Népszabadság, 1958. január (3. évfolyam, 1-26. szám)

1958-01-26 / 22. szám

1958. január 26, vasárnap NÉPSZABADSÁG Erősödik a bizalom - növekszik a takarékbetét-állomány Félmilliárd forint kölcsön sajátház- és lakásépítésre Több öröklakás épül - Mikor lesz 1958-ban államkölcsönsorsolás? Az OTP vezérigazgatójának sajtótájékoztatója (Tudósítónktól.) László Andor, az Országos Taka­rékpénztár vezérigazgatója szom­baton tájékoztatót adott a legfon­tosabb kérdésekről. Hangsúlyozta, hogy az életszínvonal megtartásá­nak és emelésének, a termelé­kenység növelésén kívül, fontos tényezője a takarékosság, amely a népgazdaság és az egyén szem­pontjából egyaránt döntő. — Számos példa van rá — mond­ta — hogy kisebb jövedelmű em­berek szebb lakásban, kulturál­tabb életkörülmények között él­nek, mint a nagyobb jövedelmű, de rosszul gazdálkodó társaik. Azonos jövedelmű emberek tény­leges életszínvonalát a jövedelem felhasználásának módja döntően befolyásolja. A megtakarítások reális lehetősége, főleg ahol töb­ben keresnek egy családban, meg­van. Ezzel a reális lehetőséggel mind többen élnek is: 1953-ban az előző évinél 13 százalékkal, 1954- ben 44 százalékkal, s 1956. október 23-ig az előző évinél 51 százalék­kal volt nagyobb a betétállomány. Ez, az ellenforradalmat követően csaknem a felére csökkent, de 1957-ben, a konszolidáció kö­vetkeztében nemcsak hogy el­érte a legmagasabb szintet, hanem jelenleg már mintegy 35 százalékkal meghaladja azt. A kölcsönös segítő takarékpénz­táraknak, 2200 munkahelyen már 200 000-es taglétszáma van. Eredményes az iskoláskorú fiata­lok takarékosságra nevelése is: már ebben a tanévben több mint 16 millió forintot tettek félre a diákok. Most olyan betétkönyvet is for­galomba hoznak, amelyeknek tu­lajdonosai bármely takarékpénz­tári fiókban és az egyes üdülőhe­lyeken levő postahivatalban is betehetik, illetve abból kivehetik pénzüket. S ugyancsak a lakosság jobb kiszolgálására az idén Buda­pesten 23, vidéken 50 új takarék­­pénztári fiókot nyitnak. A takarékpénztár, mint a la­kosság bankja, 1950 óta csak la­kásépítésre több mint 2300 millió forint összegű hitelt folyósított, ennek az összegnek a felhasználá­sával 70 000 ház, lakás épült. Csak az általános építési kölcsönakció­­ban 1957-ben 400 millió forint állt rendelkezésre, az idén pedig 500 millió fo­rinttal segítik a dolgozók sa­játház- és lakásépítkezését. A kölcsönigénylők, illetve a köl­csönben részesülők mintegy 10 százaléka munkás, 10 százaléka műszaki dolgozó, 30 százaléka al­kalmazott, pedagógus stb. Megfelelő feltételek mellett kis­iparosnak, kiskereskedőnek is fo­lyósítanak hiteleket A falusi la­kosság körében elsősorban a ter­melőszövetkezeti tagok háztáji állatállományának kiegészítésére, a rizs- és a méztermelőknek nyúj­tanak hitelt. Az állam megbízásából az Or­szágos Takarékpénztár építi az öröklakásokat, amelyeket jelentős kedvezménnyel ad el úgy, hogy a vásárló a lakás árának egy részét készpénzzel fizeti, a hátralékos összegre pedig hosszúlejáratú hi­telt kap. 1958-ban 1350 öröklakás épí­tését fejezik be, az idén mint­egy 40 öröklakásos társash­áz építését kezdik, ami 1959. évi beköltözhetőséggel mintegy 1400 lakást jelent. Vidéken mintegy 200 öröklakást építenek. Az állami tulajdonban levő ház­helyeket az Országos Takarék­­pénztár forgalmi áron értékesíti. Az új rendszerre szükség volt, mert a házhelyek eddigi, névleges áron történt juttatása mellett nem volt pénzügyi alap újabb te­rületek parcellázására, közműve­sítésre, sokan visszaéltek a ház­helyjuttatás kedvezményével és spekulációba kezdtek. Sokan — jóllehet a telket azzal a kötele­zettséggel kapták, hogy azt két éven belül beépítik — a telket nem használták fel, ugyanakkor mások, akik építkeztek volna , nem juthattak telekhez. A taná­csok feladata, hogy mielőbb felülvizsgálják a jut­tatott telkek állapotát, és akik építési kötelezettségüknek nem tettek eleget, azoktól meg­vonják a juttatott telket. A bányász lakásépítési akció keretében felépülő földszintes bá­nyászházak értékesítése is most folyik. Bányászaink már 3000— 5000 forint készpénzelőleg ellené­ben, 30 éves törlesztéssel vásárol­hatnak földszintes házakat, ame­lyek árából már öt évi szolgálati idő után 5000 forint, s minden további öt év után újabb 5000 fo­rint fizetési kedvezményt kapnak. Végül az államkölcsön-sorsolá­­sokról szólt László Andor elvtárs. Az első, az ötödik és a hatodik békekölcsön húzására márciusban és szeptemberben, a második, a harmadik és a negyedik békeköl­csön sorsolására júniusban és de­cemberben kerül sor. ifi. Hetvennégy éves újító d­iósgyőrött Mitterbach Antal esztergályos több mint ötven éve dolgozik a szakmában. A ma már 74 éves esztergályos munkaidejének nagy részét a diósgyőri kohászatban töltötte, és ma is bejár a gyárba. A gyár legidősebb újítója a múlt évben javaslatot nyújtott be az esztergáltés élszög­ének célsze­rűbb kialakítására. Ezzel a mun­kaimódszerrel már több mint egy éve végzik az öntecsek hántolását, a forgácsolást a hengerművek és a nagykovácsműhely esztergályo­sai. Az újítás nagyszerűen bevált, segítségével egy év alatt több mint 200 000 forint megtakarítást értek el. A veterán újító 11100 forint újítási jutalmat kapott. (MTI) URBÁN ERNŐ: Hét hordó rum (Filmtörténet) Folytatásokban közöljük Urbán Ernő filmtörténetét. A film­­novella műfajából folyik, hogy a történet ábrázolása képek sze­rint gyakran változtatja színhe­lyét, egyes részleteket csak fel­villant, másokat utasításszerű rövidséggel közöl. 1. 1957 márciusa. Csípős, köröm-forogtató hajnal. Épp csak a körvonalait rajzolja ki I. dunántúli mezővároskában a rendőrség épületének. Az őrszem — egy idős, szikár, nagybajszú karhatalmista — megtáncol, toporog, a karját is ugyancsak tárogatja. De menten feledi a fázást, s a lehető legka­­■tonásabb tartást igyekszik fel­venni, amikor az öreg, vascirádás kapuszárnyakat láthatatlan ke­zek húzzák szét, s a kapuszín sö­tét, alagútszerű boltozata alól egy vászonfedeles katonai dzsip rúg­­tat ki teljes iramban az utcára. Négyen ülnek benne. A sofőr, egy fiatal, elszántan szigorú had­nagy, s két meglett korú, rangjel­zés nélküli karhatalmista. Mind­nyájan pufajkában. A dzsip derékszögben fordul. A városka sivár, ijesztően kihalt fő­utcáján robog végig. A bolti re­dőnyök lehúzva. A lakásablakok elfüggönyözve. Sehol egy fény­kocka. Csak a katolikus templom toronyórája világít. Háromnegyed ötöt jeleznek a mutatói. A Fő utca hirtelen szétnyílik. Tágas, csaknem szabályosan ke­rek térségbe tor­kol. A térség gyújtópontjában a katolikus temp­lom urnákkal megtűzdelt főbejá­rata. Balra a tanácsháza, a taka­rék s a plébánia emeletes, múlt századvégi épületei. Jobbra pedig egy ugyancsak emeletes, hosszan elnyúló üzletház, ódon, kőlábas kapubejárattal s nagyzoló, főváro­si méretű kirakatablakokkal. Re­dőny helyett csak drótháló óvja éjszakára a biztonságukat. A dzsip lefékez. Reflektorai a kapun. De egy fénypászma a leg­szélső kirakatablakot is éri s a dróthálón át egy reklámbabára esik. Kikent-kifent, fülig-nevetős férfi a reklámbaba. Bundában van, a nyakán vakítófehér selyem­sál, s kalapját — mintegy az érke­zőket üdvözlendő — köszönésre emeli. A hadnagy meglátja, elmosolyo­dik, majd ismét elszánt-szigorúan, a kapu felé vágva: — Ez az? — Ez — hagyja helyben a sofőr. A hadnagy hátra fordul, int, hogy gyerünk, s kilép a dzsipből. A karhatalmisták szintén, s gép­pisztolyukat lövésre készen tart­va, a dzsip jobb és bal oldalára állnak. A kapufélfán divatja múlt, te­nyérnyi csont­csengő. A hadnagy megmustrálja, s teljes erőből, hüvelykujjal nyomja be a gomb­ját.2. Tele­háló: a harmincas, évek méregdrága, pácolt tölgy tele­­hálója. Kettős ágy. Lábánál reka­­mié. Fölötte ölnyi, aranykeretes szentkép. Tárgya egy rózsás húsú, félmeztelen Bűnbánó Magdolna. Az ablakok közt háromrészes toa­lett-tükör. Az egyik sarokban zsúfolásig megtömött vitrin, a másikban nyúlánk, hófehér Má­­ria-szobor. Előtte kisded, virág­­kelyhet formázó örökmécs, amely nemcsak a légiesen könnyű por­celán-szobrot világítja meg, de a zobát is lágy, legyező-árnyékos derengésbe vonja.­­ Az ágy szoborhoz közeli felén — jobbra a kisvánkos alatt — egy telt arcú, enyhén kopaszodó, amorózó bajszú férfi alszik. Mö­götte, az ágy homályba vesző ré­szén a felesége. Csak válla s sze­líd, göndör-pihés tarkója látszik. Haja körfésűvel, csak lazán van éjszakára felkontyozva. Megpillantásukkor berregve, zakatoló ritmusban szól a csen­gő. A férfi megmocorog, s anélkül, hogy a szemét kinyitaná, baljával az éjjeli szekrény felé nyúl. Éb­resztőóra áll ott, azt tapogatja ki, s megszokott, mindennapos moz­dulattal nyom egyet a csengést­­szüntető gombján. A berregés azonban nem szű­nik. Egy pillanat még, s a férfi ül már. Arcán rémület. Balja gör­csösen, kidagadó erekkel szorítja az ébresztőórát. — Ilona! Hallod? — kérdezi, s csak aztán néz oldalt, a felesé­gére. Az asszony ébren van, de nem mozdul. Szépen metszett, kissé mongoloid arca is fagyott. Csak nagy, tág­ pupillájú antracit-sze­me él. Úgy kimereszti, hogy a fe­hérje világítani látszik. Aztán egy villanó, acél­ erejű rugaszkodás, s máris az ablaknál van. Kikallantyúz­i, a vászonro­­lettát megcsípi, s mert a magas­ban van, emeleti a lakás, lenéz az ujjnyi, roletta-széli résen. A dzsip — két oldalán a fegy­veresekkel — félelmes, nem evi­lági szörnynek tűnik. Lökhárító­ja széthúzott, fogvicsorító száj. Reflektorai kancsal, pokol­tüzet lövelő karbunkulus-szemek. A csengő hirtelen elhallgat. Ilona: — Tudtam, — mondja kopogós fahangon. — A karhatalom. Mire a férj, még mindig az ágyban. — Úristen! — nyöszörgi — Mit csináljak? Mit csinálhatok? Ilona helyett a csengő válaszol neki. Fölberreg, de most már szaggatottan, mintha megszólal­­tatója morze-jeleket adna. Erre a férfi oldalt veti magát, s kifor­dul az ágyból. Papucsba bújik. Fürdőköpenyt ránt. Alig-alig ké­pes meghurkolni az övzsinórját, mert nem tud róla, de az ébresz­tőórát váltig a baljában szoron­gatja. — Ilona! — mondja gyámolta­lanul, segélykérően, mielőtt az aj­tókilincset lenyomná. De hasztalan. Az asszony csak áll. Szeme az utcán. Bár az is lehet, hogy néz, de nem lát, másutt az esze. A férfi felsóhajt. Tekintete a rekamiéra siklik. Most látni, hogy fülig a takaró alá bújva egy kis­lány alszik ott. Dús, hollófekete fürtjei zuhatagban folynak a vánkosról alá. Aztán nyikkan a kilincs, a férfi egy hosszúkás, folyosó-szerű elő­szobába lép ki. Villanyt gyújt. Szemben agancs-fogas. Kabát, sál, kucsma, munka­ köpeny rajta. Mellette deszka­hátas, sűrűn tele­aggatott kulcstartó. Mintha alva járna­ fejbe a kucs­mát, le a kulcsok közül a díszes, kovácsoltvas legnagyobbikát. Most a lépcsőházi villanyt kattantja, az­­ előszoba-ajtót kulcsolja ki, s cso­szogva, öregesen, mert papucsban nehezére esik a lépcső­járás, meg­kezdi alászállását a földszintre. Az ajtó nyitva marad utána. 3. Ilona — mintegy révületből ocsúdva — elereszti a rolettát, a homlokához kap, s úgy fordul el az ablaktól... hogy keze az arcán marad. — Gyuszi! A szoba üres. Eszelős, kétségbeesett pillantás a rekamiéra, ahol a kislány béké­sen alszik. A csengő elhallgat. Ilona megrázkódik, s mezítláb, hálóingben, ahogy eddig is volt, ki az előszobába. ösztöne a kivilágított lépcsőház felé vinné, tesz is egy lépést, de mintha elrántanák — máris for­dul, s hátra, a konyha felé ira­modik. A hosszú, sokablakos előszoba valóságos télikert. Virágállvá­nyokkal van megrakva. Az áll­ványokon ciklámenek, muskátlik, futókák s habos-zöld, vízesést ját­szó aszparáguszok. Négy ajtó is nyílik rá, s a ne­gyedik a tágas, fehércsempés, asz­­taltűzhelyes konyháé. Ilona felszakítja, s az előszobá­ból bezúduló fény pászmájában a sarkába: egy keskeny, alacso­nyabká ajtóhoz szalad. A kilincsére vág, vállát is neki veti, de hiába: az ajtó nem enged. Erre öklével kezdi verni: — Nyissa ki! Kérem! Én va­gyok! Azonnal nyissa ki! Az ajtó nyílik is. Keretében egy jó ötvenes, zömök, rozsé­hajú, oroszlán­képű férfi jelenik meg. (Folytatás a 6. oldalon.) ri. délutáni csendes Duna-kor­­zón az ólomszínű Duna vizének szaga lágyan összeolvad a piruló libamáj, valamint sertésmáj illa­tával. Ilyenkor délutánonként tréning van a Duna Szálló kony­hájában, innen szállnak a gyanút­lan járókelő felé az előbb emlí­tett illatok, amelyeknek érzéklé­se nyomán az illető, bármily jól­lakott is , megéhezik. Ilyenkor délutánonként ugyanis a brüsszeli világkiállításra treníroz a majda­ni ottani magyar konyha fősza­kácsa, Rákóczy János és alsősza­­kácsa, Túrós Emil. Az a tervük, hogy a frankfurti (ott első díjat, aranyérmet nyertek) és a mün­cheni hatalmas sikerek után, ami­­koris a magyaros paprikás csirke, töltött káposzta, borjúpörkölt és gulyás világhíre öregbedett. — Brüsszelben más, újfajta ételeink ízének dicséretét is visszhangozza a világ minden, gyomrát szerető lakója. A tréninget tanulmányoz­va — erre megvan minden re­mény. Itt van például a tébolyító il­latot árasztó, a sárgabarack és a rózsa színét egyesítő, piruló, por­­hanyós libamáj, amely elkészülve, a szemem láttára vonatik be sű­rű csirkelevesből készült külön­böző színű mártással, hogy végül egy teknősbéka tökéletesen élet­hű képét öltse magára. A két szakácsművész az évek során behatóan tanulmányoz­ta a különböző népek különböző ízlését, különösen azt, hogy ki hogyan szereti a mi étkein­ket. Mindezen ismeretek alap­ján Rákóczyék olyan recept szerint készítik majd az ételeket, például a töltött káposztát, hogy a vendég is jóllakjon, de a töl­tött káposzta is megmaradjon, mármint igazi, magyaros jellegű töltött káposztának. Amott a tűzhely végében ép­penséggel a francia, meg a bel­ga ínyencek számára pirul a bor­júmirigy, amely az ottani lakos­ság kedvenc ételei közé számít. A francia—belga—magyar ínyenc­kapcsolatok kiépítése érdekében Rákóczyék most tejszínes, kapros, paprikás mártással öntik nyakon a már rózsaszínűre pirult borjú­­mirigyet, hogy így a mirigy fran­cia és belga, valamint magyaros jellege egyaránt kidomborodjék, mégpedig „borjúmirigy kalotasze­gi módra" cím alatt, így születnek a tréning során az ízletesebbnél ízletesebb újítá­sok. Egy kis ötölgetés a fehér asz­talnál, az ötlet kipattanása után futás a közeli konyhába, egy kis keverés, pirítás, ízesítés, habarás, kenegetés, sütögetés, kóstolás, és azután nagy megelégedés az ízek felett az éppen arra járó vendég vagy szakmabeli részéről, s máris megszületett például a „hideg töl­tött tojás kiskőrösi módra", amely tojásnak a fele libamáj­püré, ráhelyezve szárnyas hús­salátára, s az egész nyakonöntve paprik­apürés, magyaros tartár­­mártással. Rövid néhánynapos kísérletezés és életrekel a „ma­­gyaróvári szelet", amelynek jel­legzetessége a hirtelen ropogósra sült borjúszeletkére csupa szere­tettel kent gombapüré stb. A frankfurti szakácsverseny idején a lelkes vendégek déli­­ óráig a magyar konyha által ké­szített valamennyi ételt megették- Vajon mi lesz Brüsszelben Rákó­czyék újításainak bevezetése nyomán? György István 5

Next