Népművelés, 1990 (37. évfolyam, 1-3. szám)
1990-01-01 / 1-2. szám
A magyar kultúra napjára Minden bizonnyal általános egyetértés fogadta azt a felhívást, amely január 22-ére, a Himnusz születésnapjára a nemzeti kultúra egységének fölmutatását javasolta, és az érte való összefogást hirdette. Mert ami oly természetes például a franciáknak, akik egy percig sem vonják kétségbe, hogy a franciaországi és a kanadai francia kultúra egy tőről fakadt, s műholdas adójukon, a TV 5-ön rendszeres francia nyelvű adásokat sugároznak Quebec tartomány életéről — az nálunk, Magyarországon s Közép- meg Kelet-Európában csak most, a forradalmi változások nyomán kezd elfogadottá válni. S a magyar kultúra idei ünnepén mélyebben élhettük át ezt, mint bármikor is fogjuk. E változások sorában a romániai, amely a legtragikusabb, de a legfölemelőbb is volt, bennünket legbensőbb mivoltunkban érintett — de helyesebb itt a „megrázott” — kifejezés. Hiszen hazánkon kívül a legnagyobb számban e szomszéd országban él együtt a magyarság, ráadásul köztük népünknek az az igen jelentős csoportja, amely egyben nemzeti kultúránk egyik legősibb rétegének hordozója, s amelynek életében ez a népi-nemzeti műveltség ma is eleven, nemcsak túlélte a lefojtás évtizedeit, hanem gyarapodni is képes. Amikor a magyar kultúra napjára készültünk, még nem tudtuk — noha folyvást vártuk és reméltük — Románia népeinek fölszabadulását a zsarnok hatalma alól, és íme: ha véresen is, ha rettegéssel és iszonyattal teli órák, napok során is, de meghozta nekünk ez a drága karácsony. Minden szörnyűsége, borzongató tragédiája ellenére fölemelő volt, szemünk előtt és fülünk hallatára pergett le az egymás ellen kijátszott népek temesvári nagy találkozása, összefogása, s mindenért kárpótolt bennünket, hogy a románság a magyar ellenállást izzította forradalommá, hogy aztán szinte egyetlen pillanat alatt együtt zúzza porrá a mesterségesen szított gyűlöletet és félelmet, amelyből — reméljük — többé soha senki sem verhet éket népeink közé, s nem lesz többé olyan politikai légkör, hogy ezek a még talán sokáig lappangó érzelmek megint kőkeménnyé merevedhetnének. Drága árat kellett fizetnünk azért, hogy Romániával együtt, annak népei között a magyarság is fölszabadulhatott végre; azért, hogy mikor e sorokat írom, ismét hallik a magyar szó a román televízióban heti rendszeres adásban, hogy magyarokat találunk az ország vezetőinek soraiban, s talán megérjük azt is, hogy újra visszakapja címét és nyelvét testvérlapunk, a Művelődés — és most mi mondjuk és őszintén, hogy „Megéneklünk, Románia”. Csodálatos ajándéka ez a sorsnak, vagy mondjuk inkább: a történelemnek, s oly emlékezetessé teszi az idei magyar kultúra napját, hogy azt semmi ki nem törölheti a históriából. Mindez persze még csak a kezdet! Rengeteg tennivaló áll előttünk a nemzeti kultúra gondozásában, erősítésében, fölvirágoztatásában. S nemcsak Románia és hazánk kapcsolatában, nemcsak ott és nemcsak itthon, hanem szerte a világon, ahol magyarok élnek, s ragaszkodnak magyarságuk megtartásához. Vállalni az ebből következő kötelességeket eltökélt szándéka a mai Magyarországnak is, s azon országok legtöbbjének is, amelyek a hozzánk tartozóknak szintén hazául szolgálnak. Számos bizonyíték van rá. Erről igyekeztünk egyet s mást összerakni mutatóba. Az itt következő oldalakon az is kiderül, hogy gondjaink sem kevesek. Egyelőre hiányzik az új romániai helyzetkép, de reméljük, mielőbb pótolhatjuk. S ha nem volna oly nehézkes, késedelmes lapunk megjelenése, örömmel állnánk olyan közművelődési akció élére, mint a könyv-, hanglemez-, folyóirat- és kazettagyűjtés vagy a jótékonysági műsorok propagálása, ismertetése — szerencsére ezeknek és a hasonló vállalkozásoknak szép számban gyülekeznek munkásai e hazában. Ékes bizonyítékaként annak, hogy a nemzeti műveltség egységes és széttörhetetlen. Bizunk benne, hogy ennek megfelelően gyorsan kifejlődik majd — újra! — a magyar kultúra politikai—földrajzi határokat átlépő érrendszere is. (A televízió, a rádió és a sajtó ragyogó példával szolgált erre a drámai napokban, és teszi ma is.) S szabadon jöhet-mehet egymáshoz a sepsiszentgyörgyi és a veszprémi színház társulata vagy másoké, a hivatásos és az amatőr művészeti együttesek; megélénkül a vendégjárás embertől emberig, néptől népig, nemzettől nemzetig, kultúrától kultúráig.