Szabad Nép, 1952. november (10. évfolyam, 269-298. szám)

1952-11-01 / 269. szám

SZOMBAT, 1952 NOVEMBER 1 Egy békeküldött arcképe JTlósb László igazgató-tanító Rákoscsabán, a Szabadság-sugárúti, általános iskolában. Komoly és szerteágazó békemunkáját jól ismerik a XVII. kerületben. Most az életét hallgatom, a sorsát, emberi útját s nemcsak az övét, apjáét, nagyapjáét is. Korszakok tárulnak fel abból, amit mond. Amíg szavai csendes áradását figyelem, lassan megértem: a békéért folytatott munka mögött nem egy-két esztendő harcos szándéka rejtik csupán, hanem húsz- 670 évek, nemzedékek sora forralta ennek a nagy mozgalomnak erejét, s Tóth László békemunkáját is. Tóth László iskolájában a folyosó falán az iskolai «békeműszak» hírei láthatók, az osztályok tanulási eredménye. A gyerekek vidám köszönése, játéka, a tanteremből kihallatszó ének friss hangja, a szünetben tanácskozó nyolcadikosok tárgyalása lapjuk, a Békehíradó következő számáról: megannyi jel arról, hogy ebben az iskolában a békemozgalom mindennapi erővé vált. Először még csak az iskolai békemunka külszínét láttam, de Tóth László életét hallgatva megismertem a tartalmát is. Apja a debreceni kollégiumban tanult s úgy tartotta el magát, hogy ő hordta a jómódú diákoknak a városból az ételt, cselédkedett körülöttük, cipőjüket, csizmájukat tisztította. Tóth László a tanító hangján beszél az apjáról, mintha egy nagyon régi diákjára emlékezne vissza. A diáksorsról a maga tanító sorsára vált át a szava. Öt év állástalanság a képző után, így kezdődött, majd fél évtized múlva a helyettes tanítóság. Pedagógiai idénymunka, «szellemi hólapátolás» hetvenöt pengőért, nyáron fizetés nélkül; ezt juttatta neki a tanítói képesítés. Meg sötét falut, tengernyi sarat, szerencsétlen gyerekeket, s hozzá sok megaláztatást. Tie közben a tuzséri iskolában, Szabolcsban maga is sokat tanult. Herceg Odescailchi birodalmában megismerte a falu agrárproletárjait. «Díjleveles» tanító lett, akinek a kegyes levél fűt-fát ígért, de amint Tóth elvtárs mondja: fát, azt nem adott. A parasztgyerekek tanítására különben sem volt valami nagy gondja a díjlevél aláírójának, inkább afféle mindenesnek használták a tanítót: ő vette jegyzőkönyvbe a beteg malacokat a faluban, s az ő dolga volt a baromfiállomány öszszeírása is. Persze nemcsak az udvarokba nyitogatott be «néptanítói» munkája közben, hanem az emberek életébe is. Megismerte a földes szobákat, amelyekben néha tíz gyerek is melengette egymást, vézna teste fűtőanyagával, mert fával a kastélyban fűtöttek. Amíg Tóth elvtárs dióhéjban összefoglalja életét, még jobban megértem azt a szenvedélyt, amellyel mint kerületi békemegbízott végzi munkáját, Így értem meg igazán az új dolgok iránti lobogó lelkesedését és azt, hogy Rákoscsabán a békebizottságok gyűjtötték az első száz előfizetőt a vezetékes rádióra, vagy azt, hogy a békebizottság segített a XVII. kerületben a közvilágítás problémájának megoldásában. Apja diákkora, a maga satyarú gyereksége magyarázat arra a szeretetre, amelylyel tanítványai boldogulását figyeli és biztatja őket: szerezzék meg a legyőzhetetlen tudást. A tuzséri parasztgyerekek azért tákoltak össze szavakat az első megtanult betűkből, hogy tüzelőt, kenyeret kérjenek a hercegségtől, a mostani ifjú magyar békeharcosok pedig arról számolnak be az egyik micsurinszki általános iskola tanulóinak, hogy «.. . sokan voltak közülünk nyáron az úttörőtáborokban, a Balaton partján és a hegyekben». S büszkén újságolják szovjet pajtásaiknak: «A mi eredményünk az is, hogy az iskolában nem volt egyes orosz nyelvből a múlt évben», így érthető igazán az iskolafolyosó falán a diákok béke-dicsőségtáblája . Tóth elvtárs hangjában az az ünnepélyesség, amellyel kimondja Juhász Erzsébet hetedikes és Szepesi István nyolcadikos tanulók nevét, akik vele együtt lesznek a november nyolcadiki rákoscsabai békegyűlés küldöttei. Sok minden készítette elő Tóth elvtárs életében mai munkáját. Megtanulta gyűlölni az imperialistáik háborúját. Ezerkilencszáznegyvennégy áprilisában került a frontra három tanítótársával, azzal a paranccsal, hogy «maguk néptanítók, odakint beszéljenek az emberekkel, magyarázzák meg nekik, miért harcolnak a szovjet ellen». A négy, frontra induló tanító azonban nem «beszélt» az emberekkel, mert önmaguknak sem tudtak feleletet adni arra, hogy miért kell a magyaroknak a szovjet nép ellen harcolniuk. Tóth László végül is megfogalmazta önmaga számára a feleletet: megszökött alakulatától. Száz napon át bujkált a Dunántúlon. Ismerősei és ismeretlen emberek rejtegették. Kazlakban, pincékben, padlásokon, hordóikban húzódott meg éjszakára, míg végre rátalált a szovjet csapatokra. A szovjet parancsnokságon aztán ő, akii gyűlölte a katonaságot és a háborút, azonnal jelentkezett katonának, mert harcolni akart a fasizmus ellen. Megértette, hogy csak akkor szerezheti vissza hazája számára a békét, ha segít leteríteni a fasiszta támadót. Ez volt Tóth László életében az első békeharcos tett. A béke első hónapjában már újra otthon volt Tuzséron. Megkezdte az oktatást az iskolában. Első felajánlása az volt, hogy a szabad május elsejére megalakítja Tuzséron a MADISZ-t. Teljesítette. Résztvett a földosztás munkájában, harcolt a földreform ellenségei ellen. Odescalchinak már nem volt alkalma fenyegetőzni, annál jobban nyugtalankodtak egyházi felettes hatóságai. Tóth László otthagyta a községet, a «díjleveles» állást, s így került a hajdúhadházi gyermekvárosba pedagógusnak. Itt az elhagyott gyerekek, a háború árvái között látott hozzá azelső, nagy békeműszakhoz». Minden erejével azon volt, hogy a hajdúhadházi gyermekváros ne a múlt szomorú emléke, hanem a jövő gyümölcsöző kertje legyen. «Ezekben a fiatalokban nemcsak a háború áldozatait láttam — mondja Tóth elvtárs — hanem a jövő építőit is. Indulót írtam a gyermekvárosnak, így kezdődött: Zöldül az erdő, nyílik a virág. Újra éled most az egész világ... Igen, ezt éreztem akkor és ezt érzem ma is. A béke olajfája tovább zöldül, az emberiségben egyre erősebben éled a béke követelése s a háborús gyújtogatók elleni gyűlölet. A gyermekvárosból az iskolák államosításakor került Rákoscsabára, s itt 1949- ben iskolaigazgatónak nevezték ki. Tóth elvtársat azóta sok kitüntetés érte. 1950- ben tanácstag lett, tagja a Budapesti Békebizottságnak, részt vett a békekölcsön országos sorsolási bizottságának munkájában, a pedagógusnapon díszoklevelet és ezer forint pénzjutalmat kapott. Amit a békéért tett, azt a béke meg is hálálta. Arról beszél, hogy 1949 óta részt vesz a szabadságharcosok munkájában is. Közben megkérdezi: tudom-e, miért lett szabadságharcos? Tudom. S magamban átélem egy pillanatra Tóth László katonaidejét a Horthyhadseregben, majd szökését és bujdosását. Hallom az őrmester hangját, aki a tizedes tanítóra ordít, látom a tiszt urak gyanakvó pillantásait, amelyeket az isten háta mögül bevonult falusi tanítóra vetnek, arra, aki a piszkos parasztkölykök között maga is agrárproletárrá züllötte. S látom Tóth elvtársait Pécsett a szovjet katonai parancsnokságon, amint jelentkezik a béke katonái közé. Látom a szovjet tiszt arcán a nyugodt mosolyt s a bizalmait felcsillanni a szemében. A békéért végzett munkájának ez a része éppen olyan érthető, mint az, hogy tanácsbeli fogadóórája előtt kis béke megbeszélést szokott tartani, vagy az, hogy a Rákoscsabai Vegyiművek munkásai és az ő iskolájának diákjai kölcsönösen beszámolnak egymásnak, a békeműszakban elért eredményeikről. A békebizottság, melynek egyik munkása Tóth elvtárs, azt a felajánlást tette a békekongresszusra, hogy eléri: minden rákoscsabai dolgozó tegyen valami többet a békéért a békekongresszusig. Hány élet, hány ember igazsága csatlakozik a Tóth Lászlók felhívásához. Milyen nagyszerű érzések támadhatnak Tóth elvtársban, a tudatlan kerékgyártó unokájában s a békeújságot szerkesztő diákok apjában, hogy neki is része van eleiven! Gyárfás Miklós November 6-án osztják ki először a ..Rákosi Mátyás Tanulmányi Érdemérmet’* A «Rákosi Mátyás Tanulmányi Érdemérem» — a Népköztársaság Elnöki Tanácsa által Rákosi Mátyás 60. születésnapjára alapított legmagasabb tanulmányi kitüntetés — a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 35. évfordulóján kerül először kiosztásra. Az érdemérem ünnepélyes kiosztása alkalmából az Országos Felsőoktatási Tanács november 6-án az Eötvös Loránd Tudományegyetem aulájában ünnepélyt rendez, amelyen Darvas József közoktatásügyi miniszter, az Országos Felsőoktatási Tanács elnöke adja át a «RákosiMátyás Tanulmányi Érdemérmet» a kitűnő eredménynyel végzett egyetemi, főiskolai hallgatóknak. (MTI) A kultúrverseny helyi bemutatóinak tapasztalatai A napokban megkezdődtek a második országos kultúrverseny első helyi bemutatói. Ezeken a bemutatókon a kultúrcsoportok az üzemek, a falvak dolgozói elött számol ■adnak arról, hogyan készültek a versenyre, érdemesek-e arra, hogy dolgozó társaikat a nagy versenyben képviseljék. E bemutatóknak az a jelentősége, hogy dolgozóink még a kultúrcsoportok benevezése előtt megbírálhatják: segíti-e műsoruk a kultúrverseny céljait, a béke, a haza védelmének harcos ügyét, a szocializmus építését. Az eddigi bemutatók általában hozzájárultak a kultúrcsoportok munkájának megjavításához. Építő, alapos bírálatok, életrevaló javaslatok hangzottak el. Számos jel azonban arra mutat, hogy nem mindenütt értik meg e helyi bemutatók fontosságát. A G Gheorghiu-Dej Hajógyárban lezajlott bemutató után például Szilágyi elvtárs, kultúrfelelős két hozzászólás után lezárta a vitát az «idő előrehaladottsága miatt», elfojtva az egészséges bírálat kialakulását. Ezzel ártott a kultúrcsoport további sikeres szereplésének és nem segített továbbfejleszteni az üzem dolgozóinak kulturális érdeklődését sem. Más helyeken is fordultak elő hasonló hibák. Ez arra figyelmeztet, hogy a szakszervezeti kultúrfelelősök nem mindenütt értették meg: a helyi bemutatók, amellett, hogy megismertetik a művészeti csoportok felkészülését a versenyre, egyúttal igen jó alkalmat adnak arra, hogy a kultúrmunkával való alaposabb foglalkozásra,e munka építő bírálatára neveljék a funkcionáriusokat, a dolgozókat. A Láng-gyári kultúrműsor után például egyáltalán nem tartottak vitát, másutt már előre eldöntötték: a fellépő csoportokból melyik vegyen részt a kultúrversenyen. Az ilyenfajta nemtörődömség nem használ az országos kultúrverseny sikerének. A bemutatkozó előadások akkor teljesítik feladatukat, ha a műsor után pártos légkörű, eleven vita alakul ki a nézők között. Tárják fel építő bírálatokkal ahibákat, mutassák meg a meglévő, további ejlesztésre érdemes eredményeket — ne pedig «selejtezzenek», nem ez az első feladat. Ahol kialakul vita, ott is sokszor elsősorban a technikai hiányosságokat róják fel a bírálók, a színjátszók öltözékét stb. A kultúrverseny politikai célkitűzései azt kívánják, hogy dolgozóink — nem hunyva szemet a színvonalbeli fogyatékosságok fölött sem — elsősorban a bemutatott műsorok tartalmát, eszmei mondanivalóját vizsgálják meg. A kultúrcsoportok a helyi előadások hallgatói előtt nagy többségükben még nem azt a műsort mutatták be, amellyel később az országos versenyben szerepelnek majd. De már a most előadott műsoroknak — a klasszikus műveik, a haladó hagyományok bemutatása mellett — tükrözniök kell azokat a legfőbb problémákat, amelyek szocializmust építő dolgozó népünket foglalkoztatják. Helyesen ismerte fel ezt a berettyóújfalusi állami gazdaság bemutatójának közönsége, amikor megdicsérte, hogy színjátszóik a falu szocialista építésével foglalkozó darabot játszottak. S Karcagon is igaza volt annak a hozzászólónak, aki a Mélyépítő Vállalat műsora után így foglalta össze véleményét: «Jó a csoport, de ha helyi vonatkozású darabot fog játszani, még jobb lesz a teljesítménye». A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 35. évfordulójának ünnepségein országszerte fellépnek a versenyre készülő kultúrcsoportok is. A jó művészeti együttesek műsoraik legértékesebb számait mutatják be, amelyekkel leginkább szolgálhatják a szocializmus építése, a szabad haza megvédése, a békeharc ügyét. A mostani helyi bemutatók során is elsősorban a helyes eszmei tartalmat kell értékelni a vitákban. Hiányosság, ha akad még minden művészeti csoport munkájában. E fogyatékosságok kijavításának első állomásai az üzemekben és falvakban most zajló bemutatók. A szakszervezeti bizottságok, s a tanácsok népművelési szervei segítsék sikerre e bemutatókat. •Jurmkis László SZABAD NÉP A Francia Kommunista Párt nagygyűlése Párizsban Párizs, október 31. (TASZSZ) Párizsban a Mutualité-teremben nagygyűlés volt. A nagygyűlést a Francia Kommunista Párt szervezte. Az egybegyűltek nagy figyelemmel hallgatták meg Auguste Lecoeurnek, a Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága titkárának beszédét. Lecoeur tagja volt a Szovjetunió Kommunista Pártja XIX. kongresszusán résztvett francia küldöttségnek. Lecoeur beszámolt a Szovjetunió Kommunista Pártja XIX. kongresszusának munkájáról, beszélt a kongresszus történelmi jelentőségéről, majd áttért a Francia Kommunista Párt feladataira .Valamennyi nép tapasztalata azt mutatja — mondotta a többi között —hogy abban a pillanatban, midőn nem szavakkal, hanem tettekkel kellett a hazát védelmezni, a Szovjetunió barátai száltak harcba az ország becsületéért és szabadságáért. És ellenkezőleg: azok, akik a Szovjetunió ellen foglaltak állást, saját országukat is elárulták ...» A továbbiakban rámutatott, hogy a kommunisták a nemzeti érdekeket védelmezve, tovább harcolnak az amerikai megszállás ellen, úgy ahogyan a hitleri megszállás ellen harcoltak. Lecoeur befejezésül arról beszélt, hogy az ország nemzeti függetlenségéért és a békéért harcoló egységes frontot kell létesíteni Franciaország munkásosztálya és kommunista pártja körül és ezt a frontot meg kell szilárdítani. K/abnd<iií|(ní Alain Le Lénpnrk ! Párizs, október 31. (TASZSZ) A «l'Humanité» jelenti, hogy Párizs, La Paillce, Nizza és más városok üzemeiben folytatódnak a tiltakozó sztrájkok areakciónak a kommunista képviselők mentelmi joga elleni támadásai, valamint Le Léapnak és a Köztársasági Ifjúsági Szövetség négy vezetőjének jogtalan letartóztatása ellen. A CGT vezetősége október 30-án nyilatkozatot adott ki, amelyben felhív minden francia dolgozót, hogy fokozza a harcot Alain Le Léap és a többi hazafi szabadlábra helyezéséért, valamint a kommunista képviselőik üldözésének megszüntetéséért. A CGT vezetősége leleplezi, hogy a posta- és táviróigazgatóság visszatartja a demokratikus szervezetek, a dolgozók és kulturális személyiségek tiltakozó táviratait, amelyeket a köztársasági elnökhöz, a miniszterelnökhöz, a hadügyminiszterhez és Michelhez, a párizsi katonai törvényszék vizsgálóbírójához intéznek. E törvénytelen cselekmények célja, hogy csökkentsék a népi tiltakozó mozgalom hatását. Teljes ülést tart az Olasz Kommunista Párt Központi Bizottsága Róma, október 31. (TASZSZ) Az «Irnita» közölte az Olasz Kommunista Párt titkárságának közleményét, amely szerint a párt központi bizottsága november 10—12-én teljes ülést tart Rómában. A napirend a következő: I. A köztársasági alkotmány megvédése a képviselőházban és az országban. (Előadó: Palmiro Togliatti). 2. A kommunisták harca a szabad nemzeti kultúráért. (Előadó: Carlo Salinari). 3. Tájékoztató beszámoló a Szovjetunió Kommunista Pártja XIX. kongresszusának munkájáról. (Előadó: Luigi Longo.) Az Osztrák Kommunista Párt bécsi szervezetének aktívaülése Bács, október 31. (TASZSZ) Az Osztrák Kommunista Párt bécsi szervezete október 29-én aktívaértekezletet tartott, amelyen Fried Fürnberg, az Osztrák Kommunista Párt főtittkára beszámolt a Szovjetunió Kommunista Pártja XIX. kongresszusának munkájáról. Ezután Johann Koplenig, az Osztrák Kommunista Párt elnöke «A kommunisták feladatai a soronkövetkező parlamenti választásokkal kapcsolatban» címmel tartott beszámolót. Koncentrációs táborban sínylődő görög ifjak levele Athén, október 31. (TASZSZ) Az Agiósz Eusztrakosz koncentrációs táborbansínylődő fiatal görög politikai, foglyok egy csoportja levelet intézett a Demokratikus Ifjúsági Világszövetséghez és a Nemzetközi Diákszövetséghez. A fiatal görög hazafiak beszámolnak azokról a borzalmas viszonyokról, amelyek ebben a koncentrációs táborban uralkodnak. A Demokratikus Ifjúsági Világszövetség titkársága e levelet közölve felhívja a világ ifjúságát, hogy követelje a görög kormánytól a hazafák kivégzésének megszüntetését, valamennyi fogoly és száműzött azonnali szabadlábra helyezését és általános amnesztiát valamennyi üldözött görög hazafi számára. Parlamenti választások Ausztriában Bécs, október 31. (MTI) Az «AFP» jelenti Bécsből, hogy az osztrák parlament elfogadta azt a törvényjavaslatot, amely jóváhagyja a parlament korábbi feloszlatását, s azt, hogy a törvényhozói választásokat 1953 február 22-én tartsák meg. Az új parlament március 24 én ül majd össze. (Az alábbiakban közöljük Visinszkij elvtárs beszédének második részét A beszéd első része a «Szabad Nép» október 31-i számában jelent meg.) Acheson úr felszólalásában külön fejezetet szentelt annak, hogy bizonyítani próbálja: a koreai agressziót „Észak-Korea részéről] készítették elő és hajtották végre. Acheson úr úgy tüntette fel a dolgot, hogy ezt a lépést néhány héttel azután tették meg, hogy a délkoreai kormány — mint Acheson mondotta — szétzúzta az északról behatolt kommunistákat, elnyomta az országon belüli felkelést és elérte, hogy — mint Acheson úr mondotta — a Li Szin Man-féle kormány bölcs politikájának eredményeképpen az északiak minden tétje elveszett. Acheson úr pontosan tudja, hány északkoreai fiatalt képeztek ki Szibériában; hogy a Koreai Munkapártban 1949 végén — mint mondatta — tisztogatást hajtottak végre és hogy a Koreai Munkapárt «titokban lenyelte a Délkoreai Munkapártot»; hogy Észak-Koreában idézem Acheson urat — «nagy hadsereget» létesítettek, hogy azt «jól kiképezték és jól felszerelték». Mindehhez a szovjet kormány adott «stratégiai és taktikai» tanácsokat, végül pedig, hogy Észak-Korea egész polgári lakosságát katonai alapkiképzésben részesítették. Acheson úr mindezt min maga is elismeri — olyan informátoroktól tudja, mint «szökevények» és «az ENSZ északkoreai személyzete». De mit tettek ezalatt katonai tekintetben Dél-Koreában? Erről Acheson úr semmit sem akar tudni, hacsak el nem hisszük azt, hogy a délkoreai hadsereg egyáltalán nem volt kiképezve támadó hadműveletekre és védekező céllal osztották be állomáshelyeire. Ez azonban teljesen eltér a megbízható felvilágosításoktól, noha azok nem szökevényektől származnak Ezeket a felvilágosításokat ugyanis az adott kérdésben elég mértékadó emberek nyújtották Megnevezhetem akár Johnson urat, a «gazdasági együttműködési központ» koreai osztályának vezetőjét, aki 1950 május 19-én az amerikai kongresszus képviselőházának költségvetési bizottságában kijelentette, hogy az amerikai fegyverekkel felszerelt, amerikai tisztek által kiképzett, a Szöulban állomásozó amerikai katonai misszió által vezetett százezer főnyi délkoreai hadsereg befejezte előkészületeit és bármely pillanatban háborút kezdhet. . Ez a nyilatkozat ellentétben áll Arheson úrnak azzal az állításával, hogy a százezres délkoreai hadsereg, amelyről beszélt, nem volt támadó hadműveletekre felfegyverezve. Az Észak-Koreából kiindult „agresszió” bizonyítására Acheson úr még bizonyos okmányokat is előterjesztett. Ezek között volt a Dél-Koreába való betörés terve, amely az ENSZ-csapatok kezébe került és most — állítólag — az Egyesült Nemzetek Szervezete őrzi. Erre a kérdésre részletesen ki kell térni. A 38. szélességi fok körzetében minden fegyveres incidens a délkoreaiak részéről indult ki, 1949 júniusa előtt ez incidensek többsége abból állt, hogy Észak- Korea területére lövöldöztek, júniustól kezdve a délkoreaiak egész alegységekkel kezdték megsérteni a 38. szélességi fokot, hogy területeket foglaljanak el Észak-Koreában. Ez fegyveres összeütközésekre vezetett. A délkoreaiak 1949 június-augusztusában főként az alábbi területeket sértették meg: Oszin (Qagdin), Kaidzso (Keszon), Dzsojo (Jajang). Oszin körzetében a délkoreai rendőrség nem egy ízben intézett támadást a 38. szélességi fok ellen, s időről időre elfoglalt egyes magaslatokat Észak-Korea területén. A délkoreaiak 1949 júniusában — miután hét zászlóalj aknavetőkkel felszerelt gyalogságot és egy hadosztály nehéztüzérséget dobtak át, — támadást indítottak, hogy kedvező állásokat foglaljanak el Észak-Korea területén A harc kisebb megszakításokkal két hónapon át tartott. Június 27-én egy délkoreai zászlóalj elfoglalta a 288.0-ás magaslatot, július 19-én pedig a délkoreaiak elfoglalták a 112.0, 131.7 és a 123.0-ás magaslatokat egy kilométerrel a 38. szélességi foktól északra. Az északkoreaiak augusztus 4-én visszaszerezték elveszített állásaikat és teljesen megtisztították az ellenségtől Észak-Korea területét. Kaidzso körzetében a harc 1949 július 22-től augusztus 1-ig tartott. Július 25-én egy délkoreai zászlóalj erőteljes tüzérségi előkészítés után megtámadta és elfoglalta a 488.2-es magaslatot (a 38. szélességi foktól északra). Az 1949 július 28-tól augusztus 1-ig tartó harcokban a délkoreai egységeket kiverték Észak-Korea területéről. A Kaidzso körzetében indított támadás folyamán a délkoreaiak tömegesen alkalmaztak tüzérséget és aknavetőket. Csupán egy napon — július 28-án — a délkoreaiak több mint 3500 nehézitarack-grárvátot és több mint ezer aknát lőttek ki. A délkoreaiak ezenkívül más vidékeken is megsértették a 38. szélességi fokot, így például Dzsojo körzetében (a keleti partvidéken). Ebben a körzetben a dél-koreaiak június 28-án két diverziós osztagot dobtak át a 38. szélességi fokon, 156 fő létszámmal, abból a célból, hogy elvágják az északkoreaiak elvonulása útját a Genzan (Vonszan)Dzsojo szakaszon. Július 5-én és 6-án a délkoreaiak mintegy zászlóaljnyi gyalogos erővel elfoglalták Eitokurit és Kooudenitt,és négy és fél kilométerre nyomultak előre a 38. szélességi foktól északra, egy zászlóaljnyi déli koreai pedig elfoglalt egy magaslatot Kidomonri környékén (a 38. szélességi Foktól egy kilométerre északra). Emlékeztetnem kell arra, hogy a koreai agresszió kérdése 1950-ben már szerepelt a közgyűlés 5. ülésszakának napirendjén, amikor az amerikai küldöttség megkísérelte tagadni azt a tényt, hogy az amerikaiak , a hsziamanista kormány részvételével agressziót követnek el Koreában. Ez a kísérlet már akkor teljes kudarccal végződött. A szovjet küldöttség által előterjesztett bizonyítékok leleplezték az Amerikai Egyesült Államoknak ezt az egész hamis szándékát: agresszióval vádolni Észak-Korea kormányát és ezzel takargatni saját agresszióját. Mi már akkor rámutattunk arra, hogy Li Szin Man kormánya és amerikai barátai miként készítették elő a támadást Észak- Korea ellen és megcáfolhatatlan és mindezideig meg nem cáfolt bizonyítékokat terjesztettünk elő. Ebben az előkészítésben komoly szerepet játszott Li Szin Man, mint ez Oliver amerikai professzorhoz intézett 1949 szeptember 30-i leveléből látható. Akkoriban idéztem ezt a levelet. Oliver professzor megerősítette azt a tényt, hogy kapott ilyen levelet, amelyben Li Szin Alan azt bizonygatta, hogy «most (már 1949 szeptemberében) van a legmegfelelőbb lélektani pillanat arra, hogy agresszív rendszabályokat foganatosítsunk és egyesüljünk az északi kommunista hadsereg velünk szemben lojális részével abból a célból, hogy likvidáljuk a másik részt. «Mi — írta Li Szin Man Olivérnek Kim Ir Szen embereinek egy részét beszorítjuk a hegyvidékre és ott éhenéialatjuk őket». Li Szin Man biztosította dr. Olivért, hogy ő és barátai csak nyugodtan dolgozzanak Washingtonban és New Yorkban. _ ő pedig — mánwat Li Szin Alán — Szöulban és Tokióban dolgozik, egy célra törekedve — «az ország megtisztítására és arra, hogy házában rendet teremtsen». Ugyanilyen irányban működött Cso Bjon Ok is, Dél-Korea amerikai nagykövete, aki 1949 októberében azt írta Li Szín Alánnak, hogy nagy figyelemmel és érdeklődéssel olvasta dr. Olivérhez intézett, «az északkoreai bábrendszer felszámolásával» kapcsolatos levelét. «Én megvitattam ezt a kérdést Tian nagykövettel és dr. Olivérrel — írta Cső Bionak — és egyhangúlag arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt kormányunk alapvető tervének kell tekintenünk, amelyekkor kell majd megvalósítani, ha felkészültünk és elérkezik a kedvező pillanat». Cso Bjon Ok 1949 novemberében Li Szin Manhoz intézett levelében megállapította, hogy «Korea egyesítése csak úgy valósítható meg. Ha kormányunk alkalmazz« szuverén hatalmát» és hogy a Li Szin Alan-kormány legfontosabb feladata Dél- Korea katonai és gazdasági felkészültségének fokozása. Li Szin Alan 1949 december 30-án nyíltan kijelentette, hogy az új évben (vagyis 1950-ben) kész megvalósítani az elveszített terület visszacsatolását — vagyis Észak-Korea elfoglalását. Li Szin Man nyíltan felhívta a figyelmet arra, hogy a jövőben a dél-koreaiak nem fognak békés politikát folytatni és hogy gondolniuk kell arra, hogy «az új esztendőben a nemzetközi helyzet megváltozásával nekünk, (vagyis a nsziimanistáknak) saját erőnkkel kell egyesítenünk Dél- és Észak-Koreát». Természetesen világos, hogy Li Szin Man és csatlósai nem merészkedtek volna ilyen nyíltan beszélni Észak-Korea megtámadására vonatkozó terveikről, ha az Amerikai Egyesült Államok uralkodó körei nem támogatták volna őket ezekben az agreszszív törekvéseikben. Ebben az időszakban tettek látogatást a Távol-Keleten Johnson, az Amerikai Egyesült Államok hadügyminisztere, Bradley tábornok, az amerikai hadsereg vezérkari főnöke és John Foster Dulles, a külügyminisztérium tanácsadója, akik titkos tárgyalást folytattak Alac Arthur tábornokkal, Dulles pedig — mint ismeretes — ellátogatott Dél-Koreába. felkereste a tervezett frontvonalat, megtekintette a terepet, a lövészárkokat, 11 nappal június 25 előtt, amikor a délkoreai fegyveres erők megtámadták Észak-Koreát. Dulles a délkoreai nemzetgyűlésben mondott beszédében helyeselte Li Szin Man Észak-Korea elen irányuló fegyveres kalandjának terveit és kijelentette, hogy az Amerikai Egyesült Államok minden szükséges erkölcsi és anyagi támogatást megad Dél-Koreának a kommunizmus elleni harcban. 1950 június 20-án, öt nappal az Észak- Korea elleni támadás előtt Dulles ezt írta Li Szín Mannak: «Nagy jelentőséget tulajdonítok annak a döntő szerepnek, amelyet az ön országa játszhat abban a nagy drámában, amely, most van kibontakozóban». Fbben az időben már készen állt a terv Észak-Korea megtámadására. Roberts tábornok már 1950 januárjában kijelentette a hszinmanista minisztereknek adott utasításában, hogy «az Észak-Korea elleni hadjárat terve — eldöntött dolog». Roberts felhívta a figyelmet arra, hogy — noha a támadást ők maguk kezdik — mégis ürügyet kell teremteni ahhoz, hogy az jogosnak és megokoltnak lássék. Ezt az Egyesült Nemzetek Szervezetének bizottsága biztosíthatja úgy, hogy a kellő időben megfelelő jelentést terjeszt az ENSZ elé. Számos más, ugyanilyen hiteles bizonyíték van arra, hogy a tszhumanista hadsereg hogyan készült Észak-Korea megtámadására. A bizonyítékok között komoly jelentősége van az északikoreai kormány kezébe jutott stratégiai térképnek, amelyet a hszinmanista kormány titkos irattárában találtak. Az ötödik ülésszakon részletesen kifejtettem ennek a térképnek , a tartalmát, amely bemutatja a délkoreai hadsereg Észak- Korea elleni támadásának tervét a Sárgatenger partvidékétől egy Koranpo nevű kis helység és Koranpótól a keleti partvidékig. A térképen szerepel a fő csapások iránya. A térképen meg vannak jelölve az Incsonból tengeri úton Phenjan ellen indítot erők partraszállási pontjai, valamint a Tonducsen -Csuncsen-Hancsin stb. körzetéből kiinduló támadás iránya. Ezek megcáfolhatatlan tények, megcáfolhatatlan bizonyítékai annak az Észak- Korea ellen irányuló jóelőre átgondolt és megszervezett délkoreai támadásnak, amely felett az Amerikai Egyesült Államok gyámkodott. Ezek megcáfolhatatlan bizonyítékai annak a támadásnak, amelyet az Amerikai Egyesült Államok fegyveres erői készítettek elő, majd támogattak. Mindaz, amit itt Acheson úr az északról jövő agresszióval kapcsolatban mondott, egyáltalán semmi figyelmet nem érdemel. A tények feltétlenül megmutatják, hogy az agresszió délről indult ki és ő e tények közül egyet sem cáfolt meg és semminemű ellenbizonyítékot nem terjesztett elő. Mindaz, amit ezzel kapcsolatban a külügyminisztérium urai mondhatnak, nem más, mint elcsépelt frázisok mit sem érő hangoztatása. Ezek az urak valahogy úgy vélik, hogy semmit sem kötelesek bizonyítani. Akkor, amikor automatikusan egy és ugyanazt a frázist ismétlik Észak- Korea agressziójáról, a Biztonsági Tanács június 25-i határozatára hivatkoznak, amely megfellebbezhetetlenül kijelentette, hogy Észak-Korea csapatai fegyveres támadást intéztek Dél-Korea ellen. Azt a kérdést, hogy ez a határozat honnan származik, részletesebben kell megvizsgálnunk. A valóságban, milyen adatok alapján is hozta a Biztonsági Tanács ezt a Határozatot? Hogy is történhetett a dolog június 25-én? Hogyan győződhettek meg a Biztonsági Tanács tagjai azoknak a tényeknek a valóságáról, amelyeket megfellebbezhetetlenül határozatuk alapjának tettek meg? Ismeretes, hogy a Biztonsági Tanács az Észak- és Dél-Korea határán történtekről először a délkoreai kormánytól értesült, amely jelentette, hogy állítólag északikoreai fegyveres erők az Ongdin-félszigeten megtámadtak egyes pontokat, Kannintól északra és délre partra szálltak és Szöul felé nyomulnak előre. Jellemző, hogy Trygve Lie a június 25-i ülésen, akkor, amikor az eseményeket a- szinmanista kormány jelentése szellemében ismertette, hivatkozott egy általa kapott jelentésre, továbbá más, koreai forrásokból származó jelentésekre, amelyek állítólag világosan utaltak arra, hogy a hadműveleteket Észak-Korea csapatai kezdték. De hisz, az ENSZ koreai bizottságának a főtitkárhoz intézett 1950 június 25-i kábeltávirata csak a Hszaimanista kormány már említett jelentését tartalmazta, amelyet tendenciózusan, az északkoreai kormánnyal szemben ellenséges szellemben szerkesztettek! Az Egyesült Nemzetek bizottságának abban az időben az Észak, és Dél-Korea határán történtekről semmiféle jelentés nem volt birtokában Az említett bizottság megfigyelői a határ mentén tett utazásukról 1950 június 23-án visszatértek Szöulba és utazásukról szóló jelentésük tartalmát csak a Szöulban, 1950 június 26-án tartott ülésén fejtették ki, ami után a bizottság elküldte táviratát az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez. Mint a bizottság jelentéséből kitűnik, a bizottság a 38. szélességi fok körül történt eseményekről a délkoreai belügyminisztertől és Mucciótól, az Amerikai Egyesült Államok délkoreai nagykövetétől kapta az értesülést. Ez a Miuccio 1949 júliusának második felében Roberts tábornokkal, valamint Szín Szon Aló, Kvon Szín Jer és Kim I Szok dél-koreai miniszterekkel folytatott tanácskozáson azt az utasítást adta, hogy júliusaugusztus folyamán nagy előkészületeket kell tenni az észak elleni hadjáratra. Ami a bizottság megfigyelőit illeti, az események kezdetén ők nem tartózkodtak a 38. szélességi fok mentén és a 38. szélességi fok körüli helyzetre vonatkozó minden megfigyelésük június 22-re, arra a napra vonatkozik, amikor utoljára tartózkodtak a 38. szélességi fok körzetében — ez pedig három nappal a hadműveletek előtt volt.Ezek a tények elegendők ahhoz, hogy feltétlenül bizonyítottnak tartsuk, miszerint a Biztonsági Tanácsnak semmiféle objektív, elfogulatlan forrásokból származó jelentése nem volt arról, hogy mi történt 1950 június 25-re virradólag Koreában. Ennélfogva a Biztonsági Tanácsnak semmi joga nem volt azt állítani, hogy először az északkoreai fegyveres erők nyomultak be Dél-Koreába és nem volt joga határozatot hozni ezzel kapcsolatban. Mégis, a Biztonsági Tanács, főként az Amerikai Egyesült Államok nyomására sietve meghozta határozatát, amelyet most igyekeznek olyan határozatnak feltüntetni, amely helyesen válaszol a koreai agresszió kezdetének kérdésére és arra, hogy a valóságban ki az agresszor. A szeg azonban kibújik a zsákból. Ma egyre erősebben és eltökéltebben hallatszanak olyan hangok, amelyek kíméletlenül feltárják a Biztonsági Tanács 1950 június 25-i határozatának hamis voltát, egyre erélyesebben vetnek fel újabb és újabb kérdéseket, amelyekre válaszolni kell, s ha nem válaszolnak rájuk, már nem lehet arra számítani, hogy a közvéleményt büntetlenül lehet megtéveszteni. E tények fényében nevetséges Acheson úr melodrámai nyilatkozata arról az ítéletről, amelyet az ENSZ-bizottság hozott és amely szerinte helyes volt akkoriban és ma is helyes. Nem, nincs semilyen helyes ítélet, ilyet sem az ENSZ-bizottság, sem a BiztonságiTanács nem hozott. A helyes ítélet feltételezi a becsületes és objektív vizsgálatot, ami nélkül semilyen ítéletet nem lehet helyesnek elismerni, bárhogy is hangoztatják ezt bizonyos ügyvédek. Mindaz, ami június 25-én, június 27-én és július 7-én történt a Biztonsági Tanácsban, tiszta komédia volt, amelyet az Amerikai Egyesült Államok vezényletével játszottak el, annak az országnak a vezényletével, amely véres megoldást készített elő Koreában, több éven keresztül akadályozta Korea békés egyesítését, rendszeresen buzdította a hsziamanista kormány harcias terveit és magát Li Szin Mant A koreai háborúra az amerikai tőkéseknek volt szükségük, akik aggodalommal és rettegéssel figyelték a közelgő gazdasági válság jeleit és nagy reményeket fűztek egy megfelelő újabb «ösztönzőhöz», amely fellendíthette az Amerikai Egyesült Államok hanyatló gazdaságát. És ez az ösztönző meg is jelent a koreai háború formájában. Ez a Háború nemcsak szörnyűségeket és halált hozott az emberek százezreinek, hanem a katonai megrendelések özönét és gazdag nyereséget is a halálkereskedőknek. Ha a háború nem tört volna ki Koreában, akkor a világ valamely más részén kellett volna kitörnie, mint ahogy ezt több ízben elismerték a koreai intervenció szervezői és sugalmazói. «Koreának lennie kellett, vagy itt, vagy a világnak valamely más részén» jelentette ki Van Fleet amerikai tábornok. Ezek a koreai háború gyökerei, ezek keletkezésének forrásai. Ezek tények, amelyeket nem lehet sem jogászi elürés-csavarással, sem ügyvédi ékesszólással megsemmisíteni. Acheson azt állította, hogy az amerikai parancsnokságnak a fegyverszüneti tárgyalások során az volt az egyedüli célja, hogy a lehető legnagyobb biztosítékot nyerje az agresszió megismétlődése ellen. Az amerikai parancsnokságnak e tárgyalások során elfoglalt álláspontja azonban teljesen ellentétes ezzel az állítással, íme, a tény: 1. Acheson arra hivatkozott, hogy e célok érdekében a váltáskor nem szabad növelni a csapatok létszámát. E javaslat ellen a koreai-kínai parancsnokság részéről semmiféle ellenvetés sem hangzott el. A koreai-kínai parancsnokság azonban azzal a teljesen igazságos követeléssel állott elő, hogy teremtsenek olyan feltételeket, amelyek e téren kizárják a visszaélést és megszüntetik annak lehetőségét, hogy váltás ürügyével a valóságban növeljék a szembenálló fél fegyveres erőinek létszámát. Éppen ezért követelte a koreai-kínai parancsnokság, hogy legfeljebb 5000 főt váltsanak le. Az amerikai parancsnokság 75.000 főnyi keretet követelt, méghozzá annyira kitartóan, hogy a koreai-kínai parancsnokság a zsákutca elkerülése érdekében beleegyezett, hogy a leváltható létszámot mindkét fél számára 35.000 főben szabják meg. # 2. Az amerikai parancsnokság ragaszkodott ahhoz, hogy úgynevezett pártatlan bizottság segítségével ellenőrizhesse, mi folyik a koreai-kínai fél mögöttes területén. Ez nyilvánvaló beavatkozás lett volna az úgynevezett pártatlan bizottságon keresztül Észak Korea belügyeibe. Ezt természetesen nem lehetett az esetleges agresszió elleni biztosítéknak tekinteni, hanem csupán mindenféle katonai bonyodalmakkal fenyegető új és új incidensek keletkezését segíthette volna elő. 3. Az amerikaiparancsnokság hosszú vitát folytatott a demarkációs vonallal kapcsolatban; arra törekedett, hogy ez a vonal az amerikaiak számára stratégiai szempontból legelőnyösebb irányban húzódjék; arra törekedett, hogy megtartsa a korábban elfoglalt területeket. Az amerikai parancsnokság követeléseket támasztott arra vonatkozólag, hogy a demarkációs vonal megvonásakor engedjenek át Észak-Koreában jelentős területeket. Képmutatóan kijelentette: (Folytatás a 4. oldalon.) A. J. Visinszkij elvtárs beszéde a koreai kérdésről az ENSZ-közgyűlés politikai bizottságának október 29-i ülésén Megjelent a „Tartós békéért, népi demokráciáért!" új száma A «Tartós békéért, népi demokráciáért!» új száma «Az egész halódó emberiség készül a népek békekongresszusára» címmel közöl vezércikket. A lap «A marxi-lenini elmélet kincsestárának hatalmas gyarapodása» címmel szerkesztőségi cikket közöl J. V. Sztálinnak «A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban» című művéről. G Pirinszk, a Bolgár Országos Békebizottság alelnöke «A bolgár nép elszántan védelmezi a békét» címmel írt cikket. J. Cyrankiewicz, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága Politikai Irodájának tagja cikkének címe: «A lengyel nép megbonthatatlan egysége». A lap közli Nógrádi Sándornak, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége tagjának «.A militarizmus tobzódása a titóista Jugoszláviában» című cikkét. J. Smith cikkét a háborús gyújtogatók jobboldali szocialista cinkosainak milánói értekezletéről, Jan Marek politikai jegyzeteit, továbbá nemzetközi munkásmozgalmi híreket és sok más anyagot. (MTI)