tud elmondani, nemcsak azért, mert nagyon sok ismerettel ajándékozza meg olvasóját, hanem azért is, mert olyan föld­rajzi zónára irányítja a figyelmet, amely a világpolitikai erők mai végzetes mérkőzésének középpontjában áll. A könyv másik nagy ér­téke, hogy az, aki Lippay kalauzolására bízza magát, nemcsak a térbeli utazás friss élmé­nyeit kapja fáradságának jutalmául, hanem az időbeli utazás örömeiben, mély tanulságai­ban is osztozik. Maga mondja könyvének be­vezetésében a következőket: „Egy-egy utazás folyamán bejárjuk a történelem, régészet, nép­ismeret, földrajz világát; vallások helyzete, a múlt és jelen művészeti alkotásai és a gyö­nyörű nagytermészet színes, változatos világa vonul el kaleidoszkópszerűen előttünk“. Lip­pay a tenger rajongója, a tengeré, amely távoli világrészekbe vezet. Lip­pay könyve valóban megtanít világrészekben gondolkodni. Ilyen tanítókra pedig a magyar olvasóközönségnek, a kultúra s a tudomány munkásainak éppen úgy, mint a „művelt ma­gyar emberfőkének igen nagy szükségük van. Napjainkban minél több széles látókörű em­berre van szükség, akik a térnek és az idő­nek nagy távlataiban tájékozódni tudnak. Európai tájékozódásunk sokezer gyökere pe­dig éppen a szerző által érintett „három vi­lágrész partjain“ kapaszkodik bele a történe­lembe. Lippay Lajos tesz bizonyságot arról élénk stílusban megírt útikarcolatai során, hogy ezek a gyökerek igenis épek még és ter­mékenyek. Bár letűnt, kultúrák és rombadön­­tött világok mellett visz el az útja sokszor, mégis az az érzésünk, mintha csak számunkra feledésbe merült, de azért eleven tényeket rez­­zentene életre. Lippay nem száraz Baedeckert ad, hanem lüktető valóságot tár fel még akkor is, amikor történelemről beszél vagy pedig tőlünk egészen idegen világok titkait szólal­tatja meg, így lesznek az ő találkozásai az európai kultúrát ringató történelmi helyekkel a mi találkozásunk is. Ez a közvetlenség te­remti meg olvasás közben művének azt a sa­­­játszerű­ atmoszféráját, amelyben a tudós és az író minden mondanivalója nemcsak rokon­szenves, hanem maradandó becsű a számunkra. K. B. KÉT HIVATÁS Egy posztumusz verskötet korán elköltözött tehetséges költőnő összes verseit tartalmazza ez a kötet, amelyet halála után gyűjtöttek össze és rendeztek sajtó alá szerető kezek. Mélyen érző gyöngéd női szív, a szenvedéseket tűrő emelkedettséggel viselő erős lélek bontakozik ki ebből a kötetből. Két hivatás a kötet clme. Azt hisszük, a versek kiadója a hitvesi és az­ anyai hiva­tásra gondolt a cím adásánál. Mind a két hivatástudat gyöngéd és finom szavú, sokszor megrázóan bensőséges formában nyilatkozik meg Ferdynandyné verseiben. Elsősorban a Mátkaság s a Hitves és anya ciklus darab­jaiban. De a­ költőnő ezen­­túl forró szivű­ honleány is. Tüzes magyar érzése és fájdalma, lángoló honszeretete éppen olyan helyet foglal el szi­vében, mint az a mélységes vonzalom, amely szeretteihez fűzi. De ezeken a­ közvetlen kap­csolatokon kivü­l erőteljes szálak fűzik őt az egész emberiséghez. Tépelődő lelke, ha olykor tört szárnyakkal is, keresi az emberiség céljá­nak, rendeltetésének titkát. A nagy miértek titka érdekli s ezeknek a tépelődéseknek sok­szor hatalmas röptű gondolati költeményekben ad kifejezést. Honnan, hová, miért? — a­ címe annak a terjedelmes költeményének, amely­ben az Yggdrasil fa alatt az emberiség sorsát tudó titokzatos formákkal beszélget. Néme­lyik versében, például a Vihar előttben egé­szen bámulatos erő lobog. Megrázok azok a versei, amelyben a­ közeli vég megsejtése foglalkoztatja. A kötetben a versek — nagyon helyesen — ír ciklusokon belül, időrendben, keletkezési éveik megjelölésével foglalnak helyet és igy nyomon követhetjük ennek a gazdag léleknek ('.-vre lendületesebben fejlődő kibontakozását. r."..-„-.or--.- Ay t.prrnyáfií? Vein együtt a kötettel* Az­ utolsó évek versei arra engednek követ­­keztetni, hogy Ferdynandyné halálával ko­moly veszteség érte a magyar lírát. A kötet Cserépfalvy kiadásában, jelenít meg. —l.— MÁTYÁSTÓL­­ MOHÁCSIG A magyar történelem egyik legfénye­sebb korszakából, igazságos Mátyás ural­mából, a mohácsi vész sötét tragédiájá­­na­k örvényéig jutni, olyan végzetes zu­hanást jelentett a lejtőn lefelé, hogy annak okait, minden vonatkozásban fel­deríteni, valóban érdemes, bár fájdalmas feladata a történelemírásnak. A felvetődő kérdésekre sokan és sokféle feleletet adtak már. Mátyás király születésének 500. évfordulója alkalmából, a most átélt „Mátyás esztendőben“ is többen vetettek reflektorfényt, a nagy uralkodót követő összeomlás korszakára. Egyoldalú, sőt tudománytalan és henye megállapítá­sokban sem volt hiány a megemlékezések során. Hiszen túl egyszerű dolog volna az összeomlást pusztán Mátyás király reneszánsz rendszerének kellően meg nem alapozottságával, kártyavárszerű légi építményének gyöngeségével, vagy csak úgy odavetőleg az „általános európai helyzet“ szólamával indokolni. Igaz ugyan, hogy Mátyás hatalma és uralmi rendszere a patrimonium­ talajából úgy virágzott ki, mint egy szinpompás virá­goskert a tündöklő napfényben s ez túl­ságosan is hozzá volt kötve az ő ragyogó egyéniségéhez. Igaz, hogy maga az ország nem volt sem olyan gazdag, sem olyan műveit, mint ahogy azt a király egyéni­ségéből kiáradó fény mutatta. A bíbor­­drapériában ékeskedő magas kultúra mögött sötét nyomor, vigasztalan morá­lis és fizikai elmaradottság húzódott meg s szerte az országban már ott parázslott az elégedetlenség veszedelmes gyeptüze. Az igazi okot,­­amely a katonás, nehezen fegyelmezhető, de nagy tettekre képes nemzetet 36 esztendő alatt, a végső rom­lás mélyébe tudta hurcolni, nem pusztán Mátyás rendszerének látszatsikereiben kell keresnünk. Az ok adva volt az ak­kori magyarság társadalmi szerkezetének ijesztő hiányaiban, a kiskirályokat a ne­mességtől s ezt a jobbágyságtól és a még kialakulatlan városi polgárságtól áthi­dalhatatlan szakadékokkal elválasztó, tá­tongó résekben, amelyek megtörték és szétforgácsolták a magyarság lelki és szellemi egységét. A Hunyadiak kemény keze alól „felszabadulni“ vágyó hatal­masok önzése korlátlanul áradhatott szét az országon. A háborúk által okozott vér­­veszteség a nemzet legértékesebb elemeit gyöngítette meg végzetesen s a keresz­ténységért önmagát hősiesen feláldozó magyarságon erőt vett az a szellemi áramlat, amely éppen a XVI. század ele­jén, a vallási szétforgácsol­ódott európai tragédiájába torkollott bele. Hibás és bű­nös volt a nemzedék, amely már önma­gában hordozta a meghasonlás csiráit s azt a fertőzöttséget és mérgezést, amely Mátyás középeurópai nagyhatalmától, az összezsugorodott árnyékkirályság siral­mas tökéletlenségéig, egy nagy ur impe­rativ erejétől, rabló kiskirályok erőpusz­tításá­ig s végül a kikerülhetetlen nem­zeti tragédiáig vezetett. A mohácsi vész előzményeit most had­történelmi szempontból világítja meg doberdói Bánlak­­ József ny. altábor­nagy, aki „A Magyar Nemzet Hadter­­nelm­e“ című hatalmas művének, a hon­foglalástól kezdődő kötetsorozatában a tizenkettedik részt adta ki, a Mátyás ki­rályt követő Jagello-korszak 36. eszten­dejéről. A szerző nagyértékű művének előző köteteit e sorok írója az elmúlt évek folyamán ismertette. Bánlaki­ al­tábornagy ezúttal is megmarad az eddigi irányvonalon: hadtörténelmet ír s a politikai és művelődéstörténelmi vonat­kozásokat csak annyiban érinti, ameny­­nyiben azt, a hadtörténelmi események megvilágítása s a háttér festése szüksé­gessé teszi. Katonai szempontból ismer­jük meg azt a lefelé rohanó útvonalat, amelyet megtett a magyar nemzet Mo­hácsig­. Felderül a „királyválasztás“ minden er­kölcsi és politikai nyomora, belső vívódása, pártviszályoknak odado­bott nemzeti értékek és javak pusztu­lása. Felderül az önmagával most hasonló nemzet szörnyű összeomlása a Dózsa-féle lázadás rémtetteiben s az arra termé­szetszerűen bekövetkezett konok és szűk­látókörű reakcióban. Felderül a királyi hatalom elkallódása a zsákmányoló hatalmaskodók kezei között s végül is a mohácsi csata, amely nem annyira ka­tonai, mint inkább politikai és erkölcsi hatásainál fogva vált a nemzet veszedel­mévé. A végső és legmélyebb benyomás, amellyel az olvasó doberdói Bánlaky József altábornagy kitűnő művét lete­szi, az, hogy a nemzet még romlásában is tudott nagy lenni, még a veszedelem meredélyének szélén is igazi és nagy katonai nemzet tudott maradni s az egyetemes züllés erkölcsi pusztulásában is voltak olyan emberei, önzetlen hősei, akik a magyar történelem büszkeségei lesznek örökké. A szerző kiváló érdeme, hogy mint katona világította meg a kor néhány igazi katonai nagyságát, Kinizsi Pált, Báthory Istvánt, Tömöri Pált s kétségtelenül szabatos meghatározását adta a tragikus csata pontos színhelyé­nek. Világosan és a történelmi hűségnek megfelelően mutatja be, milyen sok és nagy áldozatot hoztak a pápák, hogy segítsék II. Ulászlót és II. Lajost küz­delmeikben s nagyon jellemző képet ka­punk a magyar nemzet nagy barátjáról, báró De Borgis pápai követről. A szerző elfogulatlanul és katonás tárgyilagos­sággal írja meg Bajezid, Szelim és Szü­leimen szultánok hadjáratait s azt a tanulságot meríthetjük írásából, hogy a tragédia, amely minket sújtott, nem volt kikerülhetetlen. A rendkívül érdekesen, lenyűgöző tudással és széles ismeretkör­rel megírt hadtörténelmi kötet méltán sorakozik a kiváló szerző műveinek ed­digi kötetei mellé. K. Török Miklós más életutra tévedt s most végre megtalált —’ nő várakozik reá s a boldogságtól sirva ölel-*­keznek össze a palotát megvilágító reflektor­­ok tündéri fényözönében. Arra a jelenetre is szívesen emlékszünk vissza, amikor a kivéte­hedt Don Juan elpocsékolt élete végén várat, tanul így beszél: „Szeretni... Ez nem olyan könnyű. Nagy, nehéz, kitartó munka kell hozzá, de megéri...“ Rab Gusztáv hatalmas könyve mindenképpen nyeresége az új magyar regényirodalomnak. Ludvig Dénes BELVEDERE R­ab Gusztáv új Amikor néhány évvel ezelőtt elolvastam Rab Gusztáv első nagy regényét (Mentont ajánlanám), eszembe ötlött, vájjon helyén­való-e, vagy illik e egyáltalán fiatal és tehet­séges írónak máris ilyen fejlett mesterségbeli tudással rendelkezni, ilyen fölényesen rutinos­nak lenni? Nem hátráltatja-e ez a rutin, a stílus és a meseszövés minden fortélyának ilyen ösztönös — régi regényíróknál­­sem gya­kori — ismerete és művészi alkalmazása a belső fejlődést? Legújabb nagyszabású regénye, a Belvedere ebben a tekintetben kellemes meg­lepetés. A belső fejlődés bekövetkezett anél­kül, hogy a mesterségbeli rutin, az írásművé­­szet ösztönössége, a meseszövés lenyűgöző ér­dekessége, az elbeszélésnek könnyed folyama­tossága és jellemző ereje bármit is veszített volna lüktető elevenségéből. Rab Gusztáv regényírói művészetének való­ban ez a két legnagyobb értéke: a friss és szí­nes stílus, a mesemondó kedv és képesség. Sza­bad-e mai regénytől többet is kívánni! Min­denesetre. Hiszen éppen ez a többlet az, amely­től függ egy irodalminak szánt mű irodalmi értéke. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a Belvedere-ből ez a döntő értéktöbblet sem hiányzik. Ez a könyv nemcsak szórakoztató és kellemes olvasmány, hanem egyszersmind rendkívül intelligens írás is: problémákat ke­reső és napjainkat, ezt a sok tekintetben fel­fordult világot legmélyebb talányszerűség­ben megsejtő és megsejtető kísérlet. Ez a meg­jelölés, hogy kísérlet, ne­m­ lebecsülés, hanem megbecsülést jelent, mert minél magasabbra tör valaki, művének annál inkább lesz kísér­leti jellege és minél „befejezet­tebb“ az alko­tása, annál földhöz ragadtabb. Egy nagy táv­latot­ nyújtó kisérlet gyakran többet ér és többet jelent számunkra, mint egy végleges megoldás, mert r-véglegee* nwfcoMa» «eak fel­színén úszkáló kis feladatoknak, mindennapi kérdéseknek van, míg a nagy feladatok, a leg­magasabbra törő kérdések állandó erőfeszítést, újra meg újra kezdést, szüntelen nekifeszülést, teljes életet követelnek. Egész életünk — ha fölfelé törünk — kísérlet és csak a dolgok kü­lső hurkánál, kérgénél fennakadó, vagy önként megállapodó törekvés ismeri a „véglegességet“, az önmagából kilépni, önmagát túlhaladni, az örök eszméket megközelíteni igyekvő emberi léleknek ezt a zsákutcáját. Csak újságíró irhat — ha egyben vérbeli író is — ilyen regényt, amely minden porcikájá­ba­n mai könyv. Meséje szinte frappánsan ér­dekes, szerkezete világos, nagyvonalú és az egész mű­ben ott izzik történelmi napjainknak minden izgalmas vajúdása, aggasztó bizonyta­lansága és lelkes erőfeszítése, drámai mozgal­massággal egymásra torlódó sok-sok nehéz problémája. A bonyolult lelki élményeknek mélységeket feltáró rajza nagy erénye Rab Gusztávnak, aki nem elégszik meg az élet fel­színével, hanem igyekszik behatolni abba a másik, titokzatos világba is, amelyet ez a fel­szín eltakar a felületes szemlélet elől. „Az élet furcsa, ha egyszer elkezdünk őszintén beszélni róla...“ — mondja a regény egyik hőse és tegyük hozzá, hogy éppen ezeknél a „furcsa­ságoknál“ kezdődik az élet, mélyebb értelme és értéke. A legszebb, a legköltőibb oldalakkal a re­gény vége ajándékoz meg bennünket. Megszer­­etjük az egyébként is rokonszenves fiatal geográfust, amikor a Belvedere palotában rá­bukkan arra a térképre, amely még a bécsi döntés­ kihirdetése előtt elárulja neki az íté­letet: Kassa, Ungvár, Munkács, Komárom és az egész­­felvidéki magyar sáv visszatérését. Ebben az önfeledt pillanatban szó nélkül ró­hat ká­r­ka négy parkjába, ahol s «■eretcét . Széchenyi gazdaságpolitikája Széchenyi István nem volt közgazda­­sági tudós, de a közgazdasági kérdések­­ben olyan világosan látott, hogy jogo­san vívhatja ki a bámulatot a ma szak­emberénél. A Legnagyobb Magyar gaz­daságpolitikai felfogását olyan kérdések­kel kapcsolatban fejti ki, amelyek akko­riban foglalkoztatták az országot. A kér­dés, amelyekhez Széchenyi hozzászól, történelmi értékű ma már, de az elv, amelynek segítségével a problémát meg akarja oldani, fügetlen korától. Ilyen módon válik Széchenyi, mint gazdaság­­politikus aktuálissá minden korban. Va­lóban nem használhatunk más jelzőt például ama felfogásának jellemzéséül, amellyel a dologtalan magyar kezekbe munkát akar adni, mint azt, hogy Szé­chenyi István ma is korszerű. És itt gondolunk elsősorban arra, hogy Széche­nyi Istvánt nem riasztja el az az ellen­vetés, hogy nincs pénz, amikor terveket sző az ország munkatempójának eme­lésére, mert ha van dologtalan kéz, akkor azt szerinte mindenképpen munkába kell állítani. Éber Antal több cikket írt és szám-, talán előadást tartott már Széchenyi István gazdasági felfogásáról és azokról a gaz­daságpolitikai elvekről, amelyeket Szé­chenyi helyesnek talált és mint követen­dőket állította az ország elé. Éber Antal minden alkalommal hangsúlyozta, hogy Széchenyi István gazdaságpolitikai fel­fogása még ma is aktuális és írásaiban olyan elveket találunk lefektetve, ame­lyeket a ma gazdasági problémáinak megoldásánál is sikeresen lehet haszno­sítani. Ez a körülmény késztette Éber, Antalt, aki a gazdasági kérdéseknek nemcsak gyakorlati szakértője, hanem a magyar közgazdasági irodalom igen ne­ves művelője is, hogy Széchenyi István gazdaságpolitikájáról önálló, nagy mun­kát írjon. Széchenyi Istvánról, mint poli­tikusról és Széchenyi Istvánról, mint a magyar társadalmi élet reformálójáról, igen sok tanulmány jelent meg és a Széchenyi-irodalom úgyszólván napról­­napra gazdagodik, mivel az idő múlásá­val Széchenyi István személye és taní­tása egyre szélesebb körben kelti fel az elmélyedő emberek érdeklődését. Ha­ a Széchenyi irodalom ilyen módon igen nagy is, mégis nagyon szerény azoknak a munkáknak a száma, amelyek, Széche­nyi Istvánt, mint gazdaságpolitikust emelik ki. Ezért valósággal hiányt pótló könyvnek érezzük Éber Antalnak most megjelent könyvét, amely a közgazdasági tudomány mai színvonalának megfelelő rendszerezésben viszi az olvasó elé Szé­chenyi István gazdasági tanításait és azokat a gazdaságpolitikai elveket, ame­lyeket az ország ügyeinek intézésében Magyarország mindenkori kormányzata számára ajánl. Éber Antal könyvében Széchenyi Ist­vánt beszélteti. Széchenyi István köny­veiből, naplójából és leveleiből áll­ít­ja össze az egy-egy gazdasági kérdéshez kapcsolódó nézeteket és ilyen módon éri el, hogy a legfontosabb gazdaságpoliti­kai kérdésekről Széchenyi István nézetét részletesen és minden oldalról megvilá­gítva találjuk. Aki a könyvet átolvassa és megismerkedik Éber Antal vezetése mellett Széchenyi István gazdaságpoliti­kai gondolatvilágával, az kénytelen a végén fenntartás nélkül igazat adni abban a kiváló szerzőnek, hogy Széche­nyi Istvánnal, mint gazdaságpolitikussal megismerkedni nemcsak históriai érde­kesség, hanem olyan tanulság is, ame­ly (mi minden nap a gyakorlati kérdések tömegében csalhatatlan iránytűként lehet el­fogadni. Éber Antal nagy szolgálatot tett­ azzal, hogy Széchenyi gazdaságpolitikájáról könyvet irt. Könyvét Széchenyi István jellemzése és annak a korszaknak ismer­tetése vezeti be, amelyben Széchenyi Ist­ván élt.. Széchenyi gazdaságpolitikai fel­fogása ilyen módon megfelelő gazdaság­­történeti hátteret is­­kap, ami nagy mér­tékben megkönnyíti Széchenyinek, mint gazdaságpolitikusnak megértését és he­lyes értékelését. (tj) Még van 100 darab a szép szentévi „S2­V“ emlék­tárgyból díszes dobozban. 5 P­ár helyett 1.— pengéért kaphat a kiadóhivatalban, Honvéd­ utca 10.

Next