Népszabadság, 1964. július (22. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-01 / 152. szám

1964. július 1. szerda NLFSZABADSÁG Mikojan Bandungban Ellátogat Burmába is Az­­ Indonéziában tartózkodó szovjet parlamenti küldöttség egyik csoportja kedd reggel Anasztasz Mikojan vezetésével Nyugat-Jáva fővárosába, Ban­­dungba érkezett. A küldöttséget elkísérte Subandrio, Indonézia el­ső miniszterelnök-helyettese és külügyminisztere. Kedd délután abban az épület­ben, ahol kilenc évvel ezelőtt le­zajlott az afroázsiai országok ne­­vezetes bandungi konferenciája, a szovjet küldöttség tiszteletére rendkívüli ülést tartott az ideig­lenes népi tanácskozó gyűlés. * Mikojan a burmai forradalmi kormány meghívására indonéziai útja után ellátogat Burmába. A Szovjetunió Minisztertanácsá­nak első elnökhelyettese július 2-án érkezik Rangoonba és két napot tölt ott. (TASZSZ) Tito és Cyrankiewicz beszéde a német kérdésről, a békés együttélésről Amint már jelentettük, a­­ gdanski hajógyár munkásgyűlésén­­ beszédet mondott Cyrankiewicz lengyel miniszterelnök és Tito ju­goszláv elnök. A lengyel miniszterelnök hang­súlyozta, hogy a lengyel és a ju­goszláv nép közös harca elvá­laszthatatlan kapocs, olyan köte­lék, amelyet a szocialista építés azonos céljai szilárdítottak meg. Cyrankiewicz elvtárs elítélte a bonni kormány revansista politi­káját és a militarista erők felújí­tását Nyugat-Németországban, valamint a nyugatnémet táborno­kok ama igyekezetét, hogy ismét befolyást gyakoroljanak a nyu­gatnémet politika alakulására. Cyrankiewicz elítélte a bonni kormánynak azt az igyekezetét is, hogy szembehelyezkedik a világ­feszültség enyhülésével, majd ki­jelentette: az Odera—Neisse"ha­tárvonal léte egyszer s minden­korra befejezett tény! Tito elnök a békés együttélés politikájáról szólva megjegyezte: sajnos, még a munkásosztály so­raiban is vannak emberek, akik ellenzik ezt a politikát, holott az emberiség számára a békés egy­más mellett élésen kívül nincs más alternatíva. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tőkésországok­ban a munkásosztálynak nem szabad harcolnia jogaiért, és ön­magának megválogatni e harc eszközeit. Ugyanúgy a gyarmati népeknek is joguk van harcolni szabadságukért és függetlensé­gükért, s e harcukban a világ ösz­­szes haladó népei, különösen a szocialista országok népei támo­gatják őket — mondotta Tito elv­társ. Síkraszállt az ENSZ egyete­mességéért, hangsúlyozva, hogy a nagy kínai népnek is meg kell kapnia a maga helyét az ENSZ- ben, mert ezáltal fokozódnék a kínai vezetők felelőssége nemzet­közi politikájukért. Tito elnök elítélte Nyugat-Né­­metország revansista­ tendenciáit, és azt mondotta, hogy a háború utáni határok — ideértve az Ode­ra—Neisse-határt is — véglege­sek. A német kérdésről szólva Tito kijelentette, hogy a béke megőrzésének jelenlegi szakaszá­ban a legjobb megoldás a két né­met állam létezésének általános elismerése lenne. (MTI) Zorin a kínai vezetők politikájáról a leszerelés kérdésében Moszkva, június 30. (TASZSZ) Valérián Zorin szovjet külügy­miniszter-helyettes az Izvesztyi­jában foglalkozik a KKP vezetői­nek a leszerelés kérdésében foly­tatott politikájával. Hangoztatja, hogy „a kínai ve­zetők, amikor ellenzik a Szovjet­uniónak az általános és teljes leszerelésről és az atomfegyver elterjedésének megakadályozásá­ról szóló javaslatait, gyakorlatilag egy sorba kerülnek azokkal a leg­­agresszívabb imperialista körök­kel, amelyek akadályozzák a nem­zetközi feszültség egész enyhülési folyamatát és az általános béke megszilárdulását.” Zorin megemlíti a KKP-nak az atomcsendegyezményt támadó po­litikáját, s rámutat, hogy míg ré­gebben a Kínai Népköztársaság vezetői hivatalosan támogatták az általános és teljes leszerelés szov­jet javaslatát, most a kínai kép­viselők minden nemzetközi szer­vezetben támadják ezt a progra­mot. Sőt megrágalmazzák ezt a harcot, mondván, hogy az a béke­­„kikönyörgése” az imperialisták­tól és „megtagadása” annak a felszabadító harcnak, amelyet a gyarmati népek vívnak a gyar­matosítók ellen. „Csou En-laj nemrégiben tett ázsiai és afrikai útja különös szemléletességgel megmutatta a KKP és a Kínai Népköztársaság vezetőinek a leszereléssel kapcso­latos nyilatkozatai kényszeredett jellegét” — írja Zorin. „A Kínai Népköztársaság Államtanácsának elnöke, miután az általa megláto­gatott afrikai és ázsiai országok­ban a vezetők és a népek részé­ről szembetalálta magát az e kér­désekben elfoglalt negatív állás­pont nyilvánvaló elítélésével, az afroázsiai országok népeinek és kormányainak követelésére egy sor közös közleményben kényte­len volt állást foglalni az általá­nos és teljes leszerelés és a békés együttélés politikája mellett.” Jellemző az is — írja a továbbiak­ban Zorin —, hogy Csou En-laj utazása során nyilvános beszédei­ben kénytelen volt elleplezni a békés együttélés és a moszkvai szerződés politikájának kínai bí­rálatát. Csak amikor afrikai uta­zása közben elment Albániába, akkor vette újra elő e hibás kí­nai téziseket. Végül Zorin rámutat, hogy a kínai vezetők, miközben fellép­nek azok ellen a leszerelési tár­gyalások ellen, amelyeket a Szov­jetunió és más szocialista orszá­gok folytatnak, kénytelenek vol­tak előállni egy olyan javaslat­tal, hogy hívják össze a kormá­nyok értekezletét a leszerelés kérdésében. Kiderül, hogy ami­kor a Szovjetunió és más szocia­lista országok megállapodnak a leszerelésről, az a „béke kikö­nyörgése” az imperialistáktól, de ha a Kínai Népköztársaság javasol ilyen tárgyalásokat, az „forradal­mi harc” — mutat rá a Szovjet­unió külügyminiszter-helyettese. A genfi leszerelési értekezlet ülése Kedden Genfben plenáris ülést tartott a tizennyolc hatalmi lesze­relési bizottság. A tanácskozás középpontjában Zorin szovjet külügyminiszter­helyettesnek az az indítványa állt, hogy alakítsanak munkabi­zottságot „az atomernyő­’ megva­lósítására előterjesztett szovjet javaslat tanulmányozása céljából. Az Egyesült Államok elvben hoz­zájárult a munkabizottság létre­hozásához, de azt szeretné, ha a bizottság megvitatná az atom­fegyver-hordozók megsemmisíté­sével kapcsolatos valamennyi problémát, ami — mint a szocia­lista küldöttek rámutattak — rendszertelenné tenné a bizottság munkáját. Zorin javaslatára a leszerelési értekezlet két társelnöke — Foster, az Egyesült Államok és Zorin, a Szovjetunió képviselője — a hét folyamán ismét több eszmecserét folytat a vitás kérdé­sekről. kétszáz szakközépiskolai osztály a fővárosban (Tudósítónktól.) Kedd délelőtt Perlai Béla, a Fő­városi Tanács oktatási osztályá­nak vezetője, tájékoztatást adott a most zárult tanév budapesti ta­pasztalatairól. Elmondotta: az is­kolák felszerelésére 880 millió forintot költöttek, 57 millióval többet, mint a korábbi tanévben. Az általános iskolai hálózat 52 új tanteremmel is bővült. A buda­pesti általános iskolások több mint egyötödének, 44 700 tanuló­nak biztosítottak elhelyezést a napközikben. Az általános isko­lák VIII. osztályait 22 400 fiatal végezte el, közülük 16 200-an kö­zépiskolába, 3400-an szakmunkás­­képzésre, ezren gyors- és gépíró­iskolába, 570-en pedig egészség­­ügyi szakiskolába jelentkeztek. A tanács felügyelete alá tarto­zó középiskolákban sikerült elke­rülni a váltakozó tanítást, és a szaktárgyakat már mindenütt szaktanárok oktatták. A főváros­ban csaknem 12 000 fiatal fejezte be érettségi, illetve képesítővizs­gával tanulmányait a gimnáziu­mokban, szakközépiskolákban, technikumokban. A végzetteknek több mint a fele továbbtanulásra jelentkezett, tíz százaléka pedig szakmunkásképzésre. Az 1964—65-ös tanévben meg­kétszerezik a fővárosban a szak­középiskolai osztályok számát, hogy az új, korszerű oktatási for­m­s­ iránt megmutatkozó igények­nek eleget tegyenek. Az új tan­évben már több mint 200 szak­középiskolai osztály működik majd Budapesten. 3 Hat esztendő történelem, talál­ható abban a most kiadott kötetben, amely a Magyar Szocia­lista Munkáspárt határozatait és dokumentumait tartalmazza 1956 —1962-ig. Élő tanúság ez az anyag, nyoma sincs benne a levéltárak kissé dohos levegőjének. Aktuali­tását nemcsak az időközelség adja, s nem is csak az, hogy se­gítségével felidézhető politikánk történeti váza, hanem választ ka­punk belőne a „hogyan”-ra is. En­nek jelentősége pedig bizonyíték a szocializmus életereje mellett általában, s a XX. és XXII. kong­resszus eszméi mellett különösen. E viták ugyanis rendszerint azt boncolgatták, hogy miként volt lehetséges nagyobb megrázkódta­tások nélkül, viszonylag gyorsan végrehajtani az alapvető társa­dalmi átalakításokat abban az or­szágban, amely hat évvel azelőtt az ellenforradalom karjaiban ver­gődött. Hogyan tudtuk oly rövid idő alatt megvédeni és megszilár­dítani a munkáshatalmat, rendbe hozni gazdaságunkat, győzelemre juttatni a szocialista gazdálkodási formát falun? Hogyan tudta a munkásosztály, a párt magával ra­gadni a­ bizonytalanokat és habo­­zókat is, s lojalitásra késztetni sok ellenfelét. E könyvben nem utólag írt bi­zonyítékok és bölcselmek vannak, amelyek elfésülik a történelem szabálytalan vonalait. Egykorú döntések ezek és politikai alapve­tések, melyeket utóbb az életnek, a gyakorlatnak kellett igazolnia. Helyzetelemzések, amelyek nem letisztult történelmi távlatok bir­tokában, hanem mindig az esemé­nyek melegében születtek. Állás­­foglalások, amelyek az adott hely­zetben a konzekvenciák, a harc, a politikában elkerülhetetlen kocká­zatvállalását is jelentették. Éppen ezért tűnik szembe, hogy ezek a dokumentumok milyen következe­tesen illeszkednek egymáshoz, megvilágítva az olvasó előtt, ho­gyan épült fel politikánk szerke­zete. Noha az ellenforradalom le­verését követő évek nagyobb megrázkódtatások és látványos fordulatok nélkül teltek el, a döntések nem voltak könnyűek és magától értetődőek. Egyiket­­másikat csak szívós küzdelem árán lehetett meghozni azokkal az erőkkel szemben, amelyek el­lentétes irányokba akarták elté­ríteni a pártot. Elég visszagondol­ni arra, hogy milyen körülmé­nyek voltak az országban, ami­kor az MSZMP Ideiglenes Köz­ponti Bizottsága az 1956. decem­ber 5-i határozatát hozta, amely­ben az ellenforradalom okait, jellegét, a helyzetet és a párt fel­adatait elemezte. Abban a bonyo­lult helyzetben, amelyben akkor éltünk, a szélsőségek megsokszo­rozott erőhatást tudtak kifejteni, mert sok ember az egyik rossztól a másik rossz irányába próbált menekülni. Egyes emberek kez­detleges logikai okfejtése szerint például a pártnak kevés oka lett volna, hogy bízzon a tömegek­ben, és a szocialista demokratiz­mus alapján segítse a konszolidá­ció útját. Sokan az adminisztra­tív eszközöket ajánlották mint kizárólagos módszert. Mások ké­szek lettek volna — akárcsak kis­hitűségből is — a munkáshatalom pozícióinak és elveinek feladásá­val, politikai, gazdasági és esz­mei visszavonulással fizetni a konszolidációért. A pártvezetés a decemberi határozatban az ellen­­forradalom okainak történelmi­leg is helytálló elemzésével vi­szont kulcsot adott a kibontako­záshoz, az ellenforradalom teljes felszámolásához, megóvta a pár­tot és az országot attól, hogy az elkövetett hibák még egyszer fel­támadjanak. A párt azzal állta ki az első és talán a legnagyobb po­litikai nyomáspróbát, hogy végig kitartott az e határozatban lefek­tetett irányvonal mellett. A helyzet reális megközelítése, a tárgyilagos elemzés és az elvek­hez való ragaszkodás azóta is ál­landó módszere az MSZMP-nek. * Kossuth Könyvkiadó, 1964. Ezt különösen jól látni ma, ami­kor módunkban van egybevetni az előzményeket a fejlemények­kel is. Bonyolult kérdés volt pél­dául a mezőgazdaság útjának, az ezzel kapcsolatos politikának a meghatározása, amelyet az MSZMP 1957 júliusában kiadott agrárpolitikai tézisei rögzítettek. Ez az irányvonal a parasztság számára olyan fokozatos közele­dést tett lehetővé a szocialista mezőgazdasághoz, hogy ne az el­vek általánosságából haladjon a gyakorlat felé, hanem a gyakor­lat, a tapasztalat tegye érzékle­tessé és hitelessé előtte az elve­ket. A munkáshatalom megszi­lárdítása után a helyes gazda­ságpolitikai intézkedések, a sza­bad felvásárlás, a helyes árpoli­tika, a beruházási kedvezmények és termelési segítség a szövetke­zeteknek oda vezetett, hogy a pa­rasztság gondolkozásában meg­érett és tettekké vált a fordulat. De az, ami ma világos és termé­szetes, akkor még nyílt kérdés volt, amelybe a különböző politi­kai elképzelések beleszóltak. S ezúttal is az MSZMP helyes poli­tikáját igazolták az események. Utólag hajlamosak vagyunk arra, hogy némi könnyed­séggel tekintsünk vissza egy olyan útra, amely valójában tele volt olyan buktatókkal és árkok­kal, amelyek el is fordíthatták volna a kereket. Milyen bonyo­lult feladat volt például az, hogy röviddel az ellenforradalommal való heves összecsapás után min­den embernek, a társadalom va­lamennyi rétegének egyénileg is elfogadható perspektívát adjunk. Hogy következetesen vigyük az osztályharcot, de egyúttal min­denkinek, aki lojális velünk szemben, lehetőséget adjunk a beilleszkedésre, a becsületes mun­kára. Hogy feltételezzük és elis­merjük a különbségeket, de egy­ben meg is mutassuk az érdekek­nek és céloknak azt a közösségét, amelyre felépíthető a társadalom mai egysége. Ellenfeleinknek ta­lán a legkevésbé érthető fejle­mény ez, tudniillik, hogy nem a marxizmustól eltávolodva, ha­nem annak jegyében, abból kö­vetkeztetve megy végbe a nem­zeti egység szocialista alapjainak lerakása, és hogy mindez egy egy­séges politikai és ideológiai rend­szer alkalmazása. A határozatok és dokumentumok témái, sorren­diségük bizonyítják, hogy itt so­hasem pillanatnyi taktikázásról, hanem átgondolt, összefüggő osz­­tálypolitikáról van szó. Hiszen egy időben folyt az államhatalom erősítése, az eszmei harc a bur­­zsoá és dogmatikus nézetek ellen, valamint a demokratizmus ki­­szélesítése, a népfrontmozgalom építése. Az egység előfeltétele pe­dig nem az eszmei ellentétek el­hallgatása volt, hanem ellenkező­leg: a káros, idegen nézetek le­küzdése. Azok a határozatok és dokumentumok, amelyeket a párt az irodalom helyzetéről, a „né­piesek” ideológiájáról, a naciona­lizmusról, művelődéspolitikánk­ról közreadott, utat vágtak a gyakorlatnak és megteremtették a további lépések feltételeit. E gyűjtemény azt is világosan bizonyítja, hogy a párt főként és elsősorban a munkásosztályra tá­maszkodott, annak vezető szere­­ppét erősítette. Nemcsak egyik vagy másik, hanem valamennyi határozatát ennek figyelembe­vételével hozta. Különösképpen illik ez a megállapítás az MSZMP Központi Bizottságának a mun­kásosztállyal kapcsolatos, egyes feladatokról hozott 1958. október 16-i határozatára, amelyet széles nyilvánosság előtti vita, kutatás, adatgyűjtés előzött meg, feltárva a munkásosztály anyagi és kultu­rális helyzetét, politikai és társa­dalmi szerepét. Ez is elősegítette azt a folyamatot, hogy a munkás­­osztály, amely a feladatokban, a tényleges vezetésben oroszlán­­részt vállalt, most már a művelő­désben, a szociális juttatásokban mindjobban részesedjék. Persze itt megint választani kellett akö­zött, hogy maradunk-e csupán formális, udvarias szép szavak­nál, vagy ennek a munkáspoliti­kának komoly, reális gazdaságpo­litikai alapokat adunk. Nem titok hogy voltak megterhelések és pró­batételek. Gazdaságpolitikánkra­­ hatottak az ellentétes erők. Ném szembe kellett szállni bérdema­gógiával, és a termelésben tapasz­talható liberalizmussal, határoz­a­tot kellett hozni a normák felül­vizsgálatáról is, noha egyese „népszerűtlen” és éppen ezért po­litikailag kockázatos döntésre tartották ezt. Őszintén fel kellet tárni, hogy olyan bajokkal küz­dünk, mint a szervezetlenség,­­ magas termelési költségek, munkaidő és a gépi kapacitás ki­használatlansága stb. Szüksége volt határozatot hozni az elavul iparigazgatási struktúra megvál­toztatására, megbirkózva azok e­lenállásával, akiknek pillanata­ érdekei nem vágtak egybe az in­tézkedésekkel. És ellenkező irányban vajon nem nehezedett nyomás a vezetésre? Kísértett még bizony később is az a hibás nézet, amely a beruházási politikát a dolgo­zók életszínvonala ellenében pró­bálta kialakítani, amely a jelent és a jövőt mereven szembeállítot­ta egymással. Nem is egyszer volt szükséges hangoztatni azt a marxi-lenini elvet, hogy a szocia­lizmus építésének az életszínvonal rendszeres növekedésében is mu­tatkoznia kell. Nem szójáték, hogy a párt po­litikája azért válhatott népszerű­vé, mert sohasem hajhászta a népszerűséget; azért teremthette meg a bizalmat, mert nem enged­te, hogy a bizalommal visszaél­jenek; azért vált erősebbé a nép­hatalom, mert nem elsősorban a hatalom eszközeivel kormányoz; azért tudta erősíteni az egységet, mert számba vette a különbsége­ket. A tömeggel együtt haladni, gondjaiban osztozni, vele mindig őszintének lenni — akár keserű igazságokat, akár az eredménye­ket kell tudomásul venni —, ez a kommunista politika egyik elemi követelménye. A helyes szándé­kot pedig a tudásnak, a hozzáér­tésnek, a marxista—leninista fel­­készültségnek kell kiegészítenie. Ha e dokumentumokat egybevet­jük az eredményekkel, azt látjuk, hogy a párt valamennyi követel­ményt jól teljesíti. Rózsa László :efil­uszíff és bizonyíték Az MSZMP határozatai és dokumentumai 1956—62*

Next