Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. január
2002-01-02
24 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. JANUÁR 2., SZERDA A kibelezett műemlék Az egykori MÉMOSZ-székház a XX. század közepének tanúja volt A XX. század magyar építészetének fontos korszaka az a néhány év, amely a második világháború vége és a szocialista realizmusnak nevezett diktatórikus stílus közé esik. Olyan kiváló művek születtek ekkor, mint az Erzsébet téri autóbusz-pályaudvar, a Fehérvári úti szakrendelő, vagy - akkor még - Dunapentele első ütemének lakóházai. A korszak kiemelkedő, emblematikus műve azonban az építők szakszervezeti székháza volt, vagy ahogy ma is emlegetik, a MEMOSZ-székház. Szrogh György három másik neves építésszel közös alkotása. A nemrég műemlékké nyilvánított házat (ez sokáig azért nem történt meg, mert élő építész művét nem szokták műemlékké avatni) egy külföldi ingatlanfejlesztő társaság vette meg, és a holland Erik Egeraat tervei szerint bérirodaházzá alakíttatta át. A neves mester most is bizonyította - mint néhány évvel ezelőtt az Andrássy út 9. átalakításakor hogy kiváló, kitűnő ízlésű építész. A műemlékekhez azonban nincs érzéke. Műemlék helyreállításakor (vagy szükségszerű átalakításakor) az a legfontosabb, hogy annak hiteles volta ne sérüljön. Hogy bármit teszünk is a műemlékhez, vagy bármit változtatunk rajta, eredeti lényege ne változzék, maradjon meg korszakának tanúsága, bizonyítéka. Az elmúlt évtizedek legjobb magyar műemlék-helyreállításai során a tervezők nem féltek bátran nyúlni az emlékhez, de kételkedik-e bárki a soproni zsinagóga vagy a diósgyőri vár gótikus voltában? A MÉMOSZ-székház viszont már nem a XX. század közepének tanúja, hanem a XXI. század high techjének példája. A kibelezett belsőben csak a vizesblokkoknak van válaszfaluk, a tér majd szerelt falakkal lesz osztva. Ez azonban a kisebbik baj. A fő veszteség a Dózsa György úti homlokzatot érte. Itt eredetileg kecses, nyers vasbeton pillérek és vízszintes osztású ablakok ismétlődése adta az architektonikus textúrát, az ablakoknak természetesen parapetje is volt. Most összefüggő, nagy üvegfal van, amelynek fém osztása követi ugyan az eredeti pillérekét, jellege azonban teljesen idegen az egykoritól. Ez mai szerkezet, mai homlokzat, önmagában nem is rossz, de hát hogyan jön a nyithatatlan, fix üvegfal egy 40-es évekbeli műemlékhez? Az eredeti homlokzat finom arányjátékát az is biztosította, hogy a második-harmadik emelet zárt erkélyének megnyitottsága kontrasztot képezett az uralkodó félig nyitott, félig zárt architektúrával. Most ez is elveszett. Az üveg mindent uraló volta abban is jelentkezik, hogy az első emelet hosszú erkélyének pálcarácsát - amely a belső lépcsők korlátaira rímelt - szintén üvegre cserélte az építész. Mellesleg a fix üvegfal miatt az erkély el is vesztette funkcióját. S még valami: az épület sarkán az utcaburkolat hullámos kialakítása engem egyenesen Hundertwasser formavilágára emlékeztet. Mondjunk valami jót is: örülök, hogy megmaradhattak a kerek liftek (Magyarországon tudtommal az egyedüliek), és a földszintről az első emeletre vezető lendületes alaprajzú lépcsők. Azt pedig nem tekintem Egeraat hibájának, hogy a földszint két szélső tömege közti szabad teret - amit már a 60-as években sajnos beépítettek - nem szabadította ki. A mostani tapasztalatok nem sok jóval kecsegtetnek az épülethez egykor tartozott, de most leválasztott nagyterem további sorsát illetően, pedig az éppúgy korszakának reprezentatív emlékei közé tartozik, mint a főépület. Belső terének fa architektúrája, hullámos mennyezete, az egész kompozíció védelemre, megtartásra méltó. Mi, műemlékvédők, azt szoktuk mondani, hogy akkor kell jelentős kompromisszumba belemenni, ha ez a műemlék megmaradásának az ára. A MÉMOSZ-székházat azonban aligha akarta bárki is lebontani, összedőlés pedig szintén nem fenyegette. Akkor pedig miért engedte elrontani a műemléki hatóság? Román András A korszak kiemelkedő, emblematikus műve az építők szakszervezeti székháza volt, vagy ahogy ma is emlegetik, a MÉMOSZ székháza. Átépítés előtt -írK FOTÓ: DOMANICZKY TIVADAR Születésnap Tegnap új év született. Ünnepelt a világ. Magam ötvenedszer jártam így. Egy kicsit a sajátomnak éreztem ezt a vigasságot, mert bár nem éppen az új esztendő első napján jöttem világra, ám ahhoz nagyon közel. Ötven év alatt számtalanszor tekintettem úgy a jövőbe, hogy elképzeltem, milyen is lesz éppen ez a kerek évforduló. Az első tiszta emlékem arról a forrongó, gyászos, aggodalommal, reménnyel és félelemmel vegyes esztendőről maradt meg tisztán, amikor a mi utcánkban is tankok járőröztek, a szomszéd ház előtti fa tövében friss sír hantja domborult, és nem tudtuk, merre van az édesapám. Aztán szilveszter éjszakáján betoppant. 1956 volt. Életemben először húztam ki hajnalig. Ültem az apám ölében, és úgy éreztem, soha nem múlik el az ölelése. Egy másik új esztendő első napja a romos Kossuth hídnál talált. Cimboráimmal próbáltunk fölmászni a már lezárt hídra. Elhatároztuk, mi azon bizony átkelünk, hiszen tudtuk, hogy soha többé nem nyitják meg. Nem értettem, miért kell eltüntetni, ami a miénk, ami jó, hogy van. Akkor azt képzeltem magamról, hogy egyszer gyönyörű hidakat tervezek a Duna fölé. Aztán jött olyan évkezdet, amikor nagyapám mellett ücsörögtem egész éjszaka, aki sorra fényesítette ki a két ló szerszámait. Új, erős kötélből istrángot húzott a hámba, megjavította a hasló csatját, kerített két szép zablát is a kijavított kantárba, kicserélte a gyeplőt, s végül még az ostorba is kötött egy díszes bojtot. Úgy ragyogott minden a lovakon, mint a templomi csizma nagyapám lábán, így indult a fogattal, hogy beadja a közösbe. Ültem mellette a bakon, éreztem, oly nagy a bánata, mintha a szívét szakították volna ki. Akkor határoztam el, hogy soha nem engedem elvenni az embertől, ami az övé. Kamaszkorom újévi emlékeibe kórház szaga vegyül. Ültem a csöndes kórteremben nagybátyám betegágya szélén. Két nappal korábban enyhe szélütés érte, elvágódott, köntöse sarka lángra kapott a cserépkályhából kipattanó parázstól. Testét elborították a sebek. Fájdalmát legyűrve álmodozott. Hosszú évekre előre beosztotta öregségét. Úgy hitte, a nyolcvan esztendőre még bőven rátehet további öt-tíz évet. Otthon várta a félbehagyott könyv. Mindkét nagy háborút megjárta, túlélte. Az elsőből, a krasznojarszki táborból vánszorgott haza, a másodikból pedig a Don mellől sikerült élve kimenekülnie. Az utóbbi élményeit csak velem osztotta meg. Azt mondta, minden szava titok, de megírja, mert nekem tudnom kell róla. Hitetlenségemet rejtegetve biztattam, hogy lesz ereje elmondani, végigírni a rejtegetett emlékeit. Amikor meghalt, úgy éreztem soha sem jön el az idő, amikor bárki elmondhatja az ilyen titkokat. Felnőtt voltam azon az újévi reggelen, amikor anyám fölhívott. Boldog új évet kívánt, és elharapta a szót. Közeledett az ötvenedik születésnapja. Betegsége mind jobban elárasztotta. Végül megvallotta évek óta táplált reményét: „Szeretnék egyszer eljutni Párizsba!" A következő hónapok a tervezéssel, tanakodással teltek. Számolgattam a pénzemet, méregettem a távolságot. Nem szóltam róla. Ajándéknak szántam. Már majdnem mindennel elkészültem, amikor megérkezett a gyásztávirat. A következő új év hajnalán haraggal gondoltam Párizsra. Tegnap kezembe akadtak régi térképek, naptárak. Lapozgattam, méregettem az időt, a távolságokat. A lányom ott ült az ölemben, és megkérdezte: merre indulunk, mi vár ránk? És akkor nem arra gondoltam, hogy íme, itt az ötvenedik esztendő, hanem, hogy neki holnap lesz a születésnapja. Nem kerek, mindössze a nyolcadik. De nekem is innen kell számolnom a jövő időt. Szendrei Lőrinc A kisfiú, akinek nem adtak enni Nem adnak enni a fiamnak - jelenti ki az asszony. Elképesztő, gondoljuk, hogyan fordulhat elő ez a fővárosban, ráadásul alapítványi iskolában. Később kiderül, jóval árnyaltabb a kép. Valójában nem is arról van szó, éhezik-e vagy sem a kisfiú, és mivel mindkét fél mást állít, ez alighanem soha nem is fog kiderülni. A gondok azonban nem a konyhával vannak, és nem egyetlen gyereket, hanem kétszázezres gyerekcsoportot érintenek. A tizenegy éves B. Lacika az agglomeráció egyik kistelepülésén él. Diszgráfiás, és az ilyen gyerekkel arrafelé nem igazán tudnak mit kezdeni, pontosabban, speciális iskola híján jobbára a kisegítőbe küldenék. Lacinak szerencséje volt, édesanyja talált megfelelő intézményt a közelben, a negyedik év végén azonban kiderült: megszüntetik a diszlexiás, diszgráfiás gyerekek fejlődéséhez elengedhetetlen, kis létszámú osztályokat. Laci édesanyja, Nyirádi Lászlóné ezúttal a XIX. kerületben talált alapítványi iskolát, ahova tandíjmentesen járhat a fiú. Mivel az asszony négy gyermeket nevel egyedül, gyesen van, és jelenleg 45 ezer forintból kell megélnie, kis híján rosszul lett, amikor megtudta: tanévkezdés előtt mégis be kell(ene) fizetnie 30 ezer forint tanévkezdési díjat. Ettől az összegtől ugyan később eltekintettek, de a havi 5 ezer forintos étkezési támogatáshoz mindenképpen ragaszkodtak. Nyirádiné azonban ezt sem tudta miből kifizetni, ezért az önkormányzathoz fordult, ahol megígérték, hogy megkapja az összeget. Ezt jelezte is az iskola igazgatónőjének. A Pest környéki település önkormányzatának munkatársai azonban lassan haladtak az ügyintézéssel, a pénz két hónap múltán sem érkezett meg. - Lacikának egyszerűen nem adtak enni - mondja indulatosan az asszony. - Tudták, hiszen többször jeleztem, meglesz a pénz, legyenek türelemmel. De nem is ez a lényeg, hanem a magatartásuk, az, hogy az igazgatónő úgy fogalmazott: Lacika által akarják kicsikarni belőlem a pénzt. Vannak vidékek, ahol tényleg éheznek a gyerekek, méghozzá a szüleik miatt. A mi esetünkben azonban ez korántsem a szülő miatt történhet meg. A gyerek mesélte, a minap megkérdezték a konyhán, ki az a B. Lacika. És az én őszinte, rendes kisfiam természetesen jelentkezett, biztos azt hitte, meg akarják dicsérni. Erre közölték vele, menjen ki gyorsan, mert nem fizet a mamája. - Én magam mondtam ki a szót: kicsikarni, méghozzá ellentétes értelemmel - magyarázza Rab András, az alapítványi iskola alapítója. - Pontosan azt magyaráztam a szülőnek, nem lehet kikényszeríteni, hogy fizessen. Tudjuk, ez az 5000 forint egyszerűen felborítja családok költségvetését. De tény: egyetlen tanulóhelyünk 470 ezer forintba kerül. Három iskolánk, háromszáz helyünk van, és minden évben még kétszázötvenen jelentkeznek. Nyolc-tíz személyes osztályokban tanítunk, minden csoporttal két gyógypedagógus és egy logopédus foglalkozik. Ahhoz, hogy az intézmény legalább „rentábilis” legyen, a szülőknek havonta 47 ezer forintot kellene fizetniük, ám fogyatékos gyerektől mi nem kérünk és nem fogadunk el pénzt. Minden tanulónak külön számlája van, és ezt a pénzt csak rá lehet költeni. De ha felveszünk első osztályba egy tanulót, akkor nyolc évig gondoskodnunk kell róla. A tandíjat a fejkvóta és a helyi önkormányzatok támogatása adja, a szülőknek csak az étkezési hozzájárulást kell odaadniuk. Ám ezt sem úgy kell elképzelni, hogy éhezik, aki nem ad pénzt. A kisfiú kap kiflit, tejet, csak annyit kértünk az édesanyától, hogy amíg nem rendeződik a helyzet, ebédet csomagoljon. Komoly anyagi gondjaink vannak: akad munkatársunk, aki több hónapja nem kapott fizetést. Rab András, mint mondja, személyesen járt utána, mi történt. Kizártnak tartja, hogy a gyereket megszégyenítették volna, ez a magatartás nem fér öszsze az iskola szellemiségével. Az iskola épületét a fővárosi önkormányzat adta ingyenes használatra az alapítványnak. Rab László úgy fogalmaz, a diszlexiás, diszgráfiás gyerekek neveléséből, oktatásából egyszerűen kiszállt az állam, a minisztérium, és „átpasszolta” a problémát az önkormányzatoknak, melyek vagy támogatják a fejlesztő iskolákat, vagy sem. Pedig 200 ezres gyerekcsoportról van szó, akikkel, ha idejekorán - az alsó tagozatban - megfelelőképpen foglalkoznak, később sem lesz gond. Ám ha negyedik-ötödik osztályos korukig nem kapják meg, ami jár, később egyszerűen „kihullanak” a közoktatásból. A gyerekek állapota szinte árulkodik a családi háttérről. Itt nálunk összegyűlnek azok a szülők, akiknek már meggyűlt a bajuk szinte mindenkivel, és azok a gyerekek, akiket már mindenhonnan elutasítottak. Felteszem, jelen esetben a hiba a tizenkilencedik kerületi iskola igazgatónője és a szülő közötti kommunikációban van. De ha nem működik együtt szülő és tanár, ha nem tudnak egymással kommunikálni a felek, akkor könnyen összeomolhat minden, amit felépítettünk. Mi nem hibázhatunk. Hiszen a mi sikerünk: a hírünk. Tryápay Katalin A belvárosiak maradni akarnak Fontos a parkolás, a tisztaság és a közbiztonság A belvárosiaknak a parkolás, a közterek tisztasága és a közbiztonság a legnagyobb gond — derül ki a Gallup-felmérésből, amelyet az önkormányzat megbízásából készített a közvélemény-kutató cég. A kerületiek 68 százaléka nem kíván elköltözni jelenlegi lakóhelyéről. A megkérdezettek hetven százaléka elégedett a hivatal munkájával. Nyolcszáznál több V. kerületi lakost kérdeztek ismét a kerületi problémákról a közelmúltban a belvárosi önkormányzat megbízásából a Magyar Gallup Intézet munkatársai - tudtuk meg Karsai Károly polgármestertől. A megkérdezettek többsége szerint legsürgősebben a parkolási gondokon kellene enyhíteni, a jelenleginél nagyobb tisztaságot szeretnének az utcákon és a tereken, s a mostaninál sokkal jobb közbiztonságot teremtenének, ha tehetnék. A kerületi önkormányzat tevékenységével kapcsolatos elégedettség az előző, fél évvel ezelőtti felméréshez képest egy ponttal csökkent: 57-ről 56-ra esett vissza. Ez az eddigi legalacsonyabb elégedettségi érték Belváros-Lipótvárosban. A májusi felméréshez képest 42-ről 45 százalékra nőtt viszont azoknak az aránya, akik elégedettek az önkormányzat gazdálkodásával. A felmérésből kiderül, hogy egyre csökken azoknak az aránya, akiket érdekel, hogy milyen döntéseket hoz a testület. Tavaly novemberben a megkérdezettek 52 százaléka, májusban 50, most pedig 47 százaléka érdeklődött a kerületi politikusok döntése iránt. A Gallup-felmérés szerint a kerület legnépszerűbb embere a polgármester, Karsai Károly. Őt a megkérdezettek 78 százaléka ismeri név szerint, teljesítményét a kerület polgárai ezúttal valamivel jobbra értékelték, mint fél évvel ezelőtt, a százas skálán 64 helyett 65 pontot kapott. A kerületi önkormányzat alpolgármesterének és frakcióvezetőinek ismertségét nem lehet összehasonlítani a polgármesterével — áll a jelentésben. Az alpolgármestert, Bartal Sándort a válaszadók 15 százaléka tudta helyesen megnevezni, ismertsége 61 pontos értéket mutat, ez egygyel kevesebb, mint májusban volt. A Fidesz frakcióvezetőjét, Varga Sándornét a megkérdezettek 13 százaléka ismerte név szerint, és tevékenységét 66 pontra értékelte. Az MSZP frakcióvezetőjének, Steiner Pálnak a munkáját májushoz képest két ponttal többre, 57-re értékelték a megkérdezettek. Ismertsége 12-ről 19 százalékra nőtt. Az SZDSZ frakcióvezető asszonyát, Molnár Katalint, a megkérdezettek 10 százaléka ismerte, munkáját 59 ponttal jutalmazták. A Fórum a Belvárosért egyesület első emberét, Takács Ákost a válaszadók 5 százaléka nevezte meg helyesen, ők viszont a munkáját 52 pontra értékelték. Belváros-Lipótváros lakosainak egyértelmű véleménye szerint a kerület az elmúlt négy év alatt sokat fejlődött, 78 százalékuk szerint a folyamat nem áll meg. Az itt élők 68 százaléka nem is szándékozik elköltözni jelenlegi lakóhelyéről. Tíz százalékuk három évnél később, hat százalékuk három éven belül, ugyancsak hat százalék pedig biztosan állítja, hogy egy éven belül költözik. A lakástulajdonosok 37 százaléka nem tudja, mennyiért lehetne eladni ingatlanát, 13 százalékuk tízmillió forint alattira értékeli lakását, tizenhét százalékuk pedig 10-15 millióra becsüli ingatlana árát. A belvárosiak 15 százaléka biztos benne, hogy a tulajdonában lévő lakást tizenöt-húszmillió forint között tudná eladni, 13 százalékuk húszharmincmillióra, 4 százalékuk pedig annál is többre tartja ingatlanát. A négyzetméterenkénti árak fél éve nem változtak, átlagosan 247 ezer forint. N. H. E.