Népszabadság, 1964. február (22. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-09 / 33. szám
10 A „TRAGÉDIA'' RÓMAI JELENETE _ Mit szólna hozzá, főszerkesztő úr, mint címlaphoz?... — Mit izgulsz, mama, abban a novellában különb dolgok vannak... ' ** (! Mai színházi kelléktár. — Sappho, Catullus, Rabelais, Villon, Balzac, Verlaine; a főserkesztő üzeni, hogy nem használhatjuk az írásaikat... Nem elég merészek!... (roncz Tibor rajzai.) NÉPSZABADSÁG 1964. február 9. vasárnap A szocialista képzőművészek csoportjának emlékkiállítása Az idén ünnepli megalakulásának 30. évfordulóját az illegális kommunista párt égisze alatt működő szocialista képzőművészek csoportja. A jubileum tiszteletére a Magyar Nemzeti Galériában április 4-én nagyszabású emlékkiállítás nyílik azokból a képzőművészeti alkotásokból, amelyekkel a csoport tagjai a felszabadulás előtti években kifejezték állásfoglalásukat a fasizmus ellen és hitet tettek a haladás ügye mellett. KULTURÁLIS HÍREK NÉGYMILLIÁRD NÉZŐJE volt a Szovjetunió 129 ezer filmszínházának tavaly. Az utóbbi öt évben 2640 új mozi nyílt a Szovjetunióban. TATABÁNYÁT a könyvbarátok városaként ismerik a könyvterjesztőberkekben; tavaly hárommillió-kétszázezer forint értékű könyvet adtak el a városban, tehát átlagban minden felnőtt öt kötetet vásárolt. * A BERLINI ÁLLAMI OPERAHÁZ péntek este bemutatta Szergej Prokofjev Egy igaz ember című operáját. VUK KARADZSICS, a szláv nyelv nagy megújítója halálának 100. évfordulóján Tito jugoszláv köztársasági elnök jelenlétében ünnepi megemlékezést tartottak pénteken a belgrádi egyetemen. Ivó Andrics Nobel-díjas író méltatta a szerb kultúra nagy alakjának munkásságát. KILENCEZER FELNŐTT tanul a zalai iskolákban. A megye 95 körzeti mezőgazdasági szakmunkásképző tanfolyamán két és fél ezer, a harminc termelőszövetkezeti akadémián kétezer, a nők akadémiáján másfél ezer felnőtt gyarapítja ismereteit. Február 16: A WOZZECK BEMUTATÓJA AZ OPERAHÁZBAN (Tudósítónktól.) Az Operaház idei évadjának nevezetes eseménye zajlik le jövő vasárnap: február 16-án mutatja be a dalszínház Alban Berg Wozzeck című zenedrámáját. A Wozzeck színrehozatalával Operaházunk a modern repertoár régi adósságát törleszti, hiszen századunk operaművészetének korszakos jelentőségű, s már jó ideje világszerte játszott remekművével ismerteti meg a magyar közönséget. Az opera szövegkönyvét Alban Berg Georg Büchnemnek kéziratban fennmaradt drámájából írta. 1915-ben fogott a mű komponálásához, és 1921-ben fejezte be. Bemutatója 1925-ben volt a berlini állami operaházban, Erich Kleiber vezényletével. A Wozzecket ezután rövid idő alatt még Németország 29 városában előadták, majd eljutott külföldre, egyebek között Prágába is. Sikeres pályafutásának azonban gátat szabott a nácik uralomra jutása. A zenedráma témaválasztását (egy agyonhajszolt kisember, egy borbély-tisztiszolga a hőse), merész hangját, félreérthetetlen társadalomkritikáját veszedelmesnek nyilvánították, s a művet kitiltották a német színpadokról. A második világháború után a Wozzeck újra folytatta sikeres pályafutását. A gazdag invenciójú, ízig-vérig modern alkotás igen nagy feladat elé állítja a bemutató valamennyi részvevőjét. Az együttes a szokottnál sokkal több próbával készül a bemutatóra, hogy a nagyszabású zenedráma sajátos zenei hangvételét, érzelemgazdagságát, bensőséges líráját minél megragadóbban tolmácsolhassa. A Wozzeck ezúttal is párhuzamos szereposztásban kerül majd a közönség elé. A címszerepet Radnai György, illetőleg Faragó András, a női főszerepet Mátyás Mária, azaz Birkás Lilián, a többi főszerepeket Szőnyi Ferenc (Tarnay Gyula), Réti József (Palcsó Sándor), Várhelyi Endre (Ütő Endre), Gombos Éva (Szirmay Márta) énekli. A bemutató előadás karnagya Ferencsik János, a következő, február 19-i előadásé Tóth Péter. A zenedráma előadásának rendezője Mikó András, a díszleteket Forray Gábor tervezte, a jelmezeket Szeitz Gizela. Vinokurov-est, Kortárs-est, oratorikus drámai költemények az Egyetemi Színpad februári programjában Az Egyetemi Színpad februárban ismét változatos műsorral várja a közönséget. A programból kiemelkedik a Vinokurov szovjet költő közreműködésével, február 16-án rendezett szerzői est. A világirodalmi sorozat következő száma február 17-én a mai angol—amerikai irodalomról ad áttekintést. A februári program újdonságai az oratorikus feldolgozású drámai költemények: Babits Mihály Laodameia és Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása című művei, amelyeket az egyetemi énekkar és koncertzenekar ad elő Gsenius Mariann főszereplésével. Ezt a műsort február 22-én és 23-án mutatják be. Az Universitas együttes előadásában február 9-én és 15-én kerül színre Borchert Az ajtón kívül című modern drámai műve. Ebben a hónapban 13-án tartják meg a színpad nagy érdeklődéssel kísért művészettörténeti előadássorozatát a modern művészetelmélet időszerű kérdéseiről. Végül a hónap utolsó napján a Kortárs folyóirat szerzőinek estje zárja le a színpad februári programját. MÓRA FERENC: Történet az egyik csalóról Harminc évvel ezelőtt halt meg Móra Ferenc (1879—1934), a XX. századi magyar prózairodalom nagy alakja. Azért mondom, hogy az egyikről, mert a másikról is tudok történetet. Szeretek róluk beszélni így, tél elején, amikor a jó isten elparancsolja az égről a napocskát, a földi rongyosok és éhesek oltalmazóját, és szabadjára engedi a rémítőket, a ködöket, szeleket, havakat. Miért ne hozakodnék elő ilyenkor e két különös csalóval? Hátha a jó isten csak azért parancsolja el ilyenkor a napot az égről, hogy addig, míg a rémítőknek engedi át a földet, az emberek szívében süssön ki a nap, és onnan oltalmazza a rongyosokat és éheseket? Az egyik csalót Palkónak hívták, ugyan még tán most is úgy hívják Törőcsik Palkónak. Lehet, hogy van is, aki találkozott már vele, ha egyebütt nem, a kis iskolás gyerekei olvasókönyvében. Mert Törőcsik Palkó oda is bejutott, a többi nevezetes emberek közé, és én voltam benne a ludas, hogy bejutott. De ott egy kicsit simítani kellett a Palkó bűnén úgy, ahogy a tanterv kívánja, itt elmondom úgy, ahogy történt. Palkó abban az időben valamelyik újságosbolt fityfiittye volt, aki a mi utcánkban beadogatta az újságokat a világi dolgok iránt érdeklődő nemzetnek, s ezért rendes fizetést kapott, három szem sült gesztenyét, amelyek közül csak egy volt férges. Amikor én tudomást szereztem a dologról, marékra is fogtam a bátorságom, és erős támadást intéztem a nagytőke ellen, annál is inkább, mert kiderült róla, hogy álláshalmozó. Ez a sarki nagytőke a bódéban újságot árult, és a bódé előtt gesztenyét sütött, s ehhez képest csakugyan elég rongyos is volt. — Ugyan kérem — legyintett mérgesen —, csak nem kívánja tőlem az úr, hogy gesztenyével zabáltassak meg egy ötesztendős kölyköt? Mikor én ötesztendős voltam, örültem, ha a gazdám hajába főtt krumplit vágott hozzám. Mert én is a létminimumon kezdtem, kérem a lássan. Ezt a fölmagzott és kiművelt ember kettős gőgjével mondta a nagytőke, és láttam, hogy a Palkó három szem gesztenyéje is veszélyben forog, ha tovább is buzgók az érdekében. Siettem tehát kiengesztelni a nagytőkét, ötszáz korona áru gesztenyét vettem tőle egyszerre — mert az még a koronás világban volt —, megkértem, hogy a fityfirittynek szánt férgeseket is számítsa az enyémek közé, s csak azután mertem megkérdezni, nincs tán panasza a gyerek ellen? Jólelkű elnézéssel válaszolt. — elég fürge a gyerek, úgy megszaladja az emeletüket is, mint a pocok, csak abból van baj, hogy írástudatlan, és néha megcseréli az újságlapokat. Tetszik tudni, a munkásújságot viszi föl az emeletre a táblabíró úrnak, és a táblabíró úr lapját hajítja be a pincelakásba, a suszternek. Isten bocsássa bűnömet, én azt gondolom, nem is olyan nagy hiba ez, mert így tudja meg az ember, mit gondolnak róla a másik parton, s majd aztán ahhoz képest forgatja magát a világi életben. De szólni nem szóltam semmit, csak elhatároztam, hogy ezek után jobban föltekintem a hüvelykpici férfiút, álo ilyen kiegyenlítő hivatást teljesít az emberi társadalomban. Másnap reggel magam mentem ki az előszobába, mikor magnyikkant a csengő, amit Palkó csak az ujja leghegyével ért föl, ha nagyon ágaskodott is. A fején zöldellett valami kerek, arról ki lehetett találni, hogy valamikor kalap volt. Nyakától térdéig szürkés lett valami, ami egykor alighanem kabát gyanánt védett valakit. Hanem hogy mi az, ami a térdétől a lába fejét takaró sárig kókorlik, azt nem lehetett kitalálni, azt meg kellett kérdezni. — Mi az a kék a lábad szárán, te csiripiszli? — A bűröm — mondotta Palkó, egy kicsit csodálkozva. No hát, hogy egy úriember még ezt se éri föl ésszel! — Te mezítláb jársz, te gyerek? Ebben a sárban, latyakban, jegesedő hólében? — Csakis — hangzott a válasz, kérkedés és panaszkodás nélkül. Annyi eszem már volt, hogy nem firtattam, miért. Inkább a feleségem kérdeztem meg, nem volna-e egy pár rossz cipő a háznál? — Rossz mindig akad — mosolygott egy kicsit mélán házam úrnője, lepillantván a tulajdon cipőjére. — Ide komolyabb cipő kell, fiam, nem olyan, amelyik azt mondja, hogy „cissz-csossz”, hanem amelyik azt mondja, hogy „kopp, kopp”. Olyan is került, s két pár meleg harisnyával, nyiszlett vászonkendőkkel megbélelve, nem is volt túlságosan nagy a dagadó, fagyott kis lábakra. „Kopp, kopp”, keményen és önérzetesen koppantak a cipők a kőlépcsőkön, s nem tudom, a régi gazdájuk nem jobban örült-e nekik, mint az új.