Harsányi Iván (szerk.): A nemzetközi munkásmozgalom történetéből. Évkönyv 1993

Életutak

Életutak tatta, hogy a fasiszta hatalombitorlók nem kerülhetik el a büntetésüket. Ezután a hadifogolytáborokban végzett felvilágosító munkát a német katonák között. 1943-ban egyik alapítója a Szovjetunióban létrehozott "Szabad Németország" Nemzeti Bizottságnak (Nationalkomitee Freies Deutschland). 1945. április 29-én Sztálin bizalmi embereként az "Ulbricht-csoport" élén tért vissza Németországba és kezdte meg a párt legális szervezeteinek kiépítését Berlinben és Brandenburgban. Wilhelm Pieckkel és Otto Grotewohllal együtt tevékeny részese volt a szovjet megszállási övezet kommunista és szociálde­mokrata pártja egyesítésének. Az új párt, Németország Szocialista Egységpárt­ja (SED) egyik alelnökének választották. Ettől kezdve tagja volt a pártelnökség­nek, amely 1949-től a KB Politikai Irodájaként működött. Jelentős része volt abban, hogy ez (a térségben első) pártegyesítés végülis nem a két alapító szerve­zet egyenjogú összeolvadásához vezetett, s hogy az egyesülést támogató szoci­áldemokraták a párt csúcsain csak alárendelt szerephez jutottak. 1946-1951 között a Szászország-Anhalt tartományi gyűlés képviselője. 1947-ben a német egyesítés szervének felf­ogott Német N­épkongresszus Titkár­ságának és Állandó Bizottságának, valamint a Néptanács (az ideiglenes legfelső közigazgatási szerv) gazdasági bizottsága elnökségének tagja. Az NDK megala­kítása után az új parlament, a Népi Kamara képviselője. 1949-1960 között miniszterelnökhelyet­tes, majd első helyettes. 1950-ben a N­emzeti Front Orszá­gos Tanácsa elnökségének tagja. 1950-ben már a NSZEP főtitkára, 1953-1971 között a KB első titkára, 1960-tól az Államtanács elnöke. Ideológiai elképzeléseiben, bel- és külpolitikájában a kemény realitásokkal számolva a szovjet politika változásait követte. Sztálin életében az ő híve volt, majd az SZKP XX. kongresszusa után pragmatista ideológiai mozgékonyságá­nak köszönhetően gyorsan csatlakozott Hruscsov desztalinizációs vonalához. Ennek hullámain kapcsolta ki párton belüli ellenfeleit, akik a német egyesítés érdekében akkoriban a szocialista építés lassítását ajánlották. Ezek 1953-ban W. Zaisser és R. Herr­stadt, 1958-ban pedig K. Schildewan és G. Wollweber körül gyülekeztek. Az 1953. júniusi berlini felkelés leverésére szovjet katonai segítséget kért, de közvetlenül utána ő hirdette meg: ha a dolgozók nem értik a párt politikáját, az nem a dolgozók hibája. Mivel a nyitott berlini határok akadályozták az NDK politikai és részben gazdasági konszolidálódását, a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testüle­­tének 1961. augusztus 3-i moszkvai tanácskozásán drámai szavakkal ecsetelte a Berlin körüli helyzetet. A többi párt vezetőire leginkább a gazdasági vesztesé­geket ecsetelő kijelentései hatottak, amelyek miatt - úgymond - az NDK kép­telen teljesíteni szállítási kötelezettségeit. A többféle variáció közül végül is a Berlinen keresztül húzódó fal építését támogatták, amelyet, ha erről ma kevés szó esik is - a még rosszabbtól, Nyugat-Berlin megszállásától tartva - akkor közvetve a nyugati hatalmak is bátorítottak. Augusztus 12-én, szombaton dél­után 16 órakor Ulbricht írta alá a berlini fal fölépítésére vonatkozó, következ­ményekkel terhes parancsot. (Magát az akciót Erich Honecker vezette.) Neve még egy évtizedig összefonódott az NDK történetével. Az ország gazda­ságilag a KGST második legerősebb állama lett, s Ulbricht egyfajta tekintélyt vívott ki magának az egykori szocialista országok vezetői között. Bizonyos fokú önállóságát Brezsnyevel és Kosziginnal szemben is megőrizte, így például a

Next