Szabad Nép, 1947. november (5. évfolyam, 249-273. szám)
1947-11-16 / 261. szám
VASÁRNAP, 1941 NOVEMBER 16 SZABAD NÉP Ma déltől átmehetsz a Margít-hídon! A hídműhelyek munkásai, mérnökei, állványozók, hegesztők, betonozók és népi kollégisták munkája nyomán ÚJ HÍDJA VAN A DEMOKRÁCIÁNAK Újra van hidunk Felépítettük: a miniszter, a mérnökei, munkásai, tisztviselői, az önkéntes rohammunkások. Büszkén indulok neki a hídnak: az én szabad népem teremtette. A fasiszták által felrobbantott hídjaink közül három év alatt a demokrácia 1900-at épített újjá. Tizenötmillió ember dolgozott 1944 ősze óta a nagy művön, mintegy 13.000 naponta. 23.500 tonna vasat építettek a hidakba, 68.000 köbméter fából ácsoltak csikorgó állványokat, pallókat, korlátoktól, 100 000 köbméter homokból, kavicsból, köböl, cementből építettek húst a vascsontvázak közé, 13.000 méter sínt raktak le a keztük alatt újjászülető alkotmányokra és ki tudná felsorolni mennyi szöget, drótot, lemezt, kapcsot és vért. Mert vérüket is beleadták a hídba. Negyven súlyosabb baleset történt a három hídépítő esztendő alatt, ebből kilenc halállal végződött. Algyőnél három,, Tubacson, Szolnokon, Szegeden, a Kossuth- Szabadság és a Margit-Adnál egy-egy munkás esett el a hidasaidban. Most nézem az új tettet: a Margithidat. „Az Isten áldja meg azokat, akik építették** — Csütörtökön este meghallottuk, hogy kigyulladnak a lámpák a Margithídon — meséli Somorjai Károly, akinek divatáruüzlete van a Mártírok útja 7. alatt — ég kiszaladtunk a feleségemmel, hogy gyönyörködjünk új fényben. Mert vártuk ezt a fudat, mint a Messiást Mikor felrobbant, elvágta a mi üzletünket is. Jött az ostrom, a rombolás, nyomában a nyomorúság: az emberek a Petőfi és a Kossuthrúd fellé jártak, hozzánk alig-alig jött valaki. Most visszahozza nekünk a híd az embereket. Éppen karácsonyra, amikor a nagy forgalom kezdődik. Az Isten áldja meg azokat, akik kitervezték, építették és idő előtt befejezték. Pálivölgyi János 14 évig volt esztergályos a Steiner fémárugyárban. A szájától spórolta el ezt a kis Bodrog utcai műhelyt. „Döglött ez a híd — mondták neki —, minek mész Budára." Ő azonban tudta, hogy a híd csak tetszhalott. Most a maga ura. Büszke a hídra, egy kicsit a maga gyerekének is tudja, mert ha valami eltörött, az ő esztergoműhelyébe hozták. „Csak Gerő miniszter és az ő munkásai adhatták nekem ilyen gyorsan ezt a hidat — mondja —m ezt én tudom, a vasas" Egy hónappal előbb — két ás félév óta pangott az irodám — meséli dr. Fekete László közjegyző. Éppen a hídfőnél, Mártirok útja 1. számú házban lakik. Látta sokszor Gerőt is a hídon, amint a munkásokkal beszélget — megszerette volna kérni, siettesse a munkát. fe Getőt nem kellett kérni: több mint egy hónappal korábbra a kitűzött határidőnél, a háza előtt ülhet fel Fekete dr. a 4-esre és átmehet vele Pestre. Mt minden iuiott volna... így félszélességében 28 millió forintunkba került a híd. Ha szét nem rombolják, megépíthettük volna ebből a pénzből a csepeli erőművet, vagy korszerűbbé tehettük volna egyik legnagyobb hiányosságunkat a WM, a Ganz, Győr és a MÁVAG öntödét. Ezer traktort vehettünk volna ennyiért, vagy 350 kilométer hosszúságban építhettünk volna községi és tanyai bekötőutakat. 1500 kilométer hosszú keskeny nyomtávú gazdasági vasút építése és újjáépítése vagy 50.000 katasztrális hold szikes talaj termékennyé tétele vált volna lehetővé. 18 kilométeres szakaszon megépíthettük volna a Duna. Tisza csatornát, vagy 1000 új lakást építhettünk volna. Iskolákat, kórházakat, kollégiumokat alapíthattunk volna, emberek tízezreit menthettük volna meg, emelhettük volna fel, tehettük volna boldoggá. Megtesszük így is. De valamivel később. Három nap, három éjjel egyfolytában áll a híd. A Ganz, meg a MÁVAG és a Győri Vágon híd műhelyeinek munkásai, mérnökei építették. És a két roppant acéldaru, mely beemelte a pesti parton szegecselt ívszerkezeteket. A sok Szabó László, meg Lengyel Ferenc, akik éjjel is ácsoltak, ha Gerő Ernő megkérte őket erre. A Jánosi Ignácok, akik hatan végigállványozták a hosszú hidat, a Sípos Istvánok, akik hegesztettek, a gépnél álltak, a vastartókat cipelték. Volt eset a betonozásnál, hogy három nap, három éjjel dolgoztak s egyfolytában. Mert Gerő kérte ezt tőlük. A Lejkanics Jánosok, a népi kollégisták, akik 15 000 ingyen óráával segítettek a munkásoknak, csak- hogy elkészüljenek idejében. Kész is lett a híd, szilárd, erős, új, mint a magyar demokrácia. A hídavatás programja A Margit-híd avató ünnepsége vasárnap délelőtt 11 órakor kezdődik. Az ünnepélyelső szónoka Szécsi Károly elvtárs, a hídosztály vezetője lesz, aki beszédében a híd történetét fogja ismertetni. Labancz András elvtárs, a hídmunkások nevében adja át a hidat, majd Gerő Ernő elvtárs közlekedési miniszter mond ünnepi beszédet. Utána Bognár József, a főváros polgármestere a főváros lakossága nevében a hidat átveszi, amelyet Tildy Zoltán köztársasági elnök nyit meg és ad át a forgalomnak. Az ünnepség után a köztársasági elnök és a kormány képviselői a hídmunkások kíséretében áthaladnak a hídon. Rögtön utánuk indul a Beszkárt feldíszített villamoskocsija. Ha az időjárás megváltozik, a MASZOVLET repülőgépei tisztelgő kört írnak le a híd fölött és koszorút fognak ledobni. Közvetlenül a feldíszített Beszkárt kocsi után megindul a rendes forgalom a hídon. Az ünnepség után a IV. kerület kommunistái adnak díszebédet a hídon dolgozó munkásoknak. Máté György N nemzedékek I VI I «I III / Kulonulese iízíti Németh Sándor | Mihez kezdek, ha a körülmények megengedik, hogy hazajöjjek? Hova visz az első utam? Mennyit foglalkoztatott ez a kérdés külföldi hányódásaim során! Hányszor tört rám, ellenállhatatlanul, a kényszerképzetek stupidításával, hogy gyermekesen naiv ábrándképeivel megváltson a most szorongásától! Egyedül érkezem meg, podgyász nélkül, délután négy órakor, súgta az ábránd, a Keleti pályaudvaron. A külső körülmények változtak az eseményekkel. Az első háborús években még füstölt, zajlott, morajlott, érkező és kifutó vonatoktól dübörgött a pályaudvar svegcsarnoka, aztán lerepült a teteje, az utolsó években kihűlt és kihalt, de az ábránd teste, vonalvezetése változatlan maradt, akár a tengerpart homokján sajgott fel bennem a hazavágyódás, akár a félig üres, sötét szobában, kis rádió, készülékem mellett, melyből oly kit. Jánosén sistergett elő az idegen sercegések közül a hazai légiriadó! Szóval? kilőnek a Keleti.pályaudvar üvegcsarnokából és egyenesen a Japánba megyeik. Mert ott megkaparni, töményítve, egyszerre az író. Bálkból vagy újságjaikból fölpillantó prófyatársak tekintetéből azt, amit oly keservesen nélkülöztem odakint: a hovatartozást. Akármelyik asztalhoz odaülhetek, helyet adnak, megérkeztem, itthon vagyok. Itt nem kérdik tőlem, hol jártam, mit csináltam, milyen a helyzet Franciaországban, lesz-e új világháború — a költő, ha költő mellé ülök, versét mutatja, a novellaíró a szerkesztőt szidja, aki három hétig tartotta olvasatlanul magánál a kéziratát — hallgatom s közben nézelődött, kik vannak jelen. Ni, ott ül Tersánszky. Hát Nagy Lajos? Ha nincs is itt, biztosan bejön előbb,utóbb. Hát nem így történt. Én ugyan megtartottam,amit felfogadtam és elmentem Japánba, de bizony nem találtam ott egy fia írót sem. És az Abbáziában sem, a Simplonban sem, a Központiban sem Hol ülnek az írók? — kérdezősködtem. — A minisztériumokban és a közhivatalokban volt a felelet. Vagy a lakásukban. — És hova járnak? — Vállvonogatás. — Hát... a dolguk után! Pestnek tehát nincs Café de Floréba és Deux Magots-ra, mint Párisnak. Nincs többé kávéforrása. PU. vax-a. Kammerer.ja, Magyar Koronája. Azaz hogy mégis van. De csak egyszer egy héten, délután hat és nyolc között. Megkérdeztem, másik nap. Megmondták. S a kép, mely annyit fájdította szivemet odakint megelevenedett- Ott voltak mind — vagy körülbelül — ismerős és ismeretlen barátaim, az egész, mindent túlélő, győzedelmes Irodalom. Csak a csoportosulások különösek. Azelőtt sumák a nevét viselte az asztal, aki a körötte ülőket odavonzotta: Eötvös Károly, Zuboly, Osváth vagy Karinthy nevét. Azét, ahol a társaság középpontja volt. Akinek asztalánál ülhetni nemcsak megtiszteltetés volt, sütkérezés dicsőségben s fényben, de áhitatokodás és megigazulás is, világi úrvacsora. Ez, úgy látom, megváltozott- Ma nem kiemelkedő személyiségek körül rajzanak a fiatal írók, mint az elektronok az atommag körül hanem éveik száma szerint telepednek ehhez vagy ahhoz az asztalhoz, mint az iskolásgyerekek, kor szerint külön ülnek ide vagy oda, gyűlnek osztagokba, mint a frissen behívott rekruták-Mi rejlik e különös szervezkedés mögött? A közelmúlt szánalmas személyiség-kultuszának tüntető megtagadása ? Az íróról , az igazi íróról és kivált a költőtől aki nem az unatkozó polgárság olvasmányszükségletét elégíti ki, nem vett tudomást a polgári társadalom. A kiadók szóba sem álltak velük, a szerkesztők fitymálva tolták félre ,,örökbecsű“ kézirataikat. Felfuvalkodott, profithajhászó, tompaeszű, vigyorgó kereskedők ültek azokon a helyeken, ahonnan az Irodalmi életet irányították. Pökhendi cinizmusuk, tudatlanságuk és érzéketlenségük éppen azokba fojtotta a szót, akiknek a legtöbb mondanivalójuk volt. Ez a helyzet megmérgezte az írók öntudatát. A társadalmi elismerés helyett, melyhez nem juthattak, egyéniségük tüntető kihangsúlyozásával vigasztalódtak. Minél furcsábbak, minél különcködőbbek, minél „eredetibbek" igyekeztek lenni, mintha a különbségben rejlenek a halhatatlanság titkai. Ami nem igaz. Az érdekességnek semmi köze a jelentőséghez. Scarron bizonyára volt olyan érdekes egyéniség, mint Voltaire és Vitkovics Mihály joggal tarthatta magát olyan fontos és jelentős személyiségnek, amíg élt, mint Vörös,marty. Hogy Io volt igazán jelentős,hogy kinek a műve maradt fenn, azt a kortársak nem láthatták előre. Minél tovább halad az idő, annál több író nevét nyeli el a feledés. Minél nagyobb távlatból nézünk vissza a múltra, annál kevésbbé számítanak a személyek. Ez ma, a közelmúlt, nagy eseményei után, melyek annyi fontosnak hírlelt személyiséget kompromittáltak, világosabb, mint valaha. Ez a belátás jellemezné az új csoporosulásokat ? Annak a belátása, hogy az irodalomban is a szándékok, a célok, a törekvések számítanak elsősorban és nem a személyek ? Hogy száz író neve közül amúgy is csak egyét őrzi meg az utókor, a többiről pedig úgy beszél, mint különböző iskolák és törekvések közösen jellemzett tagjairól? Olyan szerények volnának, hogy önkéntesen lemondanak a személyes halhatatlanságról s már most, a jelenben, úgy ítélkeznek magukról, mint a jövendő irodalomtörténet írói? Dehát akkor miért biggyesztik nevüket az írásaik alá ? S ha már szervezkednek, miért nem szellemi program alapján teszik azt? Lengyel Balázs, a „negyedik nemzedék” lapjának, az Újholdnak jól kés és fiatal szerkesztője felel kérdésemre: — A nemzedékek szerint való csooportosulás egy örökké megismétlődő jelenségnek kissé talán túlhangsúllyozott megállapítása. Annak, hogy minden ríj nemzedék szükségképpen hoz valami újat. Hogy e nemzedékek fellépése a jelenlegi nagy társadalmi átalakulás közepette szaporább és követelődzőbb, mint nyugodtabb időkben, az csak természetes Az irodalom az érdeklődés, az értékelés, az ízlés változásainak időjelzője. A harmadik nemzedék magatartása társadalmi kérdésekben kevésbé progresszív és sürgető, mint a második nemzedéké. (Illyés.) Ezzel szemben a költészet terén annak lehetőségeit és feladatait illetőleg, igényesebbek. Mi egyesíteni szeretnénk a második nemzedék realizmusát a harmadik nemzedék artisztikusabb törekvéseivel. Egyszerűbben szólva: saját lapot akarunk, hogy kifejezésre juttathassuk benne a magunk ízlését, meggyőződését, szendér- idegen megítéléstől függetlenül Azt akarjuk szóval mindössze, amit minden idők fiataljai. A nemzedékek csoportosulása nem más tehát, mint a fiatalok természetes törekvése arra, hogy a világ tudomást vegyen róluk. Külön ülnek, de a külön ülés nem merev elzárkózás, nem nekilendülés. Az Ujhold-asztalnál két Magyarok-belit látok, a Magyarok-asztala mellé most telepszik oda egy ős-nyugatos. Az érdeklődés, a rokonszenv, a barátság áttöri a korhatárt. Az asztalok körül kicserélődnek a vendégek a Nincs senmi baj. NYUGATI IGAZSÁG IS: Van ember Európában, aki ne tudná mit jelenti Alightt. Van, aki elfelejtette? Úgy látszik van. Lord Pakenham, aki a német ügyek minisztere az angol kormányban, bejelentette a Lordok Házáéban: az angol katonai kormányzat úgy döntött, hogy az hit volt tagjait becsületszóra szabadon engedik. Persze, Lord Pakenham és elvbarátai, az angol kormányban, vagy az amerikai külügyminisztérium élén, a francia reakciósok, vagy a magyar egyházfők között — mindazok, akik a demokrácia leggyilkosabb ellenségei iránt irgalmasok, nem felejtettek semmit. A baj az, hogy nem is tanultak. Nem feledékenységből hozzák a legfelháborítóbb ítéleteket a háborús bűnösök ellen az angolok és amerikaiak megszállta területeken. Ellenkezőleg: a bírák, akik például Schröder bankárt három havi börtönre és 1.500 márka pénzbüntetésre ítélték, nyilván nagyon is jól emlékeztek arra, hogy ennek a Schrödernek a házában kötötte meg Hitler a maga szentségtelen szövetségét a német földbirtokosok és nagytőkések képviselőjével, Papenal. Emlékeznek arra, hogy ez a Schröder, az egyik leghatalmasabb német—amerikai pénzcsoport feje segített Hitlert ellátni a háborúhoz szükséges anyagi eszközökkel. Érthető, hiszen Schröder, amerikai csendestársa, Dulles, akit Visinszkj a kilenc legfőbb háborús uszító közé sorolt, ma az amerikai külpolitika egyik, legfőbb irányítója. S ez egyszeriben nemcsak a szégyenletes Schröder-ítéletnek, az SS-nek szabadonbocsátásának indokait világosítja meg, nemcsak azt teszi érthetővé, hogy Bevin, a „szocialista“ angol külügyminiszter miért ígért biztonságot és büntetlenséget január 1-től kezdve a német náciknak."A jobboldali angol , szocializmus, az amerikai monopolkapitalizmus és a német fasizmus kibogozhatatlanná váló összefonódása azt, is magyarázza, hogy az angol és amerikai övezetek bíróságai miért üldözik a demokratákat. Mert üldözik. A múlt héten Ausztria amerikai övezetében a katonai bíróság súlyosan elítélte azt a szlovén partizánt, aki — harcban — megölte egyik karinthiai város náci polgármesterét. Az indokolás nyilván ugyanaz volt, mint Ernst Garbe, baloldali német újságíró ügyében, akire viszont a németországi angol övezet egyik bírósága szabott ki súlyos börtönbüntetést. Garbe ellenálló volt (de igazi ellenálló), megszökött a német hadseregből, mikor elfogták, újra meg-, szökött. Közvetlenül a háború befejezése előtt ismét a nácik kezére került. Halálra ítélték, de Garbe leütötte a börtönőrt és harmadszor, is elmenekült. Az angolokkal kevesebb szerencséje volt. Németország veresége után gyilkosság kísérlete miatt ítélték el. „A katonaszökevényeket minden országban büntetik — mondta a bölcs bíró __ a Hitler-rendszer törvényes rendszer volt, hatóságaival szemben senkinek sem volt joga ellenállni, a vádlott nem állíthatja, hogy önvédelemből ütötte le a börtönőrt“. Az indokolás tehát — az amerikai övezetben is, az angol övezetben is — röviden ennyi: a fasizmus ellen harcolni, büntetendő cselekmény. De az angol és amerikai reakciósok ezzel az indokolással a világ népei előtt, saját népük előtt is önmagukra mondták ki az ítéletet. _ Gimses Miklós 9 Kitüntették a Marg i közlekedési minisztérium tanácstermében bensőséges ünnepség keretében tüntették ki a Margit-híd építésében kiemelkedő teljesítményt elért munkásokat, minisztériumi tisztviselőket, mérnököket és technikusokat. Az ünnepség elején a dolgozók nyújtották át ajándékaikat és egy díszes albumot Gerő Ernő miniszternek. Gerő elvtárs kiemelte annak a jelentőségét, hogy ismét hat héttel a kitűzött határidő előtt fejezték be a hidat. Megemlékezett a versenyről, amelyben a Margit-híd és a szajoli-híd építői egymást , szárnyalták túl kiváló munkateljesítményükkel Ezután kiosztotta a köztársasági elnök által adományozott kitüntetéseket és elismeréseket. Elsőként a Margit-híd építésénél hősi halált halt Veréb István lakatos családjának nyújtotta át a Köztársasági Érdemrend aranyfokozatát. Dinnyés Lajos miniszterelnök beszédében rámutatott, hogy az ő miniszterelnöksége egyidőben kezdődött a Margi-híd építésével és ő mindig példaképének tekintett© a nagy nehézségek között dolgozó hídépítő munkásokat és vezérüket, Gerő Ernőt, őki kiosztotta ajándékait a kiemelkedő munkateljesítményt nyújtó dolgozók között, majd átnyújtották sí munkaverseny díszemlékiratát, a Margit-híd győztes dolgozóinak. Rattkó Anna országgyűlési képviselő a Szaktanács és a szervezett munkásság köszönetét tolmácsolta és ajándékait osztotta ki. A kitüntet , tettek nevében Ulrich József miniszteri osztálytanácsos és Kányási József főbizalmi köszönte meg az elismeréseket és tett fogadalmat arra, hogy a híd másik felét is a határidő előtt befejezik.