Népszabadság, 1959. május (17. évfolyam, 101-126. szám)

1959-05-01 / 101. szám

József Attila: (1905—1937) MÁJUS A rengő lomb virágban ég, és készül a gyümölcsre, a nyílt utcára lép a nép, hogy végzetét betöltse. Iramlanak a bogarak, friss jelszavak röpülnek. S az aranyba vont ég alatt, — mert beköszönt az ünnep a szabadság sétára megy. Hős népe ágat lenget, s ő kézenfogva vezeti szép gyermekét, a rendet! Lukács László. (1906—1944) KÖRFŰRÉSZ Deszkafaló penge vagyok. Se nem látok, se nem hallok. Pörgők, mint a búgócsiga, mint a kerek istennyila. Amit ember kínnal, bajjal, húzva-vonva összeszabdal, azt én könnyen!... Göcsbe, gallysba nyomulok, mint kés a vajba. ■ Oly 'gyorsan, ahogy én futok, ember nem űz gondolatot, szív nem érzést, hevesebben nem dobban a szerelem sem. A középszert nem ismerem. Élet, halál két menetem. Lóerővel fut az élem, vagy sehogyse!... S akkor végem. Mióta a fa tőlem fáj, azóta zeng, dohog a gyár. Tenyér tőlem kap erőre s fűrészporrá foly a tőke. Átszaladok gyűrűn, éven, át az egész ezredéven, Hasad a rönk, deszka villog, múltból jövőt így hasitok. Kit én kurtán kettészelek, nem lát az vért, nem az sebet, Mint egy almát félbevágom, Tűnődhet a túlvilágon ... (1941) szólt csak, amikor a Ljubov Jarovájában Marját, a gyermekeit féltő öregasszonyt alakította a leánya. — Te, Kati, ma este engem játszottál. A harmincas nemzedék költője Szabó Béla. Aki látja csaknem kétméteres termetét, figyeli mozdulatait, hallja a szavát, természetesnek, magától értetődőnek véli a neve elé illesztett, a mai kor új nemességét hirdető, tiszteletet követelő megkülönböztetést: Csepeli. Szabó Béla a Weiss Manfrédgyárban kezdett kereken negyed évszázaddal ezelőtt dolgozni, ott tanulta ki az üzemlakatos mesterséget. A nyugtalan siheder, nem tudott, nem is akart „csöndben” maradni. „Beolvasott” az „okosoknak”, akik — fasiszta háború dúlt — kihelyezték Kőbányára, ahol földalatti gyárat építettek. Az akaratos legény itt sem „tartotta a száját”. Szembeszállt a náci parancsnokkal. Menekülnie kellett. A hevesi tanyavilágban parasztemberként érte a felszabadulás. 1945 tavaszán visszajött Csepelre, a Magyar Posztógyárban, a lakatosbrigádban dolgozott a fordulat évéig. Verselni még kisinas korában kezdett. A szép szót poétalelkű, háborúba rokkant édesapjától örökölte — a harcos hangot nagybátyjától, az illegális kommunista Mályi Vilmostól tanulta. 1948-ban „kiemelték”, azóta irodalommal, újságírással foglalkozik. Lázadóból forradalmár lettem című bemutatkozó kötetét ma már így látja: „Az első tántorgó ócska bárka volt, forradalmat vitt és lángoló nyomort.” A következőről — Ut a messzeségbe, 1956- ban jelent meg — most eképpen vall: „Rőt hajómra kalóz szél hajolt, s nagy, fehér, sörényes örvénybe sodort...” Nemcsak a költőt, az irodalmat — a nemzetet is. Szabó Bélát oldalas cikkben támadták az Irodalmi Újságban: „Munkásköltő vagy verselő munkás...?” S a gúny nem volt elég. A kitört viharban az ellenforradalmárok, Kalamár József gyilkosai a csepeli főtéren üvöltötték: — Hol az a Szabó? Most szavalja verseit! S a költő Szabó Béla nem hallgatott! 1957 januárjában megjelent új verse a Magyar Ifjúságban. 1957-ben a moszkvai VIT-en volt. Nyilatkozott a szovjet rádióban, a Lityeraturnaja Gazeta és a Novij Mir közölte írásait. 1958-ban József Attila-díjjal tüntették ki. Több költeménnyel szerepel a mai fiatalok antológiájában, a Tűztáncban. S nemrég megjelent A világ peremén című kötete. Most rendezi sajtó alá újabb műveit: A negyedik hajót. — Jót írni legalább olyan nehéz, mint vasat kalapálni... — mondja. — Némely zugból fújt rám ma is hűvös szél, de én megyek a magam „csepeli” útján. A munkásosztály mai életét — korom nagy mozgásában, nemzetközi összefüggéseiben korszerű metaforákkal, mindenkor világosan, érthetően szeretném ábrázolni. László Miklós /ír/á, eberfartiziáns&rfr A munkásosztály nemzetközi ünnepén azoknak a költőknek csoportját szólaltatjuk meg, akik a felszabadulás előtt költőharcosai voltak a munkásmozgalomnak, s akik már nem érhették meg a szabadság felvirradtát Magyarországon. Többségük mártírhalált halt, s volt kit öngyilkosságba kergetett a fasizmus. József Attila, Radnóti Miklós és Komját Aladár nevét eddig is jól ismerte olvasóközönségünk. Ismerjék meg azokat is, akikről eddig keveset szóltunk, de akiknek életműve elidegeníthetetlen része a szocialista irodalomnak. Kommunisták és a kommunistákhoz közeledő szociáldemokrata költők szólnak itten, különböző hangokon, különböző művészi felfogással, de egybecsengő értelemmel. Sokan voltak magyar szocialista írók, akiket lekaszált a fasizmus szörnye s valamennyit most és itt nem tudjuk a nyilvánosság elé idézni. Ezt a verskoszorút azzal bocsátjuk olvasóink elé, hogy tekintsék az ismerkedés alkalmának halott költőkkel, akiknek igazsága felépülő szocialista hazánkban öltött testet. Komját Aladár: (1891—1937) EGYKÉNT, EGYKÉNT Egy a mi sorsunk, egy a nyomorunk. Nyűgtől, kórságtól egyként roskadunk. Egyként kókad gyerekünk, asszonyunk. Egyként tör vas, csapol meg véradó. Egyként hajt ölni, halni úri szó. Egyként fojt gáz, és egyként tép golyó. Egyként gyötörnek börtönfal mögött. Csupasz a testünk: a kőre lökött. Egyként dombolják ránk a friss rögöt. Egyként. De egy a roppant álom is: elönt, emel, az árja messze visz. Szabad föld, béke, munka — arra visz.. Egyként, egyként: a sokaság, a nép. Egyként moccan és egy ütemre lép. Egy akarat fújtatja a szívét. Egyként ordít a temérdek torok: a düh mélyéből egyként háborog. Egyként markol a millió marok. Győztünk! A rúdra fölröpül a jel! Rá a sokaság egy hangja felel. Egy, egy a dal, mit döngve énekel! Knopp Imre: (1905—1942) RIADÓ! Hallgathat a filozófus költő, Porcellántornyában méregetve szót. De én munkás vagyok! Az utcasarkon állva élő plakátként zengek riadót! Harcra fel! Te megcsúfolt sereg. Munkátlan, hajszolt, éhes proletárhad! Telj meg velünk Utca! És zárulj Gyárkapu! Fogadd Gép büszkén sűrű sorainkat! Áll a harc! Én nem hallgathatok! Munkások! Társak! Énekeljetek! A kezünk alatt élet lesz a munka zengjétek hát, hogy: Munkát! Kenyeret! Eder István: (1911-1944) AZ ELVESZTETT IDILL Oly édes, oly virító e sziget kőtengerében szürke városunknak, friss zöldje felüdíti a szemet s egyhangúságát az aszfaltos útnak. Mily nyájasan, kedvesen integet a viskó rajta és az ósdi kútnak látványa mily romantikus! Rideg ésszel vájjon ki mondja nyomorultnak e hely lakóit, mert talán behorpadt a háztető s a fal repedezett? De jó a nap egykor, hogy zord kezek csákányt feszítnek idillnek, nyomoznak. S kik eddig szép, festői szennybe tengtek, maguknak büszke, új otthont emelnek Radnóti Miklós: (1909—1944) TÖREDÉK Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős. — A ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bújhatott, s rághatta szégyenében ökleit. — az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen. Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő irigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal újra — mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, a rettentő szavak tudósa. Csalás, 1944. május 19. Zsigmond Ede: (1916—1944) CSOPORTOSULJ A TIEIDDEL! Nagylelkűen és harag nélkül akartam élni. — nem lehet: méreggel és gyilokkal űzik a jót, gyöngét és gyermeket. S ha néha-néha még eláraszt e régi vágy, a szánalom s a jóság drága szenvedélyét iszonnyal messze eltolom. Mert hogyha minden, minden fsírás végigcsorogna dobogó szívemen, úgy elöntené, mint kis töltést áradó folyó. És hogyha minden fájdalomnak nyila a testembe hasit, szétszaggat millió darabra, mint úttestet az ekrazit. Ezért nem kell nekem ma. Jóság, veszélyes, ósdi ékszered, pusztul, ki meg nem válogatja, kit szán, kit gyűlöl és szeret. Tudd meg: ha nincsen ellenséged, nem társul hozzád majd barát sem, gyanús ki kiissza szánva minden sors méregpoharát. Csoportosulj a tieiddel, húzd meg a határvonalat, magatok és a nagyvilág közt építs fel kínai falat. — de lőrésekkel, hogy ha támad az ellenséges hadsereg, elsüthesd rájuk nyugalommal sok gyilkos ágyúd, fegyvered. Ezt teszem én is. Ami jóság húsz éve belémférkőzött, felosztom hazám sokat síró s tűrő szegényei között. Velük vagyok Egy. Tőlük kaptam barátot, ellenségeket, szemem a szemükkel kutatja Élet sok rejtett ékedet. Salamon Ernő: (1912—1943) HÁLA HŰSÉGES ÉNEKE Sülj ki, dalom, ropogós, jó kenyérnek, ősz van, légy tea, jó forróra főtt, tápláld, hevítsd munkájában a munkást, és rövidítsd meg a munkaidőt. Vegyülj dallamnak a gép robajába, mi kenetlen, annak légy olaja, ne fájjon a füle a gyáriaknak a nagy lármától, ha mennek haza. Ha tehetném, én úgy énekelnélek, a drágaság tőled olcsóbb legyen, ne szörnyülködjék az a szegényasszony, legyen valami, mit hazavigyen. Védd, ha iszik, dalom, a férfinépet és hogyha scáromkodik, ne csitísd, vedd el az asszony feleselő kedvét, csúf fogait szép lágyan csikorítsd. Vidd el a gyermeket, ha veszekednek, vedd el gyermekük a lábuk alól, más, szebb értelmet adj a csúfszavaknak, ami szúr bennök, ne legyen sehol. Az ifjakat segítsd te szerelemre, merjenek szólni, ne dadogjanak, légy a tündére öreg ruhásoknak, ragyogjanak és kakaskodjanak. Mézet egyenek, vajat a kenyéren, ringassa őket ünnepdéli dongás, vasárnapjuk ne legyen unalomnap, öregségük ne legyen siralomház. Ad a szegénynek, dalmit a szegénység és a szegénynép énnekem adott, éhségre tűrést bánatokra bírást és erőt, erőt tenni — boldogot. (1941)