Népszabadság, 1966. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-12 / 9. szám
NEVELÉSRŐL A végzősök félévi értesítője Hétfőn kapták meg az általános és a középiskolás diákok a félévi értesítőt. Nem bizonyítvány ez, hanem — miként a neve is jelzi — értesítő, tájékoztató a szülőknek, mégpedig nagyon fontos tájékoztató arról, hol tartanak a gyermekek a tanulmányokban, melyik tárgyból kell hathatósabb segítséget kapniuk, rendszeresebb szorgalommal készülniük, hogy az év végi bizonyítvány kielégítő legyen, megfeleljen a várakozásnak. A végzősök félévi értesítőinek azonban — túl azon, hogy ez is tájékoztatást nyújt a diákok előmeneteléről — fontos jelentősége is van, hiszen a tanulmányi eredmény egyik kiindulópontja a pályaválasztási döntéseknek. A félévi értesítőn is múlik, hogy merre kanyarodik a fiatalok sorsa, hiszen ezek a jegyek kerülnek be a különböző jelentkezési lapokra, ezektől az osztályzatoktól is függ, hogy miként határoznak az iskolából kilépni készülő diákok és szüleik. Tudatosan fogalmaztunk úgy, hogy a félévi értesítő és általában a tanulmányi előmenetel csupán egyik s nem egyetlen kiindulópontja a pályaválasztásnak — legalábbis azokban a családokban, ahol igazán szívükön viselik a gyerekek sorsát. Az okos, megfontolt szülők ugyanis nem csupán a bizonyítvány alapján döntik el, hogy gyerekük középiskolában vagy egyetemen tanuljon-e, avagy szakmunkásnak menjen, hanem figyelembe veszik a gyerek vágyait, elképzeléseit, sőt a társadalmi igényeket, lehetőségeket is. A pedagógusok a megmondhatói, hogy hány gyerek érzi magát rosszul a középiskolában, mert nem saját vágyából, elhatározásából, hanem szülei akaratából, családi kényszerből került oda. S bukdácsolnak, javítóvizsgáznak, majd véglegesen kibuknak, s akkor kezdenek szakmát tanulni, amikor volt osztálytársaik már a szakmunkásoklevél közelében vannak. Pedig annak idején ők is szívesen vállalták volna a munkát, a szakmunkástanuló-éveket, s talán később keresve keresték volna a munka melletti továbbtanulást, de így esetleg hosszú ideig elriasztották őket az iskolapadtól, a tankönyvektől. A pályaválasztás előtt álló gyerek vágyait, terveit nem szabad lesöpörni a családi tárgyalóasztalról még akkor sem, ha jó tanulóról van szó. Igaz, azt mondjuk, hogy elsősorban azok tanuljanak tovább a közép- és a felsőfokú oktatásban, akik megfelelő tanulmányi eredménnyel bizonyították rátermettségüket, de az is igaz, hogy a jó tanulmányi előmenetel még nem ok arra, hogy feltétlenül középiskolába vagy egyetemre kényszerítsék a gyereket. Mindezt elvi, pedagógiai megfontolások mondatják velünk. És senki se gondolja, hogy a továbbtanulási lehetőségek csökkenése miatt kell nagyobb teret biztosítani a pályaválasztásban a fiatalok elképzeléseinek, vágyainak. Ilyen következtetésre jutni két okból is tévedés lenne. Egyrészt továbbra is javasoljuk a tanulást, ha a fiatalnak kedve van hozzá, és képességei sem hiányozni, s rosszalljuk, ha a szülő azt mondja a tehetséges és továbbtanulni vágyó gyerekének: „Ugyan, miért törnéd magadat, én sem tanultam túl sokat, mégis megéltem.” S azért is hiba lenne kétségbe vonni, hogy pedagógiai megfontolásból javasoljuk a gyerekek elképzeléseinek, vágyainak figyelembevételét, mert a továbbtanulási lehetőségek nem csökkennek az idén sem, körülbelül ugyanannyi fiatalt lehet felvenni a középiskolákba és az egyetemekre, főiskolákra, mint tavaly, s a végzősök száma is csupán mintegy 10 ezerrel nő — ez pedig nem jelentős, ha figyelembe vesszük, hogy több mint 200 ezren hagyják el a nyáron az általános és a középiskolákat. A mintegy 158 ezer végzős általános iskolásból például 140 ezernek biztosított a továbbtanulása — mégpedig körülbelül 70 ezernek a középiskolákban, 70 ezernek pedig a szakmunkásképző iskolákban. Az 50 ezer negyedikes középiskolásból pedig 15 ezer technikumokban és szakközépiskolákban végez, tehát ők már jó vágányon vannak. A mintegy 35 ezer utolsó éves gimnazista többségét pedig a szakmunkástanulóintézetek várják rövidített képzésre, hiszen — ha a tavaly előfelvételt nyerteket leszámítjuk, akkor — körülbelül 7—8 ezren kerülhetnek be a felsőoktatási intézményekbe közülük. Azért ismertettük ezeket az adatokat, hogy figyelembe vehessék a pályaválasztás előtt állók, hiszen az ma már nem csupán pedagógiai kérdés, hogy miként oszlanak meg az iskolák és a munkahelyek közt a fiatalok, hanem népgazdasági érdek is, amelyet nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni. Emberileg érthető, hogy fáj, ha egyéni törekvéseinket bármi is korlátok közé tereli, de az ország szakemberszükségletét nem lehet az egyéni vágyak és elképzelések összességével helyettesíteni, hiszen szigorú törvényszerűségek szabják meg, hogy mennyi orvos, tanár, jogász, mérnök kell, hány fodrászra, nyomdászra, műszerészre, avagy kohászra, bányászra, öntőre van szükség. Hiába szép tehát például a tv-műszerész szakma, mindenki mégsem lehet az — noha meg lehet s meg is kell érteni, hogy korunk fiatalságát különös erővel vonzza az új, bonyolult technika. Látszólag eltávolodtunk témánktól, a végzősök félévi értesítőjétől. Szándékunk szerint azonban éppen a félévi jegyek értékeléséhez akartunk segítséget nyújtani, hogy könnyebb legyen a fiataloknak és szüleiknek dönteni, midőn az értesítővel kezükben azon töprengenek, mit írjanak be a jelentkezési lapokra. Tóth László Új műsort vártunk, új műsort kaptunk ez alkalommal az Állami Népi Együttestől, nem többet és nem kevesebbet. Nem többet, nem merőben új műfaj, új stílus, új irányzat meghirdetését vagy kipróbálását, hanem a hagyományos út folytatását a csaknem 15 éve megtartott nagy sikerű első bemutató szellemében. De nem is kevesebbet: a mostani előadás a hagyományokat folytatja, mégis kétségtelenül újat ad. Nemcsak új műsorszámokat, hanem egészében véve új műsort, egységes, színvonalas, ötletes, művészi előadást. Egységes ez a műsor, mert egyetlen koncepció szolgálatában áll, hét, hazánkban élő nemzetiség folklórját dolgozza fel. Magyar, sokác, sváb, román, szlovák, cigány és szerb táncokból, dalokból formált számok következnek egymás után. A magyar folklór szolgáltatja a nyitó- és a zárókötő pozíciót, s ezzel mintegy keretet nyújt, hogy felvillanhassanak a különböző nemzetiségek népművészetének sajátos színei. Szép vállalkozás, amit az Állami Népi Együttes kollektívája nagy lelkesedéssel és jó eredménnyel valósított meg. Megtalálhattuk ebben a műsorban mindazokat az erényeket, amelyek az együttes eddigi sikereinek fő tényezői voltak. Magát a népművészetet láthattuk, nem mereven értelmezett, lemásolt eredetiségben, de átélt, művészi hitelességgel. S egyúttal színházat kaptunk, színpadi művészet szabályai szerint megszerkesztett, tudatos műalkotást. Ismét láthattuk, hogy Rábai Miklós művészeti vezető milyen elsőrendű érzékkel tudja megteremteni e két elvnek egységét, a produkció így folklórnak és színpadi művészetnek egyaránt hiteles. S ezek az erények még nyertek is valamit az előző műsorokhoz képest. Nyerték az előbb emlegetett egységet (amely most már végre a műsor egészére is kiterjed), de nyertek sok részletszépséget, finomságot is. Különösen örvendetes, hogy a koreográfusok figyelme mindinkább a táncos megformálás problémái felé fordul. A színpadi néptánc művészete úgyis elég csábítást nyújt a külsőséges hatások kiaknázására. Egy kis temperamentummal, jókedvvel, néhány ügyes forgással talán még könnyebb volt itt sikert elérni, mint más művészetben, sőt még az olyan nemes eszközök felhasználása — mint például a tánc drámai lehetőségeinek kibontása — is csak külsőséges megoldást nyújt, hanem magából a táncból indul ki. A magyar néptáncművészet sok próbálkozása rekedt meg eddig is azon, hogy nem szervesen a táncból kiindulva kereste az „újat”. Ez a műsor, reméljük arra tanulság, hogy a mérleget megvonva koreográfusaink is művészetük magva, lényege: a tánc felé fordulnak. Két tánckomponista műveit láthattuk, Rábai Miklós mellett tanítványa és munkatársa, Létai Dezső alkotásait, mindketten 4—4 jelenettel szerepeltek. Rábai most is tisztaságra és világosságra törekedett (mint régebbi folklórjellegű kompozícióiban), mindegyik száma jól körülhatárolt egységet képvisel, hangulatában, táncanyagában egyaránt. A Puszta, puszta, hortobágyi puszta (Czövek Lajos zenéje) a pásztortáncok eddigi gazdag sorában is kitűnő, a Turka, román karácsonyi játék (Gulyás László zenéje) erejével és modern megoldásaival tűnt ki, a Tavi kiszely, tavo című szlovák tavaszhivogató (Kocsár Miklós zenéje) Rábai lírai műveinek vonalát folytatja (bár kissé halványabban), s végül a Svatovac szerb lakodalmi tánckép (Vujicsics Tihamér muzsikája) a változatos ritmusú délszláv táncok mértéktartó színpadi szerkesztésével nyújtott élményt. Létai kompozíciói közül az I’ lieb’ di’ című sváb báli jelenet aratta a legnagyobb sikert. (Daróczi Bárdos Tamás zenéje.) Benne a humor és a gyengéd szatíra valóban élvezetesen érvényesült a szereplők kitűnő emberábrázolása révén. Nagyon tetszett volna a Busó is (Vujicsics zenéje), ha a híres mohácsi népszokást nem láttam volna már maguktól a mohácsiaktól. Létai kompozíciója jó, de az összehasonlításban még mindig az eredeti népművészet a győztes. Nagyon jó volt viszont a cigány táncszvit (Opre moj!) (Szokolay—Vavrinecz zenéje), különösen azért, mert nem a könnyebb ellenállás irányába haladt, tehát nem akarta extatikus tombolással elkápráztatni a nézőt. Sikerült Létai magyar tánckompozíciója (Szerelem, szerelem, Kocsár muzsikája) is, általában a fiatal koreográfus mind jobban felnő mestere, Rábai Miklós mellé. Az egész műsor a tánc jegyében folyt le, nemcsak a díszlet és jelmez, de zene is csak kiegészítő szerepet játszhatott mellette. A műsor megalkotásában részt vevő hat zeneszerző jól megértette ezt, és erőteljes, ízes tánczenét adott a legjobb színvonalon. Megértette az énekkar is (énekkarvezető Pászti Miklós), amely minden műsorszámban szerepelt, de ezúttal nem a zenekari árokból, hanem a színpadról, részt vett a cselekményben, sőt olykor táncolt is. A megoldás szerencsés: az énekkar kitűnően beleilleszkedett az előadás egészébe (ne firtassuk most, hogy ez a megoldás menynyire határozhatja meg a kitűnő énekkar jövőjét). A díszletek (Lux Adorján egy-egy jelzéssel megfogalmazott háttérelemei) és a jelmezek (Kascsák Margit tervei alapján) szintén ezt szolgálták. S az csak természetes, hogy ugyanezt mondhatjuk a zenekarról is (zenekarvezető Gulyás László, karmester: Lantos Rezső). A táncosok is mindazt a kitűnő, színes, ízes alakítást nyújtották, mint évek óta. Igaz, hogy az olyan néző, aki már lassan másfél évtized óta figyelemmel kíséri munkájukat, nem tudja elrejteni aggodalmát. Jó volt látni a régi arcokat, daliás termeteket, a kedves, kamaszos kiállást, a szépen kunkorodó bajuszokat. De észre kellett venni, hogy még a híres nagy bajszok is megfakultak (egyik-másikról cikkeket írtak odakint a magazinok), bár a kunkorodásuk még ma is hibátlan. Észre kellett venni, hogy a termetek ittott kicsit „megerősödtek”, hiába, benne vagyunk az időben — bár nem tagadom, hogy a tűz még mindig a régi. Mondom, még mindig jók, félek, nem lesz olyan könnyű méltó utánpótlást találni. Ők, Rábai Miklóssal, megteremtettek valamit, amit folytatni kell. Az Állami Népi Együttes tánckara nagy utat tett meg megalakulásától mostanáig. Az első műsor nagy sikere után sokszor vetődött fel a merre tovább kérdése. A sikerült és sikertelen kísérletek, s az előbbiek sorában a mostani szerény előrelépés azt mutatja, hogy nem a külső hatásokban, hanem a művészetben kell keresni a továbbfejlődés lehetőségét. S azt is mutatja, hogy erre készség és erő egyaránt van az együttesben. Vitányi Iván HÉTSZÍNVIRÁG Az Állami Népi Együttes új műsora NÉPSZABADSÁG 1583. január 12, szerda GONDOLATOK AKIsPERNYŐl Í1ÖTT A HÍRKOMMENTÁR beépítése a TV Híradóba sokak előtt esetleges, jelentéktelen szerkesztési változtatásnak tetszett, amíg a gyakorlatban ki nem derült, hogy itt többről van szó. A megszüntetett Napi jegyzetünk amolyan függelék volt, önálló kiselőadás a híradó lezárt egysége után akarva-akaratlanul elválasztódott témájától. A bemondó által közölt, és képben láttatott külpolitikai esemény azonnali kommentálása viszont szerves részévé válik a hírnek; hatásában olyan, mintha a kommentátor megbeszélné a dolgot a nézővel. Lényeges módszerbeli fejlődés ez a kis újítás, s remélhetőleg csak első mozzanata egy merev és a tv jellegétől idegen szemlélet (a „személytelen” hírközlés) fokozatos feladásának. Minthogy a híradó nem egy, hanem több fontos hírt is tartalmazhat, az adáson belül több villámkommentárra lehet szükség, kül- és belpolitikai jellegűre egyaránt: ilyenkor gyarapítani kellene a hozzászóló személyek számát (a párbeszédes forma is elképzelhető), mert így tehetik élőbbé, dinamikusabbá és a mostaninál is népszerűbbé a TV Híradót. Az átfogóbb jellegű külpolitikai értékelésekre — nagyon helyesen — egy új sorozat vállalkozik: A világ térképe előtt. Az időkorlátozás helyes elve azonban itt még a visszájára fordul: a nagymérvű sűrítés nem engedi meg a kommentálás kibontakozását. A kéthetenként jelentkező új műsornak is meg kell találnia a maga optimális formáját. SZÉP REMÉNYEK. David Lean a világ egyik legismertebb filmrendezője. Olyan, többszörösen kitüntetett alkotások fűződnek nevéhez, mint a Lawrence Arábiában és a Híd a Kwai folyón. Nálunk bemutatott munkái közül a Vidám kísértetre, a Twist Olivérre és a Filmmúzeumban látott késői találkozásra emlékezünk. Mindhárom Lean rendezői pályafutásának elejéről való, akárcsak ez a televíziónk által szerencsésen felfedezett Szép remények (többen talán Nagy várakozások címen ismerik a film alapjául szolgáló Dickens-regényt). A neves francia filmesztéta, Georges Sadoul meglehetősen lesújtó véleménnyel van Sean Dickens-adaptálásairól, szerinte „hideg akadémizmus” jellemzi őket, és felrója, hogy ,,a romantikus metszetek stílusában készültek”. A hazánkban már ugyancsak megfordult író-filmkritikus Feregdou Hoveyda pedig egyenesen megvetéssel beszél „az irodalmi klasszikusok képi fordításairól”, melyeknek — szerinte — semmi közük a filmművészethez. Bevallom, nem értek egyet sem az elvi, sem a konkrét elmarasztalással, melynek alapja az egyéni filmnyelv, a „szerzői” film egyoldalú dicsőítése. Becsülöm az ízléses és igényes adaptálást, amikor a rendező szemlátomást háttérbe vonul, hogy az írót szolgálja, mint a Szép remények filmrevitelénél is. Sean „csak” Dickens világát, Dickens alakjait kívánta híven megeleveníteni, s amikor a jeles operatőrrel, Guy Greennel együtt egy ködös-mocsaras, kopár angol tájat visz vászonra, vagy Miss Havisham múltba merevedett szobájának poros-pókhálós, az irreálisba vesző fényeit idézi, ezzel a felrótt „festőiséggel” is az író látomásait tolmácsolja. Nagy gonddal válogatta ki színészeit is (olyan művészeket találunk köztük, mint Alec Guinness, Jean Simmons, Martita Hung és Francis L. Sullivan) és Mr. Fip történetét híven és ügyesen bonyolítja. A tv nézői végre egy magas színvonalon szórakoztató filmet láttak. Pedig húsz évvel ezelőtt készült. Úgy látszik, mégis érdemes az elfelejtett filmek raktárában kotorászni — megéri a fáradságot. NINCS KEDVÜNK TÁNCOLNI. Csak ezt a választ adhatom az ismert sorozat címében feladott kérdésre. Még hozzátehetném: nézni is nehezünkre esett e jégen botladozó „mutatványt”. A meghívott táncdalénekesek bundában, télikabátban is fázósan topogtak, s alkalmasint azon tűnődtek, mit is keresnek itt? Koncz Zsuzsa, aki korcsolyázott (?), arra vigyázott, hogy el ne vágódjék. A Jégszínház egykori tagjai pedig — mintha nem készültek volna. Nincsenek edzésben? A Va?i kedve táncolni? valamikor jól indult: különféle foglalkozású fiatalokat, esetleg ismert sportolókat hívott meg a stúdióba, amolyan klubdélután keretébe helyezvén a táncdalműsort, melynek szüneteiben a meghívottakból riportalany lett. Ez a forma egy ideig megfelelőnek bizonyult, majd természetszerűleg fokozatosan elhasználódott. A műsor, ahogy mondani szokták, „elfáradt”, s ez a fáradtság e héten kulminálódott. Vannak még a tv műsorában ilyen hosszúra nyúló sorozatok. Tudni kell abbahagyni. Hegedűs Tibor Tours-ban rendezik meg az év első nemzetközi filmfesztiválját Januárban megkezdődik a világ filmművészeinek idei seregszemléje. Az egymást követő rövid-, játék- és dokumentumfilm-versenyek sorozatát a hagyományos Tours-i nemzetközi kisfilmfesztivállal nyitják meg, január 19 és 24 között. Az 1966. évi fesztiválsorozat idénynyitóján bemutatják Kovács András Két arckép című rövidfilmjét és Kardos Ferenc Levelek Júliához című alkotását. A fesztiválon versenyen kívül bemutatják Sándor Pál Nagyfülű című rövidfilmjét. (MTI)