Népszabadság, 1963. november (21. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-27 / 277. szám

8 GYETVAI JÁNOS: KÉT VILÁG KÖZÖTT Szépirodalmi Könyvkiadó A régebbi korok levelezései, emlékiratai lassanként részévé váltak a magyar irodalomnak. Kazinczy vagy Petőfi levelezése, Rákóczi önvallomásai vagy Justh Zsigmond naplója nélkül éppen úgy hézagosnak éreznénk irodalmi múltunkat, mint emez írók bármelyik szépirodalmi alkotása nélkül. Több a vita a XX. századi levelezések, emlékiratok körül. Érthetően, hiszen ma még hiányzik a távlat megítélésükhöz. Az azonban kétségtelen, hogy ezek a műfajok újabb kori irodalmunknak is szerves részei, nélkülük érdekes írói alakokkal és fontos ismeretekkel volnánk szegényebbek. E korszaknak történelmi eseményekben és irodalmi értékekben egyaránt fontos fejezete a szocialista íróemigráció pályafutása. Az 1910-es forradalomban való részvétel, majd az emigrációs pálya fordulatai egész életműveknek is tárgyává lehettek. Példa rá Illés Béla munkássága. De míg Illés a történeti tényeket mindig átformálta, regényesítette, mások megmaradtak a tények egyszerű, dokumentatív rögzítésénél. Ez a nagy idők eseményeiből merített, modern dokumentációs irodalom talán Hatvany Lajosnak a maga szerkesztette Esztendő című folyóiratban közzétett naplójában kezdődik, 1918 novemberében. S folytatódik a bécsi emigrációban keletkezett névtelen memoárokkal, a hajmáskéri és zalaegerszegi lágerekben töltött napokról, s olyan — sajnos töredékben maradt — naplóval, mint Gábor Andoré az 1919 augusztus-szeptemberi börtönélményekről. S folytatódik a Visegrádi utcával, Lengyel József történelmi riportázsával, amely a magyar kommunista párt megalakulását, első heteinek történetétvázolja az izgalmas egyéni élmény keretében. Mindezt csupán abból az alkalomból említjük, hogy ezen személyes jellegű történelmi művek sora ismét gyarapodott egy értékes, nagyon figyelemreméltó kötettel: Gyetvai János emigrációs emlékeivel. Gyetvai Jánost nem kell bemutatni a magyar olvasóközönségnek. Néhány régebbi műve a legutóbbi évek során Magyarországon is megjelent, köztük remek, drámai sodrású elbeszélése, a Válságos éjszaka. Ez az elbeszélés még 1922-ben keletkezett, s az első volt azok között az írások között, amelyeknek tárgyát írója a Magyar Tanácsköztársaság eseményeiből merítette. Gyetvai az egyik legizgalmasabb fordulatot dolgozta fel: a ludovikás ellenforradalmi puccs leverésének filmszerű gyorsasággal pergő históriáját. Ez az elbeszélés nemcsak tárgyával, hanem művészi erejével is felhívja magára a figyelmet A tömör, expresszív fogalmazásnak egyik legmaradandóbb példája az 1920-as évek forrongó magyar prózai kísérletezéseiből. De nemcsak írói munkássága, hanem változatos életpályája is ismeretes. A Tanulmányok a szocialista irodalom köréből című emlékezetes gyűjteményben róla is szól egy tanulmány. Ebből egy tipikus magyar forradalmi pálya körvonalai rajzolódnak ki. Emlékiratai, amelynek a kifejező Két világ között címet adta, ennek a pályafutásnak eseményeit, fordulatait foglalják össze. Gyetvai eleve a rokonszenves elbeszélők sorába tartozik. Nem terheli olvasóját minden emlékének részletes és hosszadalmas előadásával, a lényeges és lényegtelen elemek keverésével. Nem kíván az utókor számára mindent ami történt — s ami számára s egy régebbi generáció számára minden részletében fontos volt — megőrizni, lírai és historiografikus részletességgel felhalmozni. Éppen ellenkező célt tűzött ki maga elé: csak azt és csak annyit előadni, ami s amennyi az utókor számára is lényeges és maradandó értékű lehet a vele személyesen történtekből. Amit előad, első pillantásra nem olyan látványos és színes, mint a líraiszubjektíven tálalt emlékiratok akármelyike, de annál megbízhatóbb, maradandóbb. Gyetvai emlékezései megőrzik a vele történt változatos események történelmi ritmikáját. Egy emigrációs Odüsszeia váratlan fordulatai bontakoznak ki a gyors, szűkszavú előadásból. Menekülése a fehérterror elől, hajóval a Dunán, hamis útlevéllel. Emigrációs nyomorgás Bécsben. Illegális megbízatások teljesítése a munkásmozgalom egykori végváraiban, Kassán és Pécsett, Bécsből tovább Berlinbe. Innen pedig — 1924-et írunk — Amerikába. Itt végleg megtelepszik Gyetvai, 24 éven keresztül szerkeszti a magyar munkásság lapját, az Új Előrét. Ez a letelepedés azonban nem jelenti a vándorlások végét. „Jártam azután — írja szűkszavúan — az Egyesült Államok sok millió négyzetmérföldnyi területét huszonnégy éven át, az Atlanti-óceán partjaitól a Csendes-óceánig Talán éppen ugyanannak a kálváriának az útján, amelyet a hazánkból kitaszított kétmillió magyar munkás járt 1880 óta New York kikötőjétől a pennsylvaniai bányákig, az indianai acélgyárakig.” E vázlatosan előadott Odüszszeia olyan történelmi tényeket tartalmaz, amelyekre a korszak történésze is bízvást figyelhet. Irodalmi szempontból azonban még figyelemre méltóbb az emberi alakoknak az a sokasága, amelyről Gyetvai minden körülményeskedés nélkül, természetes közvetlenséggel tud beszélni. A társak, akikkel együtt küzdött, ma már valamennyien történelmi és irodalomtörténeti személyek, s jelenlétük eleve érdekessé teszi a visszaemlékezést. Micsoda kollektíva gyűlt össze csak Kassán például, a forradalomnak ezen a kis átmenőállomásán. „Kassán — írja — együtt volt már az első kommunista pártcsoport: Seiden Ármin, Szilágyi Dezső, Mácza János, Jász Dezső, majd Illés Béla, Hidas Antal, Eried Jenő, s amíg ott tartózkodtak vagy akár ha csak arra is utaztak, Münnich Ferenc, Seidler Ernő, Hamburger Jenő, dr. Polacsek László, Rákos Ferenc, Karikás Frigyes, Pór Ernő, Fogarasi Béla és mások.” A könyv hűséges tükörképe egy lelkiállapotnak is — annak a forradalmárszorongásnak és hevületnek, amely az emigráció és az illegalitás részvevőit olyannyira jellemzi. A folytonos üldöztetés, lebukási veszély, létbizonytalanság pszichózisát és a vállalkozókedvet, ötletességet, elszántságot egyformán jól tudja karakterizálni. Elsősorban önmagában, mert jó önmegfigyelő, tárgyilagos, önkontrollra képes ábrázoló. S képes ezt a bonyolult lelkiállapotot legalább érzékeltetni a társakban is, akikkel együtt küzdött. Jóllehet a vázlatos, koncentrált előadásmód nem tűri meg a részletes analízist, egy-egy karakter vagy viselkedésforma tüzetesebb jellemzését. Kitűnően előadott, jól megválogatott, valóban jellemző anekdotákkal érzékeltet figurákat és drámai konfliktusokat egyaránt. Jellemző például az az anekdotasor, amellyel a kassai szerkesztőség egyik munkatársát, Jász Dezsőt karakterizálja. A látszólag sztereotip újságírócsínyek ismertetésével megközelítően pontos, majdnem hogy, analitikus képet ad egy sajátos, a könnyedséget és a merészséget egyesítő forradalmártípusról. Magyarázat helyett láttat és ezzel el is éri célját: alapvonásaiban megőrzi az utókor számára a nagy idők jellemző eseményeit és alakjait. Végezetül fölmerül a kérdés: nem volna-e időszerű a magyar kommunista emigráció leghitelesebb, s művészibb irodalmi dokumentumait egy sorozatba gyűjtve kiadni? — Esetleg a már meglevő sorozatok valamelyikébe beiktatni? Általuk teljesebb és hangsúlyosabb lehetne a gazdag és érdekes magyar emlékiratirodalom. Diószegi András c&gánydokj&zz&vi PENTI kisfilmes fényképezőgépet elegáns — könnyen kezelhető II • Meyer Comiplan 1:3,5 objektívvel • Beépített fénymérővel • Szűrőkkel • Tokkal Ara: 1015,— forint nTn . .. . . . ... —5J/ szaküzletekben, OTP hitelre is kapható az a kijelölt állami és szövetkezeti boltokban ________________ 7UJ § 2 3 ¡ iu* 5 g 1 IB ?/· * 31 I · 9s 3 5 Q 2 ti en ^ ai •w » z NÉPSZABADSÁG 1963. november 21, szerda FILMEKRŐL HITLER ÉLETE Nyugatnémet dokumentumfilm A történelem egyik legsötétebb alakjának életéről készült nyugatnémet dokumentumfilm a legjobb angol dokumentumfilmhagyományokon alapszik, alkotója az angol Paul Rotha, a griersoni iskola egyik legjelentékenyebb rendezője, de még inkább elméleti szaktekintélye, aki több könyvében, sok cikkében foglalkozik a dokumentumfilm esztétikai és módszerbeli kérdéseivel. Filmjében a tényközlés szigorú objektivitásával sorakoztatja fel a náci diktátor életének egyes eseményeit, melyek végső soron teljesen összefonódtak a fasiszta Németország gyászos történelmével. De lehet-e „objektíven” beszélni a legmegfontoltabb és legvéresebb bűntényről, amit az emberiség ellen valaha is elkövettek? Botha szerint nem létezik objektív dokumentumfilm, hiszen a legtöbb dokumentumfilm csak annyiban igaz, amennyiben egy állásfoglalást fejez ki. Az egyes képek belső tartalmának igazsága (ezek cáfolhatatlanok, hiszen híradó- és dokumentumfelvételek) alá van rendelve az egész mű szemléleti igazságának. Ezt filmjében azzal is bizonyítja, hogy dokumentumanyagának jelentős részét a goebbelsi propagandagépezet filmtermékeiből válogatta össze, de az egykor a fasizmus dicsőítésére szolgáló filmkockák nála éppen az ellenkező hatást érik el. Rotha nemegyszer vesz át részleteket az egykori táncosnőből Hitler kedvenc filmrendezőjévé előlépett Leni Riefenstahl két dokumentumfilmjéből: a hatalomra került nemzeti szocialista párt első nürnbergi kongresszusára készült Az akarat diadalából és az Olimpia, a népek ünnepéből. A fasizmus iránti dagályos lelkesedéstől áthatott képek, minden hozzáfűzött kommentár nélkül, leleplező erejű dokumentumokká válnak. A barbár pompával megrendezett tömegparádé, a felvonulók katonásan geometrikai csoportja fölé fényképezett óriási, kitárt szárnyú acélfal a hazug és kegyetlen korszak torkot szorító szimbólumává nő. Rotha objektivitása tulajdonképpen álobjektivitás. A képeket hagyja saját magukért beszélni, az összekötő szöveg puritán, kizárólag a tények közlésére szorítkozik. A szenvedélyes állásfoglalás a fil-fi belső kompozíciójában nyilvánul meg, az anyag csoportosításában, a képek egymás mellé illesztésében, a történelmi összefüggések felderítésében. A fasizmus rémtetteivel számos dokumentumfilm foglalkozott már eddig is, de ezek többnyire megelégedtek a szörnyűségek lázító erejű felsorakoztatásával. Rotha filmje a borzalmakból csak annyit mutat meg, amennyi annak megértéséhez szükséges, hogy ezek egy lassan kibontakozó folyamat szükségszerű végeredményei. Szinte tudományos alapossággal próbál feleletet adni arra a kérdésre, hogyan nőhetett a hordószónok őrvezető a világtörténelem egyik legfélelmetesebb diktátorává. A film felfogása nem hagy helyet semmiféle sötét miszticizmusnak, nem fokozza Hitler alakját holmi romantikus gonosztevővé, mindvégig a materializmus szemléleti talaján marad, és a személyiség szerepét a történelmi erők összefüggésében vizsgálja, önkéntelenül is eszünkbe jut Plehanov híres kérdése, mi lett volna, ha Napóleont, mondjuk az arcole-i csatában golyó teríti le? Hadtetteit, ha kevesebb zsenialitással is, véghezvitték volna más tábornokok. És mi lett volna, ha Hitlert politikai pályafutásának kezdetén, egy tömegverekedés során — mint később Horst Wesselt — agyonverik? A film világos állásfoglalása semmi kétséget sem hagy afelől, hogy gonosztetteit, ha kevesebb „zsenialitással” is, de véghezvitték volna más politikai kalandorok, a fasizmus kifejlődése és hatalomra kerülése Hitler személyétől függetlenül is létrejött volna, mert mindez a társadalom gazdasági és politikai felépítéséből következett. 1923- ban a müncheni puccs Hitler minden pártvezéri tehetsége ellenére kudarcba fulladt, mert a weimari köztársaságban még elég erő volt, hogy tartani tudja magát. Ugyanaz a német uralkodó osztály, mely ekkor Hitlert ötévi börtönre ítéli. 1933-ban, amikor az idő megérlelte a fasiszta diktatúra lehetőségét, habozás nélkül kancellárrá választatja. Hitler elvetemült jelleme, eszeveszett mániákussága és kegyetlensége valószínűleg módosította az események individuális arculatát, de nem változtathatta meg általános irányukat. Egyébként itt meg kell jegyeznünk, hogy Paul Rotha nem ment végig a történelmi elemzésnek azon az útján, mely elvezet a felismeréshez, hogy a fasizmus a monopolkapitalizmus végső eszköze. Az összekötő szövegben történt ugyan egy-két utalás a nemzeti szocialista párt és a nagykapitalisták kapcsolatára, de ez nem vált szemléleti koncepcióvá. És mit tudunk meg a filmből Hitlerről, mint emberről? Gyanakvó, hipochonder, vegetáriánus, szadista, kedveli a tágas termeket, az egyházi pompát, a művészetben — ha ugyan lehet egyáltalán ezzel a szóval jelölni a fasiszta propaganda termékeit — pogány germán istenné avattatja magát. Nincs szörnyűbb arca a mosolygósnál. Kevés elrettentőbb jelenetet láthattunk annál, mint amikor a végső összeomlás előtti pillanatban, a megtiport Európa romhalmazával, meggyilkolt emberek millióival háta mögött, felhajtott gallérú katonaköpenyben, mosolyogva megcibálja az egyik tizenkét-tizenhárom éves katonagyerek fülét. 1963-ban mutatták be a francia cinema verité irányzatának egyik kísérleti jellegű filmjét, amely ezt a megdöbbentő címet viseli: „Hitler... nem ismerem” Bertrand Blier alkotásában tizenegy 17—20 év közötti fiatal beszél életéről, munkájáról, céljairól, vagy inkább céltalanságáról. Paul Rotha filmje nem másért készült, mint hogy az a generáció, amely szerencsésen elmondhatja magáról, hogy Hitlert nem ismerte, Hitlert megismerje, hiszen ez az egyik biztosítéka, hogy egy Hitlert még egyszer ne is ismerhessen meg Létay Vera Román színházművészeti küldöttség érkezett Budapestre A Magyar Színházművészeti Szövetség meghívására kedden román színházművészeti küldöttség érkezett Budapestre. Tagjai: Raluca Zamfirescu, a bukaresti Nemzeti Színház színésznője és Anghel Ionescu-Arbore, a kolozsvári állami operaház főrendezője. A vendégek két hétig tanulmányozzák a magyar színházi életet. Megérkezett a bolgár küldöttség a szocialista dráma kérdéseivel foglalkozó konferenciára Háromtagú bolgár küldöttség érkezett kedden a szocialista dráma kérdéseivel foglalkozó nemzetközi konferenciára. A küldöttség tagjai: Georgi Kranzov, Csudomir Csorbadstski és Stefan Karakosztov. A kétnapos értekezlet, amelyen öt szocialista országból érkezett íróvendégek vesznek részt, november 28-án kezdődik az írószövetség klubjában.