Népszabadság, 1964. július (22. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-01 / 152. szám
1964. július 1. szerda NLFSZABADSÁG Mikojan Bandungban Ellátogat Burmába is Az Indonéziában tartózkodó szovjet parlamenti küldöttség egyik csoportja kedd reggel Anasztasz Mikojan vezetésével Nyugat-Jáva fővárosába, Bandungba érkezett. A küldöttséget elkísérte Subandrio, Indonézia első miniszterelnök-helyettese és külügyminisztere. Kedd délután abban az épületben, ahol kilenc évvel ezelőtt lezajlott az afroázsiai országok nevezetes bandungi konferenciája, a szovjet küldöttség tiszteletére rendkívüli ülést tartott az ideiglenes népi tanácskozó gyűlés. * Mikojan a burmai forradalmi kormány meghívására indonéziai útja után ellátogat Burmába. A Szovjetunió Minisztertanácsának első elnökhelyettese július 2-án érkezik Rangoonba és két napot tölt ott. (TASZSZ) Tito és Cyrankiewicz beszéde a német kérdésről, a békés együttélésről Amint már jelentettük, a gdanski hajógyár munkásgyűlésén beszédet mondott Cyrankiewicz lengyel miniszterelnök és Tito jugoszláv elnök. A lengyel miniszterelnök hangsúlyozta, hogy a lengyel és a jugoszláv nép közös harca elválaszthatatlan kapocs, olyan kötelék, amelyet a szocialista építés azonos céljai szilárdítottak meg. Cyrankiewicz elvtárs elítélte a bonni kormány revansista politikáját és a militarista erők felújítását Nyugat-Németországban, valamint a nyugatnémet tábornokok ama igyekezetét, hogy ismét befolyást gyakoroljanak a nyugatnémet politika alakulására. Cyrankiewicz elítélte a bonni kormánynak azt az igyekezetét is, hogy szembehelyezkedik a világfeszültség enyhülésével, majd kijelentette: az Odera—Neisse"határvonal léte egyszer s mindenkorra befejezett tény! Tito elnök a békés együttélés politikájáról szólva megjegyezte: sajnos, még a munkásosztály soraiban is vannak emberek, akik ellenzik ezt a politikát, holott az emberiség számára a békés egymás mellett élésen kívül nincs más alternatíva. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tőkésországokban a munkásosztálynak nem szabad harcolnia jogaiért, és önmagának megválogatni e harc eszközeit. Ugyanúgy a gyarmati népeknek is joguk van harcolni szabadságukért és függetlenségükért, s e harcukban a világ öszszes haladó népei, különösen a szocialista országok népei támogatják őket — mondotta Tito elvtárs. Síkraszállt az ENSZ egyetemességéért, hangsúlyozva, hogy a nagy kínai népnek is meg kell kapnia a maga helyét az ENSZ- ben, mert ezáltal fokozódnék a kínai vezetők felelőssége nemzetközi politikájukért. Tito elnök elítélte Nyugat-Németország revansista tendenciáit, és azt mondotta, hogy a háború utáni határok — ideértve az Odera—Neisse-határt is — véglegesek. A német kérdésről szólva Tito kijelentette, hogy a béke megőrzésének jelenlegi szakaszában a legjobb megoldás a két német állam létezésének általános elismerése lenne. (MTI) Zorin a kínai vezetők politikájáról a leszerelés kérdésében Moszkva, június 30. (TASZSZ) Valérián Zorin szovjet külügyminiszter-helyettes az Izvesztyijában foglalkozik a KKP vezetőinek a leszerelés kérdésében folytatott politikájával. Hangoztatja, hogy „a kínai vezetők, amikor ellenzik a Szovjetuniónak az általános és teljes leszerelésről és az atomfegyver elterjedésének megakadályozásáról szóló javaslatait, gyakorlatilag egy sorba kerülnek azokkal a legagresszívabb imperialista körökkel, amelyek akadályozzák a nemzetközi feszültség egész enyhülési folyamatát és az általános béke megszilárdulását.” Zorin megemlíti a KKP-nak az atomcsendegyezményt támadó politikáját, s rámutat, hogy míg régebben a Kínai Népköztársaság vezetői hivatalosan támogatták az általános és teljes leszerelés szovjet javaslatát, most a kínai képviselők minden nemzetközi szervezetben támadják ezt a programot. Sőt megrágalmazzák ezt a harcot, mondván, hogy az a béke„kikönyörgése” az imperialistáktól és „megtagadása” annak a felszabadító harcnak, amelyet a gyarmati népek vívnak a gyarmatosítók ellen. „Csou En-laj nemrégiben tett ázsiai és afrikai útja különös szemléletességgel megmutatta a KKP és a Kínai Népköztársaság vezetőinek a leszereléssel kapcsolatos nyilatkozatai kényszeredett jellegét” — írja Zorin. „A Kínai Népköztársaság Államtanácsának elnöke, miután az általa meglátogatott afrikai és ázsiai országokban a vezetők és a népek részéről szembetalálta magát az e kérdésekben elfoglalt negatív álláspont nyilvánvaló elítélésével, az afroázsiai országok népeinek és kormányainak követelésére egy sor közös közleményben kénytelen volt állást foglalni az általános és teljes leszerelés és a békés együttélés politikája mellett.” Jellemző az is — írja a továbbiakban Zorin —, hogy Csou En-laj utazása során nyilvános beszédeiben kénytelen volt elleplezni a békés együttélés és a moszkvai szerződés politikájának kínai bírálatát. Csak amikor afrikai utazása közben elment Albániába, akkor vette újra elő e hibás kínai téziseket. Végül Zorin rámutat, hogy a kínai vezetők, miközben fellépnek azok ellen a leszerelési tárgyalások ellen, amelyeket a Szovjetunió és más szocialista országok folytatnak, kénytelenek voltak előállni egy olyan javaslattal, hogy hívják össze a kormányok értekezletét a leszerelés kérdésében. Kiderül, hogy amikor a Szovjetunió és más szocialista országok megállapodnak a leszerelésről, az a „béke kikönyörgése” az imperialistáktól, de ha a Kínai Népköztársaság javasol ilyen tárgyalásokat, az „forradalmi harc” — mutat rá a Szovjetunió külügyminiszter-helyettese. A genfi leszerelési értekezlet ülése Kedden Genfben plenáris ülést tartott a tizennyolc hatalmi leszerelési bizottság. A tanácskozás középpontjában Zorin szovjet külügyminiszterhelyettesnek az az indítványa állt, hogy alakítsanak munkabizottságot „az atomernyő’ megvalósítására előterjesztett szovjet javaslat tanulmányozása céljából. Az Egyesült Államok elvben hozzájárult a munkabizottság létrehozásához, de azt szeretné, ha a bizottság megvitatná az atomfegyver-hordozók megsemmisítésével kapcsolatos valamennyi problémát, ami — mint a szocialista küldöttek rámutattak — rendszertelenné tenné a bizottság munkáját. Zorin javaslatára a leszerelési értekezlet két társelnöke — Foster, az Egyesült Államok és Zorin, a Szovjetunió képviselője — a hét folyamán ismét több eszmecserét folytat a vitás kérdésekről. kétszáz szakközépiskolai osztály a fővárosban (Tudósítónktól.) Kedd délelőtt Perlai Béla, a Fővárosi Tanács oktatási osztályának vezetője, tájékoztatást adott a most zárult tanév budapesti tapasztalatairól. Elmondotta: az iskolák felszerelésére 880 millió forintot költöttek, 57 millióval többet, mint a korábbi tanévben. Az általános iskolai hálózat 52 új tanteremmel is bővült. A budapesti általános iskolások több mint egyötödének, 44 700 tanulónak biztosítottak elhelyezést a napközikben. Az általános iskolák VIII. osztályait 22 400 fiatal végezte el, közülük 16 200-an középiskolába, 3400-an szakmunkásképzésre, ezren gyors- és gépíróiskolába, 570-en pedig egészségügyi szakiskolába jelentkeztek. A tanács felügyelete alá tartozó középiskolákban sikerült elkerülni a váltakozó tanítást, és a szaktárgyakat már mindenütt szaktanárok oktatták. A fővárosban csaknem 12 000 fiatal fejezte be érettségi, illetve képesítővizsgával tanulmányait a gimnáziumokban, szakközépiskolákban, technikumokban. A végzetteknek több mint a fele továbbtanulásra jelentkezett, tíz százaléka pedig szakmunkásképzésre. Az 1964—65-ös tanévben megkétszerezik a fővárosban a szakközépiskolai osztályok számát, hogy az új, korszerű oktatási forms iránt megmutatkozó igényeknek eleget tegyenek. Az új tanévben már több mint 200 szakközépiskolai osztály működik majd Budapesten. 3 Hat esztendő történelem, található abban a most kiadott kötetben, amely a Magyar Szocialista Munkáspárt határozatait és dokumentumait tartalmazza 1956 —1962-ig. Élő tanúság ez az anyag, nyoma sincs benne a levéltárak kissé dohos levegőjének. Aktualitását nemcsak az időközelség adja, s nem is csak az, hogy segítségével felidézhető politikánk történeti váza, hanem választ kapunk belőne a „hogyan”-ra is. Ennek jelentősége pedig bizonyíték a szocializmus életereje mellett általában, s a XX. és XXII. kongresszus eszméi mellett különösen. E viták ugyanis rendszerint azt boncolgatták, hogy miként volt lehetséges nagyobb megrázkódtatások nélkül, viszonylag gyorsan végrehajtani az alapvető társadalmi átalakításokat abban az országban, amely hat évvel azelőtt az ellenforradalom karjaiban vergődött. Hogyan tudtuk oly rövid idő alatt megvédeni és megszilárdítani a munkáshatalmat, rendbe hozni gazdaságunkat, győzelemre juttatni a szocialista gazdálkodási formát falun? Hogyan tudta a munkásosztály, a párt magával ragadni a bizonytalanokat és habozókat is, s lojalitásra késztetni sok ellenfelét. E könyvben nem utólag írt bizonyítékok és bölcselmek vannak, amelyek elfésülik a történelem szabálytalan vonalait. Egykorú döntések ezek és politikai alapvetések, melyeket utóbb az életnek, a gyakorlatnak kellett igazolnia. Helyzetelemzések, amelyek nem letisztult történelmi távlatok birtokában, hanem mindig az események melegében születtek. Állásfoglalások, amelyek az adott helyzetben a konzekvenciák, a harc, a politikában elkerülhetetlen kockázatvállalását is jelentették. Éppen ezért tűnik szembe, hogy ezek a dokumentumok milyen következetesen illeszkednek egymáshoz, megvilágítva az olvasó előtt, hogyan épült fel politikánk szerkezete. Noha az ellenforradalom leverését követő évek nagyobb megrázkódtatások és látványos fordulatok nélkül teltek el, a döntések nem voltak könnyűek és magától értetődőek. Egyiketmásikat csak szívós küzdelem árán lehetett meghozni azokkal az erőkkel szemben, amelyek ellentétes irányokba akarták eltéríteni a pártot. Elég visszagondolni arra, hogy milyen körülmények voltak az országban, amikor az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága az 1956. december 5-i határozatát hozta, amelyben az ellenforradalom okait, jellegét, a helyzetet és a párt feladatait elemezte. Abban a bonyolult helyzetben, amelyben akkor éltünk, a szélsőségek megsokszorozott erőhatást tudtak kifejteni, mert sok ember az egyik rossztól a másik rossz irányába próbált menekülni. Egyes emberek kezdetleges logikai okfejtése szerint például a pártnak kevés oka lett volna, hogy bízzon a tömegekben, és a szocialista demokratizmus alapján segítse a konszolidáció útját. Sokan az adminisztratív eszközöket ajánlották mint kizárólagos módszert. Mások készek lettek volna — akárcsak kishitűségből is — a munkáshatalom pozícióinak és elveinek feladásával, politikai, gazdasági és eszmei visszavonulással fizetni a konszolidációért. A pártvezetés a decemberi határozatban az ellenforradalom okainak történelmileg is helytálló elemzésével viszont kulcsot adott a kibontakozáshoz, az ellenforradalom teljes felszámolásához, megóvta a pártot és az országot attól, hogy az elkövetett hibák még egyszer feltámadjanak. A párt azzal állta ki az első és talán a legnagyobb politikai nyomáspróbát, hogy végig kitartott az e határozatban lefektetett irányvonal mellett. A helyzet reális megközelítése, a tárgyilagos elemzés és az elvekhez való ragaszkodás azóta is állandó módszere az MSZMP-nek. * Kossuth Könyvkiadó, 1964. Ezt különösen jól látni ma, amikor módunkban van egybevetni az előzményeket a fejleményekkel is. Bonyolult kérdés volt például a mezőgazdaság útjának, az ezzel kapcsolatos politikának a meghatározása, amelyet az MSZMP 1957 júliusában kiadott agrárpolitikai tézisei rögzítettek. Ez az irányvonal a parasztság számára olyan fokozatos közeledést tett lehetővé a szocialista mezőgazdasághoz, hogy ne az elvek általánosságából haladjon a gyakorlat felé, hanem a gyakorlat, a tapasztalat tegye érzékletessé és hitelessé előtte az elveket. A munkáshatalom megszilárdítása után a helyes gazdaságpolitikai intézkedések, a szabad felvásárlás, a helyes árpolitika, a beruházási kedvezmények és termelési segítség a szövetkezeteknek oda vezetett, hogy a parasztság gondolkozásában megérett és tettekké vált a fordulat. De az, ami ma világos és természetes, akkor még nyílt kérdés volt, amelybe a különböző politikai elképzelések beleszóltak. S ezúttal is az MSZMP helyes politikáját igazolták az események. Utólag hajlamosak vagyunk arra, hogy némi könnyedséggel tekintsünk vissza egy olyan útra, amely valójában tele volt olyan buktatókkal és árkokkal, amelyek el is fordíthatták volna a kereket. Milyen bonyolult feladat volt például az, hogy röviddel az ellenforradalommal való heves összecsapás után minden embernek, a társadalom valamennyi rétegének egyénileg is elfogadható perspektívát adjunk. Hogy következetesen vigyük az osztályharcot, de egyúttal mindenkinek, aki lojális velünk szemben, lehetőséget adjunk a beilleszkedésre, a becsületes munkára. Hogy feltételezzük és elismerjük a különbségeket, de egyben meg is mutassuk az érdekeknek és céloknak azt a közösségét, amelyre felépíthető a társadalom mai egysége. Ellenfeleinknek talán a legkevésbé érthető fejlemény ez, tudniillik, hogy nem a marxizmustól eltávolodva, hanem annak jegyében, abból következtetve megy végbe a nemzeti egység szocialista alapjainak lerakása, és hogy mindez egy egységes politikai és ideológiai rendszer alkalmazása. A határozatok és dokumentumok témái, sorrendiségük bizonyítják, hogy itt sohasem pillanatnyi taktikázásról, hanem átgondolt, összefüggő osztálypolitikáról van szó. Hiszen egy időben folyt az államhatalom erősítése, az eszmei harc a burzsoá és dogmatikus nézetek ellen, valamint a demokratizmus kiszélesítése, a népfrontmozgalom építése. Az egység előfeltétele pedig nem az eszmei ellentétek elhallgatása volt, hanem ellenkezőleg: a káros, idegen nézetek leküzdése. Azok a határozatok és dokumentumok, amelyeket a párt az irodalom helyzetéről, a „népiesek” ideológiájáról, a nacionalizmusról, művelődéspolitikánkról közreadott, utat vágtak a gyakorlatnak és megteremtették a további lépések feltételeit. E gyűjtemény azt is világosan bizonyítja, hogy a párt főként és elsősorban a munkásosztályra támaszkodott, annak vezető szereppét erősítette. Nemcsak egyik vagy másik, hanem valamennyi határozatát ennek figyelembevételével hozta. Különösképpen illik ez a megállapítás az MSZMP Központi Bizottságának a munkásosztállyal kapcsolatos, egyes feladatokról hozott 1958. október 16-i határozatára, amelyet széles nyilvánosság előtti vita, kutatás, adatgyűjtés előzött meg, feltárva a munkásosztály anyagi és kulturális helyzetét, politikai és társadalmi szerepét. Ez is elősegítette azt a folyamatot, hogy a munkásosztály, amely a feladatokban, a tényleges vezetésben oroszlánrészt vállalt, most már a művelődésben, a szociális juttatásokban mindjobban részesedjék. Persze itt megint választani kellett aközött, hogy maradunk-e csupán formális, udvarias szép szavaknál, vagy ennek a munkáspolitikának komoly, reális gazdaságpolitikai alapokat adunk. Nem titok hogy voltak megterhelések és próbatételek. Gazdaságpolitikánkra hatottak az ellentétes erők. Ném szembe kellett szállni bérdemagógiával, és a termelésben tapasztalható liberalizmussal, határozatot kellett hozni a normák felülvizsgálatáról is, noha egyese „népszerűtlen” és éppen ezért politikailag kockázatos döntésre tartották ezt. Őszintén fel kellet tárni, hogy olyan bajokkal küzdünk, mint a szervezetlenség, magas termelési költségek, munkaidő és a gépi kapacitás kihasználatlansága stb. Szüksége volt határozatot hozni az elavul iparigazgatási struktúra megváltoztatására, megbirkózva azok elenállásával, akiknek pillanata érdekei nem vágtak egybe az intézkedésekkel. És ellenkező irányban vajon nem nehezedett nyomás a vezetésre? Kísértett még bizony később is az a hibás nézet, amely a beruházási politikát a dolgozók életszínvonala ellenében próbálta kialakítani, amely a jelent és a jövőt mereven szembeállította egymással. Nem is egyszer volt szükséges hangoztatni azt a marxi-lenini elvet, hogy a szocializmus építésének az életszínvonal rendszeres növekedésében is mutatkoznia kell. Nem szójáték, hogy a párt politikája azért válhatott népszerűvé, mert sohasem hajhászta a népszerűséget; azért teremthette meg a bizalmat, mert nem engedte, hogy a bizalommal visszaéljenek; azért vált erősebbé a néphatalom, mert nem elsősorban a hatalom eszközeivel kormányoz; azért tudta erősíteni az egységet, mert számba vette a különbségeket. A tömeggel együtt haladni, gondjaiban osztozni, vele mindig őszintének lenni — akár keserű igazságokat, akár az eredményeket kell tudomásul venni —, ez a kommunista politika egyik elemi követelménye. A helyes szándékot pedig a tudásnak, a hozzáértésnek, a marxista—leninista felkészültségnek kell kiegészítenie. Ha e dokumentumokat egybevetjük az eredményekkel, azt látjuk, hogy a párt valamennyi követelményt jól teljesíti. Rózsa László :efiluszíff és bizonyíték Az MSZMP határozatai és dokumentumai 1956—62*