Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. január

2002-01-02

24 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. JANUÁR 2., SZERDA A kibelezett műemlék Az egykori MÉMOSZ-székház a XX. század közepének tanúja volt A XX. század magyar építészetének fontos korszaka az a néhány év, amely a második világháború vége és a szocia­lista realizmusnak nevezett diktatórikus stílus közé esik. Olyan kiváló művek születtek ekkor, mint az Erzsébet téri autóbusz-pályaudvar, a Fehérvári úti szakrendelő, vagy - akkor még - Dunapentele első ütemének lakóházai. A korszak kiemelkedő, emblematikus műve azonban az építők szakszervezeti székháza volt, vagy ahogy ma is emle­getik, a MEMOSZ-székház. Szrogh György három másik neves építésszel közös alkotása. A nemrég műemlékké nyilvánított házat (ez sokáig azért nem történt meg, mert élő építész művét nem szokták műemlékké avatni) egy külföldi ingat­lanfejlesztő társaság vette meg, és a hol­land Erik Egeraat tervei szerint bériro­daházzá alakíttatta át. A neves mester most is bizonyította - mint néhány év­vel ezelőtt az Andrássy út 9. átalakítása­kor hogy kiváló, kitűnő ízlésű épí­tész. A műemlékekhez azonban nincs érzéke. Műemlék helyreállításakor (vagy szükségszerű átalakításakor) az a leg­fontosabb, hogy annak hiteles volta ne sérüljön. Hogy bármit teszünk is a mű­emlékhez, vagy bármit változtatunk raj­ta, eredeti lényege ne változzék, marad­jon meg korszakának tanúsága, bizonyí­téka. Az elmúlt évtizedek legjobb ma­gyar műemlék-helyreállításai során a tervezők nem féltek bátran nyúlni az emlékhez, de kételkedik-e bárki a sop­roni zsinagóga vagy a diósgyőri vár gó­tikus voltában? A MÉMOSZ-székház viszont már nem a XX. század közepé­nek tanúja, hanem a XXI. század high techjének példája. A kibelezett belsőben csak a vizes­blokkoknak van válaszfaluk, a tér majd szerelt falakkal lesz osztva. Ez azonban a kisebbik baj. A fő veszteség a Dózsa György úti homlokzatot érte. Itt eredetileg kecses, nyers vasbeton pillérek és vízszintes osztású abla­kok ismétlődése adta az architektonikus textúrát, az ablakoknak természe­tesen parapetje is volt. Most összefüggő, nagy üvegfal van, amelynek fém osztása követi ugyan az eredeti pillérekét, jel­lege azonban teljesen ide­gen az egykoritól. Ez mai szerkezet, mai homlok­zat, önmagában nem is rossz, de hát hogyan jön a nyithatatlan, fix üvegfal egy 40-es évekbeli műemlékhez? Az eredeti homlokzat finom arányjátékát az is biztosította, hogy a második-har­madik emelet zárt erkélyének megnyi­­tottsága kontrasztot képezett az uralko­dó félig nyitott, félig zárt architektúrá­val. Most ez is elveszett. Az üveg min­dent uraló volta abban is jelentkezik, hogy az első emelet hosszú erkélyének pálcarácsát - amely a belső lépcsők korlátaira rímelt - szintén üvegre cse­rélte az építész. Mellesleg a fix üvegfal miatt az erkély el is vesztette funkció­ját. S még valami: az épület sarkán az utcaburkolat hullámos kialakítása en­gem egyenesen Hundertwasser forma­világára emlékeztet. Mondjunk valami jót is: örülök, hogy megmaradhattak a kerek liftek (Magyarországon tudtom­mal az egyedüliek), és a földszintről az első emeletre vezető lendületes alapraj­zú lépcsők. Azt pedig nem tekintem Egeraat hi­bájának, hogy a földszint két szélső tömege közti szabad teret - amit már a 60-as években sajnos be­építettek - nem szabadí­totta ki. A mostani tapasztala­tok nem sok jóval ke­csegtetnek az épülethez egykor tartozott, de most leválasztott nagyterem további sorsát illetően, pedig az éppúgy korsza­kának reprezentatív em­lékei közé tartozik, mint a főépület. Belső terének fa architektúrája, hullámos mennyezete, az egész kompozíció védelemre, meg­tartásra méltó. Mi, műemlékvédők, azt szoktuk mondani, hogy akkor kell jelentős kompromisszumba belemenni, ha ez a műemlék megmaradásának az ára. A MÉMOSZ-székházat azonban aligha akarta bárki is lebontani, összedőlés pe­dig szintén nem fenyegette. Akkor pe­dig miért engedte elrontani a műemléki hatóság? Román András A korszak kiemelkedő, emblematikus műve az építők szakszervezeti székháza volt, vagy ahogy ma is emlegetik, a MÉMOSZ székháza. Átépítés előtt­ ­-írK­ FOTÓ: DOMANICZKY TIVADAR Születésnap Tegnap új év született. Ünnepelt a világ. Magam ötvenedszer jártam így. Egy kicsit a sajátomnak éreztem ezt a vigasságot, mert bár nem éppen az új esztendő első napján jöttem világra, ám ahhoz nagyon közel. Ötv­en év alatt számtalanszor tekintettem úgy a jövőbe, hogy elképzeltem, milyen is lesz éppen ez a kerek évforduló. Az első tiszta emlékem arról a forrongó, gyászos, aggoda­lommal, reménnyel és félelemmel vegyes esztendőről maradt meg tisztán, amikor a mi utcánkban is tankok járőröztek, a szomszéd ház előtti fa tövében friss sír hantja domborult, és nem tudtuk, merre van az édesapám. Aztán szilveszter éjsza­káján betoppant. 1956 volt. Életemben először húztam ki haj­nalig. Ültem az apám ölében, és úgy éreztem, soha nem múlik el az ölelése. Egy másik új esztendő első napja a romos Kossuth hídnál talált. Cimboráimmal próbáltunk fölmászni a már lezárt híd­ra. Elhatároztuk, mi azon bizony átkelünk, hiszen tudtuk, hogy soha többé nem nyitják meg. Nem értettem, miért kell eltüntet­ni, ami a miénk, ami jó, hogy van. Akkor azt képzeltem ma­gamról, hogy egyszer gyönyörű hidakat tervezek a Duna fölé. Aztán jött olyan évkezdet, amikor nagyapám mellett ücsö­rögtem egész éjszaka, aki sorra fényesítette ki a két ló szerszá­mait. Új, erős kötélből istrángot húzott a hámba, megjavította a hasló csatját, kerített két szép zablát is a kijavított kantárba, kicserélte a gyeplőt, s végül még az ostorba is kötött egy díszes bojtot. Úgy ragyogott minden a lovakon, mint a templomi csiz­ma nagyapám lábán, így indult a fogattal, hogy beadja a kö­zösbe. Ültem mellette a bakon, éreztem, oly nagy a bánata, mintha a szívét szakították volna ki. Akkor határoztam el, hogy soha nem engedem elvenni az embertől, ami az övé. Kamaszkorom újévi emlékeibe kórház szaga vegyül. Ültem a csöndes kórteremben nagybátyám betegágya szélén. Két nappal korábban enyhe szélütés érte, elvágódott, köntöse sarka lángra kapott a cserépkályhából kipattanó parázstól. Testét elborították a sebek. Fájdalmát legyűrve álmodozott. Hosszú évekre előre beosztotta öregségét. Úgy hitte, a nyolc­van esztendőre még bőven rátehet további öt-tíz évet. Otthon várta a félbehagyott könyv. Mindkét nagy háborút megjárta, túlélte. Az elsőből, a krasznojarszki táborból vánszorgott ha­za, a másodikból pedig a Don mellől sikerült élve kimenekül­nie. Az utóbbi élményeit csak velem osztotta meg. Azt mond­ta, minden szava titok, de megírja, mert nekem tudnom kell róla. Hitetlenségemet rejtegetve biztattam, hogy lesz ereje el­mondani, végigírni a rejtegetett emlékeit. Amikor meghalt, úgy éreztem soha sem jön el az idő, amikor bárki elmondhat­ja az ilyen titkokat. Felnőtt voltam azon az újévi reggelen, amikor anyám fölhí­vott. Boldog új évet kívánt, és elharapta a szót. Közeledett az ötvenedik születésnapja. Betegsége mind jobban elárasztot­ta. Végül megvallotta évek óta táplált reményét: „Szeretnék egyszer eljutni Párizsba!" A következő hónapok a tervezés­sel, tanakodással teltek. Számolgattam a pénzemet, méreget­tem a távolságot. Nem szóltam róla. Ajándéknak szántam. Már majdnem mindennel elkészültem, amikor megérkezett a gyásztávirat. A következő új év hajnalán haraggal gondoltam Párizsra. Tegnap kezembe akadtak régi térképek, naptárak. Lapoz­gattam, méregettem az időt, a távolságokat. A lányom ott ült az ölemben, és megkérdezte: merre indulunk, mi vár ránk? És akkor nem arra gondoltam, hogy íme, itt az ötvenedik eszten­dő, hanem, hogy neki holnap lesz a születésnapja. Nem kerek, mindössze a nyolcadik. De nekem is innen kell számolnom a jövő időt. Szendrei Lőrinc A kisfiú, akinek nem adtak enni Nem adnak enni a fiamnak - jelenti ki az asszony. Elképesztő, gondoljuk, hogyan fordulhat elő ez a fővárosban, ráadásul alapítványi iskolában. Később kiderül, jóval árnyaltabb a kép. Valójában nem is arról van szó, éhezik-e vagy sem a kis­fiú, és mivel mindkét fél mást állít, ez alighanem soha nem is fog kiderülni. A gondok azonban nem a konyhával van­nak, és nem egyetlen gyereket, hanem kétszázezres gyerekcsoportot érintenek. A tizenegy éves B. Lacika az agglo­meráció egyik kistelepülésén él. Disz­­gráfiás, és az ilyen gyerekkel arrafelé nem igazán tudnak mit kezdeni, ponto­sabban, speciális iskola híján jobbára a kisegítőbe küldenék. Lacinak szerencsé­je volt, édesanyja talált megfelelő intéz­ményt a közelben, a negyedik év végén azonban kiderült: megszüntetik a diszle­xiás, diszgráfiás gyerekek fejlődéséhez elengedhetetlen, kis létszámú osztályo­kat. Laci édesanyja, Nyirádi Lászlóné ezúttal a XIX. kerületben talált alapítvá­nyi iskolát, ahova tandíjmentesen járhat a fiú. Mivel az asszony négy gyermeket nevel egyedül, gyesen van, és jelenleg 45 ezer forintból kell megélnie, kis híján rosszul lett, amikor megtudta: tanévkez­dés előtt mégis be kell(ene) fizetnie 30 ezer forint tanévkezdési díjat. Ettől az összegtől ugyan később eltekintettek, de a havi 5 ezer forintos étkezési támoga­táshoz mindenképpen ragaszkodtak. Nyirádiné azonban ezt sem tudta miből kifizetni, ezért az önkormányzathoz for­dult, ahol megígérték, hogy megkapja az összeget. Ezt jelezte is az iskola igazga­tónőjének. A Pest környéki település ön­­kormányzatának munkatársai azonban lassan haladtak az ügyintézéssel, a pénz két hónap múltán sem érkezett meg. - Lacikának egyszerűen nem adtak enni - mondja indulatosan az asszony. - Tudták, hiszen többször jeleztem, meg­lesz a pénz, legyenek türelemmel. De nem is ez a lényeg, hanem a magatartá­suk, az, hogy az igazgatónő úgy fogal­mazott: Lacika által akarják kicsikarni belőlem a pénzt. Vannak vidékek, ahol tényleg éheznek a gyerekek, méghozzá a szüleik miatt. A mi esetünkben azonban ez korántsem a szülő miatt történhet meg. A gyerek mesélte, a minap meg­kérdezték a konyhán, ki az a B. Lacika. És az én őszinte, rendes kisfiam termé­szetesen jelentkezett, biztos azt hitte, meg akarják dicsérni. Erre közölték ve­le, menjen ki gyorsan, mert nem fizet a mamája. - Én magam mondtam ki a szót: kicsi­karni, méghozzá ellentétes értelemmel - magyarázza Rab András, az alapítványi iskola alapítója. - Pontosan azt magya­ráztam a szülőnek, nem lehet kikénysze­ríteni, hogy fizessen. Tudjuk, ez az 5000 forint egyszerűen felborítja családok költségvetését. De tény: egyetlen tanu­lóhelyünk 470 ezer forintba kerül. Há­rom iskolánk, háromszáz helyünk van, és minden évben még kétszázötvenen jelentkeznek. Nyolc-tíz személyes osz­tályokban tanítunk, minden csoporttal két gyógypedagógus és egy logopédus foglalkozik. Ahhoz, hogy az intézmény legalább „rentábilis” legyen, a szülők­nek havonta 47 ezer forintot kellene fi­zetniük, ám fogyatékos gyerektől mi nem kérünk és nem fogadunk el pénzt. Minden tanulónak külön számlája van, és ezt a pénzt csak rá lehet költeni. De ha felveszünk első osztályba egy tanulót, akkor nyolc évig gondoskodnunk kell róla. A tandíjat a fejkvóta és a helyi ön­­kormányzatok támogatása adja, a szü­lőknek csak az étkezési hozzájárulást kell odaadniuk. Ám ezt sem úgy kell el­képzelni, hogy éhezik, aki nem ad pénzt. A kisfiú kap kiflit, tejet, csak annyit kér­tünk az édesanyától, hogy amíg nem rendeződik a helyzet, ebédet csomagol­jon. Komoly anyagi gondjaink vannak: akad munkatársunk, aki több hónapja nem kapott fizetést. Rab András, mint mondja, személye­sen járt utána, mi történt. Kizártnak tart­ja, hogy a gyereket megszégyenítették volna, ez a magatartás nem fér öszsze az iskola szellemiségével. Az iskola épületét a fővárosi önkor­mányzat adta ingyenes használatra az alapítványnak. Rab László úgy fogalmaz, a diszlexiás, diszgráfiás gyerekek nevelé­séből, oktatásából egyszerűen kiszállt az állam, a minisztérium, és „átpasszolta” a problémát az önkormányzatoknak, me­lyek vagy támogatják a fejlesztő iskolá­kat, vagy sem. Pedig 200 ezres gyerek­­csoportról van szó, akikkel, ha idejekorán - az alsó tagozatban - megfelelőképpen foglalkoznak, később sem lesz gond. Ám ha negyedik-ötödik osztályos korukig nem kapják meg, ami jár, később egysze­rűen „kihullanak” a közoktatásból.­­ A gyerekek állapota szinte árulko­dik a családi háttérről. Itt nálunk össze­gyűlnek azok a szülők, akiknek már meggyűlt a bajuk szinte mindenkivel, és azok a gyerekek, akiket már mindenhon­nan elutasítottak. Felteszem, jelen eset­ben a hiba a tizenkilencedik kerületi is­kola igazgatónője és a szülő közötti kommunikációban van. De ha nem mű­ködik együtt szülő és tanár, ha nem tud­nak egymással kommunikálni a felek, akkor könnyen összeomolhat minden, amit felépítettünk. Mi nem hibázhatunk. Hiszen a mi sikerünk: a hírünk. Tryápay Katalin A belvárosiak maradni akarnak Fontos a parkolás, a tisztaság és a közbiztonság A belvárosiaknak a parkolás, a közterek tisztasága és a közbiztonság a legna­gyobb gond — derül ki a Gallup-felmérés­­ből, amelyet az önkormányzat megbízá­sából készített a közvélemény-kutató cég. A kerületiek 68 százaléka nem kíván el­költözni jelenlegi lakóhelyéről. A meg­kérdezettek hetven százaléka elégedett a hivatal munkájával. Nyolcszáznál több V. kerületi lakost kérdeztek ismét a kerületi problémákról a közelmúltban a belvárosi önkormányzat megbízásából a Magyar Gallup Intézet munkatársai - tudtuk meg Karsai Károly polgármestertől. A megkérdezettek több­sége szerint legsürgősebben a parkolási gondokon kellene enyhíteni, a jelenlegi­nél nagyobb tisztaságot szeretnének az utcákon és a tereken, s a mostaninál sok­kal jobb közbiztonságot teremtenének, ha tehetnék. A kerületi önkormányzat tevé­kenységével kapcsolatos elégedettség az előző, fél évvel ezelőtti felméréshez ké­pest egy ponttal csökkent: 57-ről 56-ra esett vissza. Ez az eddigi legalacsonyabb elégedettségi érték Belváros-Lipótváros­­ban. A májusi felméréshez képest 42-ről 45 százalékra nőtt viszont azoknak az aránya, akik elégedettek az önkormány­zat gazdálkodásával. A felmérésből kide­rül, hogy egyre csökken azoknak az ará­nya, akiket érdekel, hogy milyen dönté­seket hoz a testület. Tavaly novemberben a megkérdezettek 52 százaléka, május­ban 50, most pedig 47 százaléka érdeklő­dött a kerületi politikusok döntése iránt. A Gallup-felmérés szerint a kerület legnépszerűbb em­bere a polgármester, Karsai Károly. Őt a megkérdezettek 78 százaléka ismeri név szerint, teljesítmé­nyét a kerület polgárai ezúttal valamivel jobbra értékelték, mint fél évvel ezelőtt, a százas skálán 64 helyett 65 pontot kapott. A kerületi önkormányzat alpolgármester­ének és frakcióvezetőinek ismertségét nem lehet összehasonlítani a polgármes­terével — áll a jelentésben. Az alpolgár­mestert, Bartal Sándort a válaszadók 15 százaléka tudta helyesen megnevezni, is­mertsége 61 pontos értéket mutat, ez egy­­gyel kevesebb, mint májusban volt. A Fidesz frakcióvezetőjét, Varga Sán­­dornét a megkérdezettek 13 százaléka is­merte név szerint, és tevékenységét 66 pontra értékelte. Az MSZP frakcióveze­tőjének, Steiner Pálnak a munkáját má­jushoz képest két ponttal többre, 57-re ér­tékelték a megkérdezettek. Ismertsége 12-ről 19 százalékra nőtt. Az SZDSZ frakcióvezető asszonyát, Molnár Kata­lint, a megkérdezettek 10 százaléka is­merte, munkáját 59 ponttal jutalmazták. A Fórum a Belvárosért egyesület első emberét, Takács Ákost a válaszadók 5 százaléka nevezte meg helyesen, ők vi­szont a munkáját 52 pontra értékelték. Belváros-Lipótváros lakosainak egyér­telmű véleménye szerint a kerület az el­múlt négy év alatt sokat fejlődött, 78 szá­zalékuk szerint a folyamat nem áll meg. Az itt élők 68 százaléka nem is szándéko­zik elköltözni jelenlegi lakóhelyéről. Tíz százalékuk három évnél később, hat szá­zalékuk három éven belül, ugyancsak hat százalék pedig biztosan állítja, hogy egy éven belül költözik. A lakástulajdonosok 37 százaléka nem tudja, mennyiért lehet­ne eladni ingatlanát, 13 százalékuk tíz­millió forint alattira értékeli lakását, ti­zenhét százalékuk pedig 10-15 millióra becsüli ingatlana árát. A belvárosiak 15 százaléka biztos benne, hogy a tulajdoná­ban lévő lakást tizenöt-húszmillió forint között tudná eladni, 13 százalékuk húsz­harmincmillióra, 4 százalékuk pedig an­nál is többre tartja ingatlanát. A négyzet­méterenkénti árak fél éve nem változtak, átlagosan 247 ezer forint. N. H. E.

Next