Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. március
2002-03-23
40 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. MÁRCIUS 23., SZOMBAT Édesapja akrobata, majd zenebohóc volt, ő zongoraművész akart lenni, bárzenész lett. Huszonöt évig játszott külföldön, dolgozott Németországban, Svájcban, New Yorkban és Los Angelesben, ahol a legendák szerint még Elvis Presleyt is kísérte. Orosz János azt mondja: bár igazak lennének a legendák. - Szívesen lettem volna zongorahangoló abban a Klauzál téri házban, amelyben ön lakik. - Nem járt volna rosszul. Budapesten alighanem itt volt a legnagyobb az egy főre jutó zongorák száma. Itt lakott Seres Rezső, aztán a könnyűzenei élet másik nagy alakja, Beamter Bubi, itt élt gyerekkorában Presser Gábor, néhány évtizede itt élek én is, úgyhogy akadt volna munkája bőven. - Felemelő pillanat lehetett a ház lakói számára, amikor a művészek a billentyűk közé csaptak, és a levegőben úgy kavarogtak a dallamok, mint máshol a lecsószag. - Nem volt ebből különösebb probléma soha. Itt mindig természetes volt, hogy gyakorolunk. - Ön például mióta ? - Én tulajdonképpen nem is zongorán kezdtem, hanem trombitán. Édesapám akrobata, majd zenebohóc volt, annak a számnak az ősét találta ki, amit később Eötvös Gábor vitt sikerre szerte a világban. Tőle is elvették a zeneszerszámait, és neki is mindig volt másik. Nyolc hangszeren játszott, ezek közül nekem ugyan a huszonkét kilós, gombos harmonika tetszett legjobban, csak nem bírtam el. Végül a trombitát választottam, a zongorába csak később szerettem bele, akkor viszont annyira, hogy a Zeneakadémián kötöttem ki, zongoraművész akartam lenni. - Eszébe sem jutott, hogy cirkuszművész legyen? - Artista szívesen lettem volna, de anyám nem engedte, mert nem akarta, hogy apámhoz hasonlóan én is állandóan úton legyek. Azt mondta: zűrös élet, meg veszélyes is. Bohóc azonban egyáltalán nem akartam lenni, mert ez nekem mást jelentett, mint azoknak a gyerekeknek, akik azt hiszik, hogy a bohóc élete csupa nevetés meg tortadobálás. -Miért, milyen a bohóc élete? - A manézsban vagy a mulatóban valóban színes és érdekes. Apámat különösen szerették: valamelyik svájci lokálban a műsorától egy hölgy nevetőgörcsöt kapott, rosszul lett, végül mentőt kellett hívni hozzá. Apám a manézsban meg a revükben jókedvű volt, igazi mulattató. Ám a magánéletben még mosolyogni se nagyon láttuk. Egyszerű, szeriőz ember volt, szó sincs arról, hogy krumpliorrot ragasztott volna a vasárnapi ebédhez, vagy viccből percenként lisztet fújt volna az arcunkba. -A krumpliorr helyett maradt tehát a zongora. A Zeneakadémiára járt, hogyan került a pesti bárokba ? ■ - Titokban. A Zeneakadémián tanultam, de ahhoz, hogy valamennyi pénzem is legyen, éjszakánként mentem a lokálokba zongorázni. Akkoriban Budapesten még számtalan lehetőség kínálkozott erre. Csak az Andrássy úton volt vagy öthat olyan hely, ahol élő zene szólt. - Hogy jutott munkához a zenész? - Eleinte ez pontosan úgy történt, ahogy a húszas-harmincas években készült, amerikai filmekben lehet látni. Az állást kereső muzsikusok ültek a zenészek szakszervezetének folyosóján, és várták, hogy a szobából kikiabáljon valaki, miszerint ide és ide kell egy bőgős, egy dobos vagy egy zongorista. Hozzáteszem: akkoriban hatalmas egyéniségek ültek a bárzongorák mögött: Horváth Jenő, Vécsey Ernő, Cziffra György. Azokban az időkben nem lehetett külföldre szerződni, ez a zenészeknek szerencsétlenség volt, a fővárosiaknak szerencse. - Ön viszont huszonöt évig játszott külföldön, igaz, nem zongoraművészként, hanem bárzenészként. Hogy sikerült külföldi szerződést kapnia ? - Hivatalosan. Ezen egyébként Nyugaton is csodálkoztak. Én olyankor azt szoktam mondani: azért jöttem ki, hogy odahaza egy Orosszal kevesebb legyen... - Bánja, hogy nem lett a komolyzene ünnepelt sztárja ? - Nem bánom. És azt sem bánom, hogy a harmadik év után abbahagytam a Zeneakadémiát. Bár addig kitűnőre végeztem valamennyi évet, beláttam: nem lehet éjszaka öt órát játszani, nappal négy órát gyakorolni, plusz még tanulni. Különben is: olyan országban, ahol Kocsis Zoltánok, Ránki Dezsők és hasonló nagyágyúk koncerteznek, nem könnyű labdába rúgni. - Könnyűzenész lett. - Könnyű?! Gondolja csak meg: nekem ismerni kell több száz slágert, valcereket, keringőket, magyar nótát, latinamerikai dalokat, én nem jöhetek zavarba akkor sem, ha Németországban vagy Amerikában kérnek olyan számot, amelyet csak arrafelé ismernek. Arról nem is beszélek, hogy az ötvenes években nálunk még arra is ügyelni kellett, hogy a dzsesszt dél-amerikai ritmusban játszszuk, valamint arra is, hogy mindezt miképpen adja elő az ember. Későbbi feleségemet, Vadas Zsuzsa énekesnőt akivel a Tabányi-zenekarban ismerkedtünk meg, majd huszonöt évig, a legnagyobb boldogságban jártuk a világot azért tiltották le egy időre, mert a hatalom emberei szerint „kozmopolita módon mozgatta a fenekét”. - A legendák szerint ön nemcsak a feleségét kísérte, de egy alkalommal magát Elvis Presleyt is. - Tényleg kísértem őt, csak nem zongorán, hanem egy kis, Palm Springs-i élelmiszerüzletben egyik pulttól a másikig. De hát mit tegyünk, Pest már csak ilyen: errefelé az emberek szeretik kiszínezni a történeteket. - Annyi tehát igaz, hogy találkozott a Királlyal. - Találkoztam. Amikor Los Angelesben dolgoztunk egy kint élő zeneszerző barátommal, szabadnapunkon átruccantunk Palm Springsbe. Meg akartuk nézni azt a helyet, ahol a sztárok élnek. Betértünk egy kis drugstore-ba, és éppen ott vásárolt Presley is. Na akkor az én Morcz Laci barátom odalépett hozzá, bemutatott minket mint zenész kollégákat. Presley nagyon kedves volt, csak fogalma sem volt, hol van Magyarország. Magyaráztuk neki, hogy nem messze Németországtól, ahol ő katonáskodott. Kérdeztem tőle, nincs-e kedve egy koncertet adni nálunk. Mondta: boldogan, vegyük föl a kapcsolatot a menedzserével. Sétáltunk a pultok között, beszélgettünk, meghívott az esti partijára, ennyi volt. - Hol találkozott még sztárokkal? - Például a Két Medvében, az Üllői úton. Már egy hete járt be egy nagyon kedves hölgy, aki állandóan amerikai számokat kért, amikor egy amerikás magyar odajött, és elismerően csettintett: ez igen, Glenn Close-nak játszani!... Állítólag itt forgattak egy filmet, és ő esténként a Két Medvébe járt vacsorázni, lazítani. - Mostanában ismét Budapesten, a Komédiás nevű étteremben játszik, de a hírek szerint hetente négyszer a teniszpályát is felkeresi. Hetvenhat éves, hogy bírja? - Kitűnően! Nézze, én imádom, amit csinálok, a sport sem volt tőlem idegen soha, hiszen 1945-ben százméteres síkfutásban országos bajnokságot nyertem, harminchat éves korom óta teniszezek. Telente síelni szoktam, jövőre veszek egy korcsolyát, elhatároztam, hogy kijárok majd a műjégre, és persze a teniszt sem fogom elhanyagolni. Azért megmondom magának: mostanában egy picit érzem a könyökömet, és ez nagyon bosszant. Nem jó, amikor az ember elkezd idősödni. Trencsényi Zoltán Egy Orosz Amerikában Bár igaz lenne a legenda, hogy kísérte Elvis Presleyt - mondja a pesti bárzenész, aki itthon Glenn Close-nak is játszott Harminchat éves kora óta teniszezik FOTÓ: DOMANICZKY TIVADAR A cégtáblán csak ennyi. A gyertyás Azt mondja: jinjang gyertya kellene, hullámvonallal egymásba csavarodó fehér és fekete félgömb. Manapság azt keresik, az a divat. Ám azt is mondja: divat ide vagy oda, ő nem csinál ilyet. Makacs. Más találta ki, márpedig ötletet lopni nem fog. Annál az ő gyertyásbecsülete többet ér. Marad a saját különlegességeinél: a hatalmas kavicsot, a sörrel teli korsót, a színes földgömböt vagy az unicumosüveget utánzó gyertyáknál. A káprázatos színű hosszúkásaknál, a márványmintás gömbölyűeknél, a ravaszul hajlítottaknál, az állatformáknál. Fehér Lajos Bécsi úti boltja fölé a cégtáblára csak ennyit pingált: A gyertyás. Azt is pingálhatta volna: A dobos. Dobos volt ugyanis eredetileg, nem is akármilyen. A Syrius együttesben kezdte Baronits Zsolttal, Pápai Faragó Lászlóval, a Juventusban folytatta, később alapító tagja volt a Karthágónak. Közben játszott külföldön is, bár zenészként pénzt keresett. Pénzt keresett, Szakmát talált. Norvégiában megismerkedett egy gyertyaöntővel, aki meghívta a műhelyébe. Csodálkozott, gyönyörködött, és amikor a zenekar fél évre leállt, ő gyertyázni kezdett. A dobok mögé nem is ült vissza. Véget ért egy fejezet, dúdolta azt a slágert, amelyben az ő dobjai adták a ritmust annak idején. Véget ért egy fejezet. Muzsikustársai azt mondták, bolond vagy, Lajos, ha nem kell a sztárság. Fehér Lajos meg azt mondta: a sztárság múlandó, a gyertya örök. Ünnepek mindig lesznek. Karácsonyok, húsvétok, születésnapok. És lesznek temetések, lesz halottak napja, gyertya mindig kell. Hangulatnak, tiszteletnek. A hosszúkással meg a gömbölyűvel kezdtem, mondja. Mindenki így kezdi. A hosszúkással meg a gömbölyűvel. Aztán az ember szép lassan megismeri az anyagot, és akkor már mindent lehet. Színezni, formálni, szobrászkodni. Jöttek hozzá szokatlan kérésekkel is: mintázott Eiffel-tornyot, kértek sörös ember sírjára söröskrigligyertyát, jönnek ünnepekkor, hétköznapokon. Jönnek csak úgy, beszélgetni, trécselni. Azt mondja: a stimm kollégák, azaz az egykori dobos társak nem dúskálnak a lehetőségekben. Tudja, hiszen olykor azért visszaül a dobok mögé. A Roll Star nevű bandában nyomja olykor, mert a ritmusok, a dallamok a mai napig ott lüktetnek benne. A zene fontos maradt. Erről tanúskodnak a gyertyás üzlet falára rajzszögezett egykori zenekari képek, erről a Frank Zappával készített, közös fotó. Nagy ember volt, mindig tudott újítani, bólogat a gyertyás. Nézzük a képet. Hosszan nézzük. T.Z. A hosszúkással meg a gömbölyűvel kezdte fotó: bánhalmi János ___TERÍTÉKEN____ Hax’nsussz Elég rendes hely, és már évek óta tartja magát: voltaképpen ez a Hax’n Király étterem, és ezzel, úgy érezzük, minden jót el is mondtunk róla. Kell némi bájos naivitás, hogy a Király utca külső részén valaki igényes vendéglőt nyisson, ráadásul ilyen kacifántos névvel, és nem kevés keménység kell hozzá, hogy a hely igényessége meg is maradjon. Nem az isten háta mögött járunk, nem csordogál a vér a járdán, de kihalt a gyalogjáró, egy-két botos néni tűnik csak föl a távolban, az autók viszont egymást taszigálják az esőben, és ebben a rigolyás, kora tavaszi időben odabent mégis elég szép a forgalom. Furcsán zsúfolt benyomást tesz a hely, lefelé és fölfelé próbál terjeszkedni, de az alapterület reménytelenül csőszerű, nehéz átlátni a teret, és ha bűnügyi regényt írnánk, azt mondanánk: ennek később még jelentősége lesz. Egyelőre azonban tévésztár külsejű, szőke fiatalember érkezik asztalunkhoz, fordul, és hozza a Paulanert meg a Römerquellét. Láthatólag a német kultúra nyomta rá pecsétjét az étlapra, kérünk egy Bauer tálat, egy hideg vegyes ízelítőt, rajta van mindaz, amivel külön is büszkélkedik az étlap az előételek között. Liptóiból kevert körözött, egy különleges fűszerezésű házi sajt, libatepertő, sonka, kolbász és rengeteg lilahagyma. Különböző típusú, de egyaránt jó minőségű kenyeret kapunk mindehhez, és ha a szerencsétlen kis CD-lejátszóból nem szólna józan fejjel alig elviselhető Heimatmusik, jódliszó és rezesbanda, talán felhőtlenül boldognak is mondhatnánk magunkat. Becsületes adag levesekkel folytatjuk a sort, a gulyás nemcsak sok, de kellően gazdag is, a bajor májgombóclevesnek szép a színe, a méretes májgombócban pedig ugyan erősen túlteng a bors, de ezzel nem lehet mit csinálni, a bajor konyhának a bors az ereje és a gyengéje, ízlés dolga, hogy ki mennyire szereti, mindenesetre ők más fűszert alig használnak. Kezdünk titkon minden jóra fölkészülni, de sajnos az erős alapokra gyönge épületet húznak a Haxonban, a levessel véget ért jó sorunk. A túrókrémes csirketekercs már kiválasztásakor is ugrásnak tűnt a sötétbe, leginkább az szólt mellette, hogy olyan könnyű lehet. Tényleg könnyű, különösen akkor, ha az ember nem eszi meg, de mit csináljunk, ha nem ad ez az enyhén zöldfűszerezett túrókrém új minőséget a föltekert és baconba göngyölt csirkemellnek. A csülök bezzeg nem könnyű, és elementáris adag, nyeles edényben érkezik a közel félkilós és kifogástalan minőségű hús. A méretektől megszédülve másfél adag köretet is rendelünk, bajor savanyú káposztát, tepsis burgonyát és burgonyagombócot, de tulajdonképpen nem járunk jól. A csülök ízletes lenne, de kicsit még sülhetett volna a parázson, a gombóc is olyan furcsa, kissé még nyers állagú, a tepsis krumpli jó hagymás, de alaposan megszívta magát a zsírral, és ettől már nem is nevezhető köretnek, hiszen főételnek is súlyos lenne. Időközben kiürül az étterem, magunkra maradunk a csőszoba sarkában, láthatólag elfeledkeztek rólunk, nem is tudjuk sehogy sem fölhívni a figyelmet magunkra, üldögélünk a kevéssé kívánatos ételhalmok fölött, várjuk a pincért, aki nem jön, végül magunk kelünk útra, csak hogy történjen valami. De semmi jó nem történik, az édesség a hely specialitása, túrósmarni eperöntettel. Az epret leesszük a hideg, szétesett túrógombóc bánatos maradékának látszó túrómorzsákról. Kifelé menet újra látjuk a szőke pincért, aki elmélyülten bámul kifelé az ablakon, és talán arra gondol, hogy elég rendes a hely, és évek óta tartja magát, de főzni még nem nagyon tudnak benne. Kiszolgálás: fejleszthető Konyha: fejlesztendő a Wittman fiúk A sorozatban megjelent kritikák között az éttermek neve szerint is válogathatnak a Népszabadság Online-on: www.nepszabadsag.hu