Szabad Nép, 1949. július (7. évfolyam, 150-176. szám)
1949-07-17 / 164. szám
! VASÁRNAP, 1949 JÚLIUS T. SZABAD N£P Ideológiai harcunk jó fegyvere: A TÖMEGKULTÚRA az a hatalmas lendület, amellyel a tömegkultúra munkásai az utóbbi hónapok politikai munkáiból kivették a részüket, különösen éles fénnyel világított rá ennek a területnek a fontosságára, politikai súlyára. Széles körésben tudatossá tette, hogy ■ ltultái-manka — politikai manta Nagy szükség volt ennek az alapvető igazságnak a tudatosítására. Esztendők óta valahányszor csak szó esett a tömegkultúra problémáiról, mindannyiszor el kellett ismételgetni az e területen dolgozók sirámait: lenézik, kevésbé veszik munkájukat, harmad- és negyedrendűnek, politikai szempontból értéktelennek, vagy legalábbis mellékesnek tartják. Megváltozott-e teljesen a helyzet ebből a szempontból? Korai volna igennel felelni. Ma is előfordul nem egyszer, hogy a kulturális munkában kivált egyik-másik elvtársat más területre osztják be, azzal az érvvel, hogy „aki politikai munkára alkalmas, kár kulturális munkával foglalkoztatni". Ma is van üzemünk, ahol olyan embert tűrnek meg a kulturális munka vezetőjeként, aki sokkal kisebb gondot fordít magára a munkára, mint arra a körülményre, hogy az üzem dolgozói „tanácsos úrnak“ szólítsák. Mégis változást jelent, hogy a múltban ezek az esetek voltak a jellemzők, most csak kiragadott, elrettentő példák. Mi okozhatta egyáltalán a kultúrmunka lebecsülését, „mostohagyerekként“ való kezelését. Nem kétséges, mindenekelőtt ideológiai felkészültségünk alacsony színvonalú. Legtöbbször arra szoktak hivatkozni, hogy más, fontosabb központi kérdések voltak napirenden. Persze senki sem kívánhatta, vagy kívánta egyik üzemünktől sem, hogy mozdonygyártás helyett színjátszó csoportjának fejlesztésével foglalkozzék. De ahol a politikai vezetés jó és éleslátó volt, ott idejekorán észrevették: a jó színjátszó csoport eszköz, hatékony fegyver a mozdonygyártás fejlesztéséért vívott harcban is. De ez az igazság széles körökben csak a közelmúltban, párttagságunk és a tömegek ideológiai színvonalának emelésével párhuzamosan tudatosodott. Vájjon kell-e sokat magyarázni a kultúrmunka politikai fontosságáról annak az üzemi párttitkárnak, aki ismeri a marxizmus-leninizmus alapjait? Vájjon sokáig kell-e bizonygatni egy képzett versenytitkár előtt, hogy a szocializmust építő népi demokráciára is áll a sztálini mondás: „Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy csak a munkásosztály nagyarányú kulturális és technikai fejlődése lesz képes aláásni a szellemi és fizikai munka közötti ellentét alapjait, csak ez tudja biztosítani a munka magas termelékenységét, a használati cikkek bőségét..Vájjon vitázhat-e egy üzemi énekkar felállításának szükségességéről a buzgó kultúrvezetővel egy szakszervezeti funkcionárius, aki olvasta Kuznyecov elvtársnak, a Szovjet Szakszervezetek Szövetsége elnökének beszámolójában: „A dolgozók kommunista nevelésében nagy szerepet játszik a művészi öntevékenység". Az ellensége megverését a kultúra, a művészetek területén ideológiai harcunkat, amelyet Rákosi elvtárs különös élességgel és hangsúllyal tűzött elénk, meg kell vívnunk a tömegkultúra területén is. Egyszerűsítsük le a kérdést: kinek a kezében fegyver ma a tömegkultúra? Sokkal inkább a demokrácia erőinek, mintsem az ellenségnek a kezében. Sokkal kevésbé fertőzött.,, mint a kultúra más területei, az irodalom, a színház, a film, a zene, a képzőművészet. Érthetővé teszi ezt az is, hogy a tömegkultúra területén dolgozók nagy többségükben munkások, parasztok, fiatalok. Kulturális életünk mai központi kérdése: a szovjet kultúrához való viszony. Ebből a szempontból a tömegkultúra terén előbbre vagyunk, mint a hivatásos művészet bármely ágában. A munkásszínjátszók színpadain sokkal gyakrabban szerepelnek szovjet szerzők jelenetei, színdarabjai, mint a hivatásos színpadokon. A szovjet zenekultúra sokkal elevenebben él a munkásénekkarok, a munkászenekarok műsorában, mint hivatásos zeneintézményeink, zeneművészeink, énekeseink között. Azt jelenti-e mindez, hogy a tömegkultúra területén nincsenek vagy csak kismértékben vannak behatolási rések s így harci feladatok? A legkevésbé sem. A legsürgősebben kiküszöbölendő hiba a munkás kultúrvezetők még ma is meglehetősen rossz szociális összetételében mutatkozik. Üzemeinkben még akad odatelepedett kávéházi magyarnótaénekes, levitézlett színházi jegyüzér, kiérdemesült fűzfapoéta. Az üzemi kultúrvezetők nem egy színházi vitája azt mutatta, hogy ezek a lecsúszott kispolgárok néhány marxista vagy magát marxistának mondó tanulmány jelszavainak bebifjázásáva hangadókká tudtak válni, uszályukba tudták keríteni a munkás kultúrvezetőket is. „Ideológiájukban”, magatartásukban, gyakorlatukban valami különös módon egyesítik a hazug, ártalmas arisztokratizmust, a sekélyes, színvonaltalan dilettantizmussal. Ők azok, akik nagyhangon elutasítanak egy Mikszáth-átdolgozást, egy-egy egészségesen próbálkozó új magyar darabot, s ugyanők azok, akik otthon ,az üzemben Hacsek és Sajót és a Sárgapitykés közlegényt játszatják. Ők azok, akiknek a szovjet színdarabok „durván politizálnak”, akiknek a szovjet filmek „vontatottak”, de ugyanők „nem vesznek észre” semmiféle politikai tendenciát azokban a darabokban ,amelyekben a nagysága véresre pofozza a cselédlányt, vagy a szelídlelkű, jó pap végül is „diadalt arat” a megátalkodott, csak a tudományban hivő orvosprofesszoron. Legfőbb ideje, hogy üzemeink ,tömegszervezeteink megszabaduljanak ezektől az elemektől, hogy a munkásosztály — kulturális vezető szerepe biztosításának egyik legelső lépéseként — vegye kezébe az üzemek kulturális életének irányítását. Az ideológiai felkészülésre, a tudatosság fokozására természetesen a munkáskádereknél is igen nagy a szükség. Ahol jó a mangán kultúrveset, munkája komoly tényezője lehet az egész üzem életének. A Ganz Vagonban, a kultúrmunkások megvizsgálják a termelés problémáit s a hangszórón jelenetekben azonnal visszhangot adnak nekik: dicsérnek, bíztatnak, bírálnak. De fel kell világosítani és képezni kell az olyan kórusvezetőket, akik például különböző „szakmai” érvekkel, hamis okoskodással elfordulnak a szovjet tömegdaloktól. A munkás kultúrvezetőknek meg kell érteniök, hogy, ahogy a politika, úgy a kultúra területén is a Szovjetunióhoz való viszony a választóvíz, a szovjet kultúra szeretete, népszerűsítése dönti el, meg tudják-e állni helyüket vagy sem. Fel kell venni a küzdelmet a hivatásosoktól való szektás elzárkózás ellen is. Kuznyecov elvtárs külön kiemeli: „Minden eszközzel elő kell segíteni a tudomány, a művészet és a kultúra munkásainak együttműködését az üzemekkel és vállalatokkal. Az értelmiségi szakszervezetek Központi Bizottságai kötelesek a többi szakszervezetek bizottságaival együttműködni, hogy számbavéve az üzemek és vállalatok igényeit, segíthessék őket, a munkásosztályt politikai, kulturális és technikai színvonalának emelésében." . A választási kultúrmunka lendülete megmutatta, milyen erő már ma is a tömegkultúra. A Szaktanács csak a nagybudapesti üzemekből 600 kultúrbrigádot küldött ki, 26 kultúrautó ment 500 községbe, 700 olyan faluban tartottak vándormozik előadást, ahová nem jut el egyébként film. 380 bábegyüttes járta a vidéket, a Bartók Béla Szövetség kórusaiból alakult brigádok mintegy 800.000 főnyi hallgatóság előtt léptek fel. Új és új feladatokkal kell biztosítani, hogy ez a lendület ne hagyjon alább. A tömegkultúrának egyik legélesebb fegyvernek kell lennie abban a harcban, amelyet a burzsoá ideológia maradványai és befolyása ellen, a szocialista kultúra építéséért folytat a magyar nép. nótázók útját, egy csomó kéz üdvözlésre emelkedett. A faluvégen a nótaszó pántlikája elkeskenyült, majd szünet állt be. Az ifjú Bolkács mellével nekidőlt a szélnek, kormos kötése alól hajtincs került elő és a homlokánál lebegett. Elhiszitek? — mondta valami váratlan kitöréssel. — Elhiszitek, hogy minden porcikám érzi az új dolgokat?... — Romhány, a darus felkapta a fejét, megütközve nézett a fiúra. Azután bólintott. — Újat érezhettél te az öntödében is — mondta és működő fapipájából mint a barkarügy buggyant ki a füst. — Azért kereste meg a kobakod azt a szegény acélmintát. — A szél már elkapta a füstbarkát és rongyokra tépte. — Pajtikám, — folytatta Romhány a pöfékelést — ilyenkor még a kiskutya is újat érez. — Az ifjú Bolkács nevesen védekezett. — De én nem úgy, nem úgy! A fene tudja, szárnyakat szeretnék... — Romhány megint átadta füstbarkáit a rohanó szélnek. — Akkor jöjj mellém a darura — kacsintott — ott röpködhetsz, szárnyak nélkül is! — A brigádvezető Csontos a fejét rázta: — Nem, nem! Ne tréfáljunk! Mi talán nem érezzük az új dolgokat? Értsük meg jól, mit akar mondani a fiú! — A foghíjas Kondorosi egy iramodó füstbarkát elkapott szeles tenyerével és egyre csak nézte tenyerében a semmivé lett füstöt. — Jusson eszetekbe a három kicsi pont. — Markának sárga tyúkszemei között egyre keresgélte Romhány füstbarkájának helyét, azután mintha megtalálta volna, elismerően bólintott: — És azelőtt melyikeinket hívták meg védnöknek az arató-ünnepélyre és névadó keresztapának egy újszülötthöz?__ — Az ifjú Bolkács az imbolygó kocsin Kondorosi felé hajolt: — Olyan ez, mint amikor az embernek tetszik egy lány és udvarolni kezd neki... Az ember, vagy nagyokat hallgat, vagy ha beszélni kezd, szép jön ki belőle... A kocsi megint faluhoz közeledett, brigád, mintegy, jelre, éneket nyitott. Ez a falu is olyan volt, mint a másik: a falu népe a kerítések mellett, de itt már az asszonyok, leányok ünneplőben voltak és az autóval egy irányban vonultak valahova. Egy tarkaruhás leány kilépett a csoportból, néhány lépést futott az autó mellett és nagy lelkendezéssel integetett. A brigádvezető dörömbölni kezdett a sofőrfülke tetőzetén, az autó csikorogva megállt. A leány elérte a kocsit és felszólt az acélöntőkhöz: — Ne haragudjanak már — mosolygott —, de itt azt mondták, utó jön erre és felveszi, aki a szomszéd faluba a keresztelőre akar menni... — De még mennyire! — nyújtotta a kezét a brigádvezető, hogy a leányt a kocsira fölsegítse. — Csak szaporán, galambom! ... — A leány szabódott. — Igen, igen — nézegetett aggodalmasan hátrafelé — csakhogy mi többen is vagyunk ám ... — Úgy lesz jó! — fordult az odaért asszonyok, leányok felé a brigádvezető. — Többesben szép az élet! Egy varjúfekete ruhába öltözött öregasszony görnyedezett a csoport közepén, kezében fekete könyv, fekete füzér, még az arcán a ráncok sűrű rovátkái is csaknem feketék voltak. — Azután mit kóstál ez? — pislogott fel féloldalt a kocsira és mintha hátának sötét görbületéből károgott volna elő a hang. — Mit kérnek ezért a kis fuvarért? ... — Mákgubónyi füzéres öklével hadarintott, besüppedt szája hangtalanul mozgott tovább, mintha tepertő olvadozott volna az ínye között. — Hogyhogy mit kérünk! — adta a rémüldözőt a brigádvezető Csontos. — Barátságból fuvarozunk! — Az öregasszony beleegyezően bólintott. — Hát jól van — kezdte rendezgetni varjúköntösét és az egyik gyökérszínű öklére ráhurkolta a füzért. — Azért ne vegye zokon, angyalom, mert ha tiszteséges a fuvar, tisztességes lehet az ár is. — Fő az egészség! — hajolt le az öregasszonyhoz a brigádvezető és két göbörcsös csuklójánál fogva húzni kezdte a kocsiba fölfelé, lent meg az egyik lány hátulról segített. — Ide, mellém, nagyanyókám — ültette le az öregasszonyt a brigádvezető, — hadd fiatalodjak! ... — Még öt-hat lány kapaszkodott fel a kocsira és szoknyájukat körülményesen elrendezve leültek az acélöntők mellé. Amikor a kocsi elindult, az öregasszony a brigádvezető felé fordult: — Mert tudja, gyerekem — nyikorgott a hangja — a szomszéd faluban a kisunokám van férjnél, nála lesz a keresztelő. A poronty már a dédunokám, megjött az aratásra a kis áldott... — Az aratásra — ismételte a brigádvezető nyomatékosan, mintha a legjobb jelnek vélné, ha egy dédonoka az aratáskor jön a világra. Azután az ifjú Bolkácsra mutatott: — Az a turbános poronty ott meg a dédonoka keresztapja! Na mozgás, SZÍT — intézkedett —, a komaaszszonynak egy evikipuszit! ... Az öregasszony füzéres ujjait meglepetten nyújtottam a fásnisfejű fiatalember felé: — Maga az lelkecském, maga az a fiatal vasöntő?... — Kapkodni kezdte a fejét a feltörekvő mondókájától nekilendülve: — Maga az, aki hónapok óta minden ünnepnapját az én kedveskéimnél tölti? ... És maga az, aki ott elmondta százszor is, ezerszer is, hogy mi az a háború és mi az a béke?... És maguk azok — fordult most már az egész brigádhoz —, akik hirdetik a népnek az igazságot? ... Nahááát!... — tört ki belőle valami örömteljes csodálkozás. — Maguk azok a garabonciás legények?!... Maguk azok, akik a szellő szárnyán megjelennek, nótáznak, dalolnak, esküvőkön, keresztelőkön rigmusoznak, temetésen búcsúztatnak, szegényembert vígasztalnak, gazdagembert megforgatnak?... És maguk azok, akik ott lent az unokámnál a nádasban elűzték a manókat, a lidércet és a vadvizek helyére színhúzát hintettek? ... Maguk, akik hóban-sárban előjönnek, télen-nyáron ünnepelnek?... — Ekkor már a kocsin mindenhol felcsattant a derű; az acélöntők egymást lökdösve könyökükkel a térdeiket csapdosták. — Hóban, sárban előjönnek !— kurjantotta a foghijjas Kondorosi — télennyáron ünnepelnek!... — Félkézzel hirtelen átölelte az öregasszony vállát. — És magával mit művelnek?... Táncrakelnek?... A brigádvezető komoly arcot erőltetett magára: — Csend legyen az egésznek! — kiáltotta. — Hát idehallgasson, nagyanyókám — fogta hatalmas markába az öregasszony füzéres kezét. — Szent igaz, hogy az unokánál a nádasban elűztük a lidérceket!... De mi mégsem vagyunk garabonciások, nagyanyókám... Egyszerű, dolgos emberek vagyunk... Mert mi a gyárunkban otthon nem boszorkánysággal öntöttük meg azt a masinát, aminek turbina a neve! És a többiek a gyárban sem ráolvasással fabrikáltak meg egy másik masinát, amit meg zsilipnek neveznek!... A nádasból az űzte el a sötét manókat, az zabolázta meg a gonosz vadvizeket és ebből lett a faluban a villanyfény, amiért a múltkoriban ünnepeltünk... A nádas helyére sem valami mesebeli csoda varázsolt termőföldet, hanem a dolgos parasztok, meg az a traktor, amit a parasztok segítőtársai gyártottak és vezetnek, vagyis mi, a munkások ... Azt a traktort egy másik örömnapon ünnepeltük meg ... Most meg a búzát megyünk ünnepelni, ami olyan kemény, mint az az acél, amit mi öntünk otthon. És a dédonokat is megünnepeljük, aki olyan derék lesz, mint az apja, aki a traktor mögött lépdelt a vetőmaggal a barázdában... Most pedig mondja meg maga, nagyanyókám, nincs nekünk okunk gyakran ünnepelni? ... Az öregasszony kezében pergett a füzér és sűrűn bólogatott. Az ifjú Bolkács meg felállt és a brigád felé intett: — Értitek már, hogy miért érzi minden porcikám az új dolgokat?... Elvtársak, az Internacionálét! — A brigád sugárzott. Azután felzendült a dal és a kocsi az erőteljes hangok özönével zúgva iramodott a falu felé. A szél felkapta a dalt és szétszórta, mint a pipacs szirmait.. MESTERÜNK: A SZOVJET SZÍNPAD A magyar színház történetének legdöntőbb fordulata előtt kötelesek vagyunk újra és újra felvetni a dramaturgia kérdéseit. Színházi életünk egyik legnagyobb hibája, hogy nem fedeztük fel elég korán, csak a szovjet dramaturgia útját járhatjuk. Zsdánay elvtárs kritikája a szovjet művészetről elég későn jutott el hozzánk, nem dolgoztuk fel eléggé és nem élt bennünk elég határozottan az a tudat, hogy ha a szocializmust építő hazánk dramaturgiáját akarjuk megteremteni, csakis a szocializmus hazájának, a nagy Szovjetuniónak virágzó színházi kultúrájától tanulhatunk. A szovjet drámairodalmat és a körülötte folyó izgalmas építő vitákat a színház szakembereinek épp úgy kell ismerniük, mint a Bolsevik Párt történetét. Ezt tudomásul venni annál könnyebb, mert a burzsoá színműirodalom teljes csődbe jutott. A magyar drámáért Milyen szempontok szerint állítsuk össze új színházaink műsorát? A magyar dráma megteremtése szempontjából. Sztaniszlavszkij azért alapította meg a Művész Színházat, hogy megteremtse az új drámát. Játék, rendezés, elméleti újításai ezt a célt szolgálták. Az új dráma megteremtéséhez elsősorban jó színházat kell csinálni, de a jó színház az új dráma nélkül formalistává, üressé válik. Ez tehát az első dramaturgiai szempont. Minden bemutatónak, minden darabnak ezt a célt kell szolgálnia. Shakespeare és Moliére is tanulmányozták a klaszszikusokat, ők sem a saját darabjaik bemutatásával kezdtek színházat játszani, de az igazi shakespeare-i, molère-i színház az új darabok születésével kezdődik. — Sztaniszlavszkij nem az Ivan Fjodorovics cár kitűnő előadásával, hanem Csehov Sirályával nyert döntő csatát, megszületett az új dráma és jött Gorkijjal a szocialista színdarabok hatalmas sikersorozata. Mindez nem történhetett volna meg, ha erre a feladatra nem készült volna fel alaposan a színház. Az egymásrahatás elengedhetetlen. Csehov Sirálya Leningrádban csúfosan megbukott. Csehov belenyugodott abba, hogy nem tud drámát írni. A Művész Színház csodálatos előadása avatta sikeres drámaíróvá. Döntő fordulatot Mindezt azért kell jól megjegyeznünk, mert meg akarjuk vizsgálni, felkészültünk-e arra, hogy a születendő új magyar drámát sikerre vigyük. Azt mondhatjuk, értünk el bizonyos eredményeket, de műsorpolitika terén döntő fordulatnak kell beállnia. Mielőtt a szovjet drámairodalom első darabjai megszülettek, a Szovjetunió színházai műsorának gerincét is a klasszikusokalkották. Ez helyes bizonyos ideig. A klasszikusoktól sokat lehet tanulni, a széles néptömegek szeretik a jó klaszszikus előadást, realizmus, egységes hangja, haladó szelleme miatt. Szime nov egyik legsúlyosabb vádja a ka-* pitalista színházak ellen, hogy „kép* telenek igazi, hamisítatlan Shakespeare-t játszani“. De a Shakespeare* kultusz, Moliére-kultusz is elveszti lét* jogosultságát, ha nem az új dráma* írók és színészek nevelését szolgálja az új magyar dráma megteremtése érdekében, ha a klasszikus az újat helyettesíti s nem az új mellett szerepel, s pótanyaggá válik. Ezt a veszélyt nagyon is időszerű felismerni. Segítőink: az orosz és a szovjet dráma A magyar közönség, írók és színészek egyáltalán nem ismerik a világ drámairodalmának egyik legértékesebb részét, a klasszikus orosz drámairodalmat. Amit nekünk Csokonai, Vörösmarty, Petőfi jelent, azt megtalálhatjuk az orosz klasszikusokban. Beaumarchais Figaro-ja után a francia felvilágosodás eszméi itt folytatódnak, Szaltikov, Scsedrin, Osztrovszkij, Gogoly, Gribojedov csodálatos színpadi irodalmában Csehovig, Gorkijig, Kornejcsukig, Szimonovig hatalmas fejlődésében. A szovjet dráma* írók öntudatos patriotizmussal, buszo kon tekintenek az orosz klasszikusok nagyszerű realizmusára, mint ahogy mi tekintünk nagy lírai költőinkre. A magyar polgári színház előadott egy-két Csehovot, de a darabokat meghamisította, a közönség a szerző mondanivalóját nem kapta meg, a negatív figurákat sajnálták és Csehov mély, társadalmi szatíráját szirupos ömlengéssé változtatták, a darabok mesteri szerkesztési módját észre sem vették. Az orosz klasszikusoktól sokat tanulhatnak drámaíróink, színészeink. Kötelességünk, hogy pótoljuk a polgári színházak szándékos mulasztását és kijavítsuk hamisításait. Igazi Osztrovszkij, Gribojedov, Csehov és Gorkij előadásokból rengeteg új élményt meríthet a magyar drámairodalom. De még többet tanulhatunk azokból a darabokból, amelyek a forradalom után születtek és megírásuk óta műsoron vannak. Ezek közé tartozik Gorkij: Ellenségek című darabja, amelyet hozzá méltó jó előadásban az elkövetkező években okvetlenül be kell újra mutatni. Ez a remekmű, amely bemutatója óta szakadatlanul , óriási sikerrel megy, túl van kétezredik előadásán, a moszkvai Művész Színház egyik leggyönyörűbb előadása. Szinte iskolapéldája annak, hogyan nyúl az igazi drámaíró kora legégetőbb kérdéseihez, hogyan sűríti egyetlen család köré az egész társadalmat, milyen élő, emberi, hús-vér szereplők képviselik sorsukban, tragédiáikban, örömeikben az osztályharcot, hogyan „mondják ki" a politikai mondanivalót a maga helyén, hogyan élik egyéni sorsukat és hogy „politizálnak" a legtökéletesebben megszerkesztett és átélt drámában. Ezek közé a szovjet klasszikusok közé tartozik Trenev, Kornejcsuk, Rahmanov, Ivanov, Szimonov és mutatják az utat, hogyan ír a drámaíró, aki a szocializmus építése közben „tudatos jövőbe lát“. Tudatos irodalmat A mi dramaturgiánknak meg kell tanulnia ezt a „tudatos jövőbe látást“. A polgári irodalomban gyakori eset, hogy egyes írók, nagy tehetségek ösztönösen adtak reális képet a kapitalizmusról. A munkásosztály küzdelmei, a marxizmus-leninizmus megszünteti a sötétben való vagdalkozás lehetőségét. A drámaírónak, a művésznek „tudatos jövőbe“ kell látnia, a munkásosztály harcait kell szolgálnia, tudatosan kell a szocializmus építésében, a béke megvédésében résztvennie a Szovjetunió oldalán. Ezt kell megtanulnunk a műsorra tűzött új szovjet daraboktól. Nagy türelemmel, felkészüléssel kell a színházaknak az új drámákkal foglalkozniok. Van egy orosz közmondás: „Ha könyvet vágnak a fejedhez és valami kong, nem biztos, hogy a könyv üres." Ha minden jelentkező drámaíróval hosszasan és türelmesen foglalkozunk, ha egész műsorunkat az új dráma megteremtésére irányítjuk, — ha elkésve is, de levonjuk a tanulságokat a Szovjetunió művészi vitáiból és tanulunk drámairodalmából,— sikerülni fog a magyar színjátszás útját olyan irányba terelni, hogy dolgozó népünk harcát és a szocializmus építését szolgáljuk. Major Tárnát 13 BULGÁRIÁBAN 1948-ban 1.134.200 új könyv került az ifjúság kezébe, ebből 570.700 eredeti bolgár mű, 563.500 pedig fordítás. Az ifjúsági könyvek gondosan kiválogatott irodalmi színvonalú alkotások, kifogástalan kiállításban. A bolgár Írószövetség ifjúsági írói megállapították, hgy a legközelebb fordításra kerülő művek között ott kell lenniük az újabban megjelent magyar, lengyel, csehszlovák és román ifjúsági könyveknek is. . .