Népszabadság, 1958. február (16. évfolyam, 27-50. szám)
1958-02-20 / 43. szám
1958. február 20, csütörtök NEPSZABADSAC A SZÁMOK FIGYELMEZTETNEK: Óvjuk jobban a munkások testi épségét! Száz gazdasági vezető közül kilencvenkilenc, ha megkérdezik: milyen az üzemben a fegyelem?; már sorolja is az igazolatlan mulasztók, a későnjárók, a munkaidőben lazsálok és isten tudja még miféle fegyelemsértők válfaját. Csak egy „kategóriáról” nem szólnak: a munkavédelmi, a balesetelhárítási szabályok következetes megsértőiről. Mindenki tudja, hogy a kapitalista múlthoz képest általában csökkent a balesetek száma, több védőberendezés, jobb munkakörülmények óvják a munkások testi épségét. Annál inkább fel kell figyelni arra, hogy tavaly bizonyos visszaesés következett be: több volt a baleset, mint az előző években. Az iparban és a közlekedésben 1957 harmadik negyedévében 13 százalékkal több baleset, s 3 százalékkal több halálos baleset történt, mint 1956 megfelelő negyedében. Különösen a nehéziparban és ezen belül a szénbányászatban, továbbá a könnyűiparban növekedett az ezer munkásra jutó balesetek száma. Lényeges különbség van az egyes szakmák között a balesetet előidéző körülményekben. . A könnyűiparban a balesetek fele az erő- és munkagépeknél történt. A szénbányászatban 30 százaléka a földalatti szállításnál, 18 százaléka a kőzetomlásnál, az építőiparban 30 százaléka a munkahelyi rendetlenségből, helytelen tárolásból ered, további 30 százaléka a kézi rakodás és szállítás közben történik. Az áramütés okozta sérülések mindenütt gyakoriak. Ezek az adatok annál is inkább elgondolkoztatók, mivel tavaly közismerten javultak a munkakörülmények. A termelés üteme nyugodtabb, egyenletesebb lett, iparunk anyagellátása soha ilyen jó még nem volt, a mértéktelen túlóráztatás, rohammunkázás általában megszűnt. Hogyan lehetséges tehát, hogy mindezek ellenére nem csökkentek, hanem szaporodtak a balesetek? A hivatalos adatok szerint a baleseteknek mintegy a fele a dolgozók fegyelmezetlenségéből származik. A technológiai utasítások megszegése, a balesetvédelmi szabályok mellőzése, a védőiberendezések eltávolítása — megannyi forrása a könnyebb és súlyosabb sérüléseknek. Sajnos, az is tény, hogy a műhelyek vezetői sokszor liberálisak az effajta vétségek "elbírálásánál. Ha büntetnek, megbüntetik a selejtgyártót, vagy a lógóst, de azért, hogy védőruháját valaki nem viseli vagy nem törődik a biztonsági rendszabályokkal, a legritkábban vonnak felelősségre bárkit is. Néhány területen, elsősorban a szénbányászatban sok baleset ered a nagymérvű fluktuációból. 1957 harmadik negyedében 13 900 új munkást vettek fel a bányákba, ugyanakkor 11600 hagyta ott munkahelyét! Ráadásul többnyire elmulasztják az új dolgozók megfelelő előzetes balesetvédelmi oktatását. Márpedig a baleseti statisztika adatai azt mutatják, éppen az újonnan munkába álltakkal fordul elő leggyakrabban a baj. A művezetők közül sokan úgy gondolják, elég, ha egyszer megmondják a dolgozónak, mit és hogyan csináljon. Ha mégsem úgy csinálja, ez már nem az ő gondjuk. Az ilyen művezetőknek tudomására kell hozni: éppoly kötelességük gondoskodni az óvórendszabályok betartásáról, mint arról, hogy a termelésben ne legyen fennakadás. Ahol pedig makacs ellenállásba ütköznek, éljenek fegyelmi jogkörükkel. Általános jelenség, hogy elmulasztják a munkavédelmi berendezések karbantartását, és nem gondoskodnak idejében a balesetek forrása, a műszaki hibák megszüntetéséről. A helyzet romlásáért nagy felelősség hárul az ipar és közlekedés vezető szerveire, mindenekelőtt a minisztériumokra. A munkavédelmi osztályokat ugyanis a racionalizálások során megszüntették anélkül, hogy e feladatok ellátásával bárkit is megbíztak volna. Sajnos, a pártszervezetek, de még az üzemi bizottságok — akiknek pedig ez elsősorban feladatuk — sem figyeltek fel idejében e problémára. A legutóbbi időben a minisztériumok már tettek intézkedéseket a helyzet megváltoztatására. Legtöbbet azonban, a dolog természeténél fogva a helyszínen a dolgozók, a helyi vezetők s különösen a szakszervezeti szervek tehetnek. A legfontosabb — s ez még pénzbe sem kerül — a balesetvédelmi oktatás újbóli megszervezése, a munkavédelmi öltözékek viselése, a szabályok megtartása. Az üzemi bizottságok szigorúbban ellenőrizzék: megtörténik-e minden szükséges intézkedés, hogy megóvják a munkások testi épségét. Az üzemi szakszervezeti szerveknek egyik legfontosabb feladata ez. Sokszor okoz gondot bizonyos speciális védőfelszerelések hiánya. Bizonyára nem lehetetlen, hogy ezek gyártására kijelöljenek valamely üzemet. Nem ártana az sem, ha már a Műszaki Egyetemen és a technikumokban is megismertetnék a hallgatókkal a munkavédelem, a balesetelhárítás és az üzemegészségügy problémáit. A balesetek számának csökkentése lelkiismereti kérdés. Gazdasági és műszaki vezetőink — miként a termelésben — etekintetben is teremtsenek szigorú fegyelmet. Terényi Éva URBÁN ERNŐ: Két hordó rum (21. folytatás.) A kúthoz sétál, ahol most hajtja karikába, s teszi kocsira egy ügyes kis motoros-szivattyú vászoncsövét Malaczos. Közben — mintha a rádióénekest akarná „lekonkurrálni” — torkaszakadtából énekli: — Hazám, hazám, te mindenem ... Tuboly — mert nagy a latyak, bokáig ér a sár a frissen mert kút körül — csúszkálva, meg-megsüllyedve ér hozzá, s úgy püffenti hátba, hogy Malaczosnak torkán akad az ének. — Minek örül? De jó kedve van! A híreket hallgatta, Pista? — Egy frászt! Mit hallgassak rajtuk? Csak a méreg esz, ha Pestre, meg erre a mi marha... .piszkos kis községünkre gondolok. — Hogyhogy? — Mer’ Pesten hajrá, nincs megállás, itt meg csak poshad, maximum Hymnuszt énekelhet az ember. Hej! — löki égnek az ökle bunkóit — ha én egyszer úgy istenigazában kimurizhatnám magam! — Mért? Ki vagy mitől tart? Mi az akadálya? — A szesztilalom. Mert nyakolaj nélkül a grimbusz se grimbusz. Se íze, se bűze neki. Mintha tűz lobbant volna előtte, Tuboly szűkre csípi a szemét, majd hirtelen elhatározással: — Azon ne múljék — mondja.— Hány hordóval adjak? Eggyel? Kettővel? — Mit? — Mondjuk... rumot. — Hát van? — Hogyne lenne. — Hol? — Nálam. Az én raktáramban. Ma még a nagyáruda raktára ugyan, de meddig? Míg oda nem megyek. Míg azt nem mondom: vissza, miatyánk! Megbukott, nem érvényes az államosítás! — Ammáliáját! — perdül sarkon, s csap a saját markába Malaczos. — Ez igen! Ezt nevezem! Mikor megy oda, főnök úr? — Akár rögtön is. Csak.. oszt — teszi szájára az ujját —, rólam egy szót se! Senkinek, még a ... szívszerelmének se! Aló! Indulás, Pista! Malaczos egy szempillantásig értetlenül áll, aztán „kapcsol", begörbített mutatóujját az orrához emeli, s már ott sincs. Rohamtempóban, sárkoloncokat hullatva tűnik el a kapu fordulójában. Tuboly utána néz, egész a kapuig követi szemmel, aztán a kocsira lép, s gyeplővel legyinti egy szál, kiálló bordás lovát. A kaputól balra italbolt. Redőnye lehúzva. Vagy tíz-tizenöten állnak, lézengenek előtte s a csaposlány s Malaczos Pista vitáját hallgatják. — Hiszed vagy se, rumosztás lesz! Nem érdekel a dumád, Sári! Mire a csaposlány: — Rumosztás? — kérdezi gúnyosan. — Hol? Nna, ezt megnézem magamnak! Malaczosba karol, s megindul vele. Malaczos elordítja magát: — Aki magyar, velünk tart! A lézengők nevetnek, könyökkel lökik egymást, hogy ez ám a cirkusz, erről nem szabad lemaradni, s mintha kihasadt zsákból kukorica potyogna, Malaczosék után csatlakoznak. Tuboly a kocsi bakjáról nézi rendetlen, de egyre növekvő vonulásukat. 32. Tuboly — újra a szalonban — ahogy emlékező, de teljesen nyugodt, csaknem közömbös arckifejezéssel mondja: — Nincs tovább ... így volt, így kezdődött. Amire Péter, szintén nyugodtan, de Tubolyt is meghökkentő hangsúllyal: — S a vége... emberhalál lett. — Ki tehet róla? Én?! — fakad ki s veszti el első ízben a biztonságát Tuboly. — Én védtem Darázsi! Betegen, mint kórházi ápoltat már, de védtem! Az elveim szerint, később, a baleset után, a forradalmi bizottság előtt. Azt mondtam: bíróság dolga a büntetés. Leköszönök, ha bántódás éri. — S apám? Apám mért kivétel? Rá mért nem alkalmazhatók Tuboly úr emberbaráti elvei? — Kérem — hajt fejet Tuboly — én elismerem, készséggel elismerem, hogy a látszat ellenem szól, csak ... nem próbálná meg nem tudna kicsit méltányosabb lenni, Uzsa úr? Egyre idegesebb lesz, kimért, sakkhúzás-szerű érvelése végleg kapkodóra vált: — Először is — mutat a százforintosok kötegeire — ez a pénz itt az enyém. Én ajánlottam föl. S ha mint hiszem — kiszabadul, hamarosan kiszabadul a kedves papa, ígérem, hogy a kárpótlás, a fájdalomdíj se fog elmaradni. Mert... kiszabadul, a második menet: a közelgő, a márciusi forradalom fogja kiszabadítani! Október, a magyar október másutt, is kovász lett. No, és az ENSZ? Mit gondol meddig: a végtelenségig tűri. S hogy packázzanak vele?! Kifullad, majd újabb erővel, s most már lírai húrokat pengetve: — Én megértem, át tudom érezni a maga fiúi fájdalmát De kérem, mindnyájunk ügyére, a forradalomra hivatkozva kérem, hogy maga is értse meg: többről, sokkalta többről van itt szó, mint pár heti rabság. Péter sokáig, érthetetlenül sokáig hallgat. Végre fölemeli a fejét, s keményen, Tubolyt valósággal a székéhez szegezve, mondja: — Többről! Sokkalta többről! Fölpattan, s fölszólításnak is beillik, ahogy Hétszegihez fordul: — Jön? — Hova? — bámul rá ijedten Hátszegi. Amire Ilona, hogy sikoltásnál is élesebb a hangja: — Menj! Ne kérdezd, hova?! S ekkor — mint hajnalban, a karhatalom érkezésekor — megint fölberreg, s hosszan, kitartóan kezd szólni a csengő. Tuboly a farzsebéhez kap. Hátszegi összegörnyed, a karosszék oldalához lapul. Péter már lép, már indul, de Ilona megelőzi. Arca elszánt, s halálsápadt, s valahogy mégse rémület, inkább megkönnyebbülés látszik rajta. S a keze se remeg, s a mozdulata is határozott, mikor a zárban elfordítja a kulcsot. Az ajtóban Ilu, a kislány áll A hátán iskolatáska, a száján pajkos, évődő mosoly. — Kuk! Itt vagyok! — mondja. — Hát... te? — kérdezi Ilona, s könnytől lesz párás a szeme. — Ne félj, semmi zűr, csak az utolsó óránk lett lyukas. Mami, te sírsz? Mér’ sírsz, mamikám? Ilona fölkapja, szívéhez szorítja a kicsit. Baljával a fogas felé nyúl. Leakasztja irhabundáját, s vissza se nézve a lépcsőházba fordul ki. — Mami! Hova viszel? — lelkendezik a kislány. — Egy nénihez. A nagymamádhoz, kicsim. Ajtó csapódik, kulcs törren. Péter — Hátszegihez. — Még most se jön? Hátszegi rá se mer nézni, csak ül, ül, mint régi önmaga romja. — Sajnálom — mondja Péter, s Tubolyt pillantásra se méltatva, az előszoba felé siet. — Spicli! — ordít utána Tuboly. — A rendőrségre megy? Péter megtorpan, de csak a fejét fordítva hátra: — A rendőrséghez... nincs közöm — mondja —, de apámhoz annál több! S már ott sincs, az előszoba ajtaját nyitja, mikor Tuboly — nyomon követve — a szalon küszöbére ér: — Még számolunk! Nem lesz irgalom, ha... A többit elnyeli a berántott ajtó kattanása. Ekkor Tuboly a kémlelő ablakot tépi föl, s a rácsát rázva, markolva: — Várjon! Csak holnapig, holnap reggelig várjon! — könyörög, rimánkodik, de hasztalan, mert Pétert már el is kapta a lépcsőforduló. A kapuszín. Félhomály derengi be, csak az ajtónyílás négyszöge ragyog. Ilona, a kislánya kezét fogva, most lép ki, most merül bele a koratavaszi verőfénybe. Péter utánuk indul Vége. Enyhülő makacsság A napokban örömmel, de meglepődve hallottuk Túrkevén: a legutóbbi közgyűlésen 44 új tagot vettek fel a Táncsicsba, és ezek java része előzőleg már tagja volt a szövetkezetnek. Azért okozott ez meglepetést, mert amikor tavaly ott jártunk, fejcsóválva mondogatták a városi pártbizottságon: nagyon makacs elzárkózás, viszszautasítás tapasztalható aellépettekkel szemben az ottani szövetkezetekben. Olyannyira, hogy a kilépettek egy része akkoriban inkább új szövetkezet alakítására vállalkozott, mint hogy a fagyos fogadtatás jégpáncélján átverekedje magát. „Különösen nagy a makacsság a Táncsicsban” — emlegették. Itt még kommunisták is vannak, akik így beszélnek: „Ha kiléptek, csak próbálják az egyéni somot, amíg meg nem kopasztja őket. Majd akkor visszajöhetnek.” Néhány hónappal ezelőtt olyan hírek érkeztek a Táncsicsból, hogy már más szelek fújnak, de még mindig elég dermesztőek, mert az új „jelszó” valahogy így hangzik: „Kétszer kell annak megborotválkoznia, akit mi visszaveszünk.” (Ugyanis: egyszer a borbély, egyszer pedig a közgyűlés „borotválja” meg.) Mégis megtört a jég! Igaz, még egyszer visszaütött a makacsság ezen a legutóbbi közgyűlésen is. A faatholdas Sánta Lajost nem vették vissza. Csendes, jó dolgos tag volt mindig (hat évig volt tag), az ellenforradalom alatt sem csinált semmit. De amikor kilépett a tsz-ből ilyesféle csúszott ki a száján: „Szabadnak érzem magam megint”. Most aztán néhány „főmakacs” javaslatára kimondták: „Hadd érezze hát továbbra is szabadnak magát.” Azóta — úgy tudjuk — Sánta Lajos ügye is kedvezően alakul, a következő közgyűlésen minden valószínűség szerint visszaveszik, lepattant a jég a legmakacsabbakról is. Az ország több szövetkezetéből azonban még mindig érkeznek olyan hírek, hogy elutasítóak a kilépettekkel szemben. Helyenként, ha egyet-kettőt vissza is vesznek , úgy megdorgálják, „megmaszírozzák” a közgyűlésen, hogy a többi kilépettnek elmegy a kedve a felvételi kérelemtől. Szó sincs arról, hogy válogatás nélkül mindenkit vegyenek viszsza, azt is, aki nem vált becsületére a szövetkezetnek. Helyénvaló lenne azonban elgondolkozniuk a „makacs” szövetkezeti tagoknak: vajon használnak-e szövetkezetüknek, a szövetkezeti mozgalomnak, ha nem gyógyítják, hanem nyitva hagyják az ellenforradalom ütötte sebeket? ------- ■ • ■-------- A Munkaügyi Minisztérium 5-ös számú helyiipari tanulóintézetében kiállításon mutatták be a bőripari tanulók félévi vizsgamunkáit. A kiállítás egyik célja, felhívni a figyelmet ezekre a szakmákra, hogy kedvet csináljanak a fiataloknak. A szép és ötletes munkák egy részét az iskolában, idén megnyílt tanulóműhelyben készítették. A nógrádi bányászok felszabadulási munkaversenye Csuz Sándor szorospataki KISZ- brigádja április 4 tiszteletére munkaversenyre szólította fel a nógrádi szénmedence bányászait A csapatok vállalásai alapján a bányási üzem terven felül 120, a mátranováki pedig 3300 tonna szenet ígért április 4-ig. (MTI)