Népszabadság - Budapest melléklet, 1998. május
1998-05-19
30 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 1998. MÁJUS 19., KEDD A fekete Narkoticum legendái A legenda szerint kecskék fedezték fel az emberiség számára a kávét, az abesszíniai Kaffa hegyén lelegelték a cserje bogyóit, s aztán három napig nem tudtak aludni tőle. Pásztoruk azt hitte, ördög költözött beléjük, ezért a közelben lakó szerzeteseket hívta segítségül, akik rájöttek, hogy a kecskék által megtalált növény termése remekül hasznosítható, hogy kései meditációik alatt ne aludjanak el. Ennek ellenére a kávé fogyasztását sokáig tiltotta a mozlim vallás is, mivel az igazhitűek az imaházak helyett inkább a kávéházakat látogatták. Végül Vitéz Szelim szultán belátta, hogy jobban jár, ha engedélyezi az illegális kávésok működését, s aztán megadóztatja őket. Törvényhozó Szulejmán 1535-ös fetváját pedig Bevilaqua-Borsody Béla idézi: „véget vetve a mozlim óhitűség és az egykorú mozlim Reformáció között az afrikai El Habesből elterjedt új Narkoticum, a Káhvé körül felburjánzott vitának, a Káhvé irását és a perzsiai Háfiz költeményeinek olvasását az egész Ozmánli Türk Birodalom minden hódoltatott országára nézve megengedem”. Hogy Buda 1541. évi elfoglalásakor Szulejmán valóban kínálta-e kávéval Török Bálintot, az ma már eldönthetetlen. A feketeleves legendáját ugyanis csak Mailáth Istvánnal vagy Thököly Imrével kapcsolatban említik a krónikák. Az ő elfogatásukról valóban azt beszélték, hogy a török vezér kávéval marasztalta, és bilinccsel tartóztatta vendégeit. „Hátravan még a feketeleves!”. Ez volt a jeladás a közelben várakozó janicsároknak, akik lefogták a magyar főurakat. Mondom, a legenda szerint. A nyelvtudományi kutatás ugyanis kiderítette, hogy a feketeleves alatt a régi magyarok nem a kávét értették, hanem az ebéd végén felszolgált mártásfélét, melynek színét a belefőtt vér adta. Kezdetben a magyar közmondásnak nem volt negatív, fenyegető értelme, azt jelentette, hogy hátravan még a dolog java. A török adóösszeírásokból tudjuk, hogy Budán sok kávémérés volt már a török korban is. A török utáni idők első kávéházát 1704-ben nyitotta meg Balázs, aki hivatásáról a kávéfőző (Caventus) vezetéknevet kapta. 1737- ben már három kávéház-tulajdonos volt Pesten. Olyan éles harc folyt közöttük a piacért, hogy az olasz kávéfőzőt fel is jelentették, mert olyan olcsón adta a kávét, hogy a többieket csőd fenyegette. A kávéházak terjedelmes szakirodalmából jól ismert az a társadalmi szerep, amit a XIX. század elejétől egészen a második világháborúig betöltöttek. Amikor 1842-ben Pilvax Károly átvette az Úri utcai Café Renaissance kávéházat, hosszú hirdetésben igyekezett biztosítani törzsközönségét, hogy számukra a társasági élet minden feltételét teljességgel biztosítja. A „terjedelmes kávéházi teremben legolvasottabb magyar és német hírlapok nagy választékban lelhetők, van benne négy jeles tekeasztal, s azon vendég urakat, kik levélbeli ügyeikben czímemet használni akarják, a legpontosabb átvételről biztosítom”. A kávé hamarosan beköltözött az otthonokba is. Megjelentek a házi kávédarálók, kávépörkölők, kávéfőzők. A tömeges elterjedésnek természetesen a jó minőségű és olcsó kávé volt a legfontosabb feltétele. Meinl Gyula 1900-ban nyitotta meg első magyarországi üzletét a Kossuth Lajos utca 1. szám alatt. A közép-európai nagyvárosok századvégi gyors fejlődése kedvezett az üzletláncoknak, s harminc év múlva már 45 üzlet tartozott a magyarországi hálózathoz. Memlék elsősorban gyarmatárukra, teára, rumra, kakaóra, fűszerekre specializálódtak, de legfontosabb cikkük mindvégig a kávé maradt. A kávét sokáig nyersen árulták, a háziasszonyok otthon pörkölték. A pörkölés kényelmetlen volt, sokszor nem sikerült egyenletesen, olykor pedig elégett a kávé, ki kellett dobni. Meinl kilenc nagy kávépörkölő gyárban, szabadalmaztatott eljárással pörkölte a kávét, s gondot fordított arra is, hogy az áru frissen kerüljön a boltokban felállított rézhengerekbe, amelyekből kimérték a vásárló számára. A Meinl legnagyobb vetélytársa a mára már elfeledett Fiumei volt. A Fiumei Kávébehozatali Társaságot Vay Sándor alapította 1906-ban. Az új társaság főleg olcsó jávai és indiai kávét szállított, amelyekből különböző kávékeverékeket készített, és azt hangzatos fantázianeveken árusította. A vállalat központja a Gresham-palotában volt, pincéjében rendezték be kávépörkölőjüket és központi raktárukat. Kizárólag fővárosi üzleteket működtettek, ezért gyors szállítással tudtak vevőik rendelkezésére állni, akiknek nem kellett nagy raktárakat fenntartaniuk. A Monarchia felbomlását követően a trieszti és fiumei kereskedelem visszaesett, a kávéforgalom nagy részét a hamburgi kikötőn keresztül bonyolították le. 1939-ben 2074 tonna nyers kávé érkezett az országba, amelynek hatvan százalékát a fővárosiak fogyasztották el. A háborút megelőzően a kormány zár alá vetette a kávékészletet, majd a további forgalmat csak azután engedélyezte, hogy kétszáz százalékos illetéket vetett ki rá. A háború után kávéhiányos idők következtek. A nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező tőkeerős kávébehozatali cégek azonban megengedhették maguknak, hogy törzsvásárlóikat hitelszállításokkal támogassák. Így nagy szerepük volt abban, hogy az ostrom utáni években a drágán üzemeltetett elegáns kávéházak helyét gyorsan elfoglalták a sokkal demokratikusabb presszók. „Az eszpresszó ugyanazzal a fekete levessel mérgezte meg a polgárt, amelylyel a szelíd kávéház annak idején a csapszéket eltette láb alól. Jobb és olcsóbb kávét főzött a gépből, minden pillanatban frisset, forrót, annak a siető embernek valót, aki sem pénzét, sem idejét nem herdálja el, állva issza meg a kávéját és máris továbbrohan, hogy helyét átadja más sietőnek.” - írta Heltai Jenő a kávéházakat temető cikkében, s még keserűen hozzátette, hisz 1949-et írtak ekkor: „S az új szellemiség sem nagyon fér el a múltat őrző kevés kávéházunkban”. A szocialista presszó azonban éppúgy megteremtette sajátos auráját és tárgykultúráját, mint egykor a kávéház. Az olasz Pavoni és Casino kávéfőző gépeket csakhamar kiszorították a Fémfeldolgozó Szövetkezet és a Keripar modern, hidraulikus gépei, a Balaton és a Budapest, melyeknek hatvanas éveket idéző hűtőrácsa előtt sorakoztak a kávéscsészéket kiszorító feledhetetlen kávéspoharak. Szatucsek Zoltán Üzletportál a századfordulóról A Centrál Kávéház 1910 körül Fregoliállomás a teljesítményháború után Eizelt Ferenc, a lakihegyi rádióállomás főnöke olyan, mintha különböző korok tudományos-fantasztikus filmjeiben megálmodott űrhajók kapitánya volna. Ahogy végigkalauzol az adók vezérlőtermein, megelevenednek a technikatörténet fejezetei. A legrégibb termekben hatalmas szerkezetek zümmögnek, kondenzátorcsövek égnek, a modernebbikben pedig üveggel leválasztott, bonyolultabb külsejű pultokról kezelik a digitális kijelzős, monstruózus gépeket. Egy épülettel odébb jelen van a századvég technológiája: a fotocellás ajtók mögött a DigiTel kertnyi műholdvevőjét irányítják a számítógépek. A rádióadó nem véletlenül kapott helyet a Csepel-szigeten. Ezen a területen ringatták a hazai rádiózás bölcsőjét. A század tízes éveitől már szikratávíró működött itt. Történelmi tény, hogy Lenin és Kun Béla itt váltottak táviratos üzeneteket. 1926 végén pedig megindult a kísérleti rádiós műsorsugárzás. A rádiózás hamar népszerű lett, és ez volt az oka Lakihegy kiépítésének is. A kicsiny teljesítményű, két-három kW-os adó nem tudta lefedni az egész országot, a vétel igen gyenge volt. A lakosság nagy részének detektoros rádiója volt, a korszerűbb több lámpás készülékek csak később jutottak el az országba. Egyféle megoldás létezett tehát: erősebb adót kellett felállítani. A terv 1928-ban valósult meg, amikor egy húsz kW-os német Telefunken adót telepítettek Lakihegyre, és két százötven méter magas tornyot építettek hozzá. A német technológia már akkor is fejlett volt, így Lakihegy Európa egyik legmodernebb állomásává vált. Ennek ellenére hamar kiderült, hogy még ez a teljesítmény sem lesz elegendő. 1933-ban a Magyar Rádió Társaság új százhúsz kW teljesítményű óriásadót vitt a területre. A társaság akkoriban vált önállóvá, a rádió ügyei azelőtt a távírdához, illetve a postához tartoztak. Az adó és az antennák már a magyar ipar termékei voltak. A második világháború óriási károkat okozott Lakihegyen is. A bombázások során több berendezés is megsemmisült. Az adótornyokat felrobbantották, mivel a németek útakadályként akarták használni őket. A háború után megfeszített munkával magyar munkások kikalapáltak, és hamarosan újraindultak az adások is. 1948-ban egy százharmincöt kW-os adót is üzemeltetnek Lakihegyen. Az óriás teljesítmények mellett az első, 20 kW-os adó még a hatvanas évek végéig üzemelt. Szükség is volt rá, hiszen ekkor kezdődött a nemzetközi méreteket öltő teljesítményháború. A versengés lényege az volt, hogy a szomszédos országok növelték a teljesítményt, ennek hatására pedig beszűkült a hazai vételi körzet. Természetesen Magyarországon sem hagyták anynyiban a dolgot, és folyton emelkedett a teljesítmény. Lakihegy, mint az ország legnagyobb adója, a Kossuth és a Petőfi (korábban Budapest 1 és Budapest 2) továbbítója úttörő szerepet játszott mindebben. 1965-ben húsz kW-tal, három év múlva pedig kétszer százötvennel nőtt a sugárzás teljesítménye, ami persze új adókat jelentett. A teljesítményháború a nyolcvanas évek elejéig tartott. Ekkoriban terjedt el az a vélekedés a szakmában és Lakihegy környékén, hogy amikor az az adóállomás sugároz, még a káposztalevelek is rezegnek. Eizelt Ferenc szerint ebből annyi igaz, hogy a környékbeli kerítésekhez hozzáérve valóban érezni lehetett a moduláció keltette rezgéseket, mintha a kerítés fémjén át hallgatták volna a „zenét”. A lakihegyi állomás sohasem okozott gondot a helybélieknek. Az állomás igazán az 1933-as teljesítmény bővítés idején épült ki lakóépületekkel, külön csendőr,séggel. Ma is állnak a Fuchs Emil tervezte épületek. Akkoriban Lakihegy elzárt oázis volt a szántóföldek és a tanyavilág közepén. Az oázis szó abban az értelemben is igaz, hogy az állomás kulturális pezsgést hozott a vidék életébe. Itt voltak először a környékbeliek mozielőadáson és más rendezvényeken is. A háború után pedig művelt mérnökemberek költöztek ide, az új technológia központjába. Az állomás vezetője szerint ez már nincs így. Az utóbbi másfél évtizedben beépült a környék, és az állomás egy lett a sok ipari üzem közül. Igaz, ebben a kategóriában különleges, hiszen ipari műemlékként és modern központként is szolgál. Szóba került, hogy itt létesül a rádiómúzeum, de végül Diósdon alakították ki az intézményt. Lakihegy a hetvenedik születésnapon várakozik. A nagy rádióadó-áthelyezések után csak a középhullámon sugárzott budapesti sáv maradt náluk, a régi Calypso. Néhány évig úgynevezett fregoliállomásként működtek, vagyis a karbantartás miatt leállított vidéki adótornyok feladatát vették át alkalmanként. Ez már megszűnt, és most a szakemberek arra várnak, hogy „elkeljen” az állomás. Az ORTT feladata, hogy pályázat útján kiválassza azokat a stúdiókat, amelyek igénybe veszik a mai mércével mérve alacsony teljesítményű adókat. Mehlhoffer Tamás Ha Lakihegy sugárzott, a kerítés is rezgett