Népszabadság, 1961. február (19. évfolyam, 27-51. szám)
1961-02-07 / 32. szám
íl N 1. PSZABAISAG 1961. február 7. kedd IQOR HERCEG Borogyin operájának felújítása az Állami Operaházban Alekszandr Borogyin, a pétervári orvossebészeti akadémia egyik legkiválóbb hallgatója, szenvedélyesen szerette a laboratóriumi munkát — emlékezik vissza a múlt század ötvenes éveinek ifjú Borogyinjára egyik életrajzírója. — A professzor örömmel látta kedves tanítványát a laboratóriumban, hosszan tartó, elmélyült vizsgálódásban. Egyik napon azonban üres volt Alekszandr munkaasztala. — Hol van Borogyin? Beteg talán? — kérdezte Zinyin professzor (akit később „az orosz sebészet atyjának” neveztek). — Nincs semmi baja, csak most éppen kvartettezik — felelték nevetve a diákok — ő a gordonkás... De fuvolázik is, meg igen jó zongorista, s komponál is. — Gordonkázik! Fuvolás! Komponista! És én még a legkomolyabb hallgatómnak tartottam! — méltatlankodott a professzor. — Alekszandr mindent komolyan végez — egyetemi munkáját is, a művészetieket is — replikázott az egyik hallgató. S valóban így volt azokban az egyetemi években, s később is, mert bár Borogyin mindvégig megosztotta az életét, „két urat ■Bolgált” a tudományt és a muzsikát, mindkét hivatását — talán furcsának tűnik — egyforma odaadással művelte. (Zinyin igazán nem vall szégyent a tanítványával: Borogyin haláláig a kémia neves professzoraként tevékenykedik a pétervári egyetem orvosi karán, s úgy „mellékesen” már életében tekintélyes zeneszerző.) Alekszandr Borogyin (1833—1887) nevét az orosz zene másik négy nagyjával: Balakirevel, Muzzorgszkijjal, Kjudval és Rimsz- Mj-Korszakoval együtt szokta emlegetni a zenetörténet. Ők öten — a „hatalmasok kis csapata”, ahogyan Sztaszov, a kor harcos szellemű, kiváló esztétája, az icötők” eszmei nevelője, vezére nevezte őket — a realizmust, a magas eszmeiséget, a zeneművészet népi-nemzeti jellegét választották művészi programjukul. Az orosz nemzeti zenének arra az alapjaira, amelyet Glinka rakott le, ők még tudatosabban építették ki nagyerejű népi és mélyen realista operai művészetüket. Fellépésük döntő hatással volt nemcsak az orosz, hanem általában a modern zene kialakulására. Közülük Muszorgszkij fejezte ki műveiben a legnagyobb művészi erővel az új orosz iskola eszményeit. De Borogyin egész alkotó művészetét is az Ötök harcos forradalmi hite, meggyőződése vitte........előre bátran, új partok felé!”. Borogyin hihetetlen műgonddal alkotott, nem sok műves zeneszerző, de két nagyszabású szimfóniája (a harmadik, sajnos, csak érdekes torzó maradt), a Közép-Ázsia sztyeppéin című, ragyogó hangzásokban gazdag szimfonikus költeménye, vonósnégyesei, vokális művei és egyetlen operája, az Igor herceg, erőteljes zenei nyelvezetükkel, eredeti hangvételükkel, az orosz népzenei elemek példás továbbfejlesztésével ösztönzően hatottak nőn egy orosz komponistára. Az Igor herceg jellegzetesen nemzeti-történelmi opera. Szövegét is Borogyin írta, az Igor-ének nyomán. Az orosz irodalom története úgynevezett kijevi korszakának legjelentősebb emléke az Igor hadjáratáról szóló ének. Ismeretlen szerzője az orosz föld egységének az eszményét verseli meg. A története egyszerű: Igor herceg, a novgorodi tartomány fejedelme 1185-ben hadba indul a nomád polovecek ellen. Hadait szétverik, ő maga fogságba esik, de sikerül megszöknie. Borogyin igen jó érzékkel formálta, gazdagította újabb alakokkal, s fejlesztette az eposzt hatásos operaszövegkönyvvé. A mondanivaló középpontjába már a hazafiság, a helytállás, maga a történelmi múlt, a nemzeti hagyomány került. Alekszandr Borogyin egyébként, akárcsak a hősköltemény ismeretlen szerzője, az Igor hercegben, az érzések festésére helyezi a fő súlyt, s miként az Igorévekben, Borogyin operájában is nagyon megkapóak a természeti képek. Jellemábrázolásának fő eszköze a dallamosság, az ária; a drámai énekbeszéd, ha fel is bukkan, hamarosan nagyívű dallamba olvad. De az erőteljes drámai hang, az élesebb konfliktus sem hiányzik az Igor herceg zenéjéből, sőt, mint intonációs körök csapnak össze az orosz és a poloveci jelenetek, vagy Galickij söpredék hadának és a védtelen leánysereg ábrázolt konfliktusának dallamelemei. S mint a nagy orosz történelmi operákban: az Igor hercegben is igen jelentős szerep jut a népnek, az énekkarnak. Igazi kórusopera; a leghatásosabb részletei is azok, ahol az egész együttes szerephez jut: a polovecek táborának sodróiramú, izgató ritmusokkal teli tömegjelenetében. Az Igor herceg kereken hét évtizeddel ezelőtt, 1890-ben került színre először Pétervárott; azóta világszerte sűrűn játszott műsordarabja az operák repertoárjának, de nálunk csak 1938- ban került a közönség elé. Azóta 1948-ban sikerrel fel is újították, néhány éve azonban ismét nem szerepelt a műsoron. Az Állami Operaház most új rendezésben, új színpadi köntösben és nagyrészt új szereplőkkel ismét műsorra tűzte Borogyin remekét. Az Igor herceg felújítását bátran bemutatónak is mondhatjuk, mert Pavel Zlatogorov, az előadás szovjet vendégrendezője és hazai munkatársai szinte teljesen új előadást állítottak színpadra. (Az eredmény jelentős voltát akkor mérhetjük fel igazán, ha összehasonlítjuk az Operaház régebbi, ugyancsak szépen megalkotott Igor-előadásával.) Mi az, ami leginkább új, ami leginkább megragad az Igor herceg mostani színpadravitelében? Az, hogy a produkció minden mozzanatában az Igor herceg előadási gyakorlatának sok évtizedes legjobb orosz és szovjet hagyománya tükröződik. A hitelesség olyan fajta megkapó légköre árad a színpadról (és a zenekarból), amelyet a mi művészeink Zlatogorov művészi irányítása nélkül aligha tudtak volna megteremteni. (S ez természetes, hiszen kitűnő vendégünk több évtizedes rendezői pályáján is kivételes helye van Borogyin operájának, ugyanis valósággal „utazórendezője” az Igor hercegnek: igen sok szovjet színpadon az ő sikeres munkája nyomán játszszák.) Borogyin alkotó művészetének fő jellemvonásai a melódiabőség, s a gazdag színfantázia. Az Igor herceg dallamai is bőven áradnak, sok helyütt szinte részegítő színpompában. Sztanyiszlavszikij, amikor a moszkvai Nagy Színház operastúdiójában rendezett, mindig figyelmeztette művésztársait: „A műalkotás elemzésekor — anélkül, hogy a szövegírót figyelmen kívül hagynák — az operarendezők és az énekesek mindenekelőtt a zeneszerzőre hallgassanak, mert az operában az övé a döntő szó ...” Nos, Zlatogorov (az egykori Sztanyiszlavszkij — Nyemirovics-Dancsenko-tanítvány) az Igor herceg megkapó rendezésében mindenütt a muzsikából indult ki, ezért elevenedik meg a dalmű minden apró részlete valami magától értetődő természetességgel, ezért kelnek életre igazi emberi vonásokkal az opera hősei éppúgy, mint epizódalakjai. S amenynyire művésze Zlatogorov az aprólékos jellemrajznak, annyira mestere a nagy színpadképeknek és a tömegjeleneteknek. Ilyenkor szinte hatalmas történelmi freskókat alkot, káprázatosan, de sehol sem öncélúan juttatva érvényre azokat a szépségeket, amelyekre a festői zene oly bőséges alkalmat nyújt. Realista színészi jellemábrázolás és az opera játék hagyományos nagy pátosza egyesül az Igor herceg új előadásán — vonzó harmóniában. (A sok kifejező megoldás közül is kiemelkedik az előjáték napfogyatkozás-jelenete, amely világítási hatásaiban is, a tömeg mozgásában is megkapóan érzékelteti azt az érzelmi-lelki konfliktust, amely a különös természeti jelenség nyomán Igor bensejében dúl.) A nagy erőpróba sokszor a legjobb teljesítményekre serkent. Ezúttal igazán csak elismeréssel szólhatunk például az énekkar hangszépségben is, intonációban is, színpadi magatartásban is példás produkciójáról, a táncegyüttes lelke®, friss lendületű, alaposan kigyakorolt II- felvonásbeli táncairól (Lakatos Gabriella, Kún Zsuzsa, Gál Éva és mások hatásos szólóival) és általában a zenekar munkájáról. S művészetük legjavával szolgálták a felújítás sikerét az énekes magánszereplők. Operaházunk — ezúttal is párhuzamos szereposztásban — igyekezett az Igor életrekeltésére a hangjukban is, színészi alkatukban is leginkább alkalmas művészeit „csatasorba” állítani. A bemutató előadáson — ezúttal csak erről számolunk be — az opera címszerepét Jámbor László énekelte. Igor a művész régi értékes alakítása, ezúttal is hősi lendülettel, mély benső átérzéssel, nagyon rokonszenves vonásokkal jellemezte a herceg alakját. Feleségét, Jaroszlavnát, az operairodalom egyik legszebb nőalakját Takács Paula keltette életre árnyalt énekkel, hiteles színészi jellemrajzzal. Koncsak kán szerepében — néhány érdekes új vonással is gazdagítva az alakot — Székely Mihály ezúttal is remekelt. S Fodor János is értékes, mértéktartó alakítást formált a féktelen Galickij herceg szereprajzából. Koncsakovna románca Tiszay Magda testelt hangján zendült meg, a polovec lány dalát Szőnyi Olga énekelte vonzóan, Vlagyimir Mátray Ferenc volt. A tehetséges művész hangja nem győzte mindenütt egyforma színnel-súllyal a szólamot; úgy tűnt, könnyű tenorjának helyenként mély a szerep fekvése. A két vándormuzsikus szerepéből Külkey László és Katona Lajos színesen jellemzett alakot állított színpadra. Orfurt Somogyvári Lajos játszotta. A zenei betanítás munkáját Komor Vilmos karnagy és Pless László karigazgató végezte. Komor Vilmos átgondolt és átélt vezénylése hatásosan zendítette meg Borogyin mondanivalóját. A Poloveci táncoknak sodró lendületet diktált (Harangozó Gyula régebbi koreográfiája most világosabb tagolású), s feltűnt: a régi felfogáshoz képest mennyire más, találóbb értelmezéssel vezényelte a Koncsak—Igor jelenetet. A díszleteket Fülöp Zoltán tervezte. A kitűnő művész egész pályája azt mutatja, hogy egyénisége leginkább a nagylélegzetű művek színpadra ámításához vonzódik. Széles távlatú pompás színpadképei — bár helyenként túlságosan aprólékosak — ezúttal is sikeresen szolgálják az Igor herceg pátoszát. S a Márk Tivadar tervezte, dúsan díszített jelmezek és a nagy történelmi falfestmények illúzióját hatásosan felkeltő előfüggöny is sikerrel növelik a színpad varázsát.. Lózsy János Igor herceg: az előjáték színpadképe. HARMINCNYOLC KÉPZŐMŰVÉSZETI KÖNYV JELENT MEG 1960-BAN Ötven új kiadású reprodukciót és levelezőlapot ad ki az idén a Képzőművészeti Kiadó (Tudósítónktól.) A különféle művészetek iránt megnyilvánuló érdeklődést jelzi az a tény, hogy a szépirodalom mellett manapság a művészeti könyvek a legkeresettebbek Magyarországon. Nemcsak egyszerűen a lehetőségek növekedéséről beszél a statisztika. Ugyanis, amíg 1954-ben, a Képzőművészeti Alap kiadóvállalatának megalapításakor összesen 18 művészeti könyv jelent meg, átlag kétezer példányban, addig 1960-ban már 38 képzőművészeti vonatkozású könyvet és albumot jelentetett meg a kiadó, átlagosan 7300 példányban. Sőt, voltak közöttük olyan könyvek és sorozatok is, amelyek 10—15—18 ezres szériában kerültek az olvasóközönséghez, s igen gyorsan elfogytak. Az igények természetesen többirányúak. Rendkívül népszerűek lettek az olcsóbb sorozatkiadványok: a 6—18 ezer példányt elérő A művészet kiskönyvtára sorozat, a nyolcezer példányos Művészettörténet sorozat, továbbá a Magyar mesterek és A realizmus mesterei sorozatban megjelent művek. Nagy érdeklődéssel fogadta a közönség a művészek életrajzát és életművét ismertető regényeket, a reprezentatív albumokat, például a Magyar festészet és A rajzművészet mesterei két-két kötetét, A Drezdai Képtár és Az orosz szobrászat albumot, továbbá az egyes mesterek vagy korok nagy műveit felvonultató mappákat. Tavaly körülbelül 300 ezer reprodukciót és sok millió művészeti vonatkozású képes levelezőlapot bocsátott közre a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata. A Művészet című szakfolyóirat mellett, mind nagyobb az igény a közönség részéről egy sűrűbben kiadott, a képzőművészeti kultúrát népszerű formában terjesztő lap megjelentetésére. A Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata az idén is sok, közérdeklődésre számot tartó munkát ad a képzőművészetet szerető olvasók kezébe. Tovább folytatódik több sikeres sorozat, így például az egyedi műemlékeket bemutató Műemlékeink sorozat. A képzőművészet forrásai című sorozat, amelyben eddig Mednyánszky- és Dési-Huber-kötet jelent meg. Ugyancsak folytatják A magyar karikatúraművészet mesterei sorozatot. A kiadó a Tibet és a Vietnam című kiadványához hasonlóan, magas színvonalúan megformált, illusztrált kötetekben adja közre világjáróink útleírásait. Az idén megjelenik Genthon István • Magyarország művészeti emlékei című, három kötetre tervezett művének második és harmadik része. A könyvek és albumok mellett tovább folytatja a kiadó művészi reprodukciók és levelezőlapok megjelentetését. Idén körülbelül ötvenféle, új kiadású reprodukciót és levelezőlapot hoznak majd forgalomba, magyar és külföldi művészek alkotásaival. Levelezőlapokat és leporellókat készítenek legjelentősebb és legszebb műemlékeinkről s néhány városunk panorámájának mását színes levelezőlapon nyomtatják majd ki. A kiadó meggyorsítja a képes hanglemezek gyártását is; ebben az esztendőben körülbelül hatszázezer darabot adnak át belőlük a kereskedelemnek. Két új prózai bemutató a szegedi Nemzeti Színházban A szegedi Nemzeti Színház két operabemutatója után február 10- és 11-én két prózai bemutatóra kerül sor. A nagyszínházban Feuchtwanger A sátán Bostonban című háromfelvonásos drámáját játsszák. Ez a színdarab az író művének magyarországi bemutatója, Komor István rendezésében. A dráma történelmi magva a salemi boszorkányper. A mű Baján Pál fordításában kerül színre, szereplői pedig Bányász Ilona, Földi Teri, Radnóty Éva, Jászai László, Katona András, Kiss Ferenc, Kovács János és Mentes József. Február 11-én a Kamaraszínházban Paál Ferenc Zsákutca című háromfelvonásos színművét mutatják be. Az antifasiszta témájú színdarabot Versényi Ida rendezte, a főbb szerepeket Demján Edit, Miklós Klára, Káló Flórián és Kormos Lajos alakítja. Színházi előadások, bányászművész találkozók Várpalotán A budapesti Vígszínház és a Várpalotai Szénbányászati Tröszt a múlt évben szocialista szerződést kötött, s azóta bensőséges baráti kapcsolat alakult ki a bányászok és a színművészek között. A Vígszínház tavaly már több nagysikerű darabbal szerepelt a várpalotai színpadon. Tavasszal bemutatják a Lysistrate és a Gát a Csendes-óceánon című színművet, majd irodalmi estet és színháztörténeti kiállítást rendeznek. A színház egyik rendezője rendszeresen segíti a színjátszó csoportot, s a helyi foglalkozásokon kívül a színház főpróbáira is meghívják a várpalotai bányászszínjátszókat. A bányászok az idén rendszeresen látogatják majd a Vígszínház előadásait is. Várpalotáról hetenként szerveznek színházlátogató társasutazásokat. Legközelebb február 8-án, 11-én és 20-án utaznak a fővárosba népes bányászcsoportok a Vígszínház előadásaira. (MTI)