Népszabadság - Budapest melléklet, 1999. november
1999-11-02
32 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 1999. NOVEMBER 2., KEDD A Vadászkürt az Aranykéz utcában Százhetvenöt éve nyílt meg, több mint százhúsz évig működött a Kishíd utcai híres szálloda „Az 1830-as években ... télen a Komlóban, az Arany Kézben és a Vadászkürtben van az írói céhtanya. A Vadászkürtben találkozunk az első politikai fehér asztallal. Pest ebben az időben ... már az ország irodalmi, tudományos és gazdasági központja... ” (Dr. Mazsáry Béla: Negyven év a magyar szállodás- és vendéglősipar életéből) A mai Aranykéz utca és a Türr István utca sarkán, az akkori Kishíd utcában álló telket Pest városa a Duna-parti régi hajóhivatal telekkönyvéből hasította ki, és 1810. június elsején eladta Szlatiny Ferencnek. Négy év múltán már új tulajdonos jelentkezett. Az Erdélyből bevándorolt Kovásznai Kovács Mózes már nem hevertette parlagon, hiszen alkalmasnak látszott arra, hogy gazdagon gyümölcsöztethető épület áljon ott. 1815-ben megbízást adott Pollack Mihálynak a tervek elkészítésére. A ház Pollack művészete első korszakának empire stílusjegyeit viselte: erősen hangsúlyozott tetőpárkány, széles és gazdag szobordíszes kapubejáró, díszes ablakok, kör alakú előcsarnok párosán álló oszlopokkal. A házat a felépülése napjától Vadászkürtnek nevezték, kapuja fölött kis vadászkürt lógott. Nem lakóház, hanem vendégfogadó céljaira épült. Első tulajdonosai nem rendelkeztek szálodai jogosítvánnyal, így állandóan bérbe adták. A bérlők mindig megtartották a Vadászkürt nevet, kivéve Mayer Vincét 1835-39 között, aki saját nevével jelölte meg a szállodát. Első bérlője azonban Wagner János volt, aki praktikus üzleti tudásával közkedveltté tette, különösen a külföldi vendégek számára. 1824- ben arról értesítette a „tisztelt publikumot”, hogy a házat „...több esztendőre kibérelte, s azt már vendégfogadónak elrendelte, amihez szép fekvése, valamint közelléte a Dunához s Hídhoz az óvárosnak egy legnépesebb utczájában, nagysága s a könnyű bekotsizás, végtére a házban alul levő kávéház léte is egészen alkalmatossá teszi”. Hatvan szobával, kávéházzal, étteremmel, sorházzal és bérházzal várta szállóvendégeit. A kapuban nagy göbös bottal portás állt, aki, ha látogatók érkeztek, nagyot kondított egy harangon, mire a személyzet elősietett fogadásukra. Wagner nyáron az Aranykéz utcai oldalon kitettette a kávéházi asztalokat és székeket, hogy egy ebéd utáni fekete mellett vendégei kellemes körülmények között elolvashassák az összes belföldi lapot és a külföldieket is. A télikert neve: Árkádia Mayer, aki előzőleg a Fehér Hajó fogadót vezette, a szállóban télikertet nyitott, ahol naponta zene szólt, a helyiség fölötti teraszon pedig - edényekben zöldellő fák és virágok között - terített asztalok álltak. Az új szolgáltatást nem kis büszkeséggel és fantáziával a költők által megénekelt dél-görögországi Árkádiáról nevezte el, melynek lakói - a pásztorok - boldog gondtalanságban éltek. A pincérekről a korabeli újságban ezt olvashatjuk: „...vannak csinosan terített asztalok, s a pásztorok annak legjobban örülnek, ha ezeket mindig vendégek ülik körül, de aki Árkádiában csupán vajat, sajtot vagy túrót eszik, s azt nem Bacchus isten italával, hanem vízzel önti le, arra a szolgáló pásztorok igen kancsal szemeket vetnek.” 1842-ben már Emmerling Károly a bérlő, aki előzőleg a híres Magyar Király és a Nádor Szálló gazdája volt. Szállodáját különleges luxussal rendezte be, hirdetése szerint kitűnő kútvize volt és nagyszerű világítása. A vizet a falban lévő tartályokba töltötték, egy csapból carrarai márvány mosdókagylókba lehetett ereszteni. A szobákban így „folyóvizes mosdó” áll a vendégek rendelkezésére. Sok nevezetes lakója volt a Vadászkürtnek. Még 1824-ben a Perczel család vett ki szállást fiatal házitanítójának, Vörösmarty Mihálynak, aki e falak között írta meg a Zalán futását. Johann Strauss rajongói gyűrűjéből menekülve alig tudott szobájáig eljutni. Wesselényi Miklós hónapokig lakott ott, Jósika Miklós fél esztendeig, Kemény Zsigmond pedig éveket töltött falai között. Táncsics Mihály ott találkozott Wesselényivel. 1841-ben a büntető törvénykönyv megszerkesztésével megbízott bizottság elnöke Deák Ferenc volt, tagjai Klauzál Gábor, Bezerédy István és báró Eötvös József, a jegyző Pulszky Ferenc. A bizottság mindennap Deák lakásán ült össze tíz órakor, és kettőig dolgozott. Ekkor elmentek a Vadászkürtbe ebédelni. Széchenyi István házon kívül legszívesebben a barátainál vagy kaszinóban tartózkodott. Kocsmába, vendégfogadóba nem szeretett menni. 1841 novemberében mégis néhányszor megfordult a Vadászkürtben. Klauzál Gábor és más barátai kérték, hogy üljön le velük a fehér asztal mellé. November 26-án ezt jegyezte fel naplójába: „Vadászkürt szuper napi- és éjji-renden van. Klauzál stb., stb. Nem sokra becsülöm a korcsmahősöket.” Másnap azonban megint elment a Vadászkürtbe, de megbánta. Klauzál ugyanis megjegyzést tett Széchenyi közírói működésére. „Majd, hogy ki nem törtem - írta ti sansculotte-ok, azt hiszitek, hogy gúzsba köthettek engem... De csendben maradtam...” Harmadnap azért ismét ott volt a Vadászkürtben, hogy onnan nézze Deák ünneplését, majd ott maradt vacsorára is. Petőfi itt búcsúzott barátaitól felvidéki útja előtt 1845. március 31. éjszakáján, ezekkel a sorokkal: „Távozni! E gondolat úgy fáj, / Úgy fáj nekem... és mi okért? / Volt itt szeretőm, hamar az már / A siralom esibe tért, / És nem vagyok én már senki barátja, / E puszta üres szót lelkem utálja.” Magyar ruha, cigányzene A Bach-korszak alatt kisebb társasvacsorákra összegyűltek ugyan a művészek és írók, de a szálló élete csak az 1860-as évektől lendül fel újra. Tramer vendéglős akkor építtetett az udvaron egy svájci ház formájú pavilont húsz asztallal és légszeszvilágítással, ahova szívesen eljártak az emigrációból hazatért politikusok is, leginkább Balázs Kálmán és az öreg Boka Károly muzsikáját hallgatni. A szálloda személyzete ekkor magyar ruhába öltözött. Ide járt Justh Zsigmond is regényíró társaival, ők már Radics Bélát hallgatták, „aki lehetetlen, hogy meg ne kapjon mindenkit”. A kiegyezés utáni években a szálló tulajdonosa Kammer Ernő, híresen szépasszony feleségével, Kemer Katalinnal. A Vadászkürt ekkor Pest legkeresettebb és legdrágább helyeinek egyike volt. Az előkelőbb utazók szívesen látogatták, de a hazai idősebb arisztokraták és a vidéki földbirtokos nemesek is pártfogolták, ha a fővárosban akadt dolguk. Szökőkúttal, pálmákkal, kandeláberekkel díszített udvarán rendszeresen vacsoráztak a kor neves politikusai. Negyvennyolcféle bor konyhája már a múlt század közepén is híres volt. Egy 1846-os, magyarnémet-francia nyelven írott étlapon olyan választékot találunk, amely a legigényesebb gourmet-k ízlését is kielégíti. Csak hors d’oeuvre-t tizenkilencet, csaknem negyven húsételt kínáltak, köztük pörkölt húst és paprikás kecsegét. Egy 1868-as étlapon, amelyen Erkel Ferenc aláírása is olvasható, hatféle leves, húszféle előétel, öt tojásétel, tizenhárom halkészítmény, kilenc marhahúsos étel, négy főzelék, tizenhét becsinált, kilenc tészta, tizennégy sült, tizenegy vad, tizenhárom saláta, tíz csemege, kilenc befőtt, tizenhét gyümölcs, tizenkét sajt, hatféle sör, nyolcféle ásványvíz, nyolcféle kávéházi ital, valamint negyvennyolcféle bor és tizenegyféle pezsgő található. A szálló nehezen, de átvészelte az első világháborút, de a teljes rekonstrukció elkerülhetetlenné vált. 1928-ban hatszázezer pengő költséggel modernizálták, akkor már ifj. Kammer Ferenc vezetése alatt. ,A Vadászkürt szálloda teljes átalakítását most fejezték be, és százhúsz szobájában hideg és meleg folyóvíz, központi fűtés és telefon van felszerelve. Az új fürdőszobás szobák és lakosztályok a legkényesebb igényt is kielégítik... a Vadászkürt tulajdonosa ...a szálló hatalmas udvarán gyönyörű pálmakertet rendezett be, ahol délután 5-7-ig és este 10-12-ig lehet táncolni nagyszerű jazz zenére. A vacsoránál Radics Jóska hírneves cigányprímás muzsikál...” - írta a korabeli újság. Kammer 1932-ben meghalt, és 1,35 millió pengő passzíva maradt utána. Lánya és annak férje, Klemm László nem tehettek mást, mint csődöt kértek maguk ellen. Valamennyi hitelezővel ki tudtak egyezni, a szakma is összeadott kétszáznegyvenezer pengőt, hogy megmentsék a nagy múltú szállodát, de a két háztulajdonosnő felbontotta a bérleti viszonyt, mivel hatezer pengő még hiányzott. Értesítették a lakókat, hogy a szobákat másnap lepecsételik, költözzenek ki. Körülbelül száz - köztük több évtizede ott dolgozó - alkalmazott került karácsony előtt az utcára. A Kammer örökösök svéd kölcsön segítségével aztán korszerűsítették a szállót, és 1934-től saját kezelésbe vették át. 1945 előtt Jármay Zoltán, Kammer Ernő unokája sok üldözöttet élete kockáztatásával mentett meg falai között. A Vadászkürt sorsa a második világháború végén pecsételődött meg. 1945-ben telitalálatot kapott, és annyira kiégett, hogy le kellett bontani az akkor 135 éve álló épületet, a vendégfogadás veteránját. Csapó Katalin A szálloda 1850 körül FORRÁS: MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓ-IPARI MÚZEUM _______Megálló_______ Budapest magához tér? Budapest jól nevelt város. Este nyolckor, de legkésőbb tízkor bezár, hazamegy, meghúzza magát egy zugban, suttog, magába fojtja mindazt, ami nyomja a szívét, de eltitkolja boldogságát is. Mint valami szemérmes polgárkisasszony. Decens és unalmas. Bizony, bizony Budapest unalmas. Hiába dörögnek a fegyverek mostanában, hiába járják rablók az utcákat, hiába esik lépten-nyomon egymás torkának boldog-boldogtalan - szürke, szemlesütős, agyonfegyelmezett, egykedvű város marad ez. Most azonban mintha megmozdult volna valami. Apró jelek, szemérmes kis rezdülések, tétovapróbálkozások: Budapest lassan felemeli a fejét. Egy város attól jó, amitől egyben elviselhetetlen: a benne lakó rengeteg embertől. Kiszorítjuk és befogadjuk egymást. Egy városban folyton egymás szeme láttára élünk. Nagy nyilvános játék az egész. Városban lakunk, azaz nem vagyunk egyedül. Aki városban és állandóan esélyt ad annak, hogy valakibe, valamibe belebotlik, amitől megváltozik az élete. Folytonos készenléti állapot a bekövetkező jóra, rosszra egyaránt. Budapest sokáig úgy tett, mintha nem volna város. Lakások összességét jelentette az elmúlt években, melyekben emberek bujkálnak egymás elől. A többi csupán díszlet volt, semmi egyéb. Színházak, mozik, kávéházak mutatóba, rossz kávékkal és szomorú pincérekkel. Ám mostanában mintha egyre több ember kezdte volna meg nyilvános életét. Fiatalok lepik el a kisebb-nagyobb helyeket , és nem mennek haza. Beszélgetnek, méláznak, egymás szemébe bámulnak, nevetnek, hangoskodnak, esznek-isznak. Felállnak, járnak egy kicsit, átülnek egy másik helyre, teraszról egy meleg zugba, bárból lerobbant kocsmába. Ülnek az asztalnál, olvasnak, vagy csak lapozgatnak egy újságot, lebegnek, eltöltik a napot. Budapest lassan megtanulja a semmittevést. Sűrű beszélgetések, bölcs viták, könynyű hülyéskedések, villogó tekintetek, találkozások és szakítások - óvatos próbálkozások arra, hogy miként lehet egymás mellett élni. A város-terepasztal mintha újra kezdene működni. Törzshelyek és törzsvendégek bukkannak fel a majdnem semmiből. Laza fiatalok és hitetlenkedő idősebbek kezdik benépesíteni a várost. Mintha mindenki meg akarna győződni Budapest képességeiről. Tapogatózik a fél város: vajon mit tud Budapest? Hol lehet a legszebb csészéből kávét inni? Meddig adnak levest a kedvenc vendéglőben? Hol lehet szomorúság nélkül eltölteni egy hétköznap estét? Lehet-e táncolni valahol, ülni egy tea mellett, reggelizni, hajnalban vacsorázni, barátságot kötni a pincérekkel vagy hol lehet csak úgy nézni, nézni, ahogy telik az idő? És a város egyre készségesebben válaszol. Rottenbiller Dokumentum: Tisza megvette a Dunát az államtól Zilzer Béla visszaemlékezései (10.) Feljöttünk tehát Budapestre 1888. augusztus havában. Édesapám újra a Geiringer családhoz vitt, tekintettel arra, hogy jobb iskolai bizonyítványt kaptán, ott örömmel fogadtak, és Geiringer úr megígérte, hogy ő is megtesz mindent hogy álláshoz jussak. Másnap édesapámmal elmentünk mindahhoz a céghez, melyekkel még a régi időkből volt ismerős. Kimentünk a Ludovika mögé Kittseer fakereskedőhöz, de persze Kittseer úr nem volt ott, talán már nem is élt. De a cég még ma is szállítja a diófát a kombinált szekrényekhez. Azután elmentünk a Műnk Mór és társa rövidáru kereskedőkhöz — nem tudom, hogy az 1000 yardos cérnát és a 100 méteres g.madzagot miért hívják rövidárunak, azonban a Műnk cégnek akkor nem volt olyan nagy szüksége egy fizetéstelen gyakornokra, hogy engem stande-pede al- ............. halmazzon. Onnan az Akadémia utcába gyalogoltunk Hirsch Louis bank és tőzsdeirodájába. Nem lévén azonban megírva, hogy valaha én legyek a budapesti Áru- és Értéktőzsde ELNÖKE, nagyon sajnálták, hogy teljesítményeimet nem vehetik igénybe. Tovább vándoroltunk a Duna mellett. Édesapám egy nagyobb vízalatti területet mutatott a Margit híd előtt, és elmagyarázta, hogy ezt a Duna alatti fenéket a Tisza család megvásárolta az államtól, tekintettel arra, hogy biztos tudomásuk van arról, hogy egy impozáns, góth stílű országház fog épülni. Láttam is a part előtt tót munkásokat, akik cölöpöket vertek a Duna vízalatti medrébe. A híd után elértünk a Neuschloss fatelepre, azután a Lord telepre, persze a gazdák, a boldogult édesapám barátai nem ültek ott a deszkák alatt, az alkalmazottak pedig egyszerűen faképnél hagytak minket, mint Szent Pál a románokat. Két napot töltöttünk ezzel a meddő járkálással, és úgy látszik, sem a külső fellépésünk, sem a belső rejtett értékünk nem voltak hatással a boldog birtokon belüli emberekre, és ezért más módszerekhez kellett folyamodnunk, hogy zöldágra vergődjünk. Nem is bántuk hogy ezek a cégek nem alkalmaztak. A Kittseer egy elöregedett cég, a Hirsch egy lelketlen tőzsdés, aki annyi embert tönkretesz, hogy rossz kötésekbe ugrassza be. A Neuschlossék egy degenerált család tagjai. Az egyik Neuschloss a Széchenyi utcában félbolond agglegény. A Gyula siketnéma. A Károly kétnemű, szerencsétlen. Jó, hogy nem lesz dolgom velük Aztán a Lord! A Lord (az öreg) egy évig ült vétkes bukásért. Híres ember! Az első lord, aki Magyarországon börtönbe került! A tapasztalatok tehát másfelé irányították fáradt lépéseinket. Ott hevert előttünk a Neues Pester Journal legfrissebb száma telve hirdetésekkel. Benne volt dr. Kajdacsi volt ezredorvos és katonaszabadító állandó hirdetése a TITKOS BETEGSÉGEK biztos gyógyításáról, a Hoff-féle Maiz Extracts Bonbons a tüdővész elleni nagyszerű hatásával, megjelent naponta dr. Retau könyvének reklámja az ifjúkori bűnök szörnyűséges következményeiről, és annak a kis foltozószabónak a hirdetése, aki ócska rongyokból új, elegáns öltönyöket tud varázsolni. Csak át kellett böngészni a Kleiner Anzeiger rovatait, hogy a foglalkoztatást kereső ember előtt kitáruljon minden lehetőség, így megakadt a szemem a Perer és Schacherer kábelgyár hirdetésén, amely sokat ígért egy felfelé törekvő ifjúnak. Felkerekedtünk tehát édesapámmal a kábelgyár felé, a Szigony utcába, betessékeltek bennünket az irodába, ahol meglepetésemre a Friedmann nevű pökhendi iskolatársammal találkoztam, aki az ablaknál dolgozott az íróasztalnál. Ekkor egy erélyes hang beszólt ugyenezen az ablakon: Warum Sie nichts zu thun ?!s Friedmann úr erre a felszólításra bemártotta tollát a tintatartóba és tovább bámult a felhőkbe. Közben elmondta nekünk, hogy ő itt felmondott állásban van, ő volt a felmondó fél, mert ő ugyanis nem engedi meg, hogy a fejére tojjanak. Az erélyes úr, aki Friedmann iskolatársamra rászólt, bejött az irodába, és tárgyalásokba bocsátkozott velem és édesapámmal. Miután dicsérőleg nyilatkozott bemutatott könyvelési munkáimra, azzal búcsúzott tőlünk, hogy most még nem határoz, de több mint valószínű, hogy én leszek a választott. Én azonban hiába vártam kábel telegrammot a Perei és Schaherer cégtől, az a mai napig nem érkezett meg. Zilzer Béla első hivatala a szülőfalu, Cservenka közelében fekvő kisváros, Kula, ahol a helybéli Takarékpénztár fizetés nélküli gyakornokaként kezdi meg a munkát. A főkönyvelő a kulai takaréknál a hatvani Deutsch családdal rokonságban álló Szekula Hugó volt - egész nap ásítozott, óránként mondott egy szót, mégis ő lett később a pesti Úsbudavára mulatóváros igazgatója - tűnődik a paradoxonon az emlékező. Aztán néhány hét múlva édesapja úgy dönt, felhozza Budapestre, s itt keres munkát szakképzett fiának, többek között a folyóparti fatelepeken (képünkön) is próbálkoztak. Igaz, arról, hogy a Tisza család olcsó Duna-medret vett volna (spekulációs okokból), eddig nem volt tudomásunk.