Népművelés, 1981 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1981-08-01 / 8. szám
* A TELEVÍZIÓ JÁTÉKAI — Lehet egy kérdéssel több ? — Kapcsoltam. — Most mutasd meg! — A fele sem igaz! Játék a hetükkel, a szavakkal. Csupán műsorcintek, de felelgetnek egymásnak csakúgy, mint az alábbi beszélgetések résztvevői: Hermain István filozófus, Benkő Éva, a Népművelési Intézet igazgatóhelyettese, Vágó István, Egri János és Antal Imre tévé-játék vezetők. A kérdés mindegyikükhöz azonos volt: milyen a jó televíziós játék ? Hermann István: — A jó televíziós játéknak három alapkövetelménye van: szellemes ötlet, szellemes játékosok meg egy televíziós személyiség. Mindez, sajnos, ritkán találkozik össze. A most műsoron levők közül A fele sem igazt hozhatom fel jó példaként. Szellemes az alapötlet — három válasz közül rendszerint a legmeglepőbben hangzó a valódi — , és közben a játék ismerős fogalmak eredetét tárja elénk. Vágó István kellemes, ügyes játékvezető, s lassan-lassan televíziós személyiséggé érik. — Ön érzékeny pontot érintett. A televíziós személyiség. A JÁTÉKVEZETŐ, a nézők szemében elsősorban Vitray Tamás. Egyéniségéhez, tudásához senki sem hasonlítható. — Nem is lenne jó, ha a többi tévés utánozni próbálná Vitrayt. De az egyéniségektől elvonatkoztatva, csak az lesz igazi tévészemélyiség, aki könnyed, és aki tudja, a néző a játékra meg a játékosokra kiváncsi elsősorban. Elengedhetetlen tehát a mértéktartó szerénység. A jó tévé-játékvezetőnek pillanatok alatt át kell látnia a helyzetet, s döntenie kell. — És talán még valami kell: a humor. — Inkább szellemességet mondanék. Az imént említettek szerint a jó játék szellemes, ezért nincs szükség arra, hogy a játékvezető ilyen-olyan tréfákkal próbáljaeladni”. Ha viszont a játékosok képtelenek könnyedén, valóban játszani, görcsös vetélkedővé fajulhat az egész, így volt ez pl. a Kicsoda micsodá?-ban. Egy ország barkochbázott, a játékosok izzadtak, soha egy mosoly. Sajnos, ma is nagyon ritka az olyan játékos, aki tud veszíteni is, és látszik rajta, hogy élvezi a szellemi tornát, maga is szórakozik. — Mi a televíziós vetélkedő célja? Új ismeretek közlése, a meglévők elmélyítése, felidézése, vagy csupán a szórakoztatás? — Én a kulturált, szellemes szórakoztatást tekintem elsődleges célnak. Nem hiszek abban, hogy rétegvetélkedőket kell csinálni! A valódi szellem ugyanis előbb vagy utóbb, de mindenkihez eljut. A kultúra csak maximalista lehet, még akkor is, ha szórakoztató. Az igazán szellemes blődlit sem tartom alacsonyabb rendűnek. Máma más nap van, máma más nap van, Máma más nap van, Mint egyébkor. Máma véget ér, máma véget ér, Márha véget ér A középkor." Ezt a versikét Heltai Jenő irta: blődli a javából, csakhogy az ilyen komoly bleillihez komoly szellem is kell. — Ami a szellemesség hiányát, a görcsös vetélkedést illeti, teljesen egyetértek Hermann Istvánnal — mondta Benkő Éva. — Azt is hozzáteszem, hogy vetélkedő, nem pedig játékos nemzet vagyunk. A gyökerek a gyermekkorba vezetnek vissza. Poroszos nevelési stílusunk eredménye, hogy képtelenek vagyunk igazán játszani, gyerekeinkkel szemben is teljesítmény-, nem pedig játékközpontúak vagyunk. Sem az iskola, sem a család nem képes igazán megadni a játszás örömét. Csak néhányatt — mint például Levente Péter — tudják olyan önfeledt játékba bevonni a gyerekeket, hogy azok előtt észrevétlenül kitárulkozik a világ: oldott, játékos formában kapnak késztetést ismereteik bővítésére. Sokkal több Levente Péterre lenne szükség, mint ahogy több játszóházra is, amellyel két éve kísérletezünk a fővárosban. A játszóházban a gyerekek kötetlenül válogathatnak a bábkészítés, festés, hajtogatás, táncház meg a filmvetítés között. Önállóan alkothatnak, s erre egyelőre sem az iskolában, sem a legtöbb családban nincs mód. Miért? Zsúfoltak, rosszul fölszereltek a napközik, kicsik a lakások, hogy csak néhány okot mondjak. Amíg így van, addig hol tanuljunk meg játszani? Visszatérve a tévéhez: az a jó játék, amelyben a néző nem szemlélő csupán. Ezért tartom jónak a Kapcsoltam-ot, még akkor is, ha Vitray után kissé elhalványodott. A kérdések sem sikerülnek mindig. De ebben a játékban nem tragédia, ha elbukik valaki az utolsó, a tízezer forintos kérdésen. — A Kapcsoltam, a Játék a betűkkel, újabban a Keresztkérdés vagy a Lehet egy kérdéssel több ? olyan játékok, amelyekben akárki részt vehet. De vannak, és főleg voltak úgynevezett rétegjátékok is, amelyek már nemcsak az általános műveltségre alapozták. Mi ezekről a véleménye? — Szerintem mindkettőre szükség van. Igaz, a karmesterverseny nem játék a szó szoros értelmében, mégis az egész ország szurkolt kedvenceinek. Tehát ezt a rétegműsort is óriási érdeklődés kísérte, s sokan megkedvelték általa a klasszikus zenét. A többi játék lényege az alkotókészség, a gondolkodásra, gyors helyzetfelismerésre késztetés, az, hogy megtanuljuk, valamit nem tudni nem szégyen, hogy nemcsak nyerni, hanem veszíteni is lehet. Szellemes szórakozási forma pl. a Most mutasd meg!, amelyet klubokban, iskolákban, baráti társaságban is játszottak. Megtanulva, mi mindent fejezhetünk ki szemünkkel, kezünkkel, mozdulatainkkal úgy, hogy mellette még jól is mulatunk. — A televízió műsorában hogyan látja a vetélkedő helyét, szerepét? — Azt mondják, a televízió a kulturális forradalom legnagyobb hatású eszköze. Ez igaz. Mint az is, hogy csak olyan kultúrát képes közvetíteni, amelynek befogadására a néző felkészült. A befogadó milyenségén keveset tud változtatni a tévé, de ha mégis, akkor éppen a játékokkal lehet képes erre: a néző a képernyő előtt játszva tanul, szórakozva művelődik. Éppen ezért úgy vélem, a jó televíziós játék sokkal lényegesebb, mint amilyen fontosságot ma a műsorszerkesztés tulajdonít a vetélkedőknek. 20