Nemzeti Ujság, 1940. március (22. évfolyam, 49-72. szám)
1940-03-24 / 67. szám
XVI NEMZETI ÚJSÁG 1940 március 24. Vasárnap Három világrész partjain Lippay Lajos új könyve A szerző tulajdonképen útirajznak szánta könyvét, műve azonban mégsem a divatos globetrotter írása, hanem a nyitott szemmel utazó lélekemberé, aki az út pillanatfelvételei mögött mindenütt a nagy összefüggéseket látja meg. Utazása egy lélek utazása a nagy Bölcső körül, amelyben a Nyugati Kultúrát ringatták dolgoskezű, merészálmú évezredek. Három világrész találkozik itt, ebben az „európai tenger“-ben s a szerző, amikor mindháromnak egészen egyéni „tájlelkét“ annyi hűséggel elénk varázsolja, lépten-nyomon utal a hármas külünvilág mélyebben fekvő összefüggéseire is. Lippay könyve mindvégig érdekes olvasmány. Nemcsak azért érdekes, mert nagyon sok újat tud elmondani, nemcsak azért, mert nagyon sok ismerettel ajándékozza meg olvasóját, hanem azért is, mert olyan földrajzi zónára irányítja a figyelmet, amely a világpolitikai erők mai végzetes mérkőzésének középpontjában áll. A könyv másik nagy értéke, hogy az, aki Lippay kalauzolására bízza magát, nemcsak a térbeli utazás friss élményeit kapja fáradságának jutalmául, hanem az időbeli utazás örömeiben, mély tanulságaiban is osztozik. Maga mondja könyvének bevezetésében a következőket: „Egy-egy utazás folyamán bejárjuk a történelem, régészet, népismeret, földrajz világát; vallások helyzete, a múlt és jelen művészeti alkotásai és a gyönyörű nagytermészet színes, változatos világa vonul el kaleidoszkópszerűen előttünk“. Lippay a tenger rajongója, a tengeré, amely távoli világrészekbe vezet. Lippay könyve valóban megtanít világrészekben gondolkodni. Ilyen tanítókra pedig a magyar olvasóközönségnek, a kultúra s a tudomány munkásainak éppen úgy, mint a „művelt magyar emberfőkének igen nagy szükségük van. Napjainkban minél több széles látókörű emberre van szükség, akik a térnek és az időnek nagy távlataiban tájékozódni tudnak. Európai tájékozódásunk sokezer gyökere pedig éppen a szerző által érintett „három világrész partjain“ kapaszkodik bele a történelembe. Lippay Lajos tesz bizonyságot arról élénk stílusban megírt útikarcolatai során, hogy ezek a gyökerek igenis épek még és termékenyek. Bár letűnt, kultúrák és rombadöntött világok mellett visz el az útja sokszor, mégis az az érzésünk, mintha csak számunkra feledésbe merült, de azért eleven tényeket rezzentene életre. Lippay nem száraz Baedeckert ad, hanem lüktető valóságot tár fel még akkor is, amikor történelemről beszél vagy pedig tőlünk egészen idegen világok titkait szólaltatja meg, így lesznek az ő találkozásai az európai kultúrát ringató történelmi helyekkel a mi találkozásunk is. Ez a közvetlenség teremti meg olvasás közben művének azt a sajátszerű atmoszféráját, amelyben a tudós és az író minden mondanivalója nemcsak rokonszenves, hanem maradandó becsű a számunkra. K. B. KÉT HIVATÁS Egy posztumusz verskötet korán elköltözött tehetséges költőnő összes verseit tartalmazza ez a kötet, amelyet halála után gyűjtöttek össze és rendeztek sajtó alá szerető kezek. Mélyen érző gyöngéd női szív, a szenvedéseket tűrő emelkedettséggel viselő erős lélek bontakozik ki ebből a kötetből. Két hivatás a kötet clme. Azt hisszük, a versek kiadója a hitvesi és az anyai hivatásra gondolt a cím adásánál. Mind a két hivatástudat gyöngéd és finom szavú, sokszor megrázóan bensőséges formában nyilatkozik meg Ferdynandyné verseiben. Elsősorban a Mátkaság s a Hitves és anya ciklus darabjaiban. De a költőnő ezentúl forró szivű honleány is. Tüzes magyar érzése és fájdalma, lángoló honszeretete éppen olyan helyet foglal el szivében, mint az a mélységes vonzalom, amely szeretteihez fűzi. De ezeken a közvetlen kapcsolatokon kivül erőteljes szálak fűzik őt az egész emberiséghez. Tépelődő lelke, ha olykor tört szárnyakkal is, keresi az emberiség céljának, rendeltetésének titkát. A nagy miértek titka érdekli s ezeknek a tépelődéseknek sokszor hatalmas röptű gondolati költeményekben ad kifejezést. Honnan, hová, miért? — a címe annak a terjedelmes költeményének, amelyben az Yggdrasil fa alatt az emberiség sorsát tudó titokzatos formákkal beszélget. Némelyik versében, például a Vihar előttben egészen bámulatos erő lobog. Megrázok azok a versei, amelyben a közeli vég megsejtése foglalkoztatja. A kötetben a versek — nagyon helyesen — ír ciklusokon belül, időrendben, keletkezési éveik megjelölésével foglalnak helyet és igy nyomon követhetjük ennek a gazdag léleknek ('.-vre lendületesebben fejlődő kibontakozását. r."..-„-.or--.- Ay t.prrnyáfií? Vein együtt a kötettel* Az utolsó évek versei arra engednek következtetni, hogy Ferdynandyné halálával komoly veszteség érte a magyar lírát. A kötet Cserépfalvy kiadásában, jelenít meg. —l.— MÁTYÁSTÓL MOHÁCSIG A magyar történelem egyik legfényesebb korszakából, igazságos Mátyás uralmából, a mohácsi vész sötét tragédiájának örvényéig jutni, olyan végzetes zuhanást jelentett a lejtőn lefelé, hogy annak okait, minden vonatkozásban felderíteni, valóban érdemes, bár fájdalmas feladata a történelemírásnak. A felvetődő kérdésekre sokan és sokféle feleletet adtak már. Mátyás király születésének 500. évfordulója alkalmából, a most átélt „Mátyás esztendőben“ is többen vetettek reflektorfényt, a nagy uralkodót követő összeomlás korszakára. Egyoldalú, sőt tudománytalan és henye megállapításokban sem volt hiány a megemlékezések során. Hiszen túl egyszerű dolog volna az összeomlást pusztán Mátyás király reneszánsz rendszerének kellően meg nem alapozottságával, kártyavárszerű légi építményének gyöngeségével, vagy csak úgy odavetőleg az „általános európai helyzet“ szólamával indokolni. Igaz ugyan, hogy Mátyás hatalma és uralmi rendszere a patrimonium talajából úgy virágzott ki, mint egy szinpompás virágoskert a tündöklő napfényben s ez túlságosan is hozzá volt kötve az ő ragyogó egyéniségéhez. Igaz, hogy maga az ország nem volt sem olyan gazdag, sem olyan műveit, mint ahogy azt a király egyéniségéből kiáradó fény mutatta. A bíbordrapériában ékeskedő magas kultúra mögött sötét nyomor, vigasztalan morális és fizikai elmaradottság húzódott meg s szerte az országban már ott parázslott az elégedetlenség veszedelmes gyeptüze. Az igazi okot,amely a katonás, nehezen fegyelmezhető, de nagy tettekre képes nemzetet 36 esztendő alatt, a végső romlás mélyébe tudta hurcolni, nem pusztán Mátyás rendszerének látszatsikereiben kell keresnünk. Az ok adva volt az akkori magyarság társadalmi szerkezetének ijesztő hiányaiban, a kiskirályokat a nemességtől s ezt a jobbágyságtól és a még kialakulatlan városi polgárságtól áthidalhatatlan szakadékokkal elválasztó, tátongó résekben, amelyek megtörték és szétforgácsolták a magyarság lelki és szellemi egységét. A Hunyadiak kemény keze alól „felszabadulni“ vágyó hatalmasok önzése korlátlanul áradhatott szét az országon. A háborúk által okozott vérveszteség a nemzet legértékesebb elemeit gyöngítette meg végzetesen s a kereszténységért önmagát hősiesen feláldozó magyarságon erőt vett az a szellemi áramlat, amely éppen a XVI. század elején, a vallási szétforgácsolódott európai tragédiájába torkollott bele. Hibás és bűnös volt a nemzedék, amely már önmagában hordozta a meghasonlás csiráit s azt a fertőzöttséget és mérgezést, amely Mátyás középeurópai nagyhatalmától, az összezsugorodott árnyékkirályság siralmas tökéletlenségéig, egy nagy ur imperativ erejétől, rabló kiskirályok erőpusztításáig s végül a kikerülhetetlen nemzeti tragédiáig vezetett. A mohácsi vész előzményeit most hadtörténelmi szempontból világítja meg doberdói Bánlak József ny. altábornagy, aki „A Magyar Nemzet Hadternelme“ című hatalmas művének, a honfoglalástól kezdődő kötetsorozatában a tizenkettedik részt adta ki, a Mátyás királyt követő Jagello-korszak 36. esztendejéről. A szerző nagyértékű művének előző köteteit e sorok írója az elmúlt évek folyamán ismertette. Bánlaki altábornagy ezúttal is megmarad az eddigi irányvonalon: hadtörténelmet ír s a politikai és művelődéstörténelmi vonatkozásokat csak annyiban érinti, amenynyiben azt, a hadtörténelmi események megvilágítása s a háttér festése szükségessé teszi. Katonai szempontból ismerjük meg azt a lefelé rohanó útvonalat, amelyet megtett a magyar nemzet Mohácsig. Felderül a „királyválasztás“ minden erkölcsi és politikai nyomora, belső vívódása, pártviszályoknak odadobott nemzeti értékek és javak pusztulása. Felderül az önmagával most hasonló nemzet szörnyű összeomlása a Dózsa-féle lázadás rémtetteiben s az arra természetszerűen bekövetkezett konok és szűklátókörű reakcióban. Felderül a királyi hatalom elkallódása a zsákmányoló hatalmaskodók kezei között s végül is a mohácsi csata, amely nem annyira katonai, mint inkább politikai és erkölcsi hatásainál fogva vált a nemzet veszedelmévé. A végső és legmélyebb benyomás, amellyel az olvasó doberdói Bánlaky József altábornagy kitűnő művét leteszi, az, hogy a nemzet még romlásában is tudott nagy lenni, még a veszedelem meredélyének szélén is igazi és nagy katonai nemzet tudott maradni s az egyetemes züllés erkölcsi pusztulásában is voltak olyan emberei, önzetlen hősei, akik a magyar történelem büszkeségei lesznek örökké. A szerző kiváló érdeme, hogy mint katona világította meg a kor néhány igazi katonai nagyságát, Kinizsi Pált, Báthory Istvánt, Tömöri Pált s kétségtelenül szabatos meghatározását adta a tragikus csata pontos színhelyének. Világosan és a történelmi hűségnek megfelelően mutatja be, milyen sok és nagy áldozatot hoztak a pápák, hogy segítsék II. Ulászlót és II. Lajost küzdelmeikben s nagyon jellemző képet kapunk a magyar nemzet nagy barátjáról, báró De Borgis pápai követről. A szerző elfogulatlanul és katonás tárgyilagossággal írja meg Bajezid, Szelim és Szüleimen szultánok hadjáratait s azt a tanulságot meríthetjük írásából, hogy a tragédia, amely minket sújtott, nem volt kikerülhetetlen. A rendkívül érdekesen, lenyűgöző tudással és széles ismeretkörrel megírt hadtörténelmi kötet méltán sorakozik a kiváló szerző műveinek eddigi kötetei mellé. K. Török Miklós más életutra tévedt s most végre megtalált —’ nő várakozik reá s a boldogságtól sirva ölel-*keznek össze a palotát megvilágító reflektorok tündéri fényözönében. Arra a jelenetre is szívesen emlékszünk vissza, amikor a kivétehedt Don Juan elpocsékolt élete végén várat, tanul így beszél: „Szeretni... Ez nem olyan könnyű. Nagy, nehéz, kitartó munka kell hozzá, de megéri...“ Rab Gusztáv hatalmas könyve mindenképpen nyeresége az új magyar regényirodalomnak. Ludvig Dénes BELVEDERE Rab Gusztáv új Amikor néhány évvel ezelőtt elolvastam Rab Gusztáv első nagy regényét (Mentont ajánlanám), eszembe ötlött, vájjon helyénvaló-e, vagy illik e egyáltalán fiatal és tehetséges írónak máris ilyen fejlett mesterségbeli tudással rendelkezni, ilyen fölényesen rutinosnak lenni? Nem hátráltatja-e ez a rutin, a stílus és a meseszövés minden fortélyának ilyen ösztönös — régi regényíróknálsem gyakori — ismerete és művészi alkalmazása a belső fejlődést? Legújabb nagyszabású regénye, a Belvedere ebben a tekintetben kellemes meglepetés. A belső fejlődés bekövetkezett anélkül, hogy a mesterségbeli rutin, az írásművészet ösztönössége, a meseszövés lenyűgöző érdekessége, az elbeszélésnek könnyed folyamatossága és jellemző ereje bármit is veszített volna lüktető elevenségéből. Rab Gusztáv regényírói művészetének valóban ez a két legnagyobb értéke: a friss és színes stílus, a mesemondó kedv és képesség. Szabad-e mai regénytől többet is kívánni! Mindenesetre. Hiszen éppen ez a többlet az, amelytől függ egy irodalminak szánt mű irodalmi értéke. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a Belvedere-ből ez a döntő értéktöbblet sem hiányzik. Ez a könyv nemcsak szórakoztató és kellemes olvasmány, hanem egyszersmind rendkívül intelligens írás is: problémákat kereső és napjainkat, ezt a sok tekintetben felfordult világot legmélyebb talányszerűségben megsejtő és megsejtető kísérlet. Ez a megjelölés, hogy kísérlet, nem lebecsülés, hanem megbecsülést jelent, mert minél magasabbra tör valaki, művének annál inkább lesz kísérleti jellege és minél „befejezettebb“ az alkotása, annál földhöz ragadtabb. Egy nagy távlatot nyújtó kisérlet gyakran többet ér és többet jelent számunkra, mint egy végleges megoldás, mert r-véglegee* nwfcoMa» «eak felszínén úszkáló kis feladatoknak, mindennapi kérdéseknek van, míg a nagy feladatok, a legmagasabbra törő kérdések állandó erőfeszítést, újra meg újra kezdést, szüntelen nekifeszülést, teljes életet követelnek. Egész életünk — ha fölfelé törünk — kísérlet és csak a dolgok külső hurkánál, kérgénél fennakadó, vagy önként megállapodó törekvés ismeri a „véglegességet“, az önmagából kilépni, önmagát túlhaladni, az örök eszméket megközelíteni igyekvő emberi léleknek ezt a zsákutcáját. Csak újságíró irhat — ha egyben vérbeli író is — ilyen regényt, amely minden porcikájában mai könyv. Meséje szinte frappánsan érdekes, szerkezete világos, nagyvonalú és az egész műben ott izzik történelmi napjainknak minden izgalmas vajúdása, aggasztó bizonytalansága és lelkes erőfeszítése, drámai mozgalmassággal egymásra torlódó sok-sok nehéz problémája. A bonyolult lelki élményeknek mélységeket feltáró rajza nagy erénye Rab Gusztávnak, aki nem elégszik meg az élet felszínével, hanem igyekszik behatolni abba a másik, titokzatos világba is, amelyet ez a felszín eltakar a felületes szemlélet elől. „Az élet furcsa, ha egyszer elkezdünk őszintén beszélni róla...“ — mondja a regény egyik hőse és tegyük hozzá, hogy éppen ezeknél a „furcsaságoknál“ kezdődik az élet, mélyebb értelme és értéke. A legszebb, a legköltőibb oldalakkal a regény vége ajándékoz meg bennünket. Megszeretjük az egyébként is rokonszenves fiatal geográfust, amikor a Belvedere palotában rábukkan arra a térképre, amely még a bécsi döntés kihirdetése előtt elárulja neki az ítéletet: Kassa, Ungvár, Munkács, Komárom és az egészfelvidéki magyar sáv visszatérését. Ebben az önfeledt pillanatban szó nélkül róhat kárka négy parkjába, ahol s «■eretcét . Széchenyi gazdaságpolitikája Széchenyi István nem volt közgazdasági tudós, de a közgazdasági kérdésekben olyan világosan látott, hogy jogosan vívhatja ki a bámulatot a ma szakemberénél. A Legnagyobb Magyar gazdaságpolitikai felfogását olyan kérdésekkel kapcsolatban fejti ki, amelyek akkoriban foglalkoztatták az országot. A kérdés, amelyekhez Széchenyi hozzászól, történelmi értékű ma már, de az elv, amelynek segítségével a problémát meg akarja oldani, fügetlen korától. Ilyen módon válik Széchenyi, mint gazdaságpolitikus aktuálissá minden korban. Valóban nem használhatunk más jelzőt például ama felfogásának jellemzéséül, amellyel a dologtalan magyar kezekbe munkát akar adni, mint azt, hogy Széchenyi István ma is korszerű. És itt gondolunk elsősorban arra, hogy Széchenyi Istvánt nem riasztja el az az ellenvetés, hogy nincs pénz, amikor terveket sző az ország munkatempójának emelésére, mert ha van dologtalan kéz, akkor azt szerinte mindenképpen munkába kell állítani. Éber Antal több cikket írt és szám-, talán előadást tartott már Széchenyi István gazdasági felfogásáról és azokról a gazdaságpolitikai elvekről, amelyeket Széchenyi helyesnek talált és mint követendőket állította az ország elé. Éber Antal minden alkalommal hangsúlyozta, hogy Széchenyi István gazdaságpolitikai felfogása még ma is aktuális és írásaiban olyan elveket találunk lefektetve, amelyeket a ma gazdasági problémáinak megoldásánál is sikeresen lehet hasznosítani. Ez a körülmény késztette Éber, Antalt, aki a gazdasági kérdéseknek nemcsak gyakorlati szakértője, hanem a magyar közgazdasági irodalom igen neves művelője is, hogy Széchenyi István gazdaságpolitikájáról önálló, nagy munkát írjon. Széchenyi Istvánról, mint politikusról és Széchenyi Istvánról, mint a magyar társadalmi élet reformálójáról, igen sok tanulmány jelent meg és a Széchenyi-irodalom úgyszólván naprólnapra gazdagodik, mivel az idő múlásával Széchenyi István személye és tanítása egyre szélesebb körben kelti fel az elmélyedő emberek érdeklődését. Ha a Széchenyi irodalom ilyen módon igen nagy is, mégis nagyon szerény azoknak a munkáknak a száma, amelyek, Széchenyi Istvánt, mint gazdaságpolitikust emelik ki. Ezért valósággal hiányt pótló könyvnek érezzük Éber Antalnak most megjelent könyvét, amely a közgazdasági tudomány mai színvonalának megfelelő rendszerezésben viszi az olvasó elé Széchenyi István gazdasági tanításait és azokat a gazdaságpolitikai elveket, amelyeket az ország ügyeinek intézésében Magyarország mindenkori kormányzata számára ajánl. Éber Antal könyvében Széchenyi Istvánt beszélteti. Széchenyi István könyveiből, naplójából és leveleiből állítja össze az egy-egy gazdasági kérdéshez kapcsolódó nézeteket és ilyen módon éri el, hogy a legfontosabb gazdaságpolitikai kérdésekről Széchenyi István nézetét részletesen és minden oldalról megvilágítva találjuk. Aki a könyvet átolvassa és megismerkedik Éber Antal vezetése mellett Széchenyi István gazdaságpolitikai gondolatvilágával, az kénytelen a végén fenntartás nélkül igazat adni abban a kiváló szerzőnek, hogy Széchenyi Istvánnal, mint gazdaságpolitikussal megismerkedni nemcsak históriai érdekesség, hanem olyan tanulság is, amely (mi minden nap a gyakorlati kérdések tömegében csalhatatlan iránytűként lehet elfogadni. Éber Antal nagy szolgálatot tett azzal, hogy Széchenyi gazdaságpolitikájáról könyvet irt. Könyvét Széchenyi István jellemzése és annak a korszaknak ismertetése vezeti be, amelyben Széchenyi István élt.. Széchenyi gazdaságpolitikai felfogása ilyen módon megfelelő gazdaságtörténeti hátteret iskap, ami nagy mértékben megkönnyíti Széchenyinek, mint gazdaságpolitikusnak megértését és helyes értékelését. (tj) Még van 100 darab a szép szentévi „S2V“ emléktárgyból díszes dobozban. 5 Pár helyett 1.— pengéért kaphat a kiadóhivatalban, Honvéd utca 10.