Magyar Néprajzi lexikon 3. kötet, K-Né (1980)
K - kocsma- és csárdafelirat - kocsmálás
kocsma- és csárdafelirat 235 kocsmárás világítottak. A városokban a csaplárosok, bécések a mészárszékről évente 2 — 3 g faggyút kaptak, amelyből maguk öntöttek gyertyát. Ehelyett a földesúri kocsmákban külön gyertyapénz járt a kocsmárosnak. Azokban a városokban, ahol a polgári borkimérést engedélyezték, a szőlősgazdák a lakóház egyik, többnyire utcai helyiségét rendezték be ivónak. Felszerelése hasonló volt az állandó ~éhoz. Mind az időszakos, mind az állandó ~kban folyó borkimérést a —cégér jelezte, (•még: csaplár, —csárda, —kocsmáros, —vendégfogadó) — írod. Zoltai Lajos: Debreczen a török uralom végén (Bp., 1905); Ballai Károly: Magyar korcsmák és fogadók a XIII —XVIII. században (Bp., 1927); Dvihally Anna Mária: A budai szőllőművelés története (Bp., 1932); Szabó Kálmán: Kecskemét szöllő- és gyümölcstermelésének múltja (Kecskemét, 1934); Bencsikné Sergő Erzsébet: XV. századi edényformák és azok továbbélése a magyarországi vendéglátóiparban (A Magyar Vendéglátóipari Múz. Évkve, 1970). Égető Melinda kocsma- és csárdafelirat: tréfásan oktató, pár soros, rímes felirat. Olykor a homlokzaton is látható , az arra járókat invitálja: „Térj be hozzám, barátom / szomjas vagy, amint látom / jó bort szűrök pénzedre / váljék egészségedre!" „Csillagom, galambom, gyerünk Gábor bácsihoz!" a belső falakon levő felirat pedig részben italdicsérő: „Jó a pálinka reggel/ Igyunk hát egy üveggel!"; részben a fizetésre szólít fel: „Bejött a liter / elment a hitel!", vagy éppen a zárórára figyelmeztet: „Ballagj haza/Tíz az óra / Ilyenkor van itt záróra!". Ismeretesek az egész országban, napjainkban is születnek. A ~ készítői a vendéglős vagy a kocsmát kifestő mesterember. A ~ok humorosak, stílusuk gyakran döcögős, közel állnak a — rigmusokhoz. (•még: feliratos népköltészet) — írod. Szendrey Zsigmond: A népi feliratos költészetről (Népünk és Nyelvünk, 1931). Szemerkényi Ágnes kocsmálás: italmérési jog. Ismertebb elnevezései még: korcsmálás, korcsomárolás, korcsmatartás, educillum, educillatio. A bor-, sör- és pálinkamérés az ún. királyi kisebb haszonvételek közé tartozott, s mint az egyik legjelentősebb jövedelmi forrás, állandó vita tárgya volt, hogy az év melyik szakában és mennyi ideig illeti meg a jobbágyot és mennyi ideig a földesurat. A 16. sz.tól rendszeres gyakorlattá vált, különösen jó bortermő helyeken, hogy a földesúr saját —allodiális szőlőin termett borát, a —dézsmabort, az egyházi tizedből eredő bort és a jobbágyoktól különböző úton-módon megszerzett borokat (foglalt bor) saját alkalmazottjával mérette ki vagy a jobbágyokat kötelezte korcsmai áruitatásra. Ez azt jelentette, hogy egy-egy falunak egy esztendőben a földesúr meghatározott mennyiségű borát kellett megvásárolni. Ezt a célt szolgálta az ünnep bora, a vásár- vagy sokadalombor és a kepebor, amit meghatározott alkalmakkor (karácsony, húsvét, pünkösd, dézsmálás, vásár stb.) tartoztak meginni a földesúr borából még akkor is, ha az a jobbágyok bormérési idejére esett. Ugyanakkor megtiltották, hogy a jobbágyok más birtokos által fenntartott kocsmákra járjanak. Némely helyen a falunak módjában állott a földesúrját pénzben megváltani. Ezt nevezték száraz kocsmának. A várható jövedelem arányában kialkudott összeg lefizetése után a jobbágyok egész esztendőben saját boraikat mérhették. Azt az Urbárium egységesítette oly módon, hogy azokon a helyeken, aholszőlőhegy volt, a jobbágyok fél évig (Szent Mihály napjától Szent György napjáig, vagyis szept. 29-től ápr. 24-ig) mérhették boraikat a község kocsmájában vagy a házak sorsában. Ahol szőlőhegy nem volt, ott negyedévi bormérés (Szent Mihálytól karácsonyig, ill. újévig) illette a jobbágyokat, az év további részében pedig a földesurat. Ha azonban a földesúr vendégfogadót tartott fenn, ott egész éven át mérethetett bort. A földesúr bormérési ideje alatt ellenben a jobbágyok csak országos vásár alkalmával mérhették ki saját borukat. Az Urbárium eltörölte a száraz kocsmatartás jogát és felmentette a jobbágyokat a földesúr borának kimérési kötelezettsége alól. A sör- és pálinkafőzés és kimérés viszont továbbra is teljesen földesúri jog maradt. A földesúri jogokat gyakorló önkormányzatú városok többségükben (pl. Cegléd, Debrecen, Kecskemét, Nagykőrös) és a szepesi, felföldi szabad királyi városok (Bártfa, Eperjes, Kassa, Késmárk, Lőcse) monopolizálták azt. Aborosemberek kötelesek voltak eladó boraikat a városi pincéhez szállítani, ahol adótartozásuk fejében beszámították a bor értékét, a fennmaradó összeget pedig kifizették. A borok vételére, eladására a tiszteletben tartására aborbíró ügyelt fel. Mind a földesurak, mind a bortermelő városok erősen tilalmazták az idegen helyen termelt bor behozatalát és a titokban való bormérést. Mindkettő erősen csorbította abból eredő jövedelmet, ezért szigorúan büntették. Nemcsak a megtalált bormennyiséget vették el, vagy a hordók fenekét vagdosták be, hanem pénzbüntetésre is ítélték a tettest. Még az ott talált ivókat is megbüntették. A titokban való bormérést vakbormérésnek, kurtakocsmatartásnak, kurtakocsmáitatásnak nevezték. Még a céheknél szokásos társpohár és mesterasztal céljára is csak a városi pincékből volt szabad bort vásárolni (bormérési jog). Más városok viszont, ahol évszázadok óta a polgárok fő megélhetési forrását a bortermesztés képezte, továbbra is engedélyezték, hogy a polgárok bizonyos összeg lefizetése után saját boraikat kimérhessék. Ezt